Szent Apollóniusz     vértanú, † 303.   


MARIA CONSOLATA* BETRONE szűz, II. r. (1903-1946)
Az észak-olaszországi Saluzzo-ban született, keresztneve Pierina. Szülei többször változtattak lakóhelyét és foglalkozást (pékség, gabonakereskedés). Torinóban laktak, amikor Pierina 13 évesen kinyilvánította: szerzetesnovér akar lenni. Döntéséhez nagyban hozzájárult Kis Szent Teréz Önéletrajza olvasása. A család egy ideig ellenkezett, majd megadta a beleegyezést. Pierina 1925-ben a noi szalézi rendben (Segíto Szuz Mária Novérei), majd Cottolengó* közösségénél (La Piccolo Casa*) töltött kb. egy-egy évet, aztán kilépett, mert rájött, máshol van az o igazi hivatása. 1929-ben bölcs gyóntatóatyja és mások tanácsára Torinóban belépett a kapucinus klarissza novérek rendjébe. Ekkor kapta a Maria Consolata nevet. 1934-ben, örökfogadalma alkalmával felajánlotta magát a szeretet áldozataként Istennek felebarátai üdvéért. Ettol kezdve egész élete folytonos szeretetaktussá lett. Naponta elmondott röpimája: „Jézus, Mária, szeretlek titeket, mentsetek lelkeket!” Egyre gyakoribbak lettek a belso hangok, a mennyei Atyának, még többször Jézusnak, a Szent Szuznek, néha szenteknek közlései: a misztika útját járta. 1939-ben a novérek új rendházat nyitottak Moriondo-ban, Torinótól nem messze, oda helyezték. Mint szakács, portás, ruhajavító, betegápoló tevékenykedett itt, közben - szinte észrevétlenül - járta a szeretet útját. 1942-ben kezdodött betegsége (tuberkulózis), mely 1944-ben súlyossá vált, úgyhogy Torinóban szanatóriumokba került. 1946. júl. 3-án már halálos betegen visszavitték a moriondói házba, ahol a végso szentségek felvétele után júl. 18-án 43 évesen szent halállal befejezte életét. Földi maradványait 1958-ban a temetobol a moncalieri rendház kápolnájába vitték. 1995-ben, Torinóban megkezdodött a boldoggá avatási eljárás elso szakasza, 1999-ben ügye Rómába került.
Naplójából (1943. aug. 25.):
Istenem! Hiszem, hogy te végtelenül jó vagy; neked akarok adni minden dicsoséget, amit csak tud adni a földön legkisebb teremtényed. Magamhoz bizalmatlan vagyok, de Benned vakon bízom, s ezért (égi) Anyám Szíve által fogadom, hogy egész életemen át nem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, felébredéstol elalvásig, hogy szeretetemet ki ne fejezzem Irántad.

Imádság:
Istenünk, te Consolata novért kiválasztottad, hogy nekünk az istenszeretet és engesztelés útját megmutassa. Add kegyesen, hogy irántad való szeretetünkben mi is elore haladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Domét atya

Először földműves volt. Később, 60 éven át, Remete Szent Antal tanítványa és szerzetes társa lett. Idejét nehéz munkában, imádságban és böjtben töltötte el. Kitűnt jóságával és szívének egyszerűségével. Ezért Isten a csodatevés és jövőbelátás ajándékával tüntette ki. Késő öregségben halt meg 340 körül.


Szent Pál hitvalló

Pál a Kis-Ázsia északnyugati partjánál levő Plusziada püspöke volt. Ebben az időben folyt a nagy harc a szentképek tisztelete ellen. A szent főpap látva, hogy mennyi szomorúságot, de bajt is okoznak az igaz hitnek a tévtanítók tevékenységei, bátran szembeszállt velük. Ezért megpróbáltatásokat, száműzetést kellett elszenvednie. Ilyen szenvedések között békében hunyt el 850 körül.


SZENT PERPETUA és SZENT FELICITAS
*Karthagó, 202/203. március 7.
Perpetua és Felicitas, e két fiatal vértanú asszony, kiket -- társaikhoz hasonlóan -- Krisztus szeretete töltött be, a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárja elénk. Ez a magatartás valóság volt az első évszázadok fiatal Egyházában. Az Úr szavainak: ,,Ti mindnyájan testvérek vagytok'' (Mt 23,8) megfelelően a keresztények kezdettől fogva ebben az egészen új és mély értelemben alkalmazták magukra a testvériség fogalmát. Ebből adódóan a férfi testvér mellett egyenlő jogokkal rendelkezett a nővér, s mint ilyent elismerték és szerették. Ez a kor felfogásához mérten valami hallatlan és minden képzeletet felülmúló dolog volt. Az a fiatal baráti csoport, amelyről most szólunk, e keresztény magatartást oly magától értetődő és emberi módon tette sajátjává, ahogy arra csak az ifjúság képes.

