Liberát 1675-ben a bajorországi Konnersreuth-ban született. 23 évesen Bécsben lett pappá, majd Grázba került. Jó szónokként bejárta Alsó-Ausztriát. 1703-ban jelentkezett misszionáriusnak. Más társakkal együtt néhány havi képzés után (nyelvtanulás, orvosi ismeretek) 1704-ben Kairóba utazik, ahol részt vesz Jeruzsálemi József atya abesszíniai missziós vállalkozásában (1707- 1710). A missziós út kudarccal végzodik: többször kifosztják, fenyegetik oket, s közben József atya meg is hal. Úgy végrendelkezik, hogy a missziós prefektusságot átruházza Liberát atyára. Ezt késobb a Missziós Kongregáció is elismeri: 1711. áprilisában indul újra útnak Kairóba két társával, Marzorati Sámuel és Pio da Zerba Mihály olasz atyákkal. Veszélyes és hónapokig tartó út után, mely a Vörös tengeren hajóval történt, 1712. júl. 20-án - Isten és a Szuzanya segítségével - megérkeztek a fovárosba, Gondarba. A császár, Jusztosz barátságosan fogadta oket, megengedte, hogy a közelben szerény házban lakjanak, kész volt arra; hogy mindenben segítségükre legyen. Azt azonban nem engedte meg nekik, hogy prédikáljanak. Ehhez még nem érkezett el a megfelelo ido. Sok gyanút, eloítéletet kellett még eloszlatni mind a nép, mind az abesszin kopt szerzetesek. részérol. A koptok Rómától elszakadt keresztények, monofizita tévtant vallottak. A király környezete, nemesek is bizalmatlanok voltak. Az elso évben még aránylag békében éltek. A kovetkezo években helyzetük mindig rosszabb lett, anyagilag is. Sokszor már fagyökerekkel, fakéreggel táplálkoztak, még kenyérhez sem jutottak. Természeti csapások: sáskák, esozések, ködök miatt alig termett valamit a föld, a lakosság is éhezett. Egyptomból jött kopt szerzetesek is terjesztették a nép között: minden bajnak az idegenek az okai. A császárt megfélemlítették, nem mert a misszionáriusokon segíteni. Ezekrol az évekrol írta Liberát atya Rómában: „Amit szenvedtünk, el sem mondható. Senki sem hinné el, ha leírnám.” De készek mégis életüket is áldozni Krisztusért és az Egyházért. 1715 vége felé már annyira ellenséges volt a város, hogy alig merték elhagyni házukat. Egész kis közösség s néhány jóbarát volt mellettük. A császár ekkor már súlyos beteg volt. Minden jel arra mutatott, hogy környezete ot megmérgezte. Megbízható fegyveresekkel egy távolabbi városba, Tigre-be küldte a misszionáriusokat. Így akarta megmenteni oket. Közben azonban (1716. febr. 13-án) új császár foglalta el a trónt: Dávid, aki elhatározta, hogy végez a misszionáriusokkal. Jusztosz császár febr. 18-án meghalt. Dávid császár katonaival elhozatta a három ferences atyát Gondarba, bíróságot rendelt, s a bíróság halára ítélte oket mint istenkáromlókat s a Szuzanya ellenségeit. A császár azt kívánta tolük, fogadják el a kopt vallást, Rómától szakadjanak el, akkor nem halnak meg. Liberát ezt válaszolta: „Inkább ezerszer meghalunk, de Istent ezzel a vétekkel nem bántjuk meg!” Márc. 3-án nagy népsokaság kísérte oket a vesztohelyre, ahol megkövezték oket. Közben arcukon már a jövo megdicsoülés fénye ragyogott. Pár év múlva sokan tapasztalták közbenjárásuk erejét, s az 1721-ben hatalomra jutó császár már szívesen fogadta az új ferences atyákat. A nép érzülete is teljesen feléjük fordult, szentnek tartották oket. Áldozatuk nem volt hiábavaló. II. János Pál 1988-ban avatta oket boldoggá.
Imádság:

Szent Piéma szűz

Szent Gilbert     apát és hitvalló, † 1189.   


Szent Kamilla     szűz, † 437.   


