Szent Franciska („Fanni”) Rómában született az Úr 1384. évében mint előkelő és gazdag szülők gyermeke. A csendes, mélyen vallásos s igen szemérmes lánykát hajlamai a kolostor felé vonzzák, szülei azonban mást akarnak. Az engedelmes gyermek meghajol akaratuk előtt s az akkori szokás szerint alig 12 éves karában férjhez megy Lorenzo di Ponziani előkelő római ifjúhoz, akivel aztán 40 évig él bensőséges házaséletet.

Ez a házasság a názáreti szent család otthonára emlékeztet; lelke Franciska. Leánykori áhítat- és önmegtagadási gyakorlatait asszonykorában még komolyabban és sokszor titokban végzi. Étele legtöbbször száraz kenyér, melyet titokban koldusoktól cserél jó ételért. Itala víz, melyet koponya-pohárból iszik. Emellett azonban azt vallja, hogy „a férjes nőnek Istent sokszor az oltáron kell hagynia, hogy megtalálja őt a házi gondok közt”. Egyszer zsoltárt másolt. Négyszer kellett félbeszakítania egy megkezdett verset. Mikor végre be akarta fejezni, aranybetűkkel megvolt már írva.

Kolostor után vágyódott, de amikor a házasélet jutott neki osztályrészül, a keresztény bölcsesség útmutatása szerint mindent megtett, hogy családjának éljen, hogy az otthon ne csak egyszerűen meleg tűzhely, puha fészek, hanem szentély legyen.

Szentély, amelynek lakóit szent gondolatok vezetik Isten felé; szentély, amelyben a férj és feleség elnéző türelemmel s szeretettel támogatják egymást bajban és örömben; szentély, amelyben a Teremtő akaratának megfelelően az emberiség életfája nő s amelyben e nagy célért, a házastársak minden léha és nemzetsenyvesztő szirénhanggal szemben vállalják a házasélet szent terhét, az atyaságot és anyaságot. Szentély, amelyben a család legnagyobb és leggondosabban őrzött kincse a gyermek; szentély, ahová az idegen is csak megszentelt gondolatainak ünneplőruhájában lép be. Ez az eszmény lebegett Franciska szemei előtt s ezt valósította meg a gyakorlatban.

Életírója megállapítja, hogy a 40 éves házasság alatt közte és férje között perlekedés egyetlenegyszer sem fordult elő. Feleségre nézve aligha van nagyobb dicséret.

Fölségesek azok a festmények, amelyek Franciskát mint anyát mutatjuk be hat gyermekétől körülkoszorúzva, amint sugárzik arcáról a keresztény anyának méltósága, nagy nevelői felelősségének tudata. Ezek a képek Szent Ágoston mélyértelmű szavait juttatják eszünkbe: „Adjatok jobb anyákat, s én jobb világot biztosítok nektek”.

Mint úrnő a cselédséget sem rekeszti ki anyai szeretetéből. Ügyel arra, hogy vallási kötelességeiknek eleget tegyenek, sokszor olvas föl nekik épületes olvasmányt s velük együtt imádkozik. Beteg cselédjét nem küldi kórházba, hanem maga ápolja otthon. Mély lelkiségre vall ez a nyilatkozata: „Hiszen magunk is el szoktunk menni a kórházba idegen betegeket ápolni: miért ne tanúsítsunk hasonló felebaráti szeretetet saját házunknépe iránt”.

Az előkelő társaság nem veszi jó néven, hogy ez a fiatal és tekintélyes asszony a legigénytelenebbül ruházkodik, visszavonultan családjának él, kerüli a színházat és a nyilvános szórakozásokat s egyáltalán nem sokat törődik az akkori egyházi és világi zavaros közélettel. Franciska az ízig-vérig katolikus nő módján felel: „Fiatal vagyok és előkelő, de azért keresztény nő is, s kötelességem az evangélium tanítása szerint élni”.

