Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2019. november 11. - Andre Lowoa

http://www.garabandal.us/themessage/images/view_hungarian.gif

Sztudita Szent Teodor atya - Szent Viktor és Sztefanida vértanúk - Szent Vince vértanú

Sztudita Szent Teodor atya


Konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korában nagy műveltségre tett szert. Kiváló szónok és jó filozófus volt. Abban az időben kazár Leó császár halála után felesége Iréne császárnő uralkodott. Ő összehívta az egyetemes zsinatot a képromboló eretnekség felszámolására. A zsinat után Platon, Teodor anyai nagybátyja, magával vitte Teodort és két társát, akik szerzetesi életre vágytak. A Szakudion kolostorban éltek, Teodor a szerzetesi élet példáját mutatta életével. Iréne császárnő uralkodása alatt megalapította Konstantinápolyban a Sztudita kolostort, ebben előljáró lett. Nagy szent Bazil szabályait is figyelembe véve kolostori szabálytatot alkotott, és a teljes közös életet igyekezett elterjeszteni. Mivel egyre jobban nőtt a kolostorba belépők száma, Teodornak pedig sem ereje, sem ideje nem maradt, hogy mindent egyedül intézzen, különböző tisztségeket hozott létre. Ezek számára írásos utasításokat adott, kezdve az elöljárótól a legkisebb szerzetesig. 826-ban adta vissza lelkét Istennek Akrita helységben. Hagyatékában sok levél, költemény, egyházi ének – az istentiszteletek számára – maradt. A nagyböjti istentiszteletekre sok háromódás kánont szerkesztett. Testvérével Szaloniki József atyával a nagyböjti énektárt: a Triódot állította össze.


Studioni Szent Tódor     hitvalló, † 826.  


Szent Viktor és Sztefanida vértanúk

Szentünk Itáliából származott. Katonaként élt, hitét bátran megvallotta mindenki előtt. Amikor Antonin császár (l6l-80) idejében a keresztényeket üldözni kezdték, Viktort is elfogták. Hiába volt a rábeszélés, hitétől nem tántorodott el. Sokféle módon kínozták, próbálták megmérgezni, de sértetlen maradt. Tüzes kemencébe is dobták, forró olajba is vetették. Mivel mindezekben is sértetlen maradt, végül is karddal fejezték le, Damaszkuszban.

Szent Sztefanida, egyik katona felesége, látva Viktor vértanúságát, két koronát látott látomásban. Egyik Viktor fejére szállt, a másik az ő fejére. Ezért bátran megvallotta ő is keresztény hitét. Úgy halt vértanúhalált, hogy két pálmafa közé kötötték, és testét darabokra szabdalták.


Szent Vince vértanú

Szent Vince Hispániából származott. Fiatal korában a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Augusztopolisz püspöke Valeriosz volt jó tanítója. Látva tanítványának erényes életét, diakónussá szentelte. Mivel a püspök dadogós volt, megbízta Vincét az emberek tanításával. Dioklécián császár keresztényüldözése alatt elfogták. Hitét kínzói előtt is megvallotta, kínzások után keresztre feszítették. Innen sértetlenül megszabadulva, végül tüzes rostélyon égették el. Testét temetetlenül hagyták, de a madarak és vadak nem bántották. Végül vízbe dobták, de a szent test kiúszott a partra. A keresztények összejővén, tisztelettel temették el. Ez 3o4-ben történt. Ereklyéi Rómában nyugszanak.

Szent Márton püspök és hitvalló

szent_ma_rton_pu_spo_k_e_s_hitvallo.jpgSzent Márton püspök ma elsősorban, mint az irgalmas felebaráti szeretet megszemélyesítője él a köztudatban. Pedig ő más tekintetben is vezető egyénisége volt korának s jelentőség dolgában joggal állítható legnagyobb kortársai: Szent Atanáz, Szent Ambrus, Szent Jeromos és Szent Ágoston mellé. Csakhogy az ő nagyságának titka nem annyira szellemének mélységében vagy szárnyalásában van, mint inkább nagyszerű gyakorlati életstílusában. Mélységes, gazdag élet-programban és tettben kivirágzó hite avatta őt Gallia apostolává és képesítette rá, hogy az intelligencia és a kézműves lakosság után a falusi nép nagy tömegeit is megnyerje Krisztus számára.

Szent Mártont a középkorban a franciák után a mi jámbor eleink tisztelték legjobban. Ennek az a magyarázata, hogy az apostoli püspök magyar földön, a mostani Pannonhalma közelében épült Sabaria Sicca nevezetű római helységben pillantotta meg először Isten világát. Születése idejét általában 316 végére vagy 317 elejére teszik. Atyja császári tiszt, tribunus volt és mint ilyen leszerelése után a felső-olaszországi Pavia közelében egy kis birtokot kapott. Márton itt végezte tanulmányait is. Gyermekségének legkiemelkedőbb mozzanata, hogy tízéves korában szülei akarata ellenére felvétette magát a hitjelöltek (katekumenek) jegyzékébe és ettől kezdve mint katekumen buzgón teljesítette az eléje szabott vallási kötelességeket. Atyja nem jó szemmel nézte ezt a lépését, és hogy más meggyőződésre bírja, már tizenötével korában besoroztatta lovaskatonának.

Márton könnyű szívvel belenyugodott és a szükséges katonai ismeretek elsajátítása után tizenkilencével korában megkezdte a tényleges szolgálatot. Mint őrjárati tisztet (circuitor) a galliai Amiensbe osztották be. Itt történt vele az ismert megható köpenyjelenet: kemény csikorgó hidegben egy meztelen, félig meggémberedett koldust látott az útfélen dideregni; habozás nélkül odalovagolt hozzája. Válláról lekerítette katonaköpenyét, kardjával kettéhasította, egyik felét odadobta a koldusnak, a másikat pedig vállára vetette és gyorsan elvágtatott. És íme a rákövetkező éjszaka álmában megjelent neki az Úr Krisztus, vállán az ő félköpenyével, és füle hallatára így szólt a környezetében levő szent angyalokhoz. ,,Márton, a hitjelölt, öltöztetett engem ebbe a köpenybe”.

