Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Basszián atya - SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk - Szent Eulamp és Eulampia vértanúk

2019. október 10. - Andre Lowoa

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.
SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.
Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.
Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.

BOLDOG GUANELLA LAJOS - BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító - Szent Péter atya - Szent Poplia

BOLDOG GUANELLA LAJOS III. r. (1842-1915)
A 19. századbeli nagy három torinoi szenthez (Cafasso, Cottolengo, Don Bosco) csatlakozik negyediknek Boldog Guanella Lajos. Az elozo háromhoz hasonlóan, mielott megalapította saját szerzeteskongregációját, tagja volt Szent Ferenc III. Rendjének. Szüleinek 13 gyermeke közül o volt a kilencedik. A Como*-i egyházmegye egy kis falujában született. 1866-ban szentelték egyházmegyés pappá. 1875-1878-ig Don Bosco társa és a szalézi közösség tagja volt, de amikor ideiglenes fogadalma lejárt, püspöke kérésére visszatért saját egyházmegyéje szolgálatába, Comoba. Miután több helyen mint segédlelkész muködött, Comoban megalapította a „Gondviselés Házai” elnevezésu intézménye elso házát. 1908-ban alapította meg a Szeretet Szolgái nevezetu saját szerzeteskongregációját. Szent Ferenc és annak III. rendje iránt megmaradt érdeklodése. Rövid Szent Ferenc életrajzot írt, ebben ismertette a III. Rendet s annak szerepét. Társ-alapítója lett egy szerzetesnoi kongregációnak is, a Gondviselésrol nevezett Szuz Mária Leányai kongregációnak. 1886- ban Comoba telepítette át a novéreket s ezzel megszilárdította az intézményt. Késobb Szent X. Piusz pápa buzdítására és anyagi támogatásával Rómában is alapított egy Gondviselés-házat, Szent Józsefnek, a haldoklók védoszentjének tiszteletére (1902). Noi szerzetét 1912-13-ban Chicagoban telepítette le. Washingtonban megcsodálta a ferences atyák kolostorát a Szentföld helyeinek másolataival. Hazatérve Olaszországba, hasonló másolatokat épített Comoban a megnagyobbított Szent Szív templomban. Életcélját így összegezte 1886-ban: „Össze akarom valahova gyujteni az árvákat, aggokat, süketeket, a szellemi fogyatékosokat, a társadalom kivetettjeit. Lelki fiai és leányai ezeknek gondozását végzik a világ különbözo részein. Lajos atya 1915. okt. 24-én halt meg 73 éves korában. VI. Pál pápa 1964-ben, Guanella atya boldoggá avatásakor mondta: „Bosco Szent János az újonnan boldoggá avatottnak nagy barátja és tanítómestere volt. Az o tanítása és példája segítette Guanella atyát szerzetalapító hivatásának kifejlesztésében.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Lajost arra indítottad, hogy több karitatív intézményt alapítson a szegények, fogyatékosok felkarolására. Ssgíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé, akiket egykor majd áldottnak nevezel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító (1844-1904)
A torinoi egyházmegyében született Carmagnola* városban vallásos szüloktol, akik korán elhunytak. Ekkor Anna Mária Torinoba került s egy nemesaszszonyhoz szegodött szolgálónak. Itt járt iskolába, majd késobb munkája végzése mellett talált idot arra, hogy betegeket, szegényeket látogasson s szeretetszolgálatot végezzen. Munkaadója halála után a tengerparti Loano-ba ment, ahol a. kapucinusok templomába járva s velük kapcsolatba kerülve belépett a. ferences III. rendbe, s rendi testvéreivel folytatta Torinoban kezdett szeretet- tevékenységét. Segítotársaiból aztán szerzetes kongregáció alakult: az egyházmegyés püspök megbízásából o lett a Loanoi Kapucinus III. rendi Novérek alapítója s elso elöljárója. (Késobb Rubatto anya Novéreinek is nevezték oket.) A szerzetes társulat a kor szükségletét elégítette ki: a betegeket gondozták, elsosorban az otthonukban tartózkodókat, akiket felkerestek, s ha szükséges volt, vallási oktatásban is részesítették oket. „A szegények szolgálói vagyunk, s tartozunk nekik minden szolgálatot elvégezni” - tanította. Sok fáradozást, utazást is vállalt a közösség ügyében. „Nem szükséges - vallotta -, hogy mindig a templomban legyünk; imádkozni és jó példát adni mindenhol tudunk.” Szent Ferenc igazi követoje volt: lelkületben s a szegénység szeretetében, élésében. A közösség évrol-évre gyarapodott, Latin-Amerikában is letelepedtek. Amikor Uruguayban, Montevideoban novéreit látogatta, súlyos betegségbe esett, ekkor a. lelki eronek s a türelemnek hosi példáját adta leányainak. Itt halt meg 1904-ben. A novérek, a szegények s a betegek egyaránt siratták. Boldoggá avatási eljárása a montevideoi egyházmegyében 1941-49-ig tartott, a genovai érsekségen 1947- 48-ig. Boldoggá avatása 1993-ban történt.
„Isten szolgálója, Maria Franciska Rubetta. Istenhez hu, éber és tevékeny, mindig kész testvérei megsegítésére, egész életét felebarátai szolgálatára szentelte. Élete különleges tanúságtétel a szeretetrol, melyet Isten a kicsinyekre és az alázatosakra áraszt.”
A boldoggá avatási dekrétumból.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Franciskát kiválasztottad, hogy a betegek és szegények istápolására új szerzetescsaládot alapítson s jópéldájával elottük világaskodjék. Add, hogy akik ot a szeretetben követni igyekszünk, egykor dicsoségében is részesedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Péter atya.
Galáciából származott, az ikonromboló Teofil császár uralkodása alatt élt. Először Leontinnak hívták. Szép testi külsővel és nagy testi erővel rendelkezett. Ezért a császári kiíéret tagjai közé vették fel. A császártól sokféle katonai kitűntetésben részesült. Nem sokáig szolgált katonaként. Mindent elhagyva szerzetes lett a Dafneonban levő kolostorban. Később több kolostorban is megfordult. Istennek tetsző hosszú élet után békében hunyt el Bazil császár idejében Szent Fókász kolostorban, a IX. században.
Szent Poplia.
Szentünk a hitehagyott Julián császár idejében élt. Antiochiából származott. Fiatalon egy ideig házasságban élt és egy fia született. Férje halála után maga köré gyűjtötte a szüzeket és özvegyeket, akik hozzá hasonlóan Istennek akarták szentelni életüket. Mindnyájuk számára egy istenfélő közösséget szervezett. Egy alkalommal az istentiszteleten az erőtlen bálványokról szóló zsoltárt énekelték. (134.) Julián császár is meghallotta az éneket és megparancsolta, hogy hagyják abba. Mivel Poplia mint kórusvezető még hangosabban énekelt, a császár megparancsolta kíséretének, hogy üssék arcon. Nemsokára ezek után meghalt. Ez a IV. század második felében történt.

