Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Boszkó Szent János hitvalló

2020. január 31. - Andre Lowoa

boszkszntjan.jpgAz 1826. év egyik késő őszi estéjén egy pap Castelnuovo d'Asti-ba ment eltévedt és sokáig bolyongott a sötét erdőben. Kínos helyzetéből egy parasztfiú mentette ki, aki szintén Castelnuovo felé igyekezett. Az este meghittségében beszélgetés indult meg közöttük, s a pap rövid időn belül megismerhette a szegénysorsú ifjú egész életét. Boszkó (Bosco) János - így hívták a fiút - a szomszéd faluból jött, ahol az esti missziós beszédet hallgatta. Azért tud csak este menni a missióba, mert egész nap a teheneket kell őriznie. Tizenegyéves elmúlt (született 1815 aug. 15.) s a Castelnuovo városkával határos kis Becchibe való. Már kilenc éve vesztette el atyját, s azóta özvegy édesanyja vele és két idősebb fiával próbál szűkösen megélni kis gazdaságukon. Rövid ideig járt iskolába is s megtanult írni-olvasni. Ennek nagy hasznát veszi: legeltetés közben sokat olvashat olvasókönyvéből s még szép részeket is tanulhat a „Divina Commediá”-ból és a „Fölszabadított Jeruzsálem”-ből.

A papot meglepte a fiúnak szegénysége mellett is nagy tisztelettudása és főleg értelmes feleletei. Csodálkozása meg nem ismert határt, amikor hallotta, milyen nagyszerű emlékező tehetsege van: megjegyzi a prédikációkat: rengeteg kis elbeszélést tud falusi kortársai szórakoztatására s szépen szaval Dantéból és Torquato Tassóból.

A tehetséges fiú ennek a találkozásnak köszönhette, hogy pap lehetett. A castelnuovai káplán t. i. ugyanazt tette vele, amit ő később közel félszázadon át annyi sok derék, de szegény ifjúval tett: nagy szeretettel fölkarolta s tanítani, majd taníttatni kezdte. János nemsokára búcsút mondott falusi barátainak, akiknek ügyes tornamutatványaival és lebilincselő előadásaival annyi kellemes percet szerzett, s latin iskolába kezdett járni. Előtanulmányait Castelnuovóban és Chieriben végezte: utána húszéves korában a chieri érseki szeminárium növendéke lett. Huszonhat éves volt. amikor 1841-ben Torinóban áldozópappá szentelték. Attól kezdve neki is kijárt az olasz papok „Don” (=Úr) megtisztelő címe.

Fölszentelése után sikerült Torinóban maradnia, hogy a papok erkölcstani és szónoki továbbképzését szolgáló Assziszi Szent Ferenc-kollégiumban tanuljon s belekapcsolódjék a lelkipásztori munkába. Akkor lett állandó lelkivezetője a kollégium egyik tanára, Cafasso József (+1860 jún. 23; 1947. június 22-én avatta szentté XII. Pius pápa - megj. F.Z.). A torinói papságnak ez a nagy reformátora „magában egyesítette Szent Alajos, Páli Vince, Borromeo Károly és Ligouri Alfonz erényeit” (Don Bosco), s ezekkel a kiváló tulajdonságaival Jánosnak mindig hűséges barátja, lelkes ihletője, nagy vállalkozásaiban önfeláldozó segítőtársa tudott lenni. De ugyanabban az időben a a fiatal Don Bosco rátalált igazi hivatására is. Börtönlátogatásai alkalmával ti. csakhamar meggyőződött arról, hogy a legtöbb fiatal bűnöző nem esett volna el, ha előzetesen keresztény nevelésben lett volna része. S egy eset mindjárt meg is mutatta neki a módot, hogyan lehet korának új Kalazanci Szent Józsefeként (aug. 27) „az elhagyott ifjúság atyja”. Egy tizenhatéves kőműves inasra bukkant. Az ifjú sem írni, sem olvasni nem tudott, igen hiányosak voltak vallási ismeretei s még nem is járult az első szentáldozásához. Kíméletből nem küldte őt a kis gyerekekhez katekizmusra, hanem egyedül kezdett vele foglalkozni. A találkozás 1841 dec. 8-án történt. Ez a nap volt a Szalézi Szent Ferencről elnevezett „Oratórium" születési napja. A derék iparos fiú már a következő vasárnap másokat is vitt a fiatal paphoz, akik hozzá hasonló helyzetben voltak. Néhány héten belül 30-ra emelkedett a számuk, s mire János háromévi felsőbb tanulmányainak végéhez ért, már kétszáz elhagyatott iparos ifjúnak volt papja, tanítója, barátja és atyja.