Az ifjú katonára igen mély hatással volt ez a jelenet és arra ösztönözte, hogy most már formailag is Krisztus követői közé szegődjék. 339-ben megkeresztelkedett s ettől kezdve minden igyekezetével azon fáradt, hogy szabaduljon a terhessé vált katonai szolgálattól. De csak két évvel később, 341-ben nyílt rá alkalma. Nagy Konstantin császár fia, Konstancius éppen a Galliába betört barbárok ellen készülődött. Az ütközet előtt gazdag ajándékok osztogatásával akarta katonái hűségét és kitartását biztosítani. Márton, mikor reája került a sor, bátran odalépett a császár elé és így szólt hozzája: „Eddig érted katonáskodtam; engedd, hogy ezentúl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki harcolni akar. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad hadakoznom”. Konstancius éktelen haragra gyúlt e szavak hallatára s felindulásában gyávaságnak bélyegezte a fiatal tiszt eljárását. Márton mélyen elpirult és kijelentette, hogy a maga igazolására kész pajzs és sisak nélkül, egyedül a szent kereszt jelével kiállani az ellenség elé. A császár azonnal szaván fogta és nyomban erős katonai őrizet alá helyezte. Márton a félelem, legkisebb jele nélkül várta a kritikus nap felvirradtat és vele sorsának eldőlését. És íme másnap a rettegett barbárok valami megfoghatatlan félelem hatása alatt önként lemondottak a biztosra vett csatáról és hódolatuk bejelentése után békésen elvonultak a harctérről. Most már természetesen a császár sem ellenezte jámbor tisztjének távozását.

Leszerelése után Márton egy ideig csendes visszavonultságban élt, majd az azonkori Gallia legkiválóbb szellemének, Szent Hilárius poitiersi püspöknek (lásd jan. 14.) baráti köréhez csatlakozott. A szent püspök, mint az ég ajándékát fogadta a tetterős fiatal remetét és hogy állandóan egyházmegyéjéhez fűzze, diakónussá akarta őt szentelni. Márton nagy alázatosságában visszautasította a magas méltóságot. Hilárius azonban kifogott rajta: diakonátus helyett az egyházirend legalsóbb fokozatára állította és exorcistává, ördögűzővé szentelte. Ez ellen már kevélység lett volna tiltakozni.

Így már minden a legjobb rendben ment, mikor Márton álmában intést kapott Istentől, hogy térjen haza és térítse meg pogány szüleit, akik közben, nem tudni mi okból, ismét Pannóniába költöztek. Az engedelmességhez szokott szent szót fogadott s az Alpokon és Felső-olaszországon keresztül nagy kerülővel Sabariának irányozta lépteit. Útközben sok kellemetlen kalandon esett át. Így egyszer rablók kezébe került, akik mindenéből kifosztották. Ezenközben az egyik rablónak feltűnt zavartalan nyugalma és derűje. Félreszólította tehát és faggatni kezdte: „Ki vagy te?” kérdezte nagy érdeklődéssel. „Én keresztény vagyok”, felelte Márton. „Aztán nem félsz?” „Magam miatt egészen nyugodt vagyok, felelt ismét, mert bízom a jó Istenben, aki velünk van a legnagyobb veszedelmek és kísértések közepette. Hanem téged már igazán féltelek, mert bűnös életmódod méltatlanná tesz Krisztus irgalmasságára”. Ezen a nyomon elindulva azután addig beszélt, míg a rabló egészen magába szállott és gyökeresen szakjított bűnös életmódjával.

Hazaérkezése után mindjárt munkához látott. Anyját sikerült is rövidesen megnyernie Krisztus számára, de atyjával nem boldogult. Az öreg tribunus végleg megátalkodott. Anyján kívül idővel sok más pogányt is megtérített. Ezzel azonban annyira magára vonta az ariánusok gyűlöletét, hogy utoljára kénytelen volt előlük menekülni. Ugyanígy járt Milánóban is. Ekkor az Albegna folyó átellenében terpeszkedő kopár Tyúk-szigetre (insula Gallinaria) vonult remetéskedni. Arra a hírre azonban, hogy Konstancius császár Szent Hiláriusnak megengedte a számkivetéséből való hazatérést, rögtön hozzája sietett, majd a Poitierstól két kilométernyire fekvő Ligugébe vonult és ott néhány hasonló gondolkodású társával szerzetesi együttélést kezdett. Mivel kolostorában mintaszerű fegyelmet tartott s az önmegtagadás gyakorlatait jól beosztott szellemi és fizikai munkával váltogatta, csakhamar számos követőre talált, akiknek sorából idővel sok szentéletű püspök és lelkes hithirdető került ki.

Több, mint tíz esztendeje serénykedett már a katonából lett szerzetes a ligugéi kolostorban és környékén, mikor Isten végzéséből váratlanul nagyobb munkakör tárult eléje. A Szent Lidórius halálával megárvult tours-i egyházmegye hívei ugyanis őt szemelték ki püspöküknek. Márton először kereken visszautasította a felajánlott méltóságot. A tours-iak most cselhez folyamodtak: egyikük nagy siránkozással súlyos beteg feleségének meglátogatására kérte a szentet. Márton elindult a mondott helyre. Útközben azonban egyszerre csak egy nagy csapat ember vette körül és minden vonakodása ellenére Toursba vezette. Itt már összegyűlve vártak rája a polgárok és azon melegében egyhangúlag kikiáltoták püspöküknek. Mártonnak akarva nem akarva meg kellett hajolnia a magasabb akarat előtt.

Mint püspök mindenben hű maradt önmagához. Életírójával, Szulpícius Szeverusszal szólva, „megmaradt annak, aki volt. Ugyanaz az alázatosság, ugyanaz az igénytelen ruházkodás. Tekintéllyel és kedvességgel töltötte be püspöki hivatalát anélkül, hogy szerzetesi lelkületén és erényein változtatott volna”. Sőt a szerzetesi élet külső formáit is megtartotta: kevéssel megválasztása után Marmoutierben egy kicsiny félszigeten, melyet egyik oldalról egy magas sziklafal, más három oldalról pedig a Loire folyó kanyarulata fogott közre, kolostort épített. Az új kolostornak ő maga lett a feje, apátja, regulája és mindene, s érett bölcsességével, tapasztalatával, szelídségével és békeszeretetével a legnehezebb helyzetekből is könnyűszerrel megtalálta a kivezető utat. Emberkezelő művészetére jellemző fényt vet a következő kis epizód: Egy napon egy öreg szerzetese, egy kiszolgált veterán katona, engedélyt kért tőle éltes hitestársának meglátogatására, aki szintén kolostorban élt. Marton tagadólag felelt, s mikor az öreg tovább rimánkodott, váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzája: „Mondd csak, voltál te valamikor háborúban? Voltál egyáltalában harcra készen felállított hadseregben?” „Hogyne lettem volna, felelte az öreg, akárhányszor!” „És amikor a hadsereg mar ütközetre készen állott, firtatta tovább, vagy már összecsaptak, láttál te ott valamikor asszonynépet?” A veterán megértette a püspököt, alázatosan fejet hajtott és megköszönte a leckét.