Szent Ruszticusz     áldozópap és vértanú † 285    

Leonardi Szent János hitvalló

leonardi_szent_ja_nos_hitvallo.jpg1574 óta néhány pappal együtt a Madonna della Rosa kistemploma mellett lakott Lukka városában. A közös életet élő társaságnak ő volt a vezetője. A társak egymás között írott szabályok szükségességét kezdték emlegetni. A lelkipásztori munkától agyoncsigázott János azonban nem igen ért rá az írásra. De úgy látszik akkor még nem is látta annak értelmét. Egyszer azután nyíltan álltak elő társai s írott szabályzatot kértek tőle. Erre ő a kért törvénykönyvet megírta a legvelősebb rövidséggel. Elővett egy papírlapot s reá nagy betűkkel mindössze ennyit írt: „Engedelmeskedni”. A meleg szívű, de nem gyönge kezű Jánosnak ez a megnyilatkozása azt hangsúlyozza, hogy a közösség számára a legjelentősebb erény az engedelmesség. Élete viszont azt mutatja, hogy ő maga tudott alázatosan és alkudozás nélkül engedelmeskedni, bölcsen és elvszerűen parancsolni. Az ő vezérsége alatt az engedelmesség nem volt nehéz dolog.

1543-ban született egy kis olasz faluban, Diecimoban. Szülei jómódú polgáremberek voltak. Atyját Leonardi Jánosnak, anyját Lippi Jankának hívták. A vallásos és tehetséges fiú korán került a közeli Lukkába. Gyógyszerésznek készült. Lelki ügyeivel az új környezetben is komolyan törődött s belépett a Colombini Szent Jánostól (júl. 30) világiak számára alapított jámbor és karitatív egyesületbe. Amikor 16 éves korában kitanulta a gyógyszerészséget, az egyesület egyik vezetőjének szolgálatába állott. Gazdája egyszerű, jó lélek volt. Lakását kórházzá alakította át s azt kézimunkájával tartotta fenn. Ennél a kis kórháznál alkalmazta Jánost is. Az ifjú készítette az orvosságokat, emellett pedig teljes önfeláldozással ápolta a betegeket. Tíz éven át folytatta ezt az áldozatos munkát. Jutalmul megkapta Istentől a papi hivatás kegyelmét.