Családi életét az Úristen nem mentesítette a megpróbáltatásoktól. A nagy nyugati egyházszakadás vége felé, amikor az európai kereszténység nagy kárára hárman is igényt tartottak Szent Péter székére, László nápolyi király 1413-ban elfoglalta Rómát s az ellene küzdők közül az előkelőbbeket, vagyonukat elkobozva, fogságba ejtette. A foglyok között ott volt Franciska férje s hogy bánata még nagyobb legyen - legidősebb fia is. A hűséges feleség és a szerető anya nagy fájdalmát megérti az, akit nehéz idők kiforgattak vagyonából, vagy akinek hozzátartozója fogságba esett. Szentünk nagylelkűen szenvedett s a béketűrő Jóbbal ismételgette: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő neve”. E nagylelkű szenvedésnek e földön is meglett a jutalma: már a következő évben helyreállt a béke, hazakerültek szerettei s a vagyon nagy része is megtérült.

Akármennyire is elsősorban családjának élő asszony volt Franciska, jutott azért idő az otthon elhanyagolása nélkül a családon kívüli áldásos működésre is. Ennek a működésnek legfőbb színtere a szegények és betegek voltak. Vörösmarty költeménye (A szegény asszony könyve) alkalmazható az ő házára is: „A szegény, kit Isten küldött, ide gyakran beköszöntött, és azon, mit innen elvitt, lelkében nem tört meg a hit: nem hideg pénz, hideg arcok eleség volt az ajándok”. Az eleséghez pedig mindig lelki táplálék is járult: együttérzés, szerető vigasztal ás, testvéri bíztatás. Ezekben az irgalmassági cselekedeteiben leleményes volt. Nagyobb nyomor idején pl. férje beleegyezésével álruhába, szinte koldusnak öltözködve ment gyűjteni a szegényeknek. Nem engedte, hogy szőlőjében a venyige és a gally megkorhadjon, hanem összegyűjtötte és szegényeinek rendelkezésére bocsátotta. Amilyen odaadással tudott ápolni otthon, ugyanolyan buzgósággal segített a kórházakban fekvő szegény betegeken. De külső munkálkodása nem merült ki ebben. Férje anyagi támogatása mellett a keresztény irgalmassági cselekedetek gyakorlására külön női társaságot alapított (1433) amelynek tagjai apácák módjára Szent Benedek szabályzata szerint élnek, de nyilvános fogadalmakat nem tesznek. Ezek a Szent Benedek közös életet élő oblátái, akik külsőben alig különböznek az apácáktól.

Negyvenévi boldog házasság után meghalt férje 1436-ban. Nem kellett sokáig törnie fejét, mitévő legyen. Amit nem tehetett meg kislánykorában, megtette most özvegységében. Mihelyt elrendezte családi ügyeit, bebocsátást kért a tőle alapított kolostorba. Nagy alázatossággal ő, az alapítónő, bűnbánati kötéllel a vállán, mezítláb kéri a fölvételt. 1437-ben Szent Benedek napján (márc. 21) fölveszi a társaság ruháját s itt él a legnagyobb bűnbánatban és csodálatos életszentségben egészen 1440 márc. 9-én bekövetkezett jámbor haláláig.

Életírói szerint megadta neki az Úristen azt a szinte egyedülálló kegyelmet, hogy őrzőangyalával gyakran látható alakban társaloghatott: nyolcéves gyermek alakjában, oly ragyogón, hogy éjjeli zsolozsmáját el tudta mondani fényénél. Csak akkor nem látta jobboldala mellett, amikor valami hibát követett el s amíg hibáját meg nem bánta. Őrangyala volt állandó figyelmeztetője és vigasztalója. Akiket Szent Franciska példája ihlet és lelkesít, azok rendes őrzőangyaluk mellett az ő személyében másik őrzőangyallal is rendelkeznek, aki állandóan értésükre adja, hogy a családi szentély megszenteli és boldogítja a család tagjait s megszenteli a világot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Licínius Kappadóciában táborozott megbízható pogány seregével s innen küldötte szét rendeletét, amely minden katonának szigorúan megparancsolja, hogy a pogány isteneknek áldozatot mutasson be; hadd váljon meg, akad-e köztük meggyőződéses keresztény. Az örményországi Szebaszte városában állomásozó 12. légió ( = ezred) negyven keresztény katonája ezt megtagadja. Csupa erő, csupa fiatalság, csupa elszántság, csupa hit ez a negyven hős. Hiábavaló eddigi vitézségük dicsérete, hiába az előléptetéssel való kecsegtetés, hiába a bilincs, a kínzás s a tömlöc, hiába a halálbüntetéssel való fenyegetődzés: pogány áldozatot nem mutatnak be, hanem kitartanak hitük mellett. „ Ha annyi szenvedést állottunk ki a császár szolgálatában s ha életünket kockáztattuk a hazáért, miért ne tennők meg mindezt üdvösségünkért a császárok császárának szolgálatában”. Ezzel a hithűséggel szemben meddő minden fenyegetődzés és rábeszél és ezért elhangzik a kegyetlen bírói ítélet: „Ruhátlanul addig állnak majd hideg vízben kemény tél volt, amíg meg nem fagynak. De akármelyik pillanatban segíthetnek magukon. Csak ott kell hagyniok a hideg tavat, a szomszédban meleg fürdő s azontúl külön császári kegy várja őket”. Ez a bírói végzés egyiküket sem rettenti meg.