A szerzetes élet azonban Márton szemében nem volt öncél, hanem mindenekelőtt erőgyűjtés a maga elé tűzött nagy apostoli feladat elvégzésére. Mert ő elsősorban püspöknek, igehirdetőnek érezte magát. Fáradhatatlanul járta előbb saját egyházmegyéjének, majd egész Galliának falvait és városait s mindenütt prédikált és keresztelt. Prédikációi rendszerint híjával voltak a retorikai ékesszólás csillogásának, de annál bővebben áradt belőlük a bensőség és meggyőződés. Tulajdonképpen inkább exhortációk, mint igazi prédikációk voltak. Általában Márton inkább a tettek, mint a szó embere volt. Szavának szép élete adott súlyt és nyomatékot. Térítő útjain mindenütt különös gondot fordított a pogány babonák kiirtására. Ha tehát megjelent valahol, rendszerint a templomok, szentélyek, oltárok lerombolásával és a szent tölgyek ledöntésével kezeire. A romok helyén aztán hamarosan keresztény templomokat épített, plébániákat és kolostorokat szervezett és így biztos alapot vetett művének. Apostolkodásában egyedül Isten ügyét tekintette és nem az emberek személyét. A hatalmasokkal szemben épp oly függetlennek mutatta magát, mint alantasaival. A közbenjárására történt számos csoda, köztük több halott feltámasztása, csak fokozta szavának és példájának hatását.

Szigorú aszkéta életmódjából püspök korában sem engedett Csaknem állandóan böjtölt, durva darócban járt és éjjel még a legkeményebb télben is puszta földön hált. Ha úton volt és éjjelre szalmára ágyaztak neki, színleg belenyugodott a szokatlan kényelembe, de mihelyt magára hagyták, azonnal lehúzódott a szalmáról. Körútjain a világért sem ült volna másra mint szamárra.

Ilyen kemény életmód mellett is a legjobb egészségben élt egész nyolcvanéves koráig. Ekkor azonban hirtelen megrokkant. Érezte, hogy közeleg végső órája. Maga köré gyűjtötte tehát tanítványait, hogy elbúcsúzzék tőlük. Ezek nagy siránkozással fogadták szavait s váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük valameddig. „Miért hagysz el minket jó atyánk?” - mondották. „Nem látod, hogy ragadozó farkasok vetik magukat nyájadra? Ha te nem leszel pásztoruk, ki védi meg őket?” A szent megrendülve hallgatta kedves fiainak sírását és megindultságában így fohászkodott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, én nem vonakodom a munkától: legyen meg a te akaratod ... ha akarod, hogy még tovább is helyt álljak, nem vonom ki magamat és nem hivatkozom roskadó koromra”.

De már csak a lélek volt erős, a test erőit felemésztette a napokig tartó makacs láz. Ennek ellenére kivette részét minden közös imádságból, s mikor társai néhány marék szalmából ágyat akartak neki vetni, ő továbbra is hamuban kívánt feküdni: „Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalnia. Vétkezném, ha rossz példát adnék nektek”. És amikor hasra akarták fektetni, hogy egy kissé kinyugodja magát, így szólt: „Hagyjatok, hagyjatok, testvéreim, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet. Szegény lelkemnek úgyis ez az útja, hadd szárnyaljon Ura Istene felé”. Utolsó szavait az ágya körül őgyelgő sátánhoz intézte. „Mit ácsorogsz itt, kegyetlen fenevad? Rajtam nincs keresni valód. Ábrahám kebelébe jutok.” Jobb létre szenderülése 397 nov. 8-án következett be.

Tetemeit püspöki székhelyén helyezték nyugalomra. Tours azóta a leglátogatottabb búcsújáró helyek egyike lett; Szent Márton pedig a legnépszerűbb szentek közé emelkedett. Tiszteletének mértékére jellemző, hogy a katolikus világ a Boldogságos Szűz után az ő tiszteletére állította a legtöbb templomot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Ménasz vértanú

szent_me_nasz_ve_rtanu.jpgA beuroni bencés festőiskola Ménasz-képén megtalálhatni a nagy szent ősi ábrázolásának minden elemét. Római katonaruhában, kiterjesztett karokkal, szép termetű, összeszedett arcú fiatal férfi áll előttünk. Glóriás feje fölött három korona lebeg, lába előtt két teve térdel, s köpenye mellett kis kétfülű korsót látni. A háttér két pálma, két gúla és egy obeliszk. Ezek hazájára utalnak.

Szent Ménasz (Mennasz, Mínasz) Egyiptomban született gazdag szülőktől. Amikor a keresztény ifjú alig 15 éves korában elvesztette szüleit, mindenét odaadta a szegényeknek, hogy kizárólag Istennek éljen. Azonban ennek az elhatározásnak ellenére katona lett. Nagylelkűség, lélekjelenlét, testi és lelki szépség tekintetében fölülmúlta valamennyi társát. Mint katonatiszt szolgált Frígiának Kotyaion nevű városában, amikor Dioklécián császár keresztényellenes intézkedéseiről értesült. Mint Krisztus jó katonája inkább akart a vadállatokkal, mint a bálványimádókkal együtt élni. Azonnal otthagyta légióját s a város melletti pusztába vonult.

Ebben a magányban imádság, böjt, virrasztás és munka közt sikerült neki a lelkiélet legmélyebb titkaiba is behatolnia. Egyszer aztán nagy látomása volt. Megnyílt szeme előtt az ég s látta, mint teszik az angyalok ragyogó koronáikat a vértanuk fejére. Nagy vágy szállta meg őt is a vértanúi korona után. Erre a következő szózatot hallotta az égből: „Ménasz, elnyered a Szentháromságnak örök hármas koronáját. Az egyik korona jár majd szüzességedért, a másik állhatatos kitartásodért, a harmadik pedig vértanúságodért. Mártíriumod nehezebb lesz, mint egész sereg vértanú szenvedése együttvéve. Nevedet tisztelni fogják s a világ minden részéről nagy népsokaságok sereglenek majd egyiptomi szentélyedhez, hogy ott megnyugvást és oltalmat találjanak. Hatalmad nyilvánvaló lesz, s csodálatos dolgok, jelek és gyógyulások történnek majd szent tested által”.