Szent Kornélia


SZENT KUNIGUNDA császárné
*Luxemburg, 980 körül. +Kaufungen, 1033. (1039?) március 3.
Bamberg a 10. században kis vártelepülés volt a frank birodalom keleti peremén. Helyzete (a Majna és a Regnitz összefolyásánál feküdt) azonban már korán fontos kereskedőutak metszéspontjává tette. Amikor a német birodalom kelet felé kezdett terjeszkedni, megnőtt a település jelentősége, és Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) felismerte ezt. Bamberg iránti különleges szeretete akkor sem csökkent, amikor ezt az értékes koronabirtokát hitvesének, Kunigundának ajándékozta. A házastársak egymással vetekedve buzgólkodtak, hogy a kis települést fényes várossá tegyék. Ez azután évszázadokon át magasztaló ragaszkodással adózott alapítóinak; képük megtalálható kapukon és házak falán, sírköveken s hídkorlátokon. E műalkotások közül a legszebb talán a dóm Ádám-kapuján található. Henrik császári méltóságának jeleit hordozza: koronát, a birodalom almáját és kormánypálcát. Szigorú és fénylő arca sugároz valamit a ,,lovag'' nyugalmából és erejéből. A császár mellett áll Kunigunda. Jobb karján egy templom modelljét tartja alapító tevékenységének jelképeként, bal keze pedig beszédes taglejtéssel mutat a hitvesére. Feje könnyed mozdulattal Henrik felé fordul, ajkai mintha szóra nyílnának: Kunigunda egész alakja Henrikre irányul. A művész, aki ezt az alakot csaknem kétszáz évvel Kunigunda halála után készítette, talán többet kifejezett a szent nő lényegéből, mint korának történetírói: Kunigunda nem gondolható el Henrik nélkül.

Ifjúságáról csak kevés biztos tudósításunk van. Luxemburg egy grófi nemzetségéből származott, jámbor szüleinél számos testvére körében nőtt fel. Bizonnyal kolostori életre vágyódott, később mégis szívesen követte szülei kívánságát, amikor eljegyezték Henrik bajor herceggel. Néhány évvel ezután Henrik hitveseként német királyné lett, 1014-ben pedig vele együtt fogadta a császári koronát Rómában. Fáradhatatlanul kísérte férjét a nagy birodalomban tett útjain. Mivel okos és nagyon képzett volt, tökéletes tanácsadóként állt mellette fontos politikai döntéseiben; néha még a kormányzást és a birodalom egyes részeinek az igazgatását is átvette, ha férje erejét meghaladták összetorlódott kötelezettségei.

Kunigunda voltaképpeni feladata azonban nem abban állt, hogy segítsen egy császárnak politikai ténykedéseiben, hanem a szentség megkezdett útján kellett férjének kísérőjévé és lassanként vezetőjévé lennie. Teljes lelkéből támogatta az Egyház javát szolgáló műveit és alapításait. Kedvelt székhelye, Bamberg iránti buzgósága közismert volt. Később Kassel királyi udvarát kapta özvegyi birtokául. Teljesítve egy súlyos betegségében tett fogadalmát, az ottani vidéken felépítette Kaufungen bencés apátságát. Henrik megerősítette az alapító okmányt, és az alapítványt többszörösen is hitvesének ajándékozta. Ők ugyanis, mint egy okmányban írja, valóban ,,ketten egyek testben''. Milyen bensőséges lehetett viszonyuk, ha egy ilyenféle nyilatkozat helyet kaphatott egy hivatalos dokumentumban! Annál fájdalmasabban érinthette őket, hogy a gyermekáldást nélkülözniök kellett. Úgy tűnik, hogy már 1007-ben tudatában voltak ennek. A bambergi püspökség alapításakor ugyanis Henrik kinyilvánította, hogy Krisztust akarja egyedüli örökösévé tenni, mert nincs reménye testi örökösre. Az okmánynak ezt a szövegét megvilágítja egy clunyi szerzetes tanúsága. Magasztalja Henriket, mert minden vagyonát, amellyel a gyermekeinek tartozott volna, Krisztus Egyházára hagyta, bár a kor szokása szerint megengedett lett volna, hogy elbocsássa hitvesét, mivel nem szült neki gyermekeket.