A három év eltelte után is együtt maradhatott csapatával. Mint lelkivezető helyezkedett el egy leánynevelő intézetben s szabad idejét fiainak szentelte. Tanította, gyóntatta. támogatta őket, velük imádkozott a templomban, velük játszott a mezőn, gyermek lett a a gyermekek között s nem sokat törődött azzal, hogy áldozatos szeretete miatt sokan bolondnak tartják. Az sem jelentett életében nagyobb zökkenőt, hogy egy szép napon a leányintézet alapítónőjétől a következőket kellett hallania: „Nem engedhetem, hogy felőrölje magát. Ez a sokféle munka árt egészségének és árt intézetemnek. Ezért csak azt tanácsolhatom, hogy vagy az intézetemet, vagy az oratóriumot hagyja el". János természetesen az intézettől vált meg s a legnagyobb nehézségek közt is összetartotta az „Oratórium"-ban tömörült ifjakat. Végre 1846 áprilisában Torino egyik külvárosában sikerült egyesülete számára a semmiből otthont teremtenie. Rövid időn belül 700 ifjú menekülhetett ide a romlás elöl üdülésre, tanulásra és vallási kötelességei végzésére.

Az Oratórium meg áldásosabb működést fejthetett ki, amikor a következő évben konviktussal bővült. Az alapító ötvennyolc éves édesanyja otthagyta legidősebb fiánál a kényelmes nyugalmat s eljött Torinóba főzni, varrni, mosni a szegény jó fiúkra. János pedig nem restellt vizet hordani. burgonyát tisztítani, tüzet gyújtani. Polentát főzni és koldulni. Nappal a gyerekeknek élt, éjjel pedig írta népies és ifjúsági műveit, hogy terjedjen az igazság, s a fiúknak jusson kenyér. Tetteire a kicsiny kis viskókat lassan hatalmas intézetté varázsolta, templommal, műhelyekkel, esti kurzusok számára szánt helyiségekkel. latin iskolával stb. S nagy eredménnyel folyt a nevelés munkája az alapító programja szerint: „Jó polgárokat a földnek, boldog lakókat az égnek". Ennek a munkának a lelke mindig Don Bosco maradt. „Don Bosco - jellemzi egy ismertetője - mindig és mindenütt ott van. Atya, tanító és mester mindenben: a tudományban, a zenében, a művészetben és a különféle iparágakban. Minden iskolában és minden műhelyben ott van. Tanít nyelvtant, latint, görögöt, olaszt. Minden kezébe kerülő hangszeren játszik s tanítja a zenét. Az asztalosok, a cipészek, a szabók közt is ott találjuk. Az asztalnál és az üdülések alkalmával megint csak ő az. aki beszél, vezet, tanít, szórakoztat és örül, hogy gyermeki szeretettel csüngnek az ajkán."

A fölnevelt fiúk közül sokan lettek munkatársai s a torinói Oratóriumot rohamosan követték mások. A megindult nagyarányú munka folytatását intézményesen biztosítani kellett. János tehát Szent Cafasso József tanácsára megszervezte társait s végül 1868-ban megalapította a ma már az egész világon elterjedt és kedvelt szentjéről. Szalézi Szent Ferenc-ről elnevezett Társaságát - a szaléziánusokat - a szegény-sorsú és elhagyatott fiúk nevelésére. Ehhez járult 1874-ben a Segítő Szent Szűzről nevezett nővérek Kongregációja a leányifjúság nevelésére, amelyet Mazzarello Máriával együtt szervezett meg. Ezeket kiegészítettek 1876-ban a Szalézi Munkatársak Egyesülete és a Segítő Boldogasszony Fainak műve a késői hivatásokért.

Don Boszkónak az a nagy jutalom és kegyelem jutott osztályrészül, hogy még életében láthatta törekvéseinek diadalát. Állandóan élvezte a legfőbb egyházi hatóságok bizalmát s a Szavojai uralkodóház megértő támogatását. Sőt még az 1870 utáni egyházellenes kormányzatok is csak tisztelettel és elismeréssel adózhattak működésének. Többször volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a legkényesebb kérdésekben közvetített a Szentszék és a piemonti kormány között, s tette ezt mindkét fél teljes megelégedésére. Társulata a rohamos itáliai elterjedés után 1875-ben a nizzai letelepüléssel és az úttörésszámba menő patagóniai missziók kezdetével külföldi hódítóútra indult el. Élete vége felé már 60 szalézi intézet működött világszerte közel 1000 taggal és 130.000 tanítvánnyal.

A nagy vállalkozások sikerének titka teljesen Istenből élő természetfölötti lelkiségében rejlik. Jelszava Szalézi Szent Ferenc fohásza volt: „Da mihi animas, caetera tolle”, lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz. Az Úristen a lelkiélet terén a legrendkívülibb kegyelmekkel árasztotta el.

