Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2020. február 02. - Andre Lowoa

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/4/43/MpaLurdesRosaryBasilica.jpg.jpg/270px-MpaLurdesRosaryBasilica.jpg.jpg”.http://www.keresztenymagyarorszag.hu/kepek/galeria/71/Lourdes_virrasztas.jpghttp://akv0.blogspot.hu/2011/11/hazai-kitero-utan-irany-15254-lakosu.html

BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN misszionárius

2020. február 02. - Andre Lowoa

Szent Kornél     hitvalló, † ~60           



BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN misszionárius, vértanú
*St.-Loup-sur-Thouet, 1829. november 21. +Hanoi, 1861. február 2.
Vietnam az Egyház missziós történetében Tonkin, Annam és Kokinkína néven jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Ázsia legtöbb más országával ellentétben itt a népesség nagy részét sikerült megnyerni a katolikus kereszténység számára. Különösen fontos az a tény, hogy sokan megértették és követték a papi és szerzetesi hivatást. Csak így tudta túlélni a keresztény hit azt a számos üldözést, amely ismételten fellángolt ellene. Annam birodalmát ugyanis, amelyben a három részbirodalom a 19. században egyesült, a Föld egyik legtürelmetlenebb államának kell neveznünk. Uralkodói és tisztségviselői az elnyomás hosszú évszázadai alatt az idegenek gyűlöletét is átvették Kínától a kultúrával és a konfuciánus államvallással együtt. A császárok a külföldi hithirdetőket fajuk megvetőinek és ellenségeinek tekintették, az általuk megtérítettekben pedig árulókat és lázadókat láttak.

Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése különösen jó alkalmat kínált arra, hogy a misszionáriusokat külföldi hatalmak küldötteinek tekintsék. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia hithirdetők ezért még inkább gyanúba keveredtek, és nagy bizalmatlansággal találkoztak. 1824-ben kitiltották őket Annamból.

1833-ban és 1836-ban a császár halálbüntetést rendelt el mindenféle missziós munkára; a kereszténység tiltottá vált. Ennek az üldözésnek a során hét francia hithirdető halt vértanúhalált Krisztusért.

E papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s annyira fellelkesült, hogy így kiáltott: ,,Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!'' Ez a fiú Jean- Théophane Vénard volt, aki 1829-ben született az egyik francia tartomány félreeső szögletében.

Teofán nem talált ellenállásra, amikor tizenkét évesen kinyilvánította azt a kívánságát, hogy tanulhasson, mert pap akar lenni. Apja egy kollégiumba adta. Az a vágya, hogy hithirdető legyen, csakhamar szilárd elhatározássá érett. 1851-ben belépett a párizsi Külföldi Missziók Világi Papi Közösségébe, és már egy év múlva útnak indult a Távol-Keletre. Első állomáshelyén, Hongkongban akarta megtanulni a kínai nyelvet. Tanulmánya fárasztó volt, és huszonhárom évének lelkesedésével kívánkozott már a könyvek mellől azokhoz az emberekhez, akikért elhagyta hazáját. Vágyálmai Tonkinba vitték, ahol 1848 óta új keresztényüldözés dühöngött. Tu-Duc császár különösen a külföldi misszionáriusok ellen hirdette meg a harcot: ,,Ennek a vallásnak Európából származó tanítóit mint a legbűnösebbeket kővel a nyakukon kell a tengerbe vetni.'' A tonkini papokra és a 400.000 hívőre is teljes dühével tört az üldözés. Amikor a császár fivére 1851-ben felkelt Tu-Duc ellen, azzal vádolták a keresztényeket, hogy az ő pártját támogatták. Amikor a császár úrrá lett a helyzeten, eltökélte, hogy kiirtja a keresztény hitet, s a legsúlyosabb és legkegyetlenebb büntetéseket helyezte kilátásba ellenük. A külföldi misszionáriusok fejére nagy vérdíjat tűztek ki: a hazai papokat és mindazokat, akik menedéket nyújtottak nekik, kettéfűrészelve a folyóba kellett vetni. Rövid időn belül 90.000 lett az áldozatok száma, köztük száznál több volt pap.

Teofán fenntartotta Tonkinra szóló elhatározását, és Makaón át igyekezett bejutni az országba. Rendkívül nehéz vállalkozás volt ez. A határokat elzárták minden külföldi elől és szigorúan őrizték. Teofánt kínai csempészek úgy vitték be az országba a dzsunkák belsejében, mint valami tiltott árut. Rejtekutakon, állandóan abban a veszélyben utaztak, hogy meglepik őket Tu-Duc pribékjei.

1854. július 13-án reggel három óra felé kötött ki egy folyami bárkával Vinh-Triben, amely 1650 óta a nyugat-tonkini apostoli vikárius székhelye volt. Itt töltötte első misszionáriusi évét. Bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ország nyelvét, és már néhány hét múlva prédikált és gyóntatott. Buzgóságát és derűs lelkületét csakhamar megkedvelték a keresztények, elöljárói nagyra becsülték és bíztak benne. Püspöke csakhamar felelősségteljes feladatot bízott rá: még három éve sem volt az országban, amikor a ,,Sárga forrás'' körzetének lelkipásztora lett.

A körzet 12.000 hívét 30.000 nem keresztény vette körül. A nagy kiterjedésű, részben hegyes, részben mocsaras vidék közlekedőútjai dzsungelösvények vagy náddal benőtt folyóágak voltak. Segítőként hét bennszülött pap állt Vénárd mellett. A lelkipásztorkodást és a missziós munkát nagyon megnehezítette az üldözés. A keresztények gyakran a legnagyobb nélkülözések közepette éltek, s ezt Teofán csaknem határtalan segítőkészsége sem tudta megszüntetni. Nemsokára ő maga is szegény hívei segítségére szorult. A ,,Sárga forrás'' missziót ugyanis elérték az üldözők, és csak fáradságos meneküléssel tudta elkerülni az elfogatást. Ezután a hegyekben élt, úttalan bozótokban vagy földvermekben rejtőzködött, de mindig előmerészkedett, valahányszor híveinek szüksége volt rá. Végül a bennszülött nővérek egy félreeső kolostorában talált menedéket. Rákényszerített pihenője idején lefordította az Újszövetséget, hogy hívei szorongattatásukban Isten igéjéből meríthessenek erőt és vigasztalást.

Tevékenységéről üldözői is tudomást szereztek, és mindent megtettek, hogy elfogják. Teofánnak ismételten változtatnia kellett tartózkodási helyét. Testvérei hozzá hasonlóan bujdostak az országban, alig látott közülük valakit. Magányossága egyre nőtt. Még az általa hűnek tartott keresztények sem merték már rejtegetni. 1860. november 30-án munkatársával, Khang Péter hitoktatóval együtt elfogták, majd Hanoiba hurcolták.