A hívásnak engedelmeskedett. Legelőször a ferencrendieknél kopogtatott fölvételért. A 26 éves gyógyszerész kérése azonban itt nem talált meghallgatásra. Erre nem átallott a latin iskolát kezdő fiúkkal egy padba ülni, s két év alatt megszerezte a papsághoz szükséges tudományt. Az 1571. esztendő végén pappá szentelték. Püspöke a lukkai plébániára küldte káplánnak. A késői hivatás érett elszántságával fogott hozzá a lelkipásztori munkához. Felnőttek számára nagyszabású beszédeket tartott, összegyűjtötte különösen a szegény-sorsú gyermekeket és ifjakat keresztény oktatásra, sokat gyóntatott s gyakran érintkezett a hívekkel. A Jukkai börtön lakói és a kórházak betegei is jól ismerték irgalmas szeretetét. De minél jobban hatolt bele a lelkek vezetésének művészetébe, annál jobban érezte a krisztusi igék igazságát: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés” (Luk. 10, 2). Kérte is az aratus Urát, hegy küldjön munkásokat az ő aratásába. Imája meghallgatásra talált. Elsőnek egy jóra való varga, Arringhini György és egy Cioni János nevű nemesember csatlakoztak hozzá. Azután jöttek mások is; az egészen egyszerű embereken kívül nagyon előkelőek is.

Csakhamar rákerült a sor a közös életre (1574). A társak ugyanazt tették, amit a vezetőjük: dolgoztak a maguk megszentülésén és embertársaik üdvén. A Jukkai püspök, Giudiccioni Sán-dor nagyra becsülte segítségüket. János működése ezután még több területre terjeszkedett ki. Ügyes katekizmust szerkesztett az ifjúság számára. A városban meghonosította a farsangvégi 40 órás szentségimádást, úgy amint ezt megkezdte néhány évtized előtt Zaccaria Szent Antal (júl. 5) Milánóban. Bevezette a karnevál tobzódásainak ellensúlyozásául a farsangkeddi általános szentáldozást. Keményen küzdött a föl-fölbukkanó eretnekek ellen. Püspöke méltán nevezhette egyházmegyéje apostolának. Azonban János ilyen apostoli működés mellett sem tudta megszerezni a polgárság egy részének rokonszenvét a maga és kis társasága számára. Első lakásukból pl. valósággal kidobták őket. De a S. Maria Corteorlandini templomának papja megkönyörült rajtuk, s 1580-ban meghúzódhattak az ő házában. Itt kapták meg három év múlva (1583) a lukkai püspöktől az első egyházi megerősítést is. János kora gyermekségétől fogva nagy tisztelettel volt az Isten anyja iránt s intézményét „Az Isten anyjáról nevezett szabályozott papok” társaságának nevezte el. A tagok igehirdetéssel s különösen a szegény gyermekek lelki gondozásával akartak foglalkozni.

Az alapítás után néhány évre, a kezdet kezdetén álló intézményeknél nem ritka csapás kopogtatott: magában a társaságban meghasonlás állott be. Amikor János a pápai megerősítés érdekében tett egyik római útja után haza akart térni, a hatalmas várfallal körülvett Lukka kapui lezárultak előtte. A régi ellenségekhez első munkatársainak hívei is csatlakoztak, s a lakosság mindenféle hamis ürügy alatt nem engedte be a városba. „Tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadták” (Ján. 1,11). A keserves ügy egészen a nagy V. Szixtus pápáig (1585-90) jutott el. János egy ideig a legnehezebb helyzetben volt: az ellene fölhozott vádak mintha eleinte hitelre találtak volna. Ártatlansága azonban csakhamar kiderült. De a reánézve kedvező ítélet ellenére sem tartotta alkalmasnak az időt a visszatérésre. Rómában maradt s ott a legbensőségesebb barátságban élt az örökvárosnak akkor talán legnagyobb emberével, Néri Szent Fülöppel (máj. 26). Főtörekvése az volt, hogy lendítsen Róma kórház- és iskolaügyén.

VIII. Kelemen (1592-1605) személyében hatalmas pártfogóra talált. Az ifjúság lelki gondozását annyira szívén viselő pápa igen megbecsülte őt. 1593-ban jóváhagyta szerzetének részletes szabályait s kongregációját kivette a püspöki joghatóság alól. Sőt a lukkai kedélyek lecsillapításával lehetővé tette számára a hazatérést. János 1596-ban csakugyan elment Lukkába, azonban ott rövidesen be kellett látnia, hogy másutt eredményesebben tud munkálkodni. A Szentszék erre egymásután a legkényesebb föladatokat bízta rá. A bizalomnak teljesen megfelelt; a reábízott ügyeket nagy tapintattal és tetterővel intézte el. Így apostoli biztosként a nápolyi királyságba kellett mennie a Montevergine szerzet reformjának végrehajtására. Nagy sikerrel fáradozott a vallumbrózaiak megújhodásán. Ugyancsak őt bízták meg a szervitarend anyaházának, a Montesenarionak hivatalos látogatásával. Ilyen megbízásai egyházmegyékre vonatkozólag is voltak. Mint jó szervező szerzetén kívül több hasznos egyesületet hívott életbe. Sok-sok fáradozásának jutalmául végre 1601-ben VIII. Kelemen jóvoltából szerzete Rómában is megtelepedhetett.