Közbenjárására már életében csodák történtek, gyermekkora óta voltak látomásai, s nem egyszer jövendölte meg intézményének nagyarányú elterjedését. Ezek a jövendölések annyira hihetetleneknek látszottak a legmeghittebb barátai előtt is, hogy megdöbbenésükben Jánost az őrültekházába akarták szállítani. Az Úr 1888 jan. 31-én szólította magához. Torinói temetésén 100.000-nyi tömeg vett részt. XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1934-ben pedig szentté avatta.

Hite, tehetsége, műveltsége, bölcsessége, ifjúságszeretete, szeretetreméltósága, nevelői módszerének páratlan sikere a 19. század legnagyobb nevelői közé emelik. Az Isten országában ennél is nagyobb megtisztelés jut neki osztályrészül: azok közé tartozik, akik nagyon sokakat oktattak az igazságra, azért az Írás szerint csillagként fog tündökölni örökön örökké. (Dán. 12,3.)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

BOSCO SZENT JÁNOS

2020. január 31. - Andre Lowoa

BOSCO SZENT JÁNOS

*Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16. +Torinó, 1888. január 31.
XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ő életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.'' Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak időszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nősült, mert első felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétől, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt.

Margit mama mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesanya volt. Nevelési módszerének igen nagy szerepe volt abban, hogy János később sokak atyja lehetett. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.'' Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette őket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!'' János pedig különösen megszívlelte egy másik intését: ,,Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés időnk van jót tenni. Minden óra, amit felesleges alvással töltünk, elveszett idő a mennyország számára. S minden perc, amit elveszünk a nélkülözhető éjszakai nyugalomtól, meghosszabbítja az életünket.'' Don Bosco ezért aludt oly keveset.

Amikor János hat éves lett, nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. Testi ügyessége és ereje is átlagon felüli volt, kézügyessége pedig olyan fokot ért el, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait. Ennek ellenére a bátyja, Antal, aki nála tizenkét évvel volt idősebb és a tanulást naplopásnak tartotta, hallani sem akart a taníttatásáról. Számára csak a munka létezett, a földdel és az állatokkal való törődés. Így Jánosnak csak este volt módja arra, hogy az egyik szomszéd parasztbácsitól olvasni tanuljon.

Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának első jele volt. Ebben az álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére!'' Szó szerint véve a parancsot, kezdte maga köré gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Amikor pedig látta, hogy hallgatói fáradnak vagy unatkozni kezdenek, egy anyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta őket. Nem egyszer versenyre is kiállt -- hallgatósága nagy tetszésére -- a mutatványosokkal, és mindig ő nyert.

Mindezt már tíz éves korában gyakorolta! Ekkor járulhatott először szentáldozáshoz, és hitoktatójának is föltűnt értelmességével és jámborságával, de a bátyja csak nem akart hallani a tanulásról. Sőt addig gúnyolódott vele, míg 1828-ban édesanyja is jobbnak látta, ha János elmegy otthonról: elindult, hogy szolgagyereknek szegődjék egy tanyára.

Két év múlva végre megkezdhette a rendszeres iskolába járást Castelnuovóba. Eleinte naponta járt be az iskolába, később különböző házaknál kapott szállást házimunkák elvégzése fejében. Így alkalma nyílt sorban megismerkedni a szabó, lakatos, asztalos mesterséggel. Egy kávéháztulajdonos mellett főzni tanult, egy kántortól megtanult zenélni. Mindezeknek később, amikor már fiúk serege vette körül, igen nagy hasznát látta.

Tizenhat évesen, némi gondolkodás után, hogy ferences legyen-e, vagy világi pap, -- jólelkű papok pártfogásával -- beléphetett a chieti szemináriumba. Olyan szegények voltak, hogy minden ruhadarabot mástól kapott ajándékba. Társai hamarosan fölfigyeltek képességeire, ő pedig olyan szorgalommal tanult, hogy minden évben elnyerte az évfolyam számára kitűzött tanulmányi jutalmat.

1841-ben szentelték pappá. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, amelyet 1820-ban alapítottak fiatal papok számára, hogy erkölcstani és szónoki tudásukat elmélyíthessék. Miközben ezt a konviktust látogatta, rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élő fiúkkal, akik vidékről jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük.

1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú. Kiderült, hogy nemcsak ministrálni nem tud, hanem vallásilag is teljesen tudatlan. A sekrestyés ki akarta kergetni, de Don Bosco visszahívta, s mise után megtanította a keresztvetésre és beszélt neki a Teremtőről, aki életünk végső célja is. Ezzel a fiúval kezdődött az ,,oratorium'', Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; február másodikán már húszan, március huszonötödikén már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. Öt évvel később négyszáz lett a fiúk száma!