Ott kihallgatták és elítélték őket. A halálbüntetést azonban csak akkor lehetett végrehajtani, ha a császár megerősítette az ítéletet. Így Teofán 1861. február 2-ig fogoly maradt. Egy ketrecben, megláncolva, katonák őrizték. Ebben a helyzetben tizenegy levelet írt családjának és barátainak; ezek az úgynevezett ketreclevelek a keresztény hitvalló bátorság legszebb tanúságai közé tartoznak.

Kivégzéséről szemtanúk tanúsága maradt ránk. Nyugodtan várta a halált, kivégzésének napja ünnepnap volt számára. Utolsó ételét és még meglévő holmiját elajándékozta. Szeretett volna még egyszer áldozni kivégzése előtt. Az a kísérlete azonban, hogy egy ápolónő átnyújthassa neki a konszekrált ostyát, meghiúsult. Amikor kinyílt ketrecének ajtaja, egyenesen, ingadozás nélkül ment a vesztőhelyre, nem félt a haláltól. Az úton még elbúcsúzott az őt kísérő néptől, végül pedig határozott hangon énekelni kezdte a Magnificatot. Így ért a Vörös-folyó partjára. Letérdelt, egy karóhoz kötözték, és lefejezték. Holttestét ott helyben elföldelték, fejét három napon át közszemlére tették ki a karón, majd az éj sötétjében a folyóba dobták. Két héttel később egy keresztény megtalálta, beemelte a csónakjába, és elvitte a legközelebbi misszionáriushoz. Az ereklyét ma a párizsi missziós szeminárium mártírkápolnájában tisztelik.

Talán Lisieux-i Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 559. o.) beszélt a legtalálóbban Vénard Teofánról. Ő, aki maga is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Kokinkínába megy, kedvenc szentjeként tisztelte, és társának tekintette a ,,kis úton'', a lelki gyermekség útján. Három héttel a halála előtt, 1897 szeptemberének első napjaiban Teréz azt mondta nővértársainak: ,,Teofán kis szent. Élete csaknem mindennapi. Nagy szeretetet tanúsított a Szeplőtelen Szűz iránt és hozzátartozói iránt. Én is nagyon szeretem a hozzám tartozókat. Búcsúköszöntésül kiírtam számotokra néhány mondatot utolsó leveleiből. Lelkem az övéhez hasonlít.'' Hogy ez mennyire igaz, tanúsíthatják Vénárd Teofán ,,Ketrecleveleinek'' itt következő mondatai. Maga Teréz is írhatta volna őket:

,,Mégiscsak nagyon igaz, hogy az Úr a kicsiket választotta ki, hogy megszégyenítse e világ nagyjait. Nem saját erőmre hagyatkozom, hanem annak erejében bizakodom, aki a kereszten legyőzte a pokol hatalmát. Tavaszi virág vagyok, amelyet a kert ura a saját örömére szakít le. Virágok vagyunk mindnyájan, beleültetve ebbe a földbe, Isten pedig leszakít minden virágot a maga idejében, az egyiket valamivel korábban, a másikat egy kissé későbben. Engem legelőször. Egy napon viszontlátjuk majd egymást a paradicsomban, és élvezni fogjuk az igazi boldogságot.''

Vénard Teofánt 1909. április 11-én avatta boldoggá X. Pius pápa.

BOLDOG FERRARI ANDRÁS bíboros

URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)

2020. február 02. - Andre Lowoa

URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)



A liturgiában több neve is van, mivel az Úr ünnepe is, de Szűz Máriáé is.

Jézust születése után a negyvenedik napon bemutatták a templomban és ott Simeon világosságnak magasztalta, ki megvilágosítja a pogányokat.

Már a 4. században Jeruzsálemben ünnepelték, csakhamar nyugaton is elterjedt. A Karácsony rendszeresítésével vált Mária-ünneppé (Rómában a Sancta Maria Major bazilika stációs ünnepe).

Az ünnepet a gyertyaszentelés (a megszentelt világosság) és a körmenet teszi különösen ünnepélyessé. A gyertyák megáldása a 10. században, Galliában kezdődött. A körmenetnek bűnbánati jellege van.


Jézus Krisztus találkozása Simeonnal

Hogy a választott népet emlékeztesse az Egyiptomban történt 10. csapásra, amelynél Isten angyala megölt minden elsőszülött fiúgyermeket, Isten úgy rendelkezett Mózes törvényében, hogy minden elsőszülött fiút lefoglalt a Maga számára. (Szám. 8,16) A szülőasszonyról és gyermekéről, a tisztulási szertartásról Isten a Leviták könyvében rendelkezett. (12. fej.) Bár sem az Istenszülő Máriának, sem a tőle született isteni Gyermeknek erre a szertartásra nem volt szükségük, mégis, hogy Isten még érvényben levő törvényén csorba ne essen, mindketten felmentek a 40. napon Jeruzsálembe, és ott alávetették magukat a Törvény előírásainak. Erre is emlékeztet elsősorban a mai ünnep.

Egyházunk a mai ünnepet „Jézus Krisztus találkozása Simeonnal” címen ünnepli. Az istenfélő öreg Simeon személyében mintegy az Ószövetségi ember jön Jézus elé, fogadja Őt abból az alkalomból, hogy mint elsőszülöttet bemutatják Isten templománál. Jézus Krisztus az Újszövetség szerzője találkozik tehát az Ószövetség utolsó embereinek egyikével. Jézus még gyermek, mert az Általa megkötendő szövetség is most kezdődik. Simeon már napjaiban előrehaladott ember, mert az Ószövetség, amelyben napjait leélte, elavult, és közel van az elmúláshoz.