A szent császári pár házassága másként jelenik meg a történeti forrásokban, mint a 12. század legendájában. Ez azt közli, hogy szűzi megtartóztatásra kötelezték magukat. Az ilyen ,,József-házasságok'' a középkori szentség eszményképeihez tartoznak. Henrik és Kunigunda gyermektelenségét általánosan ismert szentségükkel hozták kapcsolatba. Ha ily módon magyarázzuk a legenda keletkezését, el kell ismernünk, hogy ez végül is valami helyénvalóra irányul. Ez a két ember sohasem akadályt, hanem mindenkor Isten felé ívelő hidat jelentett egymás számára. Ebben a mélységesen szűzi magatartásban bizonyára erősebben mutatkozik meg a szentség, mint a pusztán testi megtartóztatásban.

Nem jelent tehát törést Kunigunda életében, amikor Henriknek 1024-ben bekövetkezett halála után belépett Kaufungen általa alapított kolostorába. Férje halálának évfordulóján, az új kolostortemplom felszentelési miséjén letette császári öltözékét, s a püspök kezéből vezeklőruhát és fátylat vett magára. Egyszerű nővérként illeszkedett be a konventbe, és most már teljesen átadta magát Istennek. Krisztus követésére irányuló akaratának komolysága talán nem is annyira abban nyilvánult meg, hogy elutasította az apátnői botot, hanem mindenekelőtt az alapító és jótékonykodó tevékenységról való lemondásban. Szegényen és alázatosan élt a kaufungeni kolostor rejtettségében. Hogy alázatossága nem lett engedékeny gyengeséggé, megmutatja egy kis epizód az életének csodás eseményeiről szóló tudósításokban. Volt Kunigundának egy unokahúga, Uta, akit gondosan és szeretettel nevelt, és aki később követte őt a kolostorba. Buzgónak és jámbornak mutatkozott, ezért az apácák apátnővé választották. Kunigunda magától értetődően alávetette neki magát. Uta pedig, ,,aki nagyon korán jutott el ilyen méltóságra'', lassanként hanyaggá vált, jobb kosztot és szebb ruházatot kívánt magának. Kunigunda anyai szigorral többször is megintette. Egy napon az apácák körmenetre gyülekeztek, de az apátnő hiányzott. Kunigunda a keresésére indult, és lakománál találta néhány fiatal nővérrel együtt. Szent haragjában arcul ütötte. És most történt a csoda: ujjainak nyoma pecsétként verődött rá az apátnő arcára önmagának és konventjének állandó intelmére.

Minél inkább elfelejtették a világ nagyjai egykori császárnéjukat, annál inkább elbűvölte sugárzó szeretetével nővértársait és a kolostor környékének egyszerű hívőit. Amikor elérkezett a halála, megtelt a ház gyászolókkal. Mindent előkészítettek, hogy az egyszerű apácát császári méltóságához illően temessék el. Ekkor a haldoklónak a szenvedélyes buzgóság még egyszer erőt kölcsönzött: ,,Vigyétek ezt innen, ez nem az én öltözékem! Idegen számomra, de ezzel, amelyet viselek, az éghez kötődöm.'' Kérésként nyilvánította ki még, hogy szeretné, ha Bambergben temetnék el kedves testvére és ura, Henrik császár mellé.

1200-ban avatták szentté. Mi magyarok nem feledkezhetünk meg arról, hogy Kunigunda a férje révén rokonságban volt Szent István királlyal és Gizellával, hisz Gizella és Henrik testvérek voltak.

Miután megölték Szent Tivadar nagyvértanút Amaszia városában (febr. 17.), a börtönbe zárva maradt három társa és jó barátja: Eutróp, Kleonik édestestvérek és unokaöccsük Baziliszk. A börtönben maradva sok pogányt vezettek a keresztény hitre. Mivel mindhárman bátran megvallották hitüket, kínzásokat kellett elszenvedniük. A kínzások alatt szent angyalaival vigasztalni megjelent nekik az Üdvözítő. Végül Eutróp és Kleonik vértanút keresztre feszítették, Baziliszkot pedig karddal fejezték le 380 körül.