E látomás után egyik nap, mikor Kotyaionban az egész várost nagy lóverseny tartotta lázban, Ménasz otthagyta pusztai magányát. A versenytérre sietett, s egyszer csak mindenkinek legnagyobb ámulatára az aréna legkiemelkedőbb helyén termett és a nagy nyilvánosság előtt hangosan megvallotta keresztény hitét. Ez a föllépés érthető zavart keltett mindenfelé. A keresztények titokban örültek, a pogányok botránkoztak, de valamennyiüknél fölbomlott a rend. Még a zene is kénytelen volt megállni. A rendet egy-kettőre helyreállították, Ménaszt pedig a versenyeken jelenlevő Pyrrhus helytartó elé vezették, aki hirtelen kihallgatása után másnapra halasztotta ügyének érdemleges tárgyalását.

Miután minden fenyegetés és hízelgés ellenére kitartott hite mellett, rettenetes kínzási folyamat vette kezdetét. Legelőször is megostorozták a kínpadon négyfelé feszített testét. A sebekből patakzó vér pirosra festette a földet. De Ménasznak nem a kínzás fájt, hanem az, hogy az egyik poroszló a császár iránti engedelmességre próbálta buzdítani. Majd egy magas oszlopra kötötték ki s vaskampókkal marcangolták. A kereszten függő Úrra gondolt s a helytartótól hozzá intézett kérdésekre a hitvalló bátorságával és a bölcs nyugodtságával válaszolgatott. Nem törte meg a szőrposztóval való dörzsölés és az égő fáklyával való sütögetés sem. Mik ezek mind az örök kínhoz, az örök tűzhöz képest! A kapott gondolkodási idő sem bírta más belátásra. Amikor a földre szórt éles cserépdarabokon vonszolták, úgy érezte, mintha réten és puha virágokon csúsztatták volna. Újra megostorozták nyakán és térdén. De mintha szobrot vertek volna. Volt bajtársai ölelték, kérlelték, vonja vissza hitvallását. De mind hiába! A helytartó végül is lefejezésre ítélte. Ménasz megkérte a keresztényeket, hogy szállítsak majd holttestét hazájába, s derült lélekkel hajtotta bárd alá fejét. Holtteste ezután tűzbe került. Jó embereinek azonban sikerült a tüzet eloltaniuk, a maradványokat illatszeres gyolcsba takarniuk s elrejteniük. Mire egyikük házába értek a testtel, az égési sebeknek semmi nyoma sem volt rajta. Ez a vértanúság a hagyomány szerint 296 nov. közepén történt. Az Egyház ezért nov. 11-én ünnepli Ménaszt.

A vértanú utolsó kívánsága nemsokára teljesedett: földi maradványait Egyiptomba vitték: „Illett is - mondja az egyik mártírakta -, hogy teste annál az édesanyánál legyen, amely őt szülte és fölnevelte”. Ott azon a helyen temették el, ahová egy teve vitte s ahonnan nem akart elmozdulni.

Az egyik legenda szerint egy hadvezér szállította át a testét Frígiából Egyiptomba. Ismerte Ménaszt katona korából, s amikor seregének a líbiai pusztában kellett hadakoznia, segítségül magával vitte a drága ereklyéket. Hajón szállította titokban. Útközben a hajót valami csodálatos teveszerű szörnyek támadták meg. A vértanú testéből kilövető tüzes nyilak azonban ismételten elűzték őket. A végén ezek a csodálatos tengeri tevék megjuhászodva hajtották meg magukat Ménasz előtt és eltűntek. A végigküzdött hadjárat után a vezér vissza akarta vinni a testet Frígiába. Rá is tették az egyik teve hátára, de az meg sem mozdult. S ez a dolog ismétlődött a többi tevénél is. A hadvezér végül is kénytelen volt ott helyben eltemettetni. Megfestette azonban Ménasz katonaruhás képét azokkal a teveszerű lényekkel, amelyek a szent előtt hódoltak, megérintette vele a maradványokat s a fára festett képmást talizmánként vitte el magával.

A sír fölött csakhamar kisebb szentély emelkedett. A szentély közelében egy pásztornak beteg báránya meghempergett a földön s meggyógyult. Ugyanez történt sok beteg emberrel is. Ennek híre elterjedt mindenfelé. Magának Konstantin császárnak beteg leánya is ott keresett gyógyulást bélpoklosságára. A császár hálája jeléül szép templomot építtetett a sír fölé. A templom körül csakhamar más templomok is épültek, s a birodalom legelőkelőbbjei is lassanként ott telepedtek le. Így a sír körül nagy város keletkezett.

Eddig tart a Ménaszra vonatkozó és több változatban ismert ősrégi legendák elbeszélése. Igen nehéz a költészetből kihüvelyezni a történeti magot. Ménaszról vértanúságának kétségtelen tényén kívül alig lehet mást egész bizonyosan állítani. Nagyon lehetséges, hogy mindenestül Egyiptom szentje, vagyis hogy nemcsak születése, hanem vértanúsága is ott történt. De ha keveset is tud a történelem életéről, annál többet állapíthat meg nagyarányú tiszteletéről.

Alexandriától délnyugatra a régi Mareótiszban, a mai Mariut-pusztában, a líbiai sivatag északkeleti nyúlványában már Nagy Konstantin császár idejében nagy volt Ménasz tisztelete. Sírja fölött régibb alapokon szép bazilika épült s azt I. Teodózius (+ 395) császár idejében szentelték föl. Utódja, Arkádius még sokkalta nagyobb háromhajós, kétemeletes bazilikával egészítette ki a régit. Ezt követték kisebb-nagyobb templomok (baptisztérium, fürdőbazilika) és kápolnák. Az 5. század vége felé már hatalmas város fejlődött, amelyet Ménapolisnak (Ménasz városának) neveztek. A szenthelyek körül néhány száz szerzetes befogadására alkalmas kolostorok és fényesen berendezett magánlakások emelkedtek. Zénó császár (+ 491) óta legalább is 12.000 főnyi helyőrség tanyázott itt. A városon kívül jól kiépített temetők mellett szép kertek és termékeny szőlők terültek el.