Mint szerzetének legfőbb elöljárója rengeteget fáradozott annak terjesztése érdekében. 1603-ban a nagy oratoriánus-bíboros, Barónius Cézár (+ 1607) lett a kongregáció védője, ami igen nagy segítséget jelentett a szerzetnek. János Rómában különösen a nemesség köreiben örvendett nagy népszerűségnek. Amikor pl. 1604 táján a római iskolamesterek az ingyen tanító Kalazanci Szent József (aug. 27) ellen a kegyes-iskolák demokratikus jellegének fölhánytorgatásával csináltak hangulatot a nemesség között, VIII. Kelemen őt bízta meg a szülők megnyugtatásával. Ezt a feladatot a legnagyobb tapintattal végezte s szívesen fáradozott abban, hogy az ő szervezete és Kalazancius fiai közt barátság szálai szövődjenek.

Sok viszontagság és sok siker után 1609 okt. 9-én a Szentvárosban dühöngő járvány áldozata lett. Boldoggá avatási pere halála után nemsokára megindult, de csak IX. Pius alatt 1861-ben ért véget. Szentté XI. Pius pápa avatta 1938-ban.

Olaszországban és Belgiumban élő rendi fiain kívül (ezek 1621 óta ünnepélyes fogadalmas szerzetesek) főleg a piaristarendben tisztelik. Ez nemcsak az említett megértésért van így, hanem elsősorban azért, mert halála után öt évre szerzete egyesült a kegyes-iskolákkal s fiai három éven át (1614-17) Kalazanciussal közösen dolgoztak a szegény ifjúság nevelésének szent ügyében.

Ugyanerre a napra esik: Szent Dénes püspök, Rusztikus és Eleutérius vértanúk

szent_de_nes_pu_spo_k_rusztikus_e_s_eleute_rius_ve_rtanu_k.jpgSzent Dénes egyike volt ama keveseknek, kik Szent Pál prédikálására megtértek Ménben (ApCsel. 17,34). Többet nem tudni róla. Későbbi legendák azt beszélik, hogy Athén első püspöke volt; aztán Rómába ment, majd I. Szent Kelemen pápa meghagyására Galliába, s több éven keresztül Párizs püspökeként működött s a neve alatt forgalomba került híres könyveket írta. Majd Rusztikus áldozópappal és Eleutérius diakónussal együtt dicső vértanúságot szenvedett, s lefejezetten is 2000 lépésnyire vitte a fejét. Franciaország védőszentje és a 14 segítő szentek egyike.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT GÜNTER - Szent Jakab apostol, Alfeus fia - LEONARDI SZENT JÁNOS

SZENT GÜNTER

*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9.
Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.



Szent Jakab apostol, Alfeus fia.

Jakab, Alfeus fia, a hagyomány szerint a vámosból lett apostolnak: Szent Máténak volt a testvére. Maga az Úr Jézus hívta meg a 12 apostol közé.(Mt. 10,3.) A Szentlélek leszállása után az apostol egy kis időre Jeruzsálemben maradt, aztán az elsőnek meghívott Szent András apostol kísérő társa lett az Evangélium hirdetésében. Edesszában, Gázában, Eleuteropoliszban és a körülötte levő helységekben hirdette Jézus tanítását, aztán Egyiptomba ment. Itt, Osztracina városában vértanúhalállal fejezte be apostoli munkáját. Keresztre feszítették.


LEONARDI SZENT JÁNOS
*Diecimo (Lucca mellett), 1541/43. +Róma, 1608. október 8.
János a Lucca melletti Diecimóban született, Giacomo Lippi és Giovanna asszony hetedik gyermekeként. 1553--1558 között Villa Basilica plébániai iskolájába járt, majd Luccába küldték a szülei, hogy egy jámbor gyógyszerész, Antonio Parigi mellett tanulja ki a gyógyszerész mesterséget. Itt ismerkedett meg több fiatallal, akik a domonkos Bernardini atya vezetése mellett arra társultak, hogy komolyabban éljék a keresztény életet, és ahogy lehet segítségére legyenek a szegényeknek és a zarándokoknak. Ezt a laikus társulatot ,,Colombini''-nek nevezték. János arra gondolt, hogy belép a ferencesek közé. Kérte is felvételét, de elutasították.

Egyre inkább érlelődött az elhatározása, hogy pap lesz. Gyóntatója tanácsára huszonhat évesen felhagyott a gyógyszerészséggel, és özvegy édesanyja tiltakozása ellenére megkezdte teológiai tanulmányait. 1571. január 6-án elmondhatta első szentmiséjét.

Papi tevékenysége eleinte prédikálásból és gyóntatásból állt. Püspöke rábízta a S. Giovanni della Magione-templomot (a máltai lovagok tulajdonában volt). János hamarosan iskolát szervezett a templomban. Így akart lehetőséget teremteni arra, hogy a trienti zsinat tanítását az egyszerű emberek felé is közvetíteni tudja. A Colombini társaság tagjai segítségével összegyűjtötte a kerület gyermekeit, akik oly nagy számban sereglettek hozzá, hogy a püspök az egész város területére tanítói megbízást adott neki. Óráira azonban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is jöttek. 1574-ben írásba foglalta tanításának módszerét és rövid tartalmát.