Teodót felszentelt vértanú Galáciából származott. A Ciprus szigetén lévő Ciréne városában lett püspök. Ott hirdette az evangéliumot a pogányok között. Licinius császár uralkodása idején Ciprus helytartója Szabin volt, ekkor nagy keresztényüldözés támadt. Teodót, kívánva a szenvedést Krisztusért, sokat vitatkozott a pogányokkal, és leleplezte a pogányság tévelygéseit. Mivel sok pogányt megtérített, sok hívével együtt szenvedett a hitért. Verték, fára függesztették, tüzes ágyra fektették‚ lábaiba szögeket vertek és úgy kellett járnia. A kínzások sok pogány megtérésére szolgáltak. Börtönbe vetve, sebei üszkösödni kezdtek, de a keresztények, akik felkeresték, bekötözték azokat. Amikor Nagy Konstantin császár lett az uralkodó, a szent szenvedő megszabadult a börtönből és békén hunyt el 320-ban.


Szent Troád vértanú

Ifjú ember volt. Décius császár üldözése idején a pontuszi Neocezareában szenvedett vértanúságot kínzások után.

SZENT SUSO (SEUSE) HENRIK domonkos pap
*Konstanz, 1295 körül, március 21. +Ulm, 1366. január 25.
A három nagy misztikus, Eckhart[4], Tauler[5] és Suso olyan csillagok, akik a katedrálisok, a keresztes hadjáratok és a skolasztika virágkora után a lelki irodalom, az Egyház és a domonkos rend történetében egyaránt világítanak.

A pápák 1307-ben Avignonba tették át székhelyüket. A német népet két évtizeden át ( 1326--1348) interdiktum sújtotta. A politikai zűrzavar és a halált hozó járványok, mint az 1327--1338 közti és az 1348/49. évi pestis megszüntették minden földi biztonság érzését. ,,Elaggott világ'' volt ez, amint Suso írta.

Suso a Bodeni-tó vidékén született. Tizenhárom évesen lépett a domonkosok szigeten fekvő kolostorába. Öt év múlva egy belső kegyelmi élmény jelentette ,,megtérését''. Nem sokkal ezután ,,lelkében elragadtatott'', s eközben eljutott a hittitkok mélységes megértésére. Szigorú önsanyargatásban élt, és teljesen átadta magát ,,az örök Bölcsesség szolgálatára''. 1322-ig tartó konstanzi, strassburgi és kölni tanulmányai maradandó benyomást hagytak a tudásszomjas és tehetséges tanulóban. Eckhart mestert hallgatta. 1326-tól -- már pappá szentelten -- a konstanzi konventben tanított. Az igazság kis könyvében megvédelmezte Eckhartot, a ,,szent mestert'', és szembefordult szabados gondolkodású testvéreivel. Emiatt igazságtalan vádak érték és megfosztották a tanárságtól.

A bölcsességben és az Isten ismeretében szerzett tudása most a hitoktatásban vált elevenné és gyümölcsözővé. Jósága és együttérzése mindazok iránt akik nem ismerik és nem szeretik Istent és nem szolgálnak neki, megtalálta az utat a szívekhez. Mintaszerű lelkipásztor volt. Fáradságos lelkipásztori útjairól csak ritkán szól. Templomokban és kolostorokban egyaránt prédikált. Beszédeit olykor leveleivel erősítette meg. A Levelek nagy könyve 28 levelet tartalmaz. Ezek nem híreket közölnek, hanem intő, vigasztaló és tanító fejtegetések a lelki élet egyes kérdéseiről és egyetemes vonásairól. Jóságos, atyai és papi lénye jut bennük kifejezésre. Világosan és mértéktartóan, okosan és szilárdan, tiszteletteljesen és bátorítóan tudott tanácsolni és oktatni. Akár az engedelmességről, az áldozatról és az önmegtagadásról, akár az isten- és a felebaráti szeretetről, a földi dolgok mulandóságáról és a túlvilági boldogságról beszélt, mindig az igazi erényekre, a lelki haladásra és Isten segítsége és kegyelme iránti bizalomra buzdított. Munkájának jó részét a kolostori közösségeknek szentelte, különösen a domonkos apácáknak. Így volt ez Konstanz-Zoffingenben, a Freiburg melletti Adelhausenben, a Colmar melletti Unterlindenben, a Zürich melletti Oetenbachban, Diessenhofenben és Tössben. Stagel Erzsébet (+1360 körül) domonkos apácában művelt, szokatlan nyelvtehetséggel és latin ismeretekkel megáldott, sokat tapasztalt és okos lelki nővérére talált. Egy ideig levelezésben is álltak egymással. Erzsébet feljegyzett mindent, amit Henrik életéről megtudott. Amikor ezt Henrik észrevette, elégette a feljegyzéseket. Később Erzsébet újabb jegyzeteit magához vette és átdolgozta. Így keletkezett a lelki emlékirat jellegű Suso élete, ennek a műfajnak legrégibb német nyelvű példája.