Az 5. és 6. század folyamán a kegyhely az ókori kereszténység Lourdes-jává fejlődött. Hatalmas tömegek zarándokoltak ide mindenfelől. A gyógyulást kereső zarándokok számára külön bazilikában fürdők álltak rendelkezésre, amelyeket a vértanú sírja közelében fakadt csodáshatású forrás táplált. Magában a városban a Ménasz-tisztelettel kapcsolatos kegytárgyak és emlékek előállítására valóságos gyárak keletkeztek. Különösen nagy üzemben gyártották a csodás víz szállítására való és a szent szokásos ábrázolásával ellátott kisebb-nagyobb kétfülű korsócskákat. Ezek az ámpolnák eljutottak az akkori keresztény világ legtávolibb zugába is. S a nagy Ménasz-szentély nyomán keleten és nyugaton új templomok, kápolnák és búcsújáróhelyek keletkeztek mindenfelé. Az egész kereszténység visszhangzott dicsőségétől. Betegségekben, kétségbeejtő nehéz helyzetekben, elvesztett tárgyak keresésében a leghathatósabb közbenjárót látták benne nemcsak a keresztények, hanem még a zsidók és mohamedánok is.

A forgalmas egyiptomi kegyhelyet azonban a 10. században elpusztította az iszlám, s teljesen elnyelte a sivatag. Az utókor még a város helyét is elfelejtette; a régi szentély hajdani fényéről beszélő egy-két írásos emlék hihetetlen keleti mesének hangzott. Sőt a tudomány hajlandó volt magának Ménasznak történeti jellegét is kétségbevonni. Az ókornak ezt a Szent Péter és Pál sírja után leghíresebb vértanúi szentélyét ezeréves álmából végre felébresztette egy kiváló német pap-régész, Kaufmann Károly. 1905 nyarán 30 napi meddő kutatás és nagy nélkülözés után halálos betegen ütötte föl tanyáját egy nagy kiterjedésű rommezőn. Nem is sejtette, hogy a hely Karm Abum nevében a Karm Abu Mina (Ménasz atya szőlője) szavak rejlenek, s hogy a vértanú sírja fölött jár. Szent Ménasz akkor, mint hajdan annyi soknak, a kutatónak is visszaadta egészségét, s az háromévi (1905/8) fáradságos munkával kiásta a keresztény Pompejit. Azóta a sivatag szent városának minden kiásott köve újra Ménasz régi dicsőségéről beszél.

„Mondom nektek, hogyha ezek hallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Luk. 19,40)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

TOURS-I SZENT MÁRTON - Szent Ménász vértanú

TOURS-I SZENT MÁRTON

*Savaria (Pannónia), 316/317. +Candes, 397. november 8.
Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a ,,Milánói ediktum''-mal Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor az Egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött, nemcsak hívei számát, hanem a befolyása alá tartozó területet illetően is. Az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett, amellyel természetesen együtt járt mindaz a negatív következmény, ami az állam és Egyház szoros összefonódásából mindig adódik.

Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.

Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.

Hilarius püspököt -- éppen az ariánusok -- elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt.

Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.

Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az Egyház ugyanis a kapott szabadságban kezdett berendezkedni, és egyre inkább berendezkedett a világba. Kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, mert a császár példája szerint, aki nagyon gazdag adományokkal látta el az Egyházat, fejedelmek és főúri családok szintén kezdték adományokkal megvetni egy-egy kolostor vagy templom életének alapját. Ennek következtében a klérus a dolgok természetes rendje szerint hamarosan hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották; ha azonban nem az ő személyéről, hanem az Egyházról volt szó, határozottan lépett föl.

Minden tevékenységében apostoli céljai irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése. A veszélyben lévők és az üldözöttek megvédésének gondja és a hit tisztaságáért égő buzgóság miatt ragadtatta magát olykor olyan lépésekre, amelyek miatt később szemrehányást tett magának, és e lépései valóban csak úgy érthetők meg, mint a jogtalansággal szemben alkalmazott végső védekezés tettei.

A szokatlan és új szabadság légköre, amelyben most a kereszténység teljes egészének része volt, mind a tanításban, mind az erkölcsökben vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással.

Hispániában egy gazdag, de nagyon aszketikus életet élő Priscillianus nevű laikus állított össze a montanizmushoz közel álló tanítást, amelyre elsősorban nagyon szigorú erkölcstana volt jellemző. Priscillianus sok követőt szerzett, akik megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban nagyon erős ellentábor szerveződött Ithacus püspök vezetésével, aki az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de utána azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Mikor úgy érezte, hogy Ithacus pártja, melynek oroszlánrésze volt a halálos ítélet meghozatalában, az udvarban túlságosan nagy befolyással bír, és fönnáll a veszély, hogy további vérontás is következik, nehéz szívvel elhatározta magát, hogy fölveszi a közösséget azokkal, akiket kegyetlenségük és igazságtalan eljárásuk miatt került, mert csak így tudta megmenteni Narses gróf és Leucadius prézes életét. Ezzel a lépéssel elérte a célját -- a császár ugyanis Tours püspöke engedékenysége fölötti örömében mindent megígért neki --, emiatt azonban élete végéig vádolta magát.

Mártont a nép ezért nem hibáztatta; úgy fogadták emlékezetükbe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Példája:
    Kitartás a jóban - biztos sikert ígér!



Szent Ménász vértanú

Egyiptomból származott. Fiatal korában a hadseregben szolgált. Amikor Dioklécián és Makszimián császárok üldözést indítottak a keresztények ellen, kilépett a hadseregből. A pusztába távozott és vadállatok között élt böjtölve és imádkozva, Egy pogány ünnepen megjelent a frigiai Kothuánban. A városparancsnok megfogatta, és börtönbe záratta. Másnap megkínoztatta, mivel nem akarta keresztény hitét megtagadni. Végül kard által nyerte el a vértanúságot 3o4-ban.