Katekéziseinek híre és hatása hamarosan túllépett Lucca falain, és a környező falusi plébániákra is eljutott. S ez azért különösen jelentős, mert részben a reneszánsz szellem következtében, részben a Luccában fellépő protestáns prédikátorok hatására nagyon ellanyhult a nép vallásos élete.

János a hitoktatás folytatására és szélesebb körben való elterjesztésére fontosnak látta, hogy társakat vehessen maga mellé, ezért megalapította a Keresztény Tanítás Társulatát laikusokból, s előbb a püspökétől, majd 1604. december 7-én VIII. Kelemen pápától is jóváhagyást kapott. Az alapszabályt ő maga állította össze. A kongregáció hamarosan megtelepedett több itáliai városban, még Nápolyban is. Luccában pedig egyre inkább terjedt a negyvenórás szentségimádás jámbor szokása, különösen a karnevál utolsó napjaiban, valamint a gyakori szentáldozás. A mozgalom további gyarapítása érdekében 1574. szeptember 1-én papokból alakított egy testvérületet, a Szűzanya Megreformált Papjainak Testvérületét. Ez a testvérület később, V. Pál pápa alatt nyerte el végső formáját és nevét: Isten Anyjának Reguláris Klerikusai (1614). A kongregáció jellegzetessége a szegénység, az engedelmesség és a bűnbánat. Lelki vezetőik az első időkben a luccai S. Romano konvent domonkos atyái, különösen Francesco Bernardini és Benedetto Onesti voltak.

A zsinati megújulásért fáradozó kezdeményezés hamarosan ellenállásba ütközött részben a protestánsok, részben a papok és a laikus hívők oldaláról. Egész odáig fajult a dolog, hogy megfosztották őket jogos javadalmuktól és koldulniuk kellett. Ez az ellenségeskedés arra késztette Jánost és társait, hogy elhagyják első templomukat, és áttelepüljenek a mai S. Maria Nera-templomba. Az ellenséges támadások dacára 1581-ben elnyerték a püspöki jóváhagyást. Két évvel később megtarthatták az első általános káptalant, amelyen rektori szereppel általános elöljáróvá választották Jánost. Ekkor útra kelt, hogy Rómában megszerezze a pápai jóváhagyást is.

Távollétében azonban fellángolt ellene a gyűlölet, és rágalmak özönével árasztották el. A városi elöljáróság ítéletet ült felette, távollétében száműzték a városból mint felforgatót, aki a közjó ellensége. Az ítéletet a pápa nem fogadta el, de a luccaiak elérték, hogy bizonytalan időre távol kellett maradnia városától. János megkísérelte a fellebbezést, de eredménytelenül; továbbra is a köztársaság ellenségeként kezelték. Mindez nagyon fájdalmasan érintette, csak növelte a fájdalmát a kongregáción belüli széthúzás, amit azzal sem tudott megszüntetni, hogy egy rövid időre a tilalom ellenére visszatért Luccába.

Római tartózkodása idején a pápáknak volt alkalmuk megismerni szent életét és rendkívüli adottságait. Egymás után bíztak rá nagyon kényes ügyeket, amelyeket előtte éveken át képtelenek voltak megoldani a pápai küldöttek. János a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.

1599-ben az aversai püspök kérte, hogy az egyházmegyében uralkodó viszályok elsimításában segítsen neki. Meg is tette, de a luccai helyzet csak nem változott. Igaz, hogy két évvel korábban, 1597-ben a pápa apostoli vizitátorrá nevezte ki Luccába, de az ellenségeskedés lehetetlenné tette küldetése végrehajtását. Amikor másodszor is megválasztották általános elöljárónak, olyan lázadás tört ki, hogy jobbnak látta visszamondani a megbízást.

A kongregáción belül is nehézség támadt: a városi elöljáróság hatására több pap eltért az eredeti szabályzattól. János ez alkalommal is nagyon szelíden járt el, senkit nem akart büntetni, de az eredeti elgondolását próbálta megőrizni.

1601-ben Benedetto Guistiniani bíboros megbízta a vallumbrózai rend reformjának felügyeletével. Immár szokásos módján teljesítette a feladatot, amelyet hamarosan a szervitákhoz szóló küldetése követett.

Az általa alapított kongregáció 1601-ben Rómában is nyitott egy házat a S. Maria in Portico-templom mellett. Áldásos hatással volt a Városra a gyakori szentáldozás és a keresztény tanítás terjesztésével. Jelentős segítséget kaptak Baronius bíboros személyében, amikor őt nevezték ki a kongregáció protektorává. A tudós oratoriánus nagy szeretettel és megértéssel kezelte a kongregáció ügyeit. Ő sürgette, hogy a luccaiak minden tiltakozása ellenére Jánost válasszák meg általános elöljárónak.