Eleinte különböző templomokban vettek részt a szentmisén, s jó időben kinn a szabadban, rossz időben valahol tető alatt töltötték a napot. A szentmisét katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. Don Bosco 1843-ban elvállalta a leánynevelő intézet mellett működő Szent Filoména kórház lelki irányítását, s a kórház mellett ki tudott alakítani egy kis kápolnát, amelyet 1844. december 8-án Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A fiúk száma azonban oly mértékben sokasodott, hogy nem fértek el, és zajongásukat a környék sem tűrte.

Ezért 1835 júliusában áttelepültek a Szent Márton-templomba, de fél év múlva itt sem volt maradásuk. Ekkor egy pap kínálta föl a télre való tekintettel három szobáját, hogy fedél alatt lehessenek. Tavasszal azonban a szomszédok közölték, hogy tovább nem tűrik a ,,rendetlenkedést'', ezért Don Bosco kibérelt egy rétet, ahol szentmise után az oktatást tartotta és felügyelete alatt szabadon játszhattak a fiúk.

1846-ot írtak, s a politikai légkör egyre feszültebbé vált. A nemzeti eszme és a szabadságvágy Torinóban is éreztette hatását. Don Bosco pedig angyali egyszerűséggel távol tartotta magát és a fiait is minden politikai nyilatkozattól és megnyilvánulástól. Ennek ellenére följelentették őket. Don Boscót ismételten beidézték kihallgatásokra, egy ideig rendőri felügyelet alá is helyezték, sőt, előadásaira rendőröket küldtek ki, nehogy valami rendbontást készíthessenek elő. Emellett a papok között is voltak olyanok, akik nem jó szemmel nézték az oratóriumot. Féltek ugyanis attól, hogy Don Bosco, aki nem tartozott plébániai kötelékbe, elvonja a híveket a plébániáktól. Hiába magyarázta a plébánosoknak, hogy ezek a fiúk vagy nála vannak, vagy az utcán, hiszen nincs családjuk, amely szerint bármelyik plébániához tartozhatnának. Nem hallgattak rá, sőt két pap összefogott, hogy mint bolondot, elmegyógyintézetbe juttassák.

Egy hónap elteltével a gazda fölmondta a rét bérletét, s ekkor égi ajándékként egy Pinardi nevű háztulajdonos fölajánlotta házának fészerét. Don Bosco csak arra kérte, hogy kicsit magasítsa meg a helyiséget, hogy kápolnának használhassák. Mikor ez egy héten belül megtörtént, bérbe vette a fészert abban a reményben, hogy majd az egész házat is bérelheti, ha a lakók elhagyják. Májusban viszont Barolo őrgrófné, aki a Szent Filoména kórházat fenntartotta, választás elé állította: vagy a kórház alkalmazottja marad, de akkor hagyja abba a fiúkkal való felesleges vesződést, vagy azonnal elbocsátja. És Don Bosco a fiait választotta. Utána hamarosan súlyos beteg lett, úgyhogy egy időre haza kellett menni Becchibe. Amikor már elég erősnek érezte magát, novemberben édesanyját is magával hozta, és együtt költöztek be a Pinardi-házba. Margit mama ettől fogva haláláig (1857. november 25.) az összes fiú édesanyja is lett.

A következő évben némi könnyebbséget hozott az érsek rendelkezése amellyel az oratóriumot az elhagyott gyermekek plébániájává tette. Ezáltal legalább a plébánosok zaklatásai ellen védve voltak. Az oratóriumból, amely a mi fogalmaink szerint napközi otthon volt, lassan éjszakai menedékhely is lett, mert egyre több olyan fiú jelentkezett, akiknek semmifajta szállása sem volt. Don Bosco megosztotta velük a házat.

A város vezetősége szünet nélkül kapta a följelentéseket. 1848-ban fegyveres merényletet követtek el ellene: valaki rálőtt, miközben a kápolnában magyarázott a fiúknak, de csak a reverenda ujját találta el a merénylő.

1850-ben két magas rangú tisztviselő jelent meg, hogy ellenőrzést tartson és véget vessen ennek a kényelmetlen ügynek. De teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak.

Don Boscónak ugyanis semmiféle jövedelme nem volt. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Ismételten sorsjátékot rendezett, amelynek bevétele segített rajtuk. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt.

Közben nagyon kemény támadások érték Bon Boscót, főleg a protestánsok részéről. Igaz, írt egy szókimondó könyvecskét, amely sok ezer példányban forgott a katolikusok kezén, s amelyre az volt a válasz, hogy ismételten az életére törtek. Ezért ha olyan útjai voltak, amelyeken veszélyben érezte magát, mindig vitt magával néhány erős fiút, akik megvédték.