1338 végéig lelkipásztori útjaitól eltekintve Henrik a konstanzi konventben maradt. Ez idő alatt kapcsolatban állt Tauler Jánossal és Nördlingeni Henrikkel (+1379 után), aki domonkos apácák lelki vezetője volt. 1339-ben a domonkosok az interdiktum miatt egy évtizedre elhagyták a szigeti kolostort. Az elűzötteket a skótok kolostorába vagy Diessenhofenbe fogadták be. Feltehetően erre az időre esik Henrik priorrá választása (1343). Testvérei nem csalódtak bizalmukban. Az anyagi dolgokban való járatlansága ellenére jól gondoskodott számukra az ideigvaló javakról is. Konstanzba való visszatérésük után súlyos megpróbáltatás várt rá: egy nő, akit jóhiszeműen támogatott, a leggyalázatosabb módon megrágalmazta. A messze távolba is eljutott jó hírneve most alaposan semmivé vált. Áthelyezték egy másik kolostorba. A rendi elöljárók vizsgálata kiderítette ugyan ártatlanságát, ő azonban már Ulmban és környékén prédikált. A pestis évei alatt (1348/49) az egyik Rajna menti helységben egy rendtársával együtt meggyanúsították, hogy megmérgezték a kutakat. A helység papjának nagy fáradságába került, amíg az embereket fel tudta világosítani és meg tudta nyugtatni.

1362 körül állította össze az Exemplar című művet. Ennek első része Suso élete, második Az örök Bölcsesség kis könyve, egy közérthető épületes irat, amely Jézus Krisztus és az istenkereső ember párbeszéde; harmadik része Az igazság kis könyve, negyedik a Levelek kis könyve. Ez utóbbi tizenegy levelet tartalmaz; Stagel Erzsébet válogatta ki és dolgozta át őket. Suso latin írása a Horologium Sapientiae (A Bölcsesség hórás könyve).

Utolsó éveiről csaknem teljesen hiányzik mindenféle tudósítás. Erre az Isten kegyelmével elárasztott lelki vezetőre való emlékezés abban a tiszteletben nyilvánult meg, amely különösen az ulmi domonkos templomban levő sírjánál és a konstanzi szigetkolostorban levő cellájában, valamint képszerű ábrázolásaiban jutott kifejezésre. Kultuszát XVI. Gergely pápa erősítette meg 1831-ben. Ulmban (1927) és Konstanzban (1937) nevének tiszteletére templomot szenteltek. Szentté avatásáért lépések történtek. [4] Eck(e)hart mester (Hochheim Erfurt mellett, 1260-1328): német

domonkos, misztikus író, teológiai tanár. Teológiája Aquinói Szent Tamásra támaszkodik. -- Az inkvizíció eretnekség vádjával eljárást indított ellene, de Eckhart tisztázta magát [5] Tauler Johannes (Strassburg, 1300 után--Strassburg, 1361): német domonkos, misztikus író, lelkipásztor. Eckhart mester tanítványa volt.

Itáliában vetették őket fogságba a longobárdok. Mivel megtagadták, hogy részt vegyenek a pogány áldozatbemutatáson, mindnyájukat lefejezték karddal a IV. század végén.


Szent Agaton atya

Egyiptomban remetéskedett a Szkétisz pusztában. Meghalt az V. század első felében.