BOLDOG FERRETTI GÁBOR

BOLDOG FERRETTI GÁBOR (1385-1456)

Anconában* született nemesi szüloktol, akik szentül nevelték. 18 éves korában városában belépett az obszerváns ferencesek közé. Különösen alázatával és önmegtagadó életével tunt ki. Pappá szentelése után mint igehirdeto 15 éven át bejárta Marche tartomány városait; szép eredményeket ért el: sok bunös megtért, még többen köszönhették neki, hogy az üdvösség útján megmaradtak. Erényei és eredményes muködése miatt nem tudott kitérni az elöljárói tisztség elvállalása elol: elobb Anconában házfonök, majd tartományfonök lett. Néha hatalmával is kénytelen volt élni, hogy a fegyelmet biztosítsa, de inkább életszentségével hatott: ennek hatására tértek jobb belátásra a helytelen úton járók. Rendházakat épített vagy felújított, az anconait pedig bovítenie kellett: annyi sok volt a jelentkezo a rendbe. A hivatások növekedése is jórészt az o érdeme. Elnyerte a jövendölés és csodatevés karizmáját is. Habár provinciálisi teendoi eléggé lekötötték, apostoli buzgósága megtalálta a módját, hogy igét hirdessen s ellássa a gyóntatói tisztet. Sokat tett Szuz Mária tiszteletének terjesztése érdekében. Szívesen prédikált róla, ezért is részesült abban a kegyelemben, hogy megjelent neki az Úr Jézus és szent Anyja. Az anconai házban történt végso búcsúja rendtársaitól. A mellette álló Marchiai Jakabnak és egy György nevu testvérnek mondatta: „Örüljetek, mert nevetek föl van jegyezve a mennyben.” Temetése alkalmával a beszédet mint erényeinek tanúja, Marchiai Szent Jakab mondta. Elobb egyszeru sírba temették, majd VIII. Ince pápa beleegyezésével márványsírba tették és Szuz Mária templomába vitték. Teste épségben maradt. XIV. Benedek 1750 körül avatta boldoggá, utódja pedig saját zsolozsma végzését hagyta jóvá. A tartományfonök ministrál. Mint tartományfonök egyszer Folignoban járt, ahol a rendtársak nem ismerték. Bement a sekrestyébe minden kíséret nélkül, s a sekrestyés testvér, gondolva, hogy csak egyszeru testvér, megkérte, hogy ministráljon az éppen misézéshez induló atyának. O habozás nélkül fogta a misekönyvet és ment ministrálni. Közben a sekrestyés megtudta, hogy kicsoda és amikor vége volt a misének, nagy röstelkedve kért bocsánatot. O azt mondta: „A szentmisén szolgálni oly magasztos dolog, hogy az angyalok nagy kitüntetésnek vennék, ha ministrálhatnának.”

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Gábor közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Nagy Szent Leó pápa, hitvalló és egyháztanító

nszl17.jpgMikor Nagy Szent Leó vette át Szent Péter örökét, igen nehéz idők jártak. A régi világ mintha kiemelkedett volna eresztékeiből. A római birodalom, valaha a népek kormányzója, a világrend ereje és oszlopa, már századok óta korhadt volt és ingadozott. Nagy Teodózius császár hatalmas kézzel még egyszer összefogta óriási területét és rengeteg népét, távol tartotta a határainál háborgó tengerként zajló barbár germánokat, de halála (395) után a bomlás gyors ütemben haladt. A nyugati birodalmat, főként Olaszországot elözönlötték vandálok, gótok, hunok.. Itt az egyházi tevékenység sokszor megakadt, az egyházi fegyelmet alig lehetett fönntartani, sőt a lakosok életbiztonsága is minduntalan veszélyben forgott; a tehetetlen római hatóságokkal szemben legtöbbször csak az egyházi elöljáróktól várhatott támogatást. A birodalom keleti része nagyobb békességben volt a barbároktól és ázsiai népektől, de viszont veszedelmes, fanatikus eretnekek szaggatták ott Krisztus testének egységét és dúlták föl a nép lelki békéjét.

Mindkét veszedelemmel szemben nagyot cselekedett az Úr Szent Leó által. Nevezetesen messze láthatón megmutatta, hogy mikor minden inog, szilárdan áll szent Péter kőszálla és minden, ami reátámaszkodik. Soha előbb oly fényesen és olyan éles megvilágításban nem nyilvánult meg az ámuló világ előtt a pápaság méltósága, ereje és világtörténeti nagysága, mint Szent Leó működésében. Mint világítótorony a viharzó tengeren messziről a biztos kikötőbe irányítja a tévelygő hajót, úgy Szent Leó fölséges alakja és tevékenysége még másfél évezred után is a Krisztus igaz Egyházába irányítatta az anglikán tévelygésből a nagy Newmant (+ 1893), a későbbi bíborost és vele annyi igazságra szomjas honfitársát.

Leó előkelő család sarja, korán az egyház szolgálatába lépett és mint a pápa diakónusa (segédpapja) már ifjúkorában kivált nagy tudásával, nemes ékesszólásával, szokatlan világos látásával és okosságával. Különösen kitűnt az akkori veszedelmes tévtanítók fondorlataival szemben való ébersége. Neki köszönhette III. Szixtus pápa, hogy a kegyelemtagadó pelagiánusok főkolomposa, a tanult, de rendkívül ravasz eklánumi Julián nem vezette végzetesen felre. A világi nagyok is észrevették rendkívüli tehetségeit. Placídia császárné követségbe küldte az egyszerű diakónust Galliába, hogy összebékítse Aéciust, a híres hunverő vezért az ország kormányzójával.

Itt érte a római küldöttség, mely meghívta az időközben elhalálozott pápa utódjának. A szívből alázatos férfiú sokáig ellenkezett. A hívők állhatatos unszolásában azonban fölismerte Isten akaratát; s úgy lépett Szent Péter trónjára, mint aki teljességgel át van hatva annak páratlan méltóságától, de soha szem elől nem téveszti, hogy e páratlan méltóság viselője alázatra kötelezett ember. Trónra lépésének harmadik évfordulóján azt mondja: „Az én csekély személyemben azt kell látni, azt kell tisztelni, akiben állandóan fennmarad a reábízott juhok őrzése és valamennyi pásztornak gondja, akinek méltósága a méltatlan utódban sem hanyatlik”.