Az 1854. évi kolerajárványban először ő maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában.

1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az időt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben az oratóriumból iskola, majd iskolarendszer fejlődött ki. Már nem csak hitoktatás folyt Don Bosco iskolájában, hanem egyik műhelyt a másik után állította föl, hogy a növendékek mesterséget is tanulhassanak, s ha az ő keze alól kikerülnek, becsületes munkásemberként élhessenek. 1872-ben megalapította a rend női ágát, amelyet a Segítő Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az első missziós csoportot.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön.

XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. A római kalendáriumba 1936-ban vették föl ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

Don Bosco a rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb nagyobb könyvet is írt, elsősorban fiai épülésére és oktatására. IX. Pius pápa, aki nagyon kedvelte őt, megparancsolta, hogy belső tapasztalatait is foglalja írásba. Megtette, de ezt a naplót csak halála után találták meg, s ezt a címet viseli: ,,Oratóriumbeli emlékek 1825--1855. Csak a szalézi tagoknak. A Szalézi Társaságnak.'' Életrajzát húsz nagy kötetben Lemoyne szalézi atya dolgozta föl. Néhány morzsa a ránk maradt hatalmas anyagból:

Meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,,Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette:

-- Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!

Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem:

-- Kicsoda ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tőlem?

-- Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!

-- Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?

-- Adok melléd egy tanítónőt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.

-- De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?

-- Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád.

-- Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ő engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!

-- Azt kérdezd meg az én anyámtól!

Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyből pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvő zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt:

-- Nézz ide!

Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt:

-- Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erős és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg később az én fiaimnál.

Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsőséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ő azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta:

-- A kellő időben mindent meg fogsz érteni.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt.''

Ez az álom -- mint később összes prófétai álmai -- szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tőle kaptak.

A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemző megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta őket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden őrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetőséggel!

1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétből azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte őket. Ez a titokzatos kutya -- Don Bosco csak Szürkének hívta -- éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié.

Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az első mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan győzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgősen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon őket.

Prófétai lelkének különös megnyilvánulása volt a királynak küldött figyelmeztetés. Viktor Emmánuel hosszasan készült arra, hogy eltörli a szerzetesrendeket. Don Bosco álmában látott egy királyi apródot, aki gyászt hirdetett a királyi család számára. Ismételten írt a királynak, és figyelmeztette, hogy bajt hoz a saját fejére, ha a rendeket bántalmazza. Ennek ellenére a király 1855. május 29-én aláírta az eltörlő rendeletet, s ezzel harmincöt szerzetesrendet szüntetett meg Piemontban. Utána négy hónap leforgása alatt meghalt az anyja, a nagybátyja, a felesége és a kisfia.

A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is, ami jelezte, hogy Don Bosco a kor nyomorúságát ismerte föl és azon segített, amikor az elhagyott fiúkat fölkarolta. Halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130.000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteiből, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett. 1980-ban világszerte 1341 házban 16.900 rendtag, közülük 11.000 fölszentelt pap, 1990-ben 1597 házban 17.191 szalézi szerzetes, köztük 10.884 pap foglalkozott a fiúneveléssel. A szalézi nővérek száma 1980-ban 1438 házban 17.500, 1990-ben 1505 házban 17.090 fő volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

2020. január 31. - Andre Lowoa

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok


Cirusz Alexsandriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.

Szent Martina szűz és vértanú (+228)

2020. január 30. - Andre Lowoa

szmart.jpgSzent Martina, római szűz, korán elvesztette szüleit, hatalmas vagyonát a szegények között osztotta szét. Alexander Severus császár alatt parancsot kapott, hogy áldozzon a hamis isteneknek, Martina azonban elutasította ezt, inkább vállalta a kínokat Jézus nevéért. Ezután kínpadra vonták az ártatlan szüzet, de ő a legnagyobb kínok között is állhatatos maradt, a végén lefejezték. Ereklyéit 1634-ben fedezték fel a Santi Luca e Martina templom kriptájában, a templom felújítási munkálatai során.

Szent Teofil vértanú - Szent Zenon atya

2020. január 30. - Andre Lowoa

Szent Martina     szűz, † 226       



Szent Teofil vértanú

Teofil Konstantinápolyban született és nevelkedett. Az arabok támadásai idején a hadsereg vezetője lett. Ebben a minőségben Isten segítségével és személyes bátorságával sok csapást mért az ellenségre. Egyik alkalommal azonban az arabok fogságába került. Az uralkodó elé kerülve, az megkedvelte őt, és igyekezett rábeszélni, hogy tagadja meg keresztény hitét. Mivel ebbe nem egyezett bele, 4 esztendőt át a börtönben tartották. Egy vallási ünnepük alkalmával kényszerítették őt az arabok, hogy vegyen részt azon. Mivel ezt megtagadta, fejvesztés által nyerte el a vértanúságot 784-ben.






