Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod
Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek
Szent Sándor felszentelt vértanú
Szent Sándor felszentelt vértanú
Sándort a pamfíliai Szida városának papja volt. Amikor Antonin helytartó a városba jött, maga elé hívatta szentünket. Kihallgatása után megparancsolta, hogy kínozzák meg. Ütötték, forró olajba dobták, és más kínzások alá vetették, de a vértanú mindezekben sértetlen maradt. Vadállatok elé dobták, de azok nem nyúltak hozzá. Végül lefejezték Aurélián császár (270-75.) uralkodása alatt.
Szent Zakariás pápa és hitvalló, † 752.
MARILLAC* SZENT LUJZA - Szent Nikandrosz vértanú
Szent Longinusz hitvalló
Szent Lujza özvegy, † 1503.
MARILLAC* SZENT LUJZA III. r., rendalapító
*1591. augusztus 12. +1660. március 15.
Lujzának nemesi származása, értelmessége és szépsége alapján előkelő hely juthatott volna Párizs nagyvilági életében. A Gondviselés azonban a szegények, elhagyottak, nyomorultak világában jelölt ki számára különleges helyet.
Törvénytelen származású lévén nem tudjuk, ki lehetett az édesanyja. Louis de Marillac első felesége, Márta gyermektelenül halt meg 1588--89- ben, amikor Lujza még nem volt e világon. Atyja pedig csak 1595. január 12-én nősült meg másodszor. Második felesége, Antoinetta Le Camus, a belleyi püspök nagynénje, özvegy Thiboust-né, már négy gyermek anyja volt, amikor hozzáment. 1601-ben született egy közös gyermekük.
Lujza gyermekéveiről semmit sem tudunk. Amikor nagyobbacska lett, a domonkos nővéreknél helyezték el, akik úri módon nevelték 13 éves koráig. E nővérek között volt egy unokanővére. 1604-ben a család anyagi nehézségei miatt kivették a kolostorból és egy jóval szerényebb intézetben helyezték el, ,,egy szegény párizsi kisasszonynál'' (lehet, hogy az édesanyjánál?), aki leányokat tanított varrni, hímezni és rajzolni. Lujza nála maradt 1613-ig, s ez idő alatt először tapasztalta meg a szegénységet.
Amikor fiatal leányként felfogta származását, erős kisebbségi érzés fogta el. A szemlélődő élet felé fordult, s menekülni akarván a világból, fogadalmat tett, hogy apáca lesz, és fölvételét kérte a Saint- Honoré utcai kapucinus apácákhoz. A kapucinusok provinciálisa azonban úgy vélte, hogy Lujza egészsége nem fogja bírni a kolostori életet, s eltanácsolta azzal, hogy ,,az Úrnak más tervei vannak vele''. Lujza hagyta, hogy szülei a házasság felé tereljék, s mivel mégiscsak Marillac volt, sokan pályáztak kezére. Atyja és mostohaanyja kiválasztották számára Antoin Le Gras-t, Medici Mária heroldját és titkárát. Az esküvőt 1613. február 5-én tartották. Még abban az évben megszületett Michčle nevű kisfiuk. Annak ellenére, hogy férjét és gyermekét nagyon szerette, szívében nem hunyt ki a tökéletesség utáni vágy.