Az ítélet végrehajtása egy kivételesen hideg éjjel történt. Beugrottak a jeges vízbe mind egy szálig. S mindnyájának egy volt az imádsága: „Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”. Az Úristen meghallgatta az állhatatosság hőseinek imáját: megmaradtak negyvenen, de nem egészen úgy, mint ők gondolták.

A pogány őrség aludt, s csak a soros őr virrasztott. Egyszer csak azt látja, hogy az imádkozó katonákat erős fényesség veszi körül, angyalok ereszkednek alá és sorban megkoszorúzzák őket egészen úgy, amint diadal után a hadvezér szokta kitüntetni hős katonáit. Megolvassa a csodálatos koszorúkat, és csak harminckilencet talál.

Negyvenen vannak, hol az utolsónak koszorúja?” - kérdezi. S amint ezen eltűnődik, megkapja a választ. A hős csapatban akadt egy gyáva, aki nem állta a hideget; kiugrott a jeges tóból s a meleg fürdő felé tartott. A harminckilenc nagy fajdalommal nézte a zászlóhagyót, aki így elesett a vértanúság koronájától s még nyomorult földi életét sem tudta megmenteni: hirtelen szörnyethalt. De szomorúságuk csakhamar örömre fordult. A drámai fordulatokban gazdag néhány perc az ébren lévő őrben nagy elhatározást érlelt. Felrázta az alvó őrséget, hangos szóval megvallotta, hogy ő is hívő keresztény, levetette ruháját s odaállt a harminckilenchez ő is, hogy megkapja a negyvenedik koszorút.

Erre a csodalatos fordulatra a parancsnok a félig halott negyven vértanút kihúzatta a tóból s vasdoronggal összetörette csontjaikat. Mind meghalt; csak a legfiatalabb Melithóban volt még szemernyi élet. Ott állott mellette fájdalomtól megtört, de hitben élő anyja. Ajkáról nem a fájdalom, hanem a hit szava hangzott: „Fiam, tarts ki még kis ideig, az Úr Krisztus az ajtónál áll és segít”. Amikor aztán a 39 holttestet föltették a halottas kocsira, hogy máglyára vigyék, csak az ő fiát hagyták ott: hátha magához tér és hittagadásra lesz bírható. Egy pillanatig sem habozott, hanem vállára vette mártír fiát s elszántan lépkedett a kocsi után, míg az végre ölelő karjai közt adta ki lelkét. Odarakta fia holttestét a máglyára a többi mellé, hogy akik a hitben és állhatatosságban végig együtt voltak, itt is együtt legyenek. Hiába szórta szét aztán maradványaikat a folyóba a pogány kegyelethiány, együtt maradtak mindvégig. A hagyomány, amely szinte egykorú vértanúságuk idejével, tud róla, hogy a negyvennek együttes temetést kérő végső akarata megvalósult: földi maradványaik a folyóban csodálatos módon egy helyre tömörültek, s keresztény testvéreik együvé helyezték a dicső föltámadás napjára.