Szent Zenon atya

Szentünk Pontuszból származott gazdag szülőktől. Fiatal korában, a hadseregben szolgált, a császári parancsok kézbesítője volt. Valens császár halála után elhagyta a világot. Antiochiába ment, ott az egyik hegyen talált egy barlangot. Negyven éven keresztül élt benne teljesen egyedül, szigorúan élve, hetente vasárnaponként ment el a templomba, hogy a Szent Titkokban részesüljön. Étele, itala, ruházata, barlangja a legegyszerűbb volt. Egyedüli drágaságai a megvásárolt könyvek voltak. Szegényes holmiját halála után Sándor antiochiai püspök kapta, hogy ossza szét a szegényeknek. Elhunyt az V. század kezdetén.

Szent Hyppolit és vértanútársai - MARISCOTTI * SZENT JÁCINTA szű

2020. január 30. - Andre Lowoa

Szent Hyppolit és vértanútársai


Szent Kenszorin II. Claudius császár uralkodása idején első hivatalt töltött be. Feljelentés alapján az ítélőszék előtt állva, bátran megvallotta keresztény hitét. Ezért börtönbe zárták. Ott sok csodát tett sőt még halottat is feltámasztott. Azok a katonák, 20-an, akik látták ezt, hittek Krisztusban, ezért mindnyájukat lefejezték.

Ugyancsak feljelentették keresztény hite miatt Chrisiát, a boldogságos szüzet. Különféle kínzások alá vetették, és végül nyakára követ kötve a vízbe fullasztották. Szent Szabint szintén megkínozták hite miatt, a kínzások közt adta vissza lelkét Istennek. Mindezekről tudomást szerzett Hyppolit Róma püspöke. Idős kora ellenére elment a helytartóhoz és szóvá tette embertelenségét. A helytartó szolgái kiverték szemét és más kínzások után, kezeit és lábait összekötözve a tengerbe dobták. Mindnyájan 269-ben szenvedtek vértanúságot Krisztusért.


MARISCOTTI * SZENT JÁCINTA szűz, III. r. (1585-1640)
Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született gazdag szüloktol. Vallásos nevelésben részesült, de serdülo korában kituntek hibái. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Apja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences novérekhez. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükrözodött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényuzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a novér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy késobb rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megérto tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta oket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye elozo mulasztásait. Apostoli tuz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi idoben a 40 órás szentségimádást. Békeszerzo tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megorizte. VI. Pius avatta szentté 1807-ben.
Páduai Szent Antal tanítása a bunösök megintésérol: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bunös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bunbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy buneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT BATHILDIS özvegy

A három szent főpap emlékünnepe

2020. január 30. - Andre Lowoa

A három szent főpap emlékünnepe


Szent Komnénosz Elek bizánci császár uralkodása idején (1081-108) nagy vita támadt a konstantinápolyi hívek között, hogy a januárban ünnepelt három főpap: Nagy Szent Bazil, Hittudós Szent Gergely és Aranyszájú Szent János közül ki a nagyobb. Minden vitatkozó félnek megvolt a maga érve az általa tisztelt szenteket illetően. Egyiket ékesszólásáért, másikat gondolatainak mélységéért, harmadikat önmegtagadó életéért tartották nagyra. A vitát maguk a főpapok zárták le. Álmában megjelentek Euchaita János metropolitának, és kifejezték, hogy ők Isten előtt egyformán nagyok. Rendeljen el azért számukra egy közös ünnepet. Ez az ünnep valóban elrendeltetett, és lo84 óta Ünnepeljük közösen a három szent főpapot, mint „az apostolokkal egyrangúakat” és a világmindenség tanítóit.


Szent Barsimacus     vértanú, püspök


SZENT BATHILDIS özvegy
*Britannia +Chelles kolostora, Párizs mellett, 680 körül, január 30.
Bathildis életét a 7. század mozgalmas frank történetének hátterében kell szemlélnünk, hogy egyáltalán megértsük: Klodvig birodalma széttöredezett, a Meroving nemzetség ereje kiégett. Az öntudatosodott frank nemesség egyre erősebb lett, és a király hatalmának visszaszorítására törekedett. A két hatalom között a majordomusok[3], a korszak voltaképpeni urai gátlástalan politikát folytattak. A frank hierarchia veszélyes játékba bocsátkozott; voltak olyan egyházfejedelmek, akikről valamivel később rémülettel eltelve írta Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) Gergely pápának: ,,A püspöki székben kapzsi laikusok vagy simóniás papok ülnek''. A nép jámborsága is ijesztő mértékben külsőségessé vált, elvadult, babona és primitív csodavárás torzította el. Annál fényesebben emelkednek ki ebből a sötét háttérből a kor szentjei. Közéjük tartozik Bathildis is.