BOLDOG FERRARI ANDRÁS bíboros, III. r. (1850-1921)
1850-ben született egy Parma melletti helységben szegény cipész gyermekeként. Szülei mélyen vallásosak voltak. 11 éves korában belépett a parmai kisszemináriumba. 1873-ban lett pap. Utána a szemináriumban rektorhelyettes, majd teológiai tanár, 1885-ben általános helynök. XIII. Leó 1890-ben püspökké, négy év múlva bíborossá és milánói érsekké nevezi ki. Ekkor Borromeo Szent Károly iránti tiszteletbol felveszi a Károly nevet. Itt az észak-olasz metropolisban fejti ki apostoli tevékenységét egészen haláláig. Papi és fopásztori tevékenysége arra az idoszakra esik, amikor a politikai és a közéletben az egyházellenes törekvések igen megerosödtek. Ferrari bíboros az evangélium bátor hirdetoje, a munkások és a fiatalok apostola, a vallásos képzés, katekézis újjászervezoje volt. Híres mondása: „Aki cselekszik, tévedhet, de aki nem cselekszik, mindig téved.” Felvilágosult, muvelt pap volt, a lelkipásztorkodás minden területén okosan valósította meg az evangélium hirdetésének korszeru módjait. Háromszor tartott egyházmegyei szinódust, modern katekizmust szerkesztett, a fiatalok számára hat kollégiumot alapított. Papokat küldött a munkások közé, törodött az elvándorlás problémájával. A világiak apostolságának nagy propagálója volt. Tevékenységének korlátot szabott rákbetegsége. De nem tudta letörni, mert ágyban fekve is körleveleivel és leveleivel irányította egyházmegyéjét. Mindenkit megáldott és mosolyogva fogadott fájdalmai közepette is. Az örökkévalóság hírnökét látták benne még azok is, akik a hittol távol álltak. És ez volt hitvalló, meggyozodéses életének legnagyobb csodája. Szent Ferenc III. rendjének nagy képviseloje és terjesztoje volt, két pápának, XIII. Leónak és X. Piusznak jó barátja. II. János Pál avatta boldoggá 1987-ben. Ferrari érseket jellemezte: fáradhatatlan buzgóság, meleg szívélyes bánásmód, ami kiérdemelte az emberek megbecsülését és barátságát. Szeretettol futött szentbeszédeivel tuzbe tudta hozni hallgatóit. Magánkihallgatáson mindenkit fogadott, ugyanígy lelkipásztori látogatásai alatt. Négyszer látogatta végig egyházmegyéje plébániáit.

Imádság:
Istenünk, te Boldog András érseket néped gondos és áldozatos lelku pásztorává rendelted. Kérünk, hogy érdemeire tekintve áraszd ránk boséges áldásodat. Krisztus, a mi Urunk által.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (Boldogságos Szűz Mária tisztulása – Purificatio B. M. V.) II. oszt. duplex ünnep

2020. február 02. - Andre Lowoa

purific.jpgA Karácsony kialakulása után került ez az ünnep február 2-ára,[1] mint Karácsony után a negyvenedik napra, mert ekkor kellett a mózesi törvények szerint [2] az elsőszülött fiúgyermeket a jeruzsálemi templomban bemutatni és áldozat árán az isteni szolgálattól visszaváltani.[3] Bár a Boldogságos Szűz erre nem volt kötelezve,[4] de az evangélium tanúsága szerint[5] ezt mégis megtette, talán azért, hogy az Úr Jézus már ez alkalommal is bizonyságot tehessen a szegénység iránt való szeretetéről.[6] Maga az ünnep azonban — legalább is keleten — régibb a Karácsonynál, amit az a körülmény is bizonyít, hogy mikor január 6-át tartották az Üdvözítő születésnapjának, már akkor is megünnepelték „Epiphania után a 40. napot.”[7] A jeruzsálemi zarándoknő (385 táján) leírja, hogy e napon körmenet vonult az Anastasis templomba „a legnagyobb örvendezés közben” és ott minden pap és a püspök is beszélt a bemutatásról szóló evangéliumról. Ebből a leírásból az is kitűnik, hogy Eucheria[8] idejében Galliában még nem ünnepelték ez eseményt.[9] A VI. században lett keleten általánossá[10] Justinianus császár 542.-i rendelete folytán, amelyet egy nagy konstantinápolyi pestis után adott ki ez a császár.[11] — Az V. század végén ismerték meg nyugaton is[12] és bár a Liber pontificalis szerint[13] I. Sergius pápa (687—701.) rendelt volna már gyertyás körmenetet e napra, ezt sem a Gelasianum,[14] sem a Gregorianum még nem említik, bár más források révén meg lehet állapítani, hogy ekkor (a VIII. században) már nyugaton helyenként tényleg tartottak gyertyákkal körmenetet e napon.[15] Ugyancsak már ekkor kezdik pogány ünneppel magyarázni ennek a szokásnak keletkezését.[16] A rómaiak ugyanis febr. 1 -én Februus (Plútó) tiszteletére amburbale-t rendezlek, azaz égő fáklyákkal körüljárták a várost[17] és egymást vesszővel a bűnöktől megtisztítani (februare = purgare) igyekeztek. Ezt az ünnepséget változtatta volna át Sergius pápa keresztény körmenetté.[18] Bármint legyen is a dolog,[19] a gyertyák szentelése csak a X. századig megy vissza,[20] és Német- meg Franciaországban találjuk meg először. A XII. században azután általánossá válik.[21]

Az ünnepet általában a Bold. Szűz Mária ünnepének tartják, pedig a liturgia szerint inkább az Úr ünnepe.[22]1 Tárgya a kis Jézus bemutatása a templomban és találkozása az agg Simeonnal és Annával.[23]

A gyertya leginkább az Úr Jézus jelképe gyanánt szerepel a liturgiában.[24] A viasz emlékeztet emberi természetére, a világosság pedig Istenségére vagy a halandóságra, mert a gyertya önmagát fölemésztvén szolgál másoknak. Nagyon üdvös azonkívül a középkoriaknak az a magyarázata is, mely szerint az égő gyertya a hitet jelképezi a jócselekedetekkel, mert miként a gyertya láng nélkül nem világíthat, így a hit is jócselekedetek nélkül holt. Hogy teljes legyen a párhuzam, a viaszba rejtett gyertyabél pedig az ember belső jószándékát jelenti, mely a jócselekedet érdeméhez szükséges. A gyertya, ha oldalt vagy lefelé tartják is, lángja felfelé lobog, így a hívő keresztény is, bár bajok érhetik, „de a szívében rejlő szeretet és ájtatosság lángja fölemelkedik Istenhez az égbe” — írja Szaniszló,[25] míg Lonovics szerint a gyertya arra figyelmeztet, hogy „úgy világoskodjék a ti világosságtok, hogy az emberek lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyekben van.”[26] A gyertya megáldása különben szentelmény is, melynek a régiek sokféle értelmet tulajdonítottak, azért zivatar, epidémia alkalmával, vagy házi perpatvar esetén is meggyújtották.[27] Nagyon szép szokás utolsókenet feladása alkalmával meggyújtása, sőt a haldoklónak is szoktak szentelt gyertyát kezeibe adni, hogy „az örök világosság fényeskedjék neki.”[28]