János érdeklődése és apostoli buzgósága nem szorítkozott csak hazája egyházára. Miután megismerkedett a spanyol G. B. Vivesszel, vele együtt megtervezte egy olyan papi kongregáció megalapítását, amelynek tagjai a hitetlenek között terjesztik majd a keresztény tanítást. Így született meg 1603-ban az az intézmény, amelyből később a Collegium Urbanum Propagandae Fidei bontakozott ki, és amely a missziók római központjává lett. Egy ideig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Szűz Mária Reguláris Klerikusai közül néhányat misszióba küld, de erről lebeszélték.

Rómában szentekkel volt barátságban: Vives és Baronius mellett bensőséges kapcsolatban állt Néri Szent Fülöppel (lásd május 26-án) és Kalazanci Szent Józseffel (lásd augusztus 25-én), aki nagy tisztelettel volt iránta és tanúskodott is erényeinek hősiessége mellett.

Leonardi Szent János élete utolsó éveit Rómában töltötte, itt is halt meg 1609. október 8-án. Először a S. Maria in Portico-templomban temették el, majd -- amikor ez a templom lett a kongregáció központja -- átvitték a S. Maria in Campitelli-templomba.

XVI. Benedek elismerte János hősi erényeit, a szentté avatás azonban hosszan elhúzódott. A boldoggá avatásra 1861. november 10-én, a szentté avatásra 1938. április 17-én került sor. Ünnepét 1940-ben vették fel a római naptárba, október 9-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót - Szent Andronik és felesége, Atanázia - PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót.


Mindketten Krisztus születése előtt 2000-1700 évvel éltek. Életükről a Teremtés könyvében olvashatunk részletesen. Ábrahám atyja Terah volt. 75 éves korában elhagyta Mezopotámiát és Kánaánba költözött. Itt kettévált a két rokon életútja. Mivel sok nyájuk volt, Ábrahám javaslatára elhagyták egymást. Lót először Szodomában lakott. Itt csodálatosan kimenekült az égő városból. Aztán Szegorban lett a lakhelye. Ábrahám sokáig gyermektelen volt. Isten ígérete alapján a 100 éves Ábrahámnak és 90 esztendős feleségének Izsák nevű fia született. Ábrahám 175 éves korában halt meg és a machpelai barlangban temették el felesége mellé. Lót további életéről nem szól a Szentírás.


Szent Ádám


Szent Aladár     vértanú, † 285       


Szent Andronik és felesége, Atanázia.

Nagy Teodóz bizánci császár uralkodása idején élt Antiochiában egy Andronikosz nevű aranyműves. Feleségül vette Atanáziát, egy másik aranyműves leányát. A házaspár istenfélő életet élt, életüket sok erény gyakorlása tette értékessé. Különösen az irgalmasság erényének gyakorlásában voltak kiválóak. Két gyermekük hirtelen halála után elhatározták, hogy mindketten szerzetesek lesznek. Andronik Dániel atya tanítványa lett az egyik egyiptomi szkétiben, Atanázia pedig a tabenniszi kolostorba lépett. Miután 12 évet töltöttek szerzetesként, egymásról nem tudva, Jeruzsálembe indultak a szent helyek meglátogatására. útközben találkoztak, de Andronik nem ismerte fel feleségét, aki férfi szerzetesi ruhában volt. Ezután együtt élték szerzetesi életüket. Először Atanázia halt meg. Halála után derült ki, hogy nő volt. Andronik atya 7 nappal élte túl felesége halálát. Egymás mellé temették őket. Ez az V. század elején történt.


PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI
+Párizs, 250 után
Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250--251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.

A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva- életrajz arról tudósít, hogy Genovéva (+ 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.

Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: ,,Vicus Catulliacus''.

A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.

Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor -- pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett -- a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626--636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése -- a 6. és 8. század között -- más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin- féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.

Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit ,,jámbor történetei'' és a ,,tudósok meséi'' között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.

Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.

A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.

Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték. De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett. E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: ,,Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.'' Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.

Amint lefejezték -- mondja a legenda --, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.

A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket. Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.

Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.

A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt -- mégpedig sajátos módon -- III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül. A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit. A pápa a vitát ezzel döntötte el: ,,Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!


Szent Dénes     püspök és vértanú, † 285       


Szent Dénes     hitvalló       



Szent Eleutériusz szerpap       

Szent Taiszia

Szent Taiszia.


Élt Egyiptomban egy szégyentelen, parázna életet élő nőszemély. Leányát: Taisziát is ilyen szellemben nevelte. Rosszhírű házba vitte, és ott átadta a testi vágyak kielégítésére sok embernek. Mivel szép tekintetű volt, sok embernek okozott lelki veszedelmet.