A háborúban elesett hősöknek szobrokat állítanak s emléktáblákra írják nevüket. A szebasztei negyven hős katona saját; maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult. Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolinak szavait: „A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam; készen vár már reám az igazság koszorúja; melyet megad nékem azon a napon az Úr, az igazságos bíró (2Tim. 4,7-8)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Született 1495. március 8-án a portugál Montemorban derék kézműves családból. Szülei gondosan nevelték, de fiukkal nem volt szerencséjük; semmi sem vallott benne a későbbi szentre. Egyszer megszállt náluk egy spanyol pap, aki annyi szépet mondott el hazája fővárosáról, Madridról, hogy a kalandok után vágyódó 9 éves fiú a távozó vendéggel megszökött hazulról. Szökését édesanyja annyira szívére vette, hogy három hétre rá meghalt, édesapja pedig Szent Ferenc rendjébe lépett. A lelkiismeretlen pap nem is vitte őt el Madridba, hanem útközben otthagyta egy spanyol faluban. A magárahagyott fiú egy pásztorhoz szegődött el, aki rövidesen megszerette, sőt 21 éves karában egyik leányát akarta mindenáron hozzáadni feleségül. A fiatalember azonban nem akarta föladni szabadságát; hogy a sok zaklatástól megmeneküljön, katonának állt be a spanyol hadseregbe.

V. Károly császár és spanyol király akkor a franciákkal hadakozik. Éppen folyik Fontarabia várának ostroma, amelyben János is résztvesz. A katonák közt lazább erkölcsi fölfogás uralkodott, s bizony ő is katona módon élt. Egy baleset azonban jobb belátásra bírta. Lóháton megy a szomszédba élelemért. A francia tábor mellett érthetően jobban sarkantyúzza lovát, mely erre egy sziklához vágja gazdáját. Orrán, száján folyt a vér s hosszú ideig mozdulatlanul feküdt. Végre magához tért s első gondolata a betegek gyógyítójához s a bűnösök menedékéhez szállott segítségért. S nem hiába fordult Szűz Máriához, nemsokára erőhöz jutott és sikerült visszavánszorognia a spanyol táborba, ahol csakhamar fölépült. De itt sem maradhatott sokáig. Reá bízott, értékes dolgok tűnnek el, nem tudja nyilvánvalóan bebizonyítani ártatlanságát, s csak főparancsnoka jószívűségének köszönhető, hogy kötélhalál helyett elbocsátással büntetik. Erre megint visszatér régi gazdájához, aki a régi szeretettel fogadja.

Nyugtalan vére s újabb házassági ajánlatok megint a katonasághoz terelik. A császár most a törökkel küzd, s János ezt a hadjáratot is végigküzdi, de most már sokkal komolyabb lélekkel és élettel. A hadjárat után jóvá akarja tenni régi hibáját s a szülői ház látogatására indul. Hazaérve megtudja, mit okozott az ő gyerekes meggondolatlansága: keményen meg akar vezekelni. De erre egyelőre nem kerül rá a sor. Jelentéktelen próbálkozás után végre egy száműzött nemesi családhoz áll be szolgának s a családdal Afrikába megy. Itt csakhamar a szolgából családfönntartó lesz. A szokatlan éghajlat aláássa a család egészségét, vagyonuk elúszik, s János vállalkozik a férfi, az asszony és négy kislányuk eltartására. Éjjelét is nappallá téve dolgozik, s így táplálja és megmenti őket.

A sok meddő próbálkozás és meg nem valósított erősfogadás után ez volt eddigi élete legkomolyabb és legigazibb cselekedete. Az Úristen, aki nem marad adós az ital vízért sem, melyet szomjazónak nyújtunk az Úr Jézus nevében, e tettét bőségesen megjutalmazta: Gyóntatója tanácsára visszatér Spanyolországba, ahol egy ideig úgy iparkodik jót tenni, hogy olcsó szentképekkel és jó könyvekkel házal. Végre azonban megtalálja az Úristentől számára kijelölt helyet.

Egyszer t. i. szegény beteg didergő gyermeket talált az utcán. Karjára vette, hogy lakására vigye. Azonban minél tovább ment, annál nehezebbé vált az, először egészen könnyű teher, s kénytelen volt megpihenni. Úgy látta, hogy a ragyogó arcú kisgyerek maga az isteni kisded kezében a kereszttel és gránátalmával, s szól hozzája: „János, te Granadában fogod megtalálni keresztedet”. Ez volt a nagy fordulat János életében.