A mai ünnep tanulságai mindenki számára a szegénység szeretete, a szülők számára pedig Szűz Mária és sz. József példája a lelkiismeretes gyermeknevelésben.[29]

E naptól kezdve a zsolozsmában megváltozik a Bold. Szűz karéneke, mert ezentúl egészen Nagyszerdáig a „Mennyországnak királynéja, angyaloknak ...” (Ave Regina caelorum)[30] kezdetűt kell énekelni. Szerzője ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy már a XIII. században énekelték.[31] A szertartás a gyertyaszenteléssel kezdődik, melyhez violaszinű vecsernyepalástot[32] vesz magára a pap és a leckeoldalon öt könyörgést mond. Ezekben azt kéri, hogy Isten, aki az agg Simeon könyörgését meghallgatta és aki Mózesnek megparancsolta, hogy színe előtt illatos olajokat égessen, gyújtson minket is föl az ő szeretetének lángjára. Adja meg a Szentlélek felvilágosító kegyelmét és e megszentelt gyertyák világa oszlassa el a lelkek éjjelének sötétségét, valamint mindazokat, akik ezzel kezükben zengeni fogják ma az Úr dicsőségét, őrizze meg minden testi és lelki bajtól, hogy egykor Istenhez eljuthassanak az örök boldogságba. Ezután háromszor meghinti szenteltvízzel majd megtömjénezi a gyertyákat. Ezek szétosztása alatt az énekkar Simeon énekét énekli (Luk 2, 29—32.) mégpedig minden versszak közé karvers gyanánt beékelve az utolsót: „Világosság a nemzetek megvilágosítására és népednek, Izraelnek, dicsőségére” Ezután még egy rövid könyörgés következik, mire megindul a körmenet, melyen mindenki gyertyát visz a kezében. Alatta ezt énekük: „Díszítsd föl sátorodat, Sion és fogadd be Krisztust, a királyt: öleld át Máriát, ki a mennynek kapuja, mert ő hozza az új világosság dicső királyát. Megáll a Szűz kezénél fogva vezetvén Fiát, ki a hajnalcsillag előtt született, kit ölébe vevén Simeon azt hirdette a nemzeteknek, hogy Ő az élet és halál Ura és a világ Megváltója.” Visszatértében pedig a kar az evangélium szavaiból alkotott éneket zengedez.

A Szentmisénél fehér színűek az egyházi ruhák. Evangélium olvasása alatt, valamint Úrfelmutatástól áldozásig mindenki kezében tartja a szentelt gyertyát.

Az Introitusban és Gradualéban előforduló 47. zsoltár szavai azt a nagy eseményt hirdetik, hogy az édes Üdvözítő e napon vonult be először királyi őseinek szent városába. Bár egyszerű, szegényes környezetben, de a próféták tanúsága révén mégis felismerhetőleg jelent meg Jeruzsálemben. A 44. zsoltár 3. verse ez esemény szemléletére a hívő lélekből előtörő örömet fejezi ki.
__________________
[1] Müller: Das Kirchenjahr 159. o. szerint ez az utolsó csillag, mely a karácsonyi égen felragyog.
[2] Lev. 12, 2-8.
[3] Exod. 13,2. és 34,20.
[4] Mert nem „suscepto semine” szült. (Így sz. Tamás: I. 3. qu. 37. art. 4.)
[5] Luk. 2,23. s.köv.
[6] „Nem akart gazdag családból származni, hanem szegényeket választott. Ezért a bárány is hiányzott, amit érte fel kellett volna áldozni; galambfiókakat és egy pár gerlét talált anyja az áldozatra.” (N. Sz. Gergely : Hom. 3. in evang.), u. i. sz. Tamás : i. h. art. 3. (L. Lonovics : Archaeol. 1. 87.o.)
[7] Peregrinatio 26. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 77.)
[8] Ez a legújabb kutatások szerint a jeruzsálemi zarándoknő neve (nem Silvia, Aetheria vagy Egeria). Flavius Eucherius consul leánya volt Délgalliában (ezért hasonlítja az Euphratot a Rhonehoz), Theodozius császár unokahuga, kolostora Spanyolországban lehetett. (L. bőv. Kellner : Heortologie 47. o.)
[9] „Hic”.
[10] Naz. sz. Gergely még ezt az eseményt is Vízkereszt napján említi. (M. Gr. 36, 549.)
[11] Nem Justinus, mint némelyek tévedésből írták. L. Theophanes Chronogr. ad ann. 534. (ed. Bonn. 345. id. Kellner: i. m. 133. o.) és Niceph. Call.: H. E. 17, 28. (M. Gr. 147, 291. s köv.)
[12] Thalhofer: Handbucn, I. 682. o. és már a VI. században Fulgentius beszél Pnrificatio ünnepén. Nálunk már a szabolcsi zsinat (1092) említi ez ünnepet.
[13] I. 376. : „sz.. Simon napja, melyet a görögök Hypypantenak neveznek”. A görögök ugyanis az agg Simeon énekéből: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat” azt következtették, hogy ekkor mindjárt meg is halt.
[14] M. L. 74, 1158. : Purificatio.
[15] Rómában is (így Alcuin: M. L. 89. 1291. s köv.).
[16] Toledói Ildephonsus (+ 717.) M. L. 96, 277. ; Eligius (M. L. 87, 602) ; Venerabilis Beda : De rat. temp. c. 12. (M. L. 90, 351.) stb. (id. Nilles : Kalend. I. 92.) és Mihályfi: i. m. 127. o. 1. jegyz.
[17] Februanak (Mars anyjának) is szólt ez az ünnep, hogy fia győzelemre segítse őket. A római nők is „a fáklyák ünnepét”(festum luminum) tartották ezekben a napokban Proserpina Plútó által történt elrablása emlékére, kit anyja (Ceres) és rokonai sokáig kerestek az Ethna körül égő fáklyákkal. (Durandus : Rat. div. off. 258. o.)
[18] Baronius szerint I. Gelasius 492 és 496 között a február 15-iki. Lupercalia fáklyásmenet helyett rendelt hasonló keresztény körmenetet. Kellner véletlen összetalálkozásnak tartja ezt és tagadja a körmenet pogány eredetét (i. m. 134. o.), míg mások ezt valószínűnek tartják. Nehézzé teszi ez utóbbi vélemény elfogadását az a körülmény, hogy 450-ben már Palesztinában is szerepelnek gyertyák Hypapante ünnepén. (Cyrill, Scythop. : Vita Theodosii coenob. id. Nilles : i. h.) Az ünnep és a gyertyaszentelés elválaszthatósága nem képezhet erős bizonyítékot ez utóbbi eredetét illetőleg, mert hiszen a rubrica olyan korban keletkezett, mikor a pogány eredetről meg voltak a liturgikusok győződve.
[19] „Vannak ugyan nálunk közös dolgok a pogányokkal, de a cél különböző” — írja már sz. Ágoston: Contra Faustum Manich. 20, 20.
[20] Franz : Die kirchl. Bened. I. 445. o.
[21] Thalhofer : 1. h.
[22] Csak a zsoltárok vétetnek a Mária ünnepről. A görögöknél ma is 'Η Υπαπαντή του Κυρίου ημών Ιησού Χριστού, azaz : „A mi Urunk Jézus Krisztus találkozása” t. i. Simeon és Annával (Nilles: 1.91.).
[23] Micrologus c. 48. (M. L. 151, 1012.)
[24] Őt kel vinnünk, mert „dicsőítsétek és vigyétek az Urat testetekben” — írja Durandus : Rat. 257. o. Szerinte persze a körmenet Mária és sz. József Jeruzsálembe való fölmenetelét jelzi.
[25] i. m. 28. o.
[26] Mt. 5, 16.
[27] Franz : i. m. I. 456. s köv. o.
[28] Gyertya használatáról l. sz. Jeromos : Contra Vigil.
[29]Lonovics : i. m. 92. o.
[30] Kiss : Imádkozzunk. 10. o.
[31] Lonovics : i. h.
[32] Sz. Amand ordója szerint abban az időben fekete ruhában vettek részt e körmeneten. (Thalhofer; i. m. I. 688. o.)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 90-96. old.)