Származása homályos. Egy régi életrajz arról tudósít, hogy angolszász leány volt, akit kalózok hurcoltak el, majd eladtak egy galliai rabszolgapiacon. Erchinoald udvarában szolgálóként nőtt fel és feltűnő szépségűvé virágzott ki. II. Klodvig király meglátta, megtetszett neki és 649-ben feleségül vette. Nyolc éven át foglalta el férje, Neustria és Burgundia ura mellett a fő helyet. Hallatlan szerencséje nem zavarta meg az egykori szolgálót. Az angolszász hadifoglyok iránti szeretetre méltó gondoskodásával bebizonyította, hogy nem felejtette el, s még kevésbé akarta megtagadni származását. Bathildis három fiúval ajándékozta meg II. Klodvigot, s ezek később egymás után királyok lettek. 657-ben meghalt Klodvig, Bathildis pedig átvette az uralkodást a még kiskorú hercegek helyett. Hét évig viselte a koronát olyan országban, amelyet rémséges hatalmi küzdelmek rendítettek meg. Sikerült megőriznie az országot -- bár csak rövid időre -- az összeomlástól, megmentenie fiai örökségét és védekeznie az engedetlen nemességgel szemben. Mindenekelőtt a Neustriától való elszakadásra törekvő Burgundiában kellett levernie véres felkeléseket. Lyonban a zavargások közben kivégeztek kilenc püspököt, akik a burgundiai lázadás vezérei voltak. Bathildis ezekben a zavaros időkben, amelyeket a történelem még ma sem tud minden részletében megvilágítani, Ebroin segítségére támaszkodott. Ez azonban később ellene fordult, ő pedig 664-ben vagy 665-ben -- miután legidősebb fiát nagykorúsította -- visszavonult az uralkodástól, és belépett Chelles általa alapított kolostorába.

Valószínűleg inkább a politikai szükségszerűségek kényszerét követte, mint szabad döntését, de ha már egyszer elhatározta magát a belépésre, igent mondott minden következményével együtt. Nem vett igénybe semmi kiváltságot, amely őt mint egykori királynőt megillette volna, hanem az ott töltött tizenöt év alatt Szent Bertilla (+705 körül) apátnő vezetésével a nővérek vezeklő, imádságos és kemény munkával teli, szigorú életét élte. Jól mutatja nagyságát, hogy az egyszerű életbe való visszatérés éppen olyan tökéletesen sikerült számára, mint a királynői élete. Nem valószínű, hogy egy politikailag ennyire tehetséges, okos és energikus asszonyt sohase fogott volna el a hatalom kísértése, de legyűrte.

Kortársai számára Bathildis szentsége megnyilvánult már az Egyház rendjéért -- például a simónia ellen -- vívott harcában, és az Egyház iránti pazarló bőkezűségében is. Mindenekelőtt Corbie és Chelles később oly híres kolostorának megalapításával lépett be a történelembe. Ez az adakozókészség egymagában nem elegendő, hogy szentnek tekintsük a királynőt. Az adományozás és alapítás gesztusa a legkevésbé sem szent Meroving királyoknak is sajátja volt, egyszerűen a fejedelmi reprezentáció kötelezettségeihez tartozott. Valamivel többet szeretnénk tudni Bathildis személyes jámborságáról. Külső élete eléggé érdekes; üstökösként bukkant fel a homályból, rövid időn belül a legnagyobb történelmi jelentőség fényében izzott fel, majd elsüllyedt egy kolostor rejtettségében. Nem könnyű azonban a források által nyújtott szűkös adatokból feltárni, hogy milyen volt belső élete.

 

A szolgáló, királynő és nővér szentségének titka az, hogy élete fordulóin őszinte engedelmességgel adta át magát Isten akaratának. Korai életrajza közöl egy epizódot, amely világosan bizonyítja ezt a magatartást. Bathildis özvegyként is pompás öltözetekben jelent meg ékszerekkel díszítve, amelyek készítéséhez annyira értettek az ő korában, és amelyeket nagyon szeretett is. Szent Eligius (588/90--660) püspök, akit Bathildis nagyon tisztelt, röviddel a halála után egy klerikusnak látomásban megparancsolta, hogy feddje meg a királynőt hiúsága miatt. Bathildis első válasza önigazolás és védekezés volt: úgy gondolja, ezzel a megjelenéssel tartozik a helyzetének. Utána azonban egy nagyszerű gesztussal letette ékszereit, megparancsolta, hogy készítsenek belőlük ereklyetartót, és soha többé nem viselt sem aranyat, sem drágaköveket.