Mindjárt pápasága elején a Rómában bujkáló manicheusok veszedelmes üzelmei ellen fordult. Ez a Perzsiából jött eretnekség azt tanította, hogy a jó Isten mellett van örök rossz Isten is, s az teremtette ezt a világot, mely éppen azért mindenestől fertőzött. A tisztátalan anyagtól és testtől való megszabadulás címén mindenféle istentelen zugszokást gyakoroltak, kifelé azonban adták a keresztényt. Leó az őt jellemző természetfölötti világos látással fölismerte és leleplezte veszedelmes üzelmeiket és kérlelhetetlen szilárdsággal eljárt ellenük. Sok belátta tévelygését és katolikussá lett; a többit pedig a törvény ártalmatlanná tette. Ugyanígy járt el Spanyolországban a priszcillianisták hasonló eretneksége ellen.

Amire azonban elsősorban szánta őt az Egyházát irányító Szentlélek Úristen, az egy sokkal veszedelmesebb mozgalom volt: a monofiziták eretneksége. Ennek leküzdésében ragyogott föl úttal a római pápa egyházi fősége oly fényes felsőbbséggel, mint soha azelőtt.

A monofizita eretnekség atyja egy Eutyches nevű konstantinápolyi kolostorfőnök, ki Nesztóriusszal szemben (lásd febr. 9) vallotta ugyan, hogy Krisztus nem kettő, hanem egy. De az Úr Krisztus egységét olyan egyoldalúan hangoztatta, hogy a másik túlzásba és tévedésbe esett: azt hirdette, hogy Krisztusban az istenség és emberség egybefoly, illetőleg az emberséget fölszívja az istenség, mint a tenger a csöpp tejet. Alig értesült Leó pápa erről a tanításról a konstantinápolyi püspök, a derék és hithű Flaviánus útján, nyomban átlátta a kereszténység-fölforgató veszedelmességét. Hiszen ha az Úr Krisztus nem igazában ember, akkor nem is halt meg igazában és nem váltott meg bennünket igazában, és egyáltalán elveszti vigasztaló nagy erejét a keresztény hit, melynek az a sarkalatos ténye és reménye, hogy az igaz Isten igaz emberré lett. Ezt meg is írta Flaviánusnak egy csodálatos bölcsességű levélben, melyben Krisztus helytartójának megföllebbezhetetlen tekintélyével vitathatatlan katolikus igazságként kimondja, hogy Jézus Krisztusban két természet van, igaz isteni és igaz emberi természet, mindegyik a maga sajátosságában, és e kettő egyesül az örök Igének isteni személyében.

Ezzel a dolog voltaképpen el volt intézve: Róma az ő tévedhetetlen tanításával szólott, az ügy be volt fejezve - miként annak idején Szent Ágoston mondotta hasonló esetben (aug 28.). Azonban Eutyches gőgös és szenvedélyes ember volt, az udvar kedvence, és a császári család vele tartott. II. Teodózius Efezusban zsinatot hívott össze, mely engedve az erőszaknak, Eutychest fölmentette, Leót elmarasztalta. A pápa azonban nem nézte tétlenül a fejleményeket. Leveleiben nagy körültekintéssel, szelíd okossággal és egyben hajthatatlan határozottsággal tanított, intett, kért, feddett, elítélt. Végre külsőleg is fényes diadalt aratott. Teodózius halála után neje belátta az udvar magatartásának tarthatatlanságát, az efezusi ,,zsivány zsinat” (így nevezte el Leó) után Chalcedonban törvényes egyházi gyűlést hívott össze. Mikor itt a pápa követei fölolvasták Leónak Flaviánushoz intézett dogmatikai levelét, az egybegyűlt zsinati atyák fölkiáltottak: ,,Ez az atyák hite, ez a mi hitünk is; Péter szólott Leó szájával”.

A monofizitizmus egyszer s mindenkorra el volt ítélve; de fanatikus hívei még sok bajt és szenvedést hoztak az egyházra, melyeket Leó bölcs mérsékletet és jellemes határozottsága egymásután leküzdött. Közben bölcs intézkedésekkel erősítette az egyházi fegyelmet és érvényt szerzettt a különféle országok (kivált Gallia, Illyricum) püspökeinek versengései közepett a pápa főségének, nevezetesen azzal is, hogy a veszélyeztetett helyekre pápai megbízottakat (nunciusokat) küldött.

Ezalatt azonban Leó természetfölötti nagysága egészen új fényben mutatkozott meg és egyenest világtörténeti arányokba nőtt.

Mondottuk, hogy a római birodalom hajdani ereje teljesen lehanyatlott és a népek büszke királynéja barbárok martaléka lett. Attilát, a rettegett ,,Isten ostorát” Aécius légiói és a vitéz gótok legyőzték ugyan a catalunumi mezőkön, azonban már a következő tavasszal, 452-ben betört Itáliába. Pusztulás és halál jelölte útját; s a védtelen Róma remegve várta a gót Alarik 410 pusztításainak megismétlését. Akkor az agg Leó pápa nagy tettre határozta magát. Kis küldöttség élén megjelent a Po és Mincip egybefolyásánál táborozó Attila előtt és – olyan méltósággal és szellemi felsőbbséggel kért tőle békét és kíméletet, hogy megtörtént a hihetetlen dolog: Attila visszaparancsolta seregeit. Róma föllélegzett és az ámuló utókor a legenda aranyos színébe öltöztette a nagy eseményt: a vad hun király megrémült, mert az aggastyán pápa feje fölött egyszerre csak két soha nem látott, ellenállhatatlan mennyei harcost pillantott meg, szent Pétert és Pált, kik lángoló karddal szereztek nyomatékot földi helyettesük szavának.

A megmenekült Róma hálaünnepet fogadott. Azonban a fogadalom megtartásában a menekültek szokásos útját járták. Leó már néhány év múlva egy ilyen évfordulón panaszkodik, hogy hamar felejtik Isten nagy jótéteményeit: már alig látogatják a templomot a hálaünnepen. Nem csoda, ha Isten újra rálátogat a hálátlan népre. Alig három esztendőre a hun betörés után megjelentek Geizerik királyukkal a vandálok Róma falai alatt. Ezúttal nem menekültek meg 14 napi rémítő fosztogatástól. De Leó megint személyesen kérlelte Geizeriket, s legalább azt érte el, hogy gyújtogatás és gyilkolás nem történt.