Szent Trifon vértanú - Szent Vendemián atya - BOLDOG VERIDIANA szűz

2020. február 01. - Andre Lowoa

Szent Szevér

       

Szent Trifon vértanú

Trifon a frigiai Kampszadában született szegény szülőktől. Eleinte libák őrzésével foglalkozott. Még fiatal korában megkapta Istentől a csodatevés és az ördögűzés ajándékát. Egy hagyomány szerint megmentette helységének lakóit a kártékony férgektől, amelyek lerágták a fák leveleit és veszélyeztették a kenyérnekvalót is. Trifon megsajnálta az embereket és kitárt kezekkel kérte Istent, hogy küldje el angyalát a baj elűzésére. Trifon csodáinak híre messzire elterjedt. Ezeket látva a pogányok sokan lettek keresztényekké, felvéve a keresztséget. Décius császár üldözése alatt kelet kormányzójának Aquilinnek jelentették, hogy Trifon keresztény és téríti a pogányokat. A kormányzó maga elé hozatta kihallgatásra. Mivel sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta eltéríteni a keresztény hittől, megparancsolta, hogy kínozzák meg. Fára függesztették, verték, sütögették, szaggatták, lábaiba szeget vertek és úgy hurcolták a városokon át a nagy hidegben. A szent vértanú hősiesen tűrte el a kínzásokat. Végül fejvesztésre ítélték. Mielőtt azonban a hóhér levágta volna fejét, Trifon imádság közben visszaadta lelkét Istennek Nikaiában, 250-ben.


Szent Vendemián atya

Kis-Ázsia északnyugati részén Mysiában született. Fiatal korában Szent Aukszent atyához ment és az általa alapított kolostorban az atya tanítványa lett. Mestere halála után az ő cellájában lakott és 42 évet töltött abban böjtben, virrasztásban imádságban, sokat szenvedve a gonoszlelkek kísértéseitől. Kimagasló élete miatt Isten a gyógyítás adományával ajándékozta meg. Meghalt 512 körül.



BOLDOG VERIDIANA szűz, III. r. (1182-1242)
Kb. Szent Ferenccel egyidoben született az idoközben leszegényedett Attavanti nemesi családból. Életírói kiemelik, hogy nagyon korán, 12 éves korában megkedvelte az önmegtagadó életet. Buzgó asszonyok társaságában elzarándokolt Compostellába, majd Rómába. Éhínség idején egyik rokonánál lakott. Ekkor történt, hogy a szegényeknek nagymennyiségu babot osztott szét, s késobb tudta meg, hogy a bab már el volt adva. Erre egész éjjel imádkozott, kérve Isten segítségét nagy bajában, s íme reggelre a tartály ismét tele volt babbal. A csoda híre elterjedt, ami Veridiánát bántotta, s sokáig töprengett, hogyan tudná elkerülni az emberek tiszteletnyilvánításait. 26 éves korában Firenze közelében egy remetelakot építtetett, amely még ma is áll: 3m hosszú és 1 m széles, közelében egy kápolna állt. Ide falaztatta be magát s 34 évig élt itt a legszigorúbb lemondásban és bunbánatban. Legfobb vigasza a szentségi Jézus közelléte volt, kunyhójából szentmisét is tudott hallgatni. (A középkorban hasonló remeteéletet többen is vállaltak, ezeket befalazottaknak, reklúzáknak nevezték. Késobb a pápák ezt az életmódot betiltották.) A hagyomány szerint 1221-ben (vagy 1222-ben) itt meglátogatta Szent Ferenc, és o öltöztette be a bunbánó III. rend ruhájába. Késobb is felkereste, hogy szavaival erosítse, vigasztalja. Veridiána életét még két kígyó is nehezebbé tette, amelyek állandóan kínozták, míg végre az emberek megszabadították tolük. Ágya a csupasz föld volt, étele, amit jólelku emberek az ablaknyíláson át adtak neki. Kb. 60 évesen fejezte be életét, halála elott a bunbánati zsoltárokat imádkozta. Életében és halála után Isten csodákkal tuntette ki. Fönnmaradt a legenda, hogy halálakor Castelfiorentino templomának harangjai maguktól megszólaltak. VI. Kelemen pápa avatta boldoggá. Veridiána lakóhelyétol nem messze egy asszony gyakran szórta az átkokat. Gyermekét sem kímélte. „Bár vinne el az ördög - mondta neki egyszer -, hogy ne lássalak többé!” A gyermek azon nyomban el is tunt az asszony szeme elol. Akkor jajgatni kezdett, s a szomszédokkal együtt Veridiánához ment, kérve segítségét. Amíg imádkoztak Veridiánával, megjött a gyerek épen, egészségesen. Elmondta, hogy az ördög cipelte ot egy félelmetes mélységbe lépcsokön lefelé. Egyszer csak Veridiána állta el útját. Amikor az keresztet vetett feléje, ot elengedte, s így megmenekült. Anyja megtanulta az esetbol, hogy ne átkozódjék.
Imádság:

Istenünk, te Boldog Veridiánát az imádságos és önmegtagadó élet útjára vezetted, és égi kegyelmekkel elhalmoztad. Add, hogy az örök élet elnyeréséért minden áldozatra készek legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Ignác püspök és vértanú

2020. február 01. - Andre Lowoa

szign.jpgSzent Ignác a kereszténység hőskorának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Eleitől kezdve nagy tisztelettel övezték; írásait, különösen szenvedésének dokumentumait féltő gonddal őrizték és áhítattal olvasták.