Perpetua, a Karthagó környékén élő fiatal patríciusfeleség Felicitasszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. A császár nyilvánvalóan kihalásra akarta kényszeríteni a keresztények népszerűtlen ,,szektáját''. Perpetuát és Felicitast hamarosan letartóztatták Saturnius, Secundulus és Revocatus hittanulókkal együtt. Perpetua még szoptatta első gyermekét, Felicitas pedig közvetlenül szülés előtt állt. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson.

Perpetua mint társaságbeli hölgy kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. Az előkelő ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a reá rótt kemény megpróbáltatást.

Perpetua, miután leírta, apja hogyan kísérelte meg -- eredménytelenül -- rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására, tudósít a keresztségről, amelyet a foglyok a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkaptak, és e szép szavakat fűzi hozzá: ,,Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.'' Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.

Rövid ideig tartó szelídebb bánásmód után a foglyokat egy sötét földalatti zárkában helyezték el. Hosszú, felőrlő fogság után egy napon ,,hirtelen a reggeli mellől hurcolták kihallgatásra őket'' a város fórumára. Váratlanul ismét föltűnt Perpetua apja. Magával hozta Perpetua gyermekét is, és megpróbálta leráncigálni Perpetuát az emelvényről e szavakkal: ,,Szánd meg a fiadat!'' Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: ,,Légy tekintettel atyád ősz fejére! Kíméld kisfiadat! Áldozz a császár üdvére!'' -- Perpetua azonban kurtán válaszolt: ,,Nem!'' -- Amikor a helytartó látta Perpetua határozottságát, még föltette a szokásos kérdést: ,,Keresztény vagy?'' ,,Igen -- válaszolta --, keresztény vagyok.'' Rögtön el is hangzott az ítélet, mely ,,az állatok elé'' küldte a hitvallókat. ,,Ekkor vidáman tértünk vissza börtönünkbe'' -- írja Perpetua. Nemsokára ,,fölragyogott győzelmük napja''. Először vadállatok elé vetették, majd tőrrel leszúrták őket.

A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908- ban Aquinói Szent Tamás miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969- ben, amikor Szent Tamás napját január 28-ra helyezték, visszakerültek március 7-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor fogságukat megszigorították, ezt írta Perpetua: ,,Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt.''

A rájuk váró sors bizonytalanságában Perpetua világosságért imádkozott. Ekkor a következő álmot látta: Egy magas létra lábánál egy rémítő sárkány hevert, ők pedig a létrán egymás után fölkapaszkodtak az égbe, ahol örömmel fogadták őket. Saturus hágott föl elsőnek, és lekiáltott onnan: ,,Perpetua, várlak! De vigyázz, meg ne marjon ez a sárkány!'' Perpetua így folytatja: ,,Azt válaszoltam: Nem fog bántani! Jézus nevében ráléptem a fejére, mintha az lenne az első fok. Így tudtuk meg, hogy szenvedés vár ránk. Attól fogva nem is reménykedtünk a világban.''

A napló-lapok ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Többek között ezt mondja: ,,Ami Felicitast illeti, ő is részesült az Úr kegyelmében. Így történt: Mivel már a nyolcadik hónapjában volt, kínozta a gond, hogy terhessége miatt elhalasztják vértanúságát. Nem volt szabad ugyanis terhes nőket kivégezni... Társai is erős gondban voltak, hogy jó társukat, akinek tulajdonképpen az ő társaságukban volna a helye, egyedül kell hagyniuk a remélt vértanúság útján. Ezért két nappal a cirkuszi játékok előtt közös fohászkodással imádkoztak az Úrhoz, és közvetlenül az ima befejezése után elkezdődtek Felicitasnál a fájdalmak. Amint nyolcadik hónapos szülésnél természetes, a szülés meggyötörte, nagy fájdalmai voltak. Akkor az egyik börtönőr azt mondta neki: ťHa már most ekkora lármát csapsz, mit csinálsz majd, ha a vadállatok elé vetnek?Ť Ő azonban ezt válaszolta: ťAmit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban más valaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is őérette szenvedek!Ť Egy leánykát szült, akit egyik nővérünk lányának fogadott és fölnevelt.''