Elmegy Granadába. Éppen ott tartózkodott Avilai Boldog János (+ 1569; ünnepe máj. 10), aki 40 éves apostoli munkájával kiérdemelte az „Andalúzia (Dél-Spanyolország) apostola” elnevezést. Meghallgatta ennek a kiváló szónoknak Sebestyén-napi szentbeszédét, amelynek az volt a lényege inkább ezerszer meghalni, mint Istent megbántani. A beszéd olyan megrázó hatással volt Jánosra, hogy kiérve a templomból, sírni kezdett s őrültként tépte haját eddigi céltalansága miatt. Őrültnek gondolták s kórházba vitték. Csakhamar kiengedték onnan, s Avilai János lelkivezetése alá került. Ez a nagy lelkivezető, Borgia Szent Ferenc (okt. 10), Szent Teréz (okt. 15), Granadai Lajos lelki barátja és tanácsadója rövidesen rászorítja a végleges állhatatosságra, amelyet fogadalommal erősít meg: szolgálni az Urat szegény betegek gondozásával. Ez 1535 körül történt.

Élete ezután a keresztény irgalmassági cselekedeteknek valóságos hőskölteménye. Amikor pl. Granada városának egyik legnagyobb kórháza lángba borult, egy percig sem habozott a lángok közé rohanni, s a kórtermekből menteni a betegeket. Emberi erőt meghaladó módon legalább egy félóráig tette ezt tűzben, füstben. A lelkében égő szeretet lángja erősebb volt a külső tűznél: mindenki csodálatára semmi baja sem történt. Leleményes szeretettel fát szedegetett s azt eladta, majd gyűjtéssel és kéregetéssel lassan előteremtette azt az összeget, amellyel 1540-ben egy kórháznak alapjait vethette meg. Ez a kórház akkor még nem volt nagy, azonban ez lett az egész keresztény világot behálózó nagy szeretetintézménynek bölcsője: ebből fejlődött ki a János lerakta alapon a buzgó tanítványok segítségével az 1570-ben a pápától megerősített irgalmasrend.

Ez a kórház ihleti mai napig az irgalmasokat, hogy intézményeikben gyógyítsák a testet, de amellett gondozzák a lelket. E kórház jótéteményei Magyarországon is érezhetők, mert csak a jelenlegi országban is Budapesten, Egerben, Pécsett, Pápán és Vácon vannak irgalmasrendi kórházak. Ebbe a kórházba vitt nem egyszer Istenes János egy-egy beteget, akit az utcán fölszedett, aztán ágyba fektette, megmosta s alázatosan megcsókolta lábait. Egy ilyen betegnél egyszer a hagyomány szerint észrevette, hogy lábai keresztül vannak lyukasztva, s nem volt nehéz megismernie az Úr Krisztust. Bizonyos, hogy minden beteg személyében az Úr Jézust vitte és ápolta; mert maga az Úr megmondotta: A végítéletben a választottakhoz majd így szól: „Beteg voltam és meglátogattatok engem”. Mikor pedig ezek elcsodálkoznak „Uram, mikor láttunk mi betegen”, azt feleli majd: „Bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek” (Máté 25,36). Milyen lecke volt a langyos keresztényeknek, ha Istenes János végigment a nagyváros utcáin kosárral a hátán s ezekkel a szavakkal gyűjtött kórháza betegei számára: „Legyetek magatok iránt irgalmasok, tegyetek jót!” Az Írás szerint: „Az irgalmas ember önlelkének tesz jót” (Példabeszédek 11).

Halála is irgalmassági cselekedettel kapcsolatos. A Granada mellett levő Xenil folyó megáradt és sok jól használható fa úszott benne. János belement a hideg vízbe s fát gyűjtött annak a kórháznak, amelyre az első pénzt szintén fával szerezte. A hideg víz megártott neki annál is inkább, mert egy fuldokló fiúnak is utána vetette magát, akit meg is mentett. Az így keletkezett hűlés okozta halálát. A szentségekkel megerősítve fölkelt ágyából, felöltözködött, térdre borult s a feszületet szívéhez szorítva lehelte ki lelkét az Úr 1550. évének márc. 8. napján élete 55. évében. 1690-ben avatták szentté, XIII. Leó pápa pedig az egész keresztény világ betegeinek védőjévé nyilvánította s fölvétette nevét a haldoklók litániájába.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)