Életéről, sajna, nagyon keveset tudunk. A régiek ama boldog halandók közé sorozták, akiknek megadatott színről-színre látni és hallani az Üdvözítőt. Hagyomány szerint ugyanis ő volt az a kis gyermek, akit az isteni Mester követendő példaként állított tanítványai elé, mikor megfeddette őket nagyravágyásukért: a Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országában (Máté 18,3). Ez azonban bizonytalan. Bizonyos ellenben, hogy Ignác már fiatal korában szívvel-lélekkel eljegyezte magát a diadalmasan szárnyra kelő kereszténységgel. Erre mutat többek közt a Theophoros, Isten-hordozó név is, mellyel őt életének későbbi szakában állandóan illették. Az is valószínű, hogy Antióchiában korán érintkezésbe jutott Szent Péter és Pál apostolokkal, főként azonban Szent János evangélistával, s az ő példájukra és buzdításukra maga is az egyház szolgálatába szegődött. Hogy tisztében derekasan forgolódott, arra legjobb bizonyság, hogy Evódíus püspök halála után őt bízták meg az antióchiai nyáj gondozásával. Így a dicső antióchiai egyháznak, melyet maga az apostolfejedelem szervezett meg, s mely először ismertette meg a világgal a keresztény nevet, ő lett a harmadik főpásztora.

Ignác mint püspök nagy szeretettel és körültekintéssel kormányozta a gondjára bízott nyájat. Mindenben maga iparkodott elöl járni jó példával. Különösen a Domicián-féle üldözés idején adta sok jelét híveiért égő szeretetének. Egyrészt sokat imádkozott, bojtölt és sanyargatta magát érettük, másrészt szüntelenül vigasztalta és bátorította őket. Mint jó pásztor, kész volt életét is feláldozni juhaiért. A vértanúság gondolata egyre jobban belegyökerezett lelkébe és fokonként viharos vággyá erősödött benne. De a vértanúi halál egyelőre elodázódott, mert az elvetemült Domiciánt már 96-ban meggyilkolták, utóda, a szelíd Nerva pedig azonnal megszüntette az üldözést.

De a második „jó császár”, Traianus uralkodása alatt megint felhők borultak a kereszténység egére. Az egyébként derék fejedelem megrögzött pogány előítéletből ismét üldözőbe vette Krisztus kévetőit, és az immár aggastyánná érett jámbor püspök szívének hő vágya hamarosan betelt: a császár helytartója kimondotta rá az ítéletet, hogy Rómába vitessék és ott a vadállatok elé dobassék. Az ítéletet azonnal követte a végrehajtás: Ignácot elfogták és bilincsekbe verve Rómába indították. A nagy utat Antióchiától az örök városig részben tengeren, részben szárazföldön tette meg.

Útközben mondhatatlanul sokat szenvedett a kíséretében levő katonák durvaságától. A rómaiakhoz intézett levelében panaszosan írja: „Tengeren és szárazföldön vadállatokkal küzdök, mert éjjel-nappal hozzá vagyok láncolva tíz leopárdhoz, vagyis az őrizetemre rendelt katonákhoz. Ezek, ha jót teszek velők, még gonoszabbak hozzám. Gazságuk nagy penitencia számomra; de azért még nem vagyok megigazult”. Ő azonban szenvedései közepette is másokra gondolt. Szmirnából, hol rövid időre megállapodtak kísérői, szerető hangú intő levelet intézett az efezusi, magnéziai, trallesi és római hívekhez, majd valamivel később Troasból a filadelfiakhoz és szmirnaiakhoz és barátjához, Szent Polikárp szmirnai püspökhöz.

E levelek közül különösen a rómaiakhoz szóló megrázó erővel fejezi ki a halál küszöbén álló szent aggastyán forró vágyakozását a vértanúság koronája után: Bárcsak már a vadállatok tápláléka lehetnék. De kérem is őket, hogy legyenek serények elpusztításomban; ingerelni fogom őket, hogy minél hamarabb felfaljanak, nehogy, mint más vértanúkkal megtörtént, ne merjenek hozzám nyúlni. Ha maguktól nem mozdulnak, erőszakot alkalmazok velők szemben és úgy kényszerítem őket, hogy szétszaggassanak. Bocsássatok meg, fiacskáim, de én tudom legjobban, mi válik javamra”.

Ilyen érzelmekkel érkezett Szent Ignác az őrök városba. A római keresztények nagy áhítattal várták jöttét; sokan eléje mentek, hogy, minél előbb láthassák őt és épülhessenek hősies kitartásán. És várakozásukban nem csalódtak. A törékeny testű, de törhetetlen lelkű aggastyán szeretettel ölelte őket magához és gyújtó szavaival az ő lelkükben is lángra lobbantotta a vértanúság szent vágyát.

A városba érve haladéktalanul a cirkuszba vezették a szentet, ahol a nép már kíváncsian várta megjelenését. Ignác, mikor a porondra lépve megpillantotta a cirkusz emelkedő padsorain zajongó sokaságot, erős hangon így kiáltott „Római férfiak, nem azért történik ez velem, mivel gonosztévő vagyok, hanem azért, mert Krisztushoz kívánok jutni”. Majd amikor meghallotta a kiéhezett vadak vérfagyasztó ordítását, örömtől kigyúlt arccal mondotta: „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok fogai fognak lisztté őrölni, hogy Krisztus fehér kenyere legyen belőlem”. Ezek voltak utolsó szavai, mert a következő pillanatban minden oldalról rárohantak a ketrecükből kibocsátott oroszlánok és felfalták őt úgy, hogy csak néhány csont maradt belőle a vérrel itatott fövényen.

A római egyház fölvirágzása és hősiessége az üldözések három századán keresztül bizonyságot tett, hogy igazat mondott Tertullián: „A mártírok vére keresztények magva, Ignác vértanúsága volt ennek a szent magvetésnek kezdete".