--------------------------------------------------------------------------------

Bazil, Efrém, Kapiton, Jenő, Eteriosz, Elpidosz és Agatodor mindnyájan a város püspökei voltak, de különböző időkben. Mindnyájan sokat fáradtak azon, hogy a keresztény hit terjedjen Kherszonész városában. Szent Bazil isteni bölcsességű volt, Efrém dicsőséges. 300 körül hirdették a keresztény hitet. Bazilt a zsidók agyonkövezték. Efrém a Dunánál halt meg kard által. Ugyanez a sorsa lett Jenő, Elpidosz és Agatodor püspöknek is. A zsidók és a pogányok mindhármójukat megölték. Utánuk már Nagy Konstantin császár idején hirdette a hitet Cherszonban Eteriosz. A városban templomot épített és békében kormányozta szellemi nyáját. Konstantinápolyból hazatérőben, Aosza szigetén halt meg békében. Utódja lett a püspökségben Kapiton, a szentéletű pásztor. A pogányok jelet kívántak tőle a keresztény vallás igazolására. Ő főpapi ruhájában bement a megtüzesített kemencébe, és majd egy órát töltött el benne. Mivel sértetlen maradt, ez a csoda sok pogány megtérését eszközölte. Egy alkalommal Konstantinápolyba utazott. Visszatértében nagy tengeri viharba került, és a hajó a Dnyeszter partjaihoz sodródott. A vidék pogány lakosai mindenkit megkötöztek, aki a hajón volt, és a vízbe fullasztottak.

„A legnagyobb német klarissza” - mondta róla a 20. századi egyháztörténész, Hardick. Nürnbergben igen tisztes patrícius családból származott. A szerzetesi élet, melyre 16 éves korában fogadalommal kötelezte el magát,nem oltotta ki tudásszomját. Muveltsége és lelkiélete egyre fejlodött, míg 1503-ban, 36 évesen a közösség apátnoje lett. Élénk levelezésben volt kora kiváló papjaival, tudósaival. Húszévi békés kormányzás után elérkezett számára a. próbatétel ideje. Nürnberg protestáns kézre került. A városban minden kolostor elnéptelenedett vagy protestánssá lett. Csak a ferenceseket s a lelki irányításuk alatt lévo klarissza rendház 60 apácáját nem bírta rávenni semmilyen nyomás, rábeszélés, fenyegetés, hogy elhagyják hitüket, megszegjék fogadalmukat. Élükön Karitásszal határozottan kitartottak. Hol tanácsurak, hol hutlen papok, hol lutheri prédikátorok zaklatták oket. Karitász egyiküknek így felelt:

A helyzet napról-napra rosszabb lett. 1525 óta nem volt szabad katolikus papnak a zárdában misét mondani, szentségeket kiszolgáltatni. Kényszerítették oket, hogy lutheránus prédikátorok beszédeit meghallgassák. Semmire sem mentek. „Semmiképp nem fogadjuk el ezt a hitet - mondta Karitász. Egyek vagyunk mindnyájan: sem az életben, sem a halálban Isten kegyelmével nem szakadunk el anyánktól, a szent kereszténységtol.” A mérsékelt Melanchton ajánlata ellenére tovább tartott a bátor csapat szorongattatása. Szentmise, szentségek nélkül az imádságból és a szentírás olvasásából merítettek erot. A kolostort be is zárták. Ennek ellenére a novérek maradtak Karitász halála, 1532 után is egészen az utolsó novér haláláig, 1596-ig. Az eroslelku apátno mások számára is a hit oszlopa volt, sot még a hitújítókból is tiszteletet váltott ki.

„Tanúságtétele azt példázza, hogyan lehet elkeseredés és a szív megkeményedése nélkül kitartani meggyozodésünk mellett, remélve szilárdan és bizakodóan, hogy elobb-utóbb felragyog az igazság napja.”

Életrajzából.

Imádság:

Szent Emilián szerzetes

szentünk Rómában született, eredeti neve Viktorin volt. Egészen öreg koráig sokat vétkezett és elmerült az érzéki élvezetekben. Öreg korában elgondolkozott életén, vétkeire gondolva félni kezdett Isten ítéletétől. Egy kolostorba menve, kérte a főnököt, hogy vegye föl szerzetesei közé. Bűnbánatot tartva, az egész testvériség elcsodálkozott alázatosságán, böjtjein, engedelmességén és a többi szerzetesi tevékenységén. Éjszakánként eltávozva egy barlangba, siratta életének vétkeit, és imádkozott bűnei bocsánatáért. Elhunyt abban a reménységben, hogy Isten jósága megbocsátja bűneit. Ez 850 körül történt.