Róma és a világ először látta meg világosan, hogy Szent Péter szellemi hatalma, a lelkiség, hit és jellem nagyobb és állandóbb erő, mint a fegyver és politikai hatalom. 461-ben bekövetkezett boldog haláláig igazolta a nagy szent pápa, amit 700 körül I. Szergius pápa a Szent Péter-templomban sírjára íratott: „Még a sírból is vigyáz, miként életében, hogy az akolt ne pusztítsa a leselkedő farkas. Hangját hallatta Leó ( = oroszlán) és megszeppentek a vadállatok, és követik pásztoruk szavát a juhok”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

NAGY SZENT LEÓ PÁPA - Szent Miliosz felszentelt vértanú - Szent Oresztosz és apostoltársai

Szent Justus     püspök és hitvalló, † 610.         



NAGY SZENT LEÓ PÁPA
+Róma, 461. november 10.
Szent Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt, ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.

Johannes Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben. Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.

440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy, aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja''.

A többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''

Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.

A keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira, ,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.

Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét, hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt, megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdictiós elsőbbsége.

Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.

Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt, azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok, akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak. Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.

Egy évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba számukra.

A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a császár, II. Theodosius udvarában.

A szabályos időközökben tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.

Eutükhész és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett 449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.

Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár 450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.

Végül mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap, Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.

Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''

A továbbiakban azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat. Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr egész házának java.''

Anatoliosz pátriárka azonban elég okos volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.

451--460 között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban, közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.

452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

A régi liturgikus források 461. november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június 28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701) ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a szent pápa halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből, aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.

440-ben Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza.

Amikor Leó hivatalába lépett, így prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus műve!''

452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak. ,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert. Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és elmegyek a hunok táborába!''

Útra is kelt észak felé, és Mantova közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra, aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető, hogy a hun támadás így végződött.

A legenda szerint maga Attila így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.

Egy másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta, elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát, és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön békességben éljenek!

Gondolat:
    Istenem! Ha én ilyen sok jó tulajdonságot ki tudok magamból alakítani…


Szent Miliosz felszentelt vértanú

Perzsiából származott. Fiatal éveiben a Szentírást tanulmányozta. Felnővén a hadseregbe akart lépni, de Isten egy látomásban megtiltotta ezt. Szuza város lakosainak hirdette ezután Krisztus evangéliumát. Szép életéért elnyerte a püspökké szentelést. Sokat szenvedett a pogányoktól, három évig el kellett hagynia lelki nyáját. Utána a szent helyekre zarándokolt el, és újra visszatért Perzsiába. Keresztény hitének megvallása miatt tőrökkel szurkálták agyon II. Szápor keresztényüldözése alatt 341ben. Két tanítványát megkövezték.


Szent Nimfa     vértanú, † !. szd.       


Szent Oresztosz és apostoltársai

Szent Oresztosz a kappadókiai Tianában élt. Orvos volt, és közben Krisztus hitére tanította az embereket. Dioklécián császár megbízottja Makszimin megfogatta, hittagadásra akarta kényszeríteni, de a szent erős maradt. Ezért megverték, fáklyákkal sütögették testét, végül vad lóhoz kötözték, és úgy vonszolták hosszú ideig, amíg a kínok között kilehelte lelkét. Szent Olimposz apostol szent Péter kísérője volt Rómában. Ott az istentelen Néró parancsára karddal lefejezték, azon a napon, amelyen szent Pétert keresztre feszítették. Szent Rodion először Patrasz város püspöke volt, később szent Péter kísérője Rómában Lefejezték szent Péter vértanúságának napján. Szent Szoszipater Áchajából származott. Rodionnal együtt rokonai voltak szent Pálnak (Rm. 16. f.). Jázon apostollal együtt szent Pál tanítványa volt, aztán Ikonium püspöke lett. Hosszú élet után békében hunyt el. Szent Kvartusz apostol (Rm. 16,23.) Beritusz Püspöke volt. Jámborsága miatt sokat szenvedett, sok görögöt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el. Szent Erasztosz (Rm. 16,23.) először a jeruzsálemi egyház diakónusa volt, majd a palesztinai Paneád püspöke.



Szent Respiciusz     vértanú, † 259.

FOSSA*- I BOLDOG BERNARDIN -

Avellinói Szent András     hitvalló, † 1608.         


FOSSA*- I BOLDOG BERNARDIN (1420-1503)
Aguilai Bernardinnak is mondják, mert Fossa Aquilához közel van. O a harmadik szentéletu Bernardin a 15. század boldogjai között. Nemesi családból (Amici*) származott. Ifjúkorában kituno humanista és vallásos nevelésben részesült. Igen járatos volt a jogi tudományban és a szentírás ismeretében. Egyszer Perugiában hallotta Márkiai Szent Jakabot prédikálni, ennek hatására kérte felvételét a Ferenc-rendbe. A rendben ízig-vérig ferences életével világoskodott. Olyan tiszta életu volt, hogy angyalnak nevezték. Ezt az erényt azonban sok imával, böjttel, önmegtagadással szerezte meg és biztosította. Krisztus szenvedése fölött oly mélyen meghatódott, hogy gyakran sírt: a könynyek felfogására ilyen elmélkedései alkalmával kendot erosített a mellére. Felebarátait mindenben igyekezett segíteni, ha annyagilag nem, legalább jó szóval, tanácsaival, de leginkább igehirdetésével. Bejárta Itália nagy részét, továbbá Dalmáciát, Horvátországot (akkor ez Magyarországhoz tartozott), mindenütt szép eredményeket ért el. Az aquilaiak többször is kérték, legyen a püspökük (a pápa is támogatta kérésüket), de o annyira alázatos volt, hogy mindannyiszor elhárította magától ezt a rangot. Az obszerváns mozgalom egyik fo képviseloje volt: négyszer viselte a tartományi vikáriusi (azaz tartományfonöki) hivatalt, megírta az itáliai obszervánsok történetét 1464-ig. Egyszer egy rendtársával úton volt, s közben az emmauszi tanítványok története került szóba. Egy zarándok csatlakozott hozzájuk, aki nagy hozzáértéssel magyarázta nekik, mit mondott az Úr a két tanítványnak. Egyszer csak fölismerték: az Úr Jézus volt az idegen. De akkor az el is tunt szemük elol. Érdemekben gazdag életét 1503. nov. 29-én fejezte be Aquilában a Szent Julián kolostorban. Évszázados tiszteletét XII. Leó pápa hagyta jóvá.
„Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsoségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak.” (Lk 24, 26-27.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardint a lelkek üdvére igéd kiváló hirdetojévé tetted. Add kegyelmedet, hogy példájára a szeretet muveit gyakoroljuk és elnyerjük irgalmadat. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.