Élt Egyiptomban ugyanakkor a herakleai kolostorban egy Pafnuciusz nevű szerzetes, aki sok embert vezetett vissza az üdvösség útjára. Ez, hallott Taiszia gyalázatos tetteiről, levetette magáról szerzetesi ruháját és világi ruhába öltözve, sok pénzzel az erszényében, felkereste Taisziát. Azt kérte tőle, hogy olyan helyen vétkezzenek, ahol Isten sem látja őket. Taiszia, akiben még nem halt ki minden jó érzés, azt felelte, hogy ilyen hely nincs a világon, mert a mindenütt jelen levő Isten mindent és mindenkit lát. Akkor Pafnuciusz eléje tárta vétkes életét, és azt, hogy milyen súlyos feleletet kell érte Istennek adni amiatt, hogy sok embernek lelki kárát és veszedelmét okozta. Az atya komoly szavai mélyen lelkébe vágtak. Összeszedve minden értékét, amelyet tisztességtelen életével szerzett, megparancsolta, hogy vigyék a város terére és egy csomóban égessék el. Arra sem mondta ezeket méltóknak, hogy a szegényeknek osszák ki. Mindezek után Pafnucius magával vitte egy női kolostorba, ahol egy szűk cellába zárkózott be. Három évet töltött itt magányosságban és bűnbánatban. Ezután Pafnucius felkereste Remete Szent Antalt, megkérdezve, hogy megbocsátotta-e már Isten Taiszia bűneit. „Egyszerű” Pál atya látomása biztosította őt Taiszia bűneinek megbocsátásáról. Pafnuciusz visszament, kinyitotta Taiszia cellájának ajtaját, és kérte, hogy távozzék el, mert Isten megbocsátotta bűneit. 15 nap múlva, miután cellájából kijött, Taiszia meghalt. Ez 340 után történt.

Szent Pelágia

Szent Pelágia anya.


Pelagia Antiochiából származott. Ritka külső szépséggel bírt és először a parázna nők életét élte. Csak a maga szépségével törődött, lelkét teljesen elhanyagolta. Egy alkalommal Szent Nonnusz Iliopoliszi püspök több püspöktársával együtt a templomban tartózkodott és az Egyház ügyeit tárgyalták meg. Mindnyájan látták a templom mellett elmenő szép ruhában és ékszerekkel feldíszített Pelágiát, sok fiatal társaságában. Nonnus püspököt a látvány elszomorította. A gyűlés befejezése után sokat imádkozott, Pelágiáért is. Másnap, a főtemplomban, az istentisztelet után tanítást adott az egybegyűlt hívőknek arról a törődésről, amit a lélek üdvössége és szépsége érdekében tennie kell a keresztényeknek. Ezeket hallva a templom mellett elhaladó Pelágia, mélyen elgondolkozott. Bűnbánatot tartott eddigi bűnei miatt, aztán megkeresztelkedett. Vagyonát szétosztotta a város szegényei között. Vezeklő ruhába öltözött és Jeruzsálembe ment az Olajfák hegyére. Itt, isteni buzgóságtól eltelve és kerülve a bűnöket, először teljes elzártságban vezeklő életet kezdett férfi néven. Vezeklő éveiben megtisztulva bűneitől, 457 körül halt meg. Temetésére sokan jöttek össze, és öltöztetésénél derült ki, hogy egy nő volt a vezeklő. Jeruzsálemben temették el az Olajfák hegyén.


Szent Pelágia szűz.

Szentünk Dioklécián császár uralkodása alatt élt a szíriai Antiochiában. Nemes családból származott, Szent Lucián antiochiai felszentelt vértanú tanítványa volt. A város parancsnokának jelentették, hogy Pelágia keresztény. A parancsnok katonákat küldött érte, hogy kísérjék hozzá. A házat körülvevő katonákat arra kérte Pelágia, hogy várjanak rá egy kissé. A leány a házban kelet felé fordult és imádságban kérte Istent, hogy ne adja őt a katonák kezeibe, hanem tiszta áldozatként vegye Magához. Imája után legszebb ruháiba öltözve leugrott a ház tetejéről és így adta vissza tiszta lelkét Istennek 303 körül.



Szent Simeon     hitvalló       

MAGYAROK NAGYASSZONYA

MAGYAROK NAGYASSZONYA


Röviddel II. János Pál pápa második lengyelországi zarándokútja előtt az egyik budapesti buszmegállóban középkorú házaspárral találkoztam, térkép volt a kezükben, s meglehetősen tanácstalanul tanulmányozták... Kérdésemre, segíthetek-e valamiben, idegenszerű kiejtéssel beszélt német nyelven adták elő tájékozódási nehézségüket. Miután elmagyaráztam nekik a helyes útirányt, a busz indulásáig maradó néhány percben beszélgetés alakult ki köztünk. Kiderült, hogy lengyelek és sietnek haza, mert lakóhelyükön, Poznanban akarnak lenni, mire a pápa odalátogat... Szóba került Czestochowa is, és egyszerre csak nekem szegezték a kérdést: -- Hol van a magyarok nemzeti kegyhelye?