Szent Ágnes


BOLDOG ANNA MOGAS* III. r., rendalapító (1827-1886)
Barcelona közelében Fontecuberta-ban született. A leányok nevelésére, valamint a szegények és betegek megsegítésére megalapította „Az Isteni Pásztor Anyjáról” nevezett Ferences III. rendi Novérek Kongregációját, melynek fáradhatatlan és okos általános elöljárója volt egészen a haláláig. A társulat novérei képzésére szorgalmasan ügyelt, buzdította oket az apostoli lelkületre, Krisztusnak, Szent Anyjának, az Egyháznak és a szemlélodo életnek a szeretetére. Kitunt a felebarát iránti szeretetben, lelki eroben, türelemben, mellyel a nehézségeket elviselte. Minden reményét Isten irgalmába és gondviselésébe vetette, a világ hiúságát megvetette. Földi életét szent halállal fejezte be Fuencarral városában 1886. júl. 3-án, szentség hírében. Boldoggá avatási eljárását az illetékes egyházmegyében, 1949-ben vezették be. II. János Pál pápa dekrétuma az isteni és sarkalatos erények hosi fokban való gyakorlásáról 1994-ben látott napvilágot. Egy csodás gyógyulás elismerésérol a dekrétum 1996-ban született meg. Ezek után Anna Mogast II. János Pál pápa 1995-ban boldoggá avatta. A gyógyulás, melyet a Szentté avatási Kongregáció csodásnak ismert el, egy 27 éves asszonnyal, Cortijos Martinez Izabellával történt 1953-ban. Tuberkulózis, majd mellhártyagyulladás támadta meg, miközben áldott állapotban volt. Más betegségek is súlyosbították állapotát. Ilyen körülmények között mégis császármetszéssel világra segítették épen és egészségesen fiúgyermekét. Pár nap múlva azonban az anya állapota reménytelenné vált. Már kómába esett; szinte haldoklott. Hozzátartozói ekkor jobbnak látták, ha hazaviszik; hogy ott haljon meg otthonában. Közben a kórházban, ahol Izabella feküdt, állapotáról tudomást szerzett néhány novér Mogas anya rendjébol. Ezek alapító anyjuk közbenjárását kérték a beteg gyógyulásáért, ugyanakkor a beteg inge alá egy képet is tettek rendalapítójukról. Amikor a nagybeteggel hazaértek, nemcsak hogy nem halt meg; ahogy ezt mindenki várta, hanem oly gyorsan felépült, hogy már harmadnapra teljesen visszanyerte egészségét. A gyógyulás tartósnak bizonyult.

Imádság:

Boldog Bonavita     hitvalló, † 1375.    




LICHFIELDI SZENT CHAD püspök
*Northumbria, 610 körül. +Lichfield, 672.
Chad (vagy Caedda) Northumbriában született. Cedd nevű testvérével együtt a közé a tizenkét angolszász ifjú közé tartozott, akiket Szent Aidan (lásd: 466. o.) nevelt a lindisfarne-i kolostorban. Chad másik két testvéréről, Cynebilről és Caelinről is tudjuk, hogy papok voltak.

653-ban a között a négy pap között volt, akiket Oswiu király elküldött Northumbriából, hogy hirdessék az Evangéliumot Midland (Közép- Anglia) népének, amelynek királya röviddel azelőtt lett kereszténnyé. Egy év múlva a keleti szászokhoz küldték Ceddet és nem sokkal ezután püspökké szentelték. Egyházmegyéjében számos templomot és két kolostort is alapított, Tilburyben és a tenger melletti Bradwellben. Hazájában, Northumbriában tett látogatása pedig alkalmul szolgált arra, hogy megalapítsa Lastingham híres kolostorát. Feltételezhetjük, hogy Chad, akiről ebből az időből nem tudunk többet, segített testvérének missziós munkájában. Amikor pedig Cedd meghalt, nem sokkal a whitbyi zsinat után, amelyen elfogadták a római papság hagyományait és szokásait, Chad követte testvérét Lastingham apátjaként.