 

Hívő bizalmát látomása fejezi ki: úgy látta, hogy a kolostor Szűzanyaoltáráról fényből szőtt létra emelkedik fel az ő számára és elér Isten trónusáig. Bathildis 680. január 30-án halt meg; Chelles-ben temették el. Amikor a sírjánál történt sok csoda arra késztette Jámbor Lajost, hogy 833-ban felnyittassa a sírt, a szent testét épségben találták. Ekkor a király értékes koporsóba helyeztette. [3] major domus (latin ,,háznagy''): eredetileg a királyi udvartartás élén álló tisztségviselő a korai középkori Nyugat-Európában. A majordomusok később a leghatalmasabb földbirtokosokká váltak.

Szent Szilván és vértanútársai

2020. január 29. - Andre Lowoa

Szent Szilván és vértanútársai

Numerián császár uralkodása idején (283-84) üldözést rendeltek el a keresztények ellen. Emeza város parancsnokánál feljelentették a város püspökét Szilvánt. A püspök Lukács diakónusával és Mokiosz felolvasóval együtt megkötözve az ítélőszék elé került. Hitükben való állhatatosságuk miatt ütlegelték, börtönbe vetve éhséggel és szomjúsággal kínozták, végül arra ítélték, hogy vessék őket vadállatok elé. A vesztőhelyen azért imádkoztak, hogy haljanak meg. Közben imádságukat Isten meghallgatta. Meghaltak, és vértanúi tetemükhöz a vadállatok nem nyúltak. Éjjel a keresztények titokban tisztelettel temették el őket. Ez 312-ben történt.



Szent Valér     püspök, hitvalló, † 120    

ECK MAURICIA szűz - Szent Román és vértanútársai

2020. január 29. - Andre Lowoa

ECK MAURICIA szűz, III. r. (1842-1921)

Bajorország északi részén, Dittigheimben született egyszeru, szorgalmas, vallásos családból. Gyermekkorában egyes szentbeszédek (Szt. Lióbáról, Szent Ferencrol) felkeltették érdeklodését a szerzetes élet iránt. Amikor 19 éves lett, Strassburgban belépett a vincés novérek közé. Addigi Genovéva neve mellé felvette a Mauricia nevet. Nemsokára az Osnabrück melletti Thuineba helyezték, a rend ott akkoriban telepedett le. Mauricia novér egész odaadással áldozta magát hivatásának, a betegápolásnak. Az ambuláns betegeket gondozta. Gyakorolta, amit késobb átadott novéreinek: „Mielott a betegekkel foglalkozol, imádkozzál, mert Isten gyakran helyez a novérek kezébe életet vagy halált. Hogyan állhatna meg itt az ember ima nélkül? Csak Isten segítségével tudjuk lelkiismeretesen teljesíteni kötelességünket.” Politikai és gazdasági okok miatt nemsokára változás állt be a Thuine-i közösség életében. A vincés novérek átadták helyüket a Szent Györgyrol nevezett ferences novéreknek. Mauricia maradt, így 1869-ben három novértársával o is letette a Ferences III. rendi fogadalmakat. A szokott buzgósággal dolgozott tovább a betegek és a gyermekek szolgálatában elobb Thuine-ben, majd Osnabrückben. Ferences lelkülettel vallotta - a gyermekekre vonatkozóan: „Árnyékban nott növények ritkán hoznak gyümölcsöt; olyan gyermekek is ritkán lesznek derék emberek, akiknek gyermekkorát nem ragyogta be az öröm és vidámság napsugara.” Ami a pénzbeli gondokat illeti, azt vallotta, hogy arról a jó Isten gondoskodik. 1887-ben ot választották általános fonöknonek. 1904-ig látta el feladatát rendje javára. Utolsó 17 évét az anyahát foltozó termében töltötte - munkával.Környezetét itt is felüdítette alázatosságával, egyszeruségével. Amikor már a betegség ágyhoz kötötte, akik meglátogatták, az volt a benyomásuk, hogy egy szentet láttak. Szelíden, boldogan aludt el 79 éves korában. „Mostantól boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik oket.” (Jel 14, 13.)


Imádság:

Istenünk! Boldogemléku Mauricia ferences novér kitunt a betegek és a gyermekek iránti szeretetben. Példájára segíts bennünket, hogy megerosödjünk Isten és a felebarát szeretetében. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Román és vértanútársai

Szent Román, Jakab, Piloteosz, Hyperichiosz, Abib, Julián és Parigoriosz nyilvánosan leleplezték a pogány tévelygéseket, ezért sok kínzást viseltek el. Vállukat, lábaikat összetörték és a börtönbe zárták őket, végül fejüket fához szögezték. 297-ben történtek ezek a szíriai Számoszatáben, Dioklécián császár keresztényüldözése idején.