Zavarban voltam, de végül is kénytelen voltam megmondani, hogy hazánkban vannak Mária-kegyhelyek minden egyházmegyében, de egy országos jellegű ,,sanktuarium narodowe'' (nemzeti kegyhely) nincsen. El lehet gondolkozni azon, miért van ez így... Bizonyára szerepet játszik benne a török hódoltság kora, amikor az egyházi szervezet és közigazgatás éppen az ország központi részén ment tönkre. Ezt a hiányt ellensúlyozza az a tisztelet, amellyel minden kor és hely katolikus magyarja hódol Szűz Mária mint Nagyasszonya előtt. Kevesen gondolnak talán arra, hogy az ,,asszony'', s így a ,,nagyasszony'' szó nyelvünknek még pogány kori rétegéből való... A magyar nyelvbe az alán ,,achszin'' szó kerülhetett át a8. század táján, amikor szorosabb kapcsolatok lehettek az előmagyar törzsek és az alánok között. Az ő nyelvükben a jelentése ez volt: úrnő, fejedelemasszony. A Halotti Beszédben még így olvassuk: ,,vimagguc szen achscin mariat''. Később elhomályosult ťfejedelmiŤ jelentése, s nyilván ezért adhatták hozzá a fokozó ťnagyŤ jelzőt... (A m. nyelv tört--etim. szótára. I. k. Bp., 1967. 189. lap).

Mennyei fejedelemnőnek tisztelhették tehát Máriát az első Krisztus hitére tért magyarok, és megerősítette őket e hívő tiszteletükben Szent István király, amikor elmerülve a gondban, hogy kire maradjon halála után az ország, a nép s az egyház vezetése, istápolása, Szűz Mária oltalmába ajánlotta önmagát és királyságát. E természetfeletti kapcsolatot Mária és hazánk népe között a Szent István halálát követő belvillongások sem tudták elhomályosítani, és Szent László, a lovagkirály uralkodása idején új virágzásba borult. Tatárral, törökkel szemben egyaránt Jézus és Mária nevét kiáltva védte életét, hitét és övéit a középkor magyarja, mikor pedig az 1683. szeptember 12-i, a Bécs melletti Kahlenbergben lezajlott csatában visszaszorították a török szultán seregeit, megkezdődhetett a magyarországi török uralom fölszámolása.

1693-ban I. Lipót király a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország Szent István-i fölajánlását a Nagyasszonynak. Az egyházi élet újjászervezésében ismét nagy szerepet játszott a ,,mindörökké áldott Nagyasszonyunk''.

XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíboros kérésére mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére Nagyasszonyunk ünnepét. Eleinte október 2. vasárnapján ünnepelték. X. Szent Pius pápa tette át október 8-ra. A II. Vatikáni zsinat után áthelyezte a Magyar Püspöki Kar szeptember 12-re, de 1984-től ismét október 8-án üljük.

Mi magyarok elsőként, de nem egyedül tiszteljük Nagyasszonyunknak, azaz nemzeti Patrónánknak a Boldogságos Szűz Máriát. Hogy csak néhány más országot említsünk: Bajorországban 1620-ban, a fehérhegyi csata után kezdték nemzeti Patrónaként tisztelni Máriát, s 1916-tól ünneplik. Franciaországot XIII. Lajos király ajánlotta Máriának 1638- ban, és Nagyboldogasszony napján emlékeznek rá. Ausztriát III. Ferdinánd ajánlotta föl Máriának, 1647-ben; ők december 8-án ünneplik. Lengyelország Királynőjévé János Kázmér király nyilvánította a Szűzanyát 1656-ban. 1754-ben a Mexikói Alkirályságot, 1821-ben Mexikót, 1910-ben egész Latin-Amerikát a Szűzanya oltalma alá helyezték. XIII. Leó adta jóváhagyását ahhoz, hogy a Szűzanyát Katalónia és Dél-Ázsia Patrónájaként tiszteljék, valamint, hogy az angol püspökök 1893-ban fölajánlják Angliát, melyet attól fogva Mária hozományának tartanak.


--------------------------------------------------------------------------------

Legismertebb Mária-énekünk e szavakkal kezdődik: ,,Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!'' A boldog jelző nemcsak a latin ,,beata'' egyszerű fordítása... Már a 13. században jelentése volt e szónak a gazdag; a múlt század végén pedig az áldott, a terhes állapot jelzésére is használták. Ma nem a csatatereken dől el a magyarság jövője, hanem a szülészeti osztályokon! És azokban az otthonokban, családokban épül tovább, ahol a szülők a mindennapi kenyér mellé hitük, reményük és szeretetük bőségéből, gazdag, egyre megújuló tartalmából tudnak és akarnak adni gyermekeiknek.

,,Áldott Nagyasszonyunk!... Vedd pártfogásodba a magyar apákat, hogy keményen állják a nehéz idők küzdelmeit, és állhatatosan viseljék az élet terheit. Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak. Terjeszd ki anyai oltalmadat hazánk ifjúságára, hogy beváltsák azt a szép reményt, amellyel minden magyar szem feléjük tekint''. (Hozsanna, Bp., 1981. 72.)


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására nemzetünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el, engedd kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendhessünk a mennyben!



Szent Benedikta


Szent Birgitta     özvegy, † 1373.