Svájcban, Fribourgban született földmuves, vallásos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették gyermekeiket. Az iskolában kitunt tehetségével, szorgalmával. 15 éves korában ipariskolába került, a noi varró szakmát sajátította el. Ebben a munkakörben dolgozott késobb is, közben segített otthon a házimunkában vagy a mezon. Részt vett kisebb testvérei nevelésében is, akik szerették, ezért hajlottak szavára, akkor is, ha valami miatt hajba kaptak. Tevékenyen részt vett a plébánia életében, foként jó példájával volt másokra nagy hatással. Naponta hosszú utat tett meg a templomba, akármilyen zord idoben. Épülésére volt a híveknek az oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tiszteletével. Vasárnaponként a szentmise után még sokáig imádkozott a tabernákulum elott, majd egy óra hosszat keresztutat végzett. Korán felkelt, hogy jusson ideje az imádságra, néha egész éjszaka imádkozva virrasztott. A rózsafüzért elmélkedve imádkozta. Szívesen vett részt zarándoklatokon - legtöbbször valamelyik Mária-kegyhelyre. Nagy buzgósággal törekedett mások üdvének elomozdítására. Gyermekeket oktatott a hitre, imára s hogy Jézus szeme elott éljenek. A betegeket buzdította: „Isten végtelenül jó, sohasem szabad kételkedni irgalmasságában.” A szegényeket Isten kedvelt barátainak nevezte, s irgalmas szívvel hajolt le hozzájuk. Alázatos volt: sohasem várt emberi elismerést. Betegsége miatti szenvedéseit felajánlotta Isten országa ügyéért: tudatosan részt vett Krisztus szenvedésébol. Életében, halála után is szentnek tartották. Boldoggá avatása 1993-ban történt Scherer Teréziával és Bütler Bernardával együtt.
A boldoggá avatási dekrétumból:
„Ami odafönt van, arra irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” (Kol 3,2-4.) E szavak találóan jellemzik Margit életét. Minden tettét Istenre irányította, az o szolgálója akart lenni. Istenben elrejtve törekedett a megfeszített Jézushoz hasonlóvá válni.

Imádság:
Istenünk, Boldog Margit példát adott az erényes és munkás életre. Közbenjárására add, hogy mindennapi kötelességeink huséges teljesítésével, Isten jelenlétében élve, eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Koletta (Colette, Kolet)     szűz, † 1447.   


A két Szent Konón vértanú

Aurélián császár idejében (270-75.) Ikonium városában élt Konón, istenfélő feleségével együtt. Egy ideig nem volt gyermekük, Isten azonban meghallgatta kérésüket és fiút ajándékozott nekik, akinek szintén a Konón nevet adták. Az anya a szülés után meghalt. Az özvegy apa a hétéves fiával együtt kolostorba lépett. Szent életéért Istentől a csodatevés ajándékát kapta, amivel sok pogányt térített a keresztény hitre. Ezért az apát és fiát kínzások alá vetették, végül a császár megparancsolta, hogy fűrészeljék őket ketté fafűrésszel. Vértanúságuk idején nagy földrengés támadt, a bálványtemplomok összeomlottak, a bálványszobrok pedig a földre estek.

Konstantin, Aetiosz, Theofil, Teodor, Melisszén, Kalliszt, Vászoj és mások, a frigiai Ammoriosz városának nemes polgárai és védői voltak, amikor a szaracénok megtámadták a várost. Egyik ammorioszi vezér árulása miatt a várost mégis bevette az ellenség. Ekkor került mind a 42 keresztény fogságukba. Hét éven keresztül voltak börtönben. Ez alatt mindenfélével gyötörték őket, azt kívánva, hogy vegyék fel a mohamedán hitet. Mivel ezt nem tették meg, egymás után rangjuknak megfelelően hajtották fejüket kard alá. Semmi félelmet nem mutattak haláluk előtt, úgyhogy a hadvezér csodálkozott is ezen. Ez az Eufrátesz folyó partján történt, Zimara városában 847 körül.


Boldog Ágnes     szűz, † 1280.   


Szent Árkád atya

Szentünk Ciprus szigetén élt, Nagy Konstantin császár idején. Vezeklő életet élt a hitehagyott Julián császár idejéig. Tanítója volt Szent Julián orvos vértanúnak és Eubulosznak, akit a hitehagyott öletett meg. Megsiratva tanítványait, eltemette őket, röviddel utána Árkád maga is békében elment Urához 361 után.