Abban az időben történt, hogy Yorki Szent Wilfridet (634--709/10), a rómaiak pártjának fő szószólóját a whitbyi zsinaton Oswiu király és fia, Alchfrith Northumbria püspökévé tette York székhellyel. Amikor felszentelésére Galliába utazott, három évig ott is maradt. Távollétében, és vélhetően a Northumbria királyságában keletkezett súlyos zűrzavarok miatt Oswiu Chadot küldte a még mindig üresen álló yorki püspöki székbe.

Chad mintaszerű püspöknek mutatkozott. Hogy az Evangéliumot hirdesse, állandóan gyalog járt, mivel Aidan tanítványaként mindenekelőtt saját példájával akarta oktatni a népet, ahogy maga Aidan is tette. Úgy látszik azonban, hogy Chad yorki beiktatása nem felelt meg az egyházi szabályoknak. Ráadásul London püspöke, a simóniás Wini és két olyan brit püspök szentelte föl, akiknek püspök volta kételyeket támasztott. Így hát amikor Canterbury Szent Teodor (602--690), az újonnan kinevezett canterburyi érsek 669-ben Anglia egyházának általános vizitációja során Northumbriában találkozott Chaddal, elmozdította hivatalából. Chad panasz nélkül meghajolt Teodor ítélete előtt. Amint ugyanis kinyilvánította az érseknek: ,,Szívesen leteszem a hivatalomat, mert sohasem éreztem rá magam méltónak. Egyébként is akaratom ellenére, engedelmességből vettem magamra.'' Teodort annyira megindította Chad alázatossága, hogy püspökségét érvényesítette. Időközben Wilfridet visszahelyezték yorki püspöki jogaiba.

Nemsokára a merciai király, Wulfhere megkérte Teodort, hogy küldjön neki püspököt Jaruman püspök helyére, aki egy járvány során meghalt. Így lett Chad Mercia püspöke, Lichfield székhellyel.

Csak keveset tudunk arról a két és fél évről, amelyben Chad püspökként kormányzott Merciában. Egy helyen, Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) szerint: ,,egy erdőnél'', talán a Lincolnshire grófságban levő Bardneyben a Wulfhere király által neki ajándékozott földdarabon kolostort létesített. Székesegyháza közelében egy kis házat épített, s ha nem volt missziós úton, itt élte egyszerű életét hét-nyolc testvérrel együtt.

Egy napon -- a hagyomány szerint -- Szent Owini, a testvérek egyike a kertben dolgozva éneket hallott, amely az égből szállt le Chad szobájába, majd onnan vissza fel az égbe. Röviddel ezután az élménye után Chad magához hívta Owinit, és megparancsolta neki, hogy hívja össze a többi testvért. Amikor valamennyien püspökük elé járultak, intette őket, hogy békében éljenek egymással, és maradjanak hűségesek a szerzetesi élet törvényéhez, amelyre tanította őket. Ezután bejelentette nekik közeli halálát. ,,Az a szívesen látott vendég -- mondta --, aki néhány testvérünket már felkereste, ma hozzám jött, és arra méltatott, hogy elszólítson ebből a világból.'' A halál nem volt ijesztő Chad számára. Minden úgy történt, ahogy előre megmondta. Teljesen váratlanul megbetegedett, és hét nap múlva meghalt.

Chad életének e néhány mozaikját Béda első kézből, a püspök tanítványaitól szerezte. Chad az angolszász szentek igazi mintaképe volt: alázatos, mentes minden világiasságtól; szerényen és tökéletes apostoli szegénységben élt, átadva magát a szerzetesi élet szigorúságának. Mély és maradandó benyomást hagyott hátra Midland országában, amelyben az Evangéliumot hirdette: nem kevesebb mint harmincegy neki szentelt templomról tudunk.


Szent Euthália vértanúnő

Szentünk Szicíliából származott és a III. században élt. Anyja vérfolyásban szenvedett. Álmában két szent vértanú megígérte neki, hogy meggyógyul, ha megkeresztelkedik. Megkeresztelkedett, meggyógyult és leányát is megkeresztelte. Amikor ezt fia meghallotta, anyját meg akarta ölni, a leányt pedig átadta megkínzásra. Végül saját testvére fejezte le.