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Perpétua és vértanútársai - Szent Péter atya - SZENT PIONIOSZ vértanú

2020. február 01. - Andre Lowoa

Szent Brigida     szűz, † 528        



Antiochiai Szent Ignác     püspök és vértanú, † 107       


Szent Perpétua és vértanútársai

Perpétua patrícius családból származott és Kartagenában élt. Pogány atyja tudta nélkül, titokban felvette a keresztény hitet. 22 éves fiatal özvegy volt és fiatal csecsemőjével együtt került a börtönbe. Nem tekintve családját, gyermekét, bátran megvallotta keresztény hitét. Atyja kéréseire és könnyeire való tekintettel sem lett hittagadóvá. Perpétuával szenvedett a börtönben még testvére Szatir, Felicitás szolgálója, Revokát, Szaturnil és Secundus ifjak. Mindnyájan várták a vértanúi halált. Secundus meghalt a börtönben, a többieket pedig vadállatok elé dobták. Akiket a vadállatok nem bántottak, azokat lándzsával szúrták át. Perpétuát is.

Felicitás fiatal rabszolganő volt. Mivel szülés előtt állt, félt, hogy emiatt elhalasztják kivégzését. Vértanútársai imáira korábban megszülte kis leányát. Életét úgy fejezte be, mint Perpétua. Mindezek 202-03-ban történtek Afrikában.


Szent Péter atya

Szentünk Galáciából származott. Még fiatal korában megvetett minden földi dolgot, és arra törekedett, hogyan élhet Istennek kedvére. Elhagyva szülői házát Jeruzsálembe ment, onnan pedig Antiochiába. Ott egy barlangban élt szigorú önmegtagadásban és szüntelen imádságban. Istentől a csodatevés ajándékát kapta meg, és azt, hogy minden betegséget meggyógyítson. 429 körül halt meg 99 éves korában.


SZENT PIONIOSZ vértanú
+Szmirna, 250. március 12.
Életével és halálával példát adott a hithirdetőknek, hogy amit másoknak hirdetnek, maguk is váltsák tettekre.

Körülbelül egy évszázaddal később született, mint Szmirna szent vértanú püspöke, Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.), akinek a szelleme élt benne. Szmirnában működött papként, és nemcsak tanultsága, hanem szerénysége és életmódja miatt is nagy tekintélyben állt a hitetlenek előtt. A keresztények pedig apostolukként szerették, mert példamutató buzgósággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. Vértanúságáról a közösségének egy tagja által szerkesztett tudósításában ez áll: ,,Pioniosz vértanút mindenki másnál jobban megilleti maradandó emlékezésünk. Amíg élt ugyanis, sokakat megtérített a tévutaikról. Úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor végül magához hívta az Úr, vértanúságában hagyta nekünk hátra a végrendeletét folytonos oktatásunkra, és ebben őrizzük meg most is tanításának emlékezetét.''

Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség uralkodott Szmirnában; az okát nem ismerjük. Pioniosz más hívőkkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban nyíltan zúgolódni kezdett, és kenyérért kiáltozott. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága megkezdte a keresztényüldözés színjátékát. Jó alkalmat szolgáltatott hozzá Decius császárnak a keresztények ellen kiadott, hírhedt dekrétuma. Eszerint minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania az állam iránti hűségét, hogy egy meghatározott órában megjelenik a templomban, és áldozatot mutat be az állam isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

Pioniosz álmában előre látta, hogy rá és néhány bizalmasára letartóztatás vár. Valami hasonlót cselekedett tehát, mint egykor Agábusz próféta Cézáreában, amikor Pál apostol elfogatását megjövendölte (ApCsel 21,10): Pioniosz fogott három kötetet, az egyiket a nyakára tette megkötözésének jeleként, a másik két kötéllel jelezte a nála tartózkodó két keresztény, a jámbor Szabina asszony és egy bizonyos Aszklepiádész megkötözését. Azt akarta ezzel kinyilvánítani, hogy elhatározták: inkább mennek megkötözötten a börtönbe, mint hogy áldozzanak a bálványoknak. Egész éjszaka közösen imádkoztak, másnap reggel, február 23-án pedig megünnepelték Szent Polikárp emléknapját. Mialatt magukhoz vették a ,,szent kenyeret'', embereivel együtt hirtelen előttük termett a pogány templom századosa, Polemon. ,,Természetesen ismeritek a császár dekrétumát -- mondta nyersen --, amely megparancsolja, hogy áldozzatok az isteneknek.'' Pioniosz lakonikusan válaszolt rá: ,,Ismerjük Isten parancsait, amelyek arra köteleznek minket, hogy egyedül őt imádjuk.'' Polemon: ,,Gyertek hát velem az agorára! Ott majd más belátásra juttok.''

A templomok és kormányzósági épületek által körülvett agora, a piactér volt minden polgár, nem utolsósorban minden naplopó találkozási helye. Eredetileg az agora a népgyűlések, és különösen a független polgárság ítélkezéseinek a helye volt. Ha Polemon Pionioszt és társait az agorára vezette, és ott valamiféle törvénykezési gyűlést rendezett, az nyilván annak emlékezetéül történt, hogy a nép eredetileg részt vett az igazságszolgáltatásban. Polemon meg akarta félemlíteni foglyait a kíváncsi tömeg könnyen kihívóvá váló tüntetésével. A helyet csakhamar meg is töltötte a semmittevők sokasága.

Polemon középre állította a három foglyot, és szenvedélyes hangon szólt hozzájuk: ,,Jó lenne, Pioniosz, ha ti is -- mint annyian mások -- engedelmeskednétek és áldoznátok, hogy megmeneküljetek a büntetéstől.'' Pioniosz, a nép igehirdetője megragadta ezt az egyedülálló alkalmat, hogy betöltse feladatát; kitárta kezét annak jeléül, hogy beszédet akar tartani, és sugárzó arccal szólt hallgatói lelkiismeretéhez. Rámutatott, hogy ők is ítélet alatt állnak, Isten ítélete alatt, amely alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát. A tömeg meghallgatta intelmeit. ,,Nézzétek -- mondta --, itt ugyanaz valósul meg, mint a paraszt szérűjén, aki gabonáját lapátolja. Ha a magot lapáttal megforgatja, a könnyű pelyvát a leggyengébb szellő is tovasodorja, és egyedül a mag marad vissza.'' A kíváncsi bámészkodók bizonyára megértették, hogy őket gondolja eme értéktelen pelyvának. Ilyen és más hasonlatokkal akarta Pioniosz -- mint egykor Jézus -- ráébreszteni a közömbös tömeget arra, hogy ők azok, akiknek félniök kell az ítéleten az elvettetéstől. Arról, aki eljön majd, hogy megítéljen eleveneket és holtakat, ezt közölte:

,,Hűséges maradok Mesteremhez, és inkább meg akarok halni, mint hogy a szava ellen szóljak; életre-halálra harcolok azért, hogy meg ne hamisítsam azt, amit tanultam és amire másokat is tanítottam.''

Mialatt Pioniosz ilyeneket és még sok egyebet is mondott, feszült csend uralkodott hallgatói között. Nyilván mindnyájukra nagy hatást gyakorolt, alapjában véve azonban mégsem adott hitelt senki a szavainak. Sokan úgy érezték, hogy megragadja őket ennek a hitvallónak a személyisége, és így beszéltek hozzá: ,,Higgy nekünk, Pioniosz, mi szeretünk téged. Már csak nagy érdemeid, a szíved jósága miatt is életben kell maradnod. Olyan szép élni, és nézni a fényt!'' Pioniosz pedig így válaszolt nekik: ,,Bizonyos, hogy ez az élet szép, de még szebb az az élet, amely után mi, keresztények vágyakozunk. A fény is szép, de annak a fénynek van csak igazi ősszépsége, amelyre nekünk kilátásunk van! Bizonyos, hogy szép az egész világ, és mi valóban nem azért vagyunk, hogy menekülő ellenségekként, vagy Isten műveinek a megvetőiként haljunk meg; vannak azonban magasabb rendű javak is, amelyekkel szemben mindez csak csekélység.''

Amikor a némán mellette álló Szabinának a kihallgatás alatt egyszer mosolyognia kellett, Polemon megbotránkozva késztette szólásra: ,,Nevetsz?'' -- ,,Igen -- válaszolta amaz elfogulatlanul --, Istennek így tetszik. Keresztények vagyunk, és akik Krisztusban hisznek, bizakodóan tudnak nevetni, és vég nélkül örvendeznek.'' Erre megfenyegették: ,,Olyan dolgokat kell még vállalnod, amik aligha lesznek kellemesek számodra; azokat a nőket, akik nem akarnak áldozni, nyilvánosházba viszik.'' -- Nem tudjuk, mi történt vele; az akták nem közölnek többet róla.

A per befejezetlen maradt, a három foglyot pedig börtönbe vetették, ahol a börtönőrök súlyos zaklatásait kellett kiállniok. Pár nappal később ismét megjelent Polemon néhány kísérőjével együtt, és közölte a foglyokkal, hogy püspökük, Euktemon mégiscsak áldozott az állam isteneinek. ,,Térjetek végre észre!'' -- kiáltott követelően az erőszakos százados.

Pioniosz most is szilárd maradt, és tiltakozott Polemon önkényessége ellen, mivel nem lett volna szabad neki a már letartóztatott foglyokkal szemben semmiféle kényszert alkalmaznia. Ennek ellenére Polemon erőszakkal a templomba vitette Krisztus hitvallóit. A piactérre érve Pioniosz és társai a földre vetették magukat, így akarták megakadályozni, hogy behurcolják őket a templomba. Egyesült erővel mégis bevonszolták őket az oltár elé; ott koszorút tettek a fejükre, amilyent az áldozatot bemutatók szoktak hordani, ők azonban ledobták koszorúikat. A végrehajtó hivatalnok, aki készenlétben állt az áldozati hússal, ezután nem is mert hozzájuk közeledni, és mindenki szeme láttára egyedül ette meg a húst. Ők pedig hangosan kiáltották:

,,Keresztények vagyunk.'' Kegyetlen bántalmazások közepette visszavitték őket a tömlöcbe, s ott együttesen adtak hálát Istennek, amiért mellettük állott kegyelmével, és további állhatatosságra buzdították egymást.

Időközben Szmirnába érkezett a prokonzul, és megkezdte a hivatalos kihallgatást. Amikor Pioniosz most is megtagadta, hogy áldozatot mutasson be az állam isteneinek, megkínozták és vaskarmokkal tépdesték. A kegyetlen bántalmazás alatt még egyszer megkérdezte a prokonzul: ,,Áldozol?'' Pioniosz válasza: ,,Nem.'' A prokonzul: ,,Fontold meg, mielőtt válaszolsz! Vond vissza.'' Pioniosz: ,,Nem.'' -- ,,Miért rohansz a halálba?'' -- ,,Nem a halálba, hanem az életbe.'' Erre a prokonzul kihirdette az ítéletet: ,,Mivel Pioniosz bevallotta, hogy keresztény, elevenen el kell égetni.''

A stadionban Pioniosz kinyújtózkodott a cölöpön, és engedte, hogy odaszegezzék. Utoljára szólította fel a végrehajtó hivatalnok: ,,Vond vissza! Akkor eltávolítjuk a szögeket.'' Ő azonban hálatelten mondta: ,,Ideszegeztek, érzem.'' Majd hozzáfűzte: ,,Gyorsan meg akarok halni, hogy annál hamarabb feltámadhassak.''

Az ókeresztény tudósítás magyarázóan teszi hozzá: ,,Ezekkel a szavakkal tanúságot tett a holtak feltámadásáról.'' A feltámadás volt ugyanis az ókeresztény örömhír egyik fő tárgya; és így Pioniosz utolsó szava is igehirdetés volt. Miután hittel kimondta, máris átölelte az örök üdvösség.

Szent Triféna vértanúnő - Szent Viktorin és vértanútársai

2020. január 31. - Andre Lowoa

Szent Ludovika     özvegy, † 1530       



Szent Marcella     özvegy, † 410       


Nolaszkói Szent     Péter hitvalló, † 1256       


Szent Triféna vértanúnő

Triféna a frigiai Kyzikéből származott keresztény szülőktől. Önkéntesen vállalta a szenvedéseket hitéért. Nyilvánosan megvallotta keresztény hitét, elmarasztalta az embereket a bálvány imádása miatt, és kérte, hogy térjenek az igaz Isten ismeretére. Keszáriosz a város parancsnoka tüzes kemencébe dobatta, de a vértanúnő sértetlenül jött elő belőle. Újabb kínzások után egy megvadított bika öklelte fel szarvaival. Azt mondták, hogy ahol vére kifolyt, gyógyító erejű forrás fakadt.


Szent Viktorin és vértanútársai

Mindnyájan Décius császár üldözése alatt szenvedtek hitükért Korintusban 251-ben. Viktorin Viktort és Nikéfort kőmozsárba dobták, és abban kődoronggal összetörték. Klaudiusz kezét és lábait levágva ölték meg. Diodort tűzzel égették meg. Szerapimonnak levágták a fejét. Pápiászt a tengerbe dobva ölték meg.
süti beállítások módosítása