Kétségek kezdték gyötörni házassága miatt, anyagi nehézségei támadtak, s mikor férje is hosszabb időre megbetegedett, arra gondolt, hogy Isten bünteti őt, mivel nem lépett kolostorba. A belső sötétség éjszakája borult rá ezekben az években, s csak a szegényekkel való törődésben talált valami megnyugvást. Arra gondolt, hogy elválik férjétől, de egy nagybácsi ebben megakadályozta. Félelmei ekkor odáig sodorták, hogy kételkedni kezdett a lélek halhatatlanságában és még Isten létében is. 1618--19-ben azonban megismerkedett Szalézi Szent Ferenccel (lásd: A szentek élete 57. o.), s beszélgetéseik megkönnyebbülést hoztak számára. Ugyancsak nagy segítséget jelentett a belleyi püspök, Jean Camus okos lelkivezetése is. Tőle engedélyt kapott arra, hogy 1623. május 4-én fogadalmat tegyen: haláláig özvegy marad, ha férje nála előbb hal meg. Június negyedikén a pünkösdi szentmise közben közvetlenül Istentől kapott megvilágosítást. E kegyelmet Lujza a nem sokkal korábban meghalt Szalézi Szent Ferenc közbenjárásának tulajdonította. Később így beszélt erről:
,,Rádöbbentem, hogy a férjem mellett kell maradnom, de eljön az idő, amikor szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek azokkal együtt, akiket oly sokra becsültem. Egy menhelyen láttam magamat, s nem tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy nővérek jártak ott ki-be.'' (Azért csodálkozott a nővérek láttán, mert akkoriban minden szerzetesnő klauzúrában élt, s éppen a Szeretet Leányai lettek az elsők, akik időnként azt elhagyhatták.)
1624 végén megismerkedett Páli Szent Vincével (lásd: A szentek élete 542. o.), s e találkozás sorsdöntő lett lelkiélete számára. Beszélgetéseik során lassanként visszatért önbizalma és megértette, hogy az Úr milyen utat szán neki. 1625. december 21-én meghalt a férje, 1628-ban fiuk, Michčle szemináriumba lépett. Lujza ekkor megújította özvegységi fogadalmát, s teljesen fölszabadult a szeretet sokak számára való gyakorlására. ,,A nők szeretetgyakorlatában forradalmat indított el azáltal, hogy a kolostori élet tökéletességét összekapcsolta a kolostoron kívüli tevékenységgel'' (Calvet).
1629. május 6-án Szent Vince megbízta azzal, hogy látogassa végig a tartományban alapított menhelyeket. Lujza gyönge egészsége ellenére megtette ezt, összegyűjtötte a ,,szegények szolgálóit'', tanította őket, magyarázta a szabályzatot, buzdított és javított, azaz éltető lelke lett a vincés alapításoknak.
1633. november 29-én Szent Vince egy új, jelentős művet bízott rá: a Szeretet Leányainak megalapítását. Lujza házába gyűjtötte össze azt a 3- 4 fiatal leányt, akik elszánták magukat arra, hogy a szegényeknek szolgálnak és jóságos nevelőjük és irányítójuk lett. Továbbra is foglalkozott szegényeket gondozó asszonyokkal is, de a Szeretet Leányainak lett haláláig főnöknője. Megtanította őket arra, hogy az Úr a szegények; betegek, kitett gyermekek, öregek, utcalányok és árvák gondozására küldi őket.
Szent Vincét -- mint értelmes és tanulékony, de alázatos munkatárs -- mindenben állhatatosan és okosan követte. E két szent a szeretet területén oly tökéletesen működött együtt, hogy emberi szemmel nézve sokszor nem is lehetett szétválasztani, hogy egy-egy szó, tanítás vagy gyakorlat melyiküktől indult el. Szent Vince előrelátó módon soha nem akarta, hogy a Szeretet Leányait -- a szó akkor általános értelmében -- apácáknak tekintsék, mert ez klauzúrás létformát jelentett volna. Lujza ebben is követte, és közösen harcoltak minden külső és belső nyomás ellen, hogy megőrizhessék eredeti tervüket, mely összhangban állt az 1623-i pünkösd látomásával.
Ezt mondta Szent Vince első leányainak: ,,Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség..., beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.'' -- Az alapítók szándéka szerint a Szeretet Leányainak olyan ruhát kellett viselniük, mint a párizsi külvárosok leányai viseltek; Lujza maga özvegyi ruháját és sötét fátylát viselte.
1642. március 25-én Lujza és négy társnője örökfogadalmat tehetett a szegénységre, tisztaságra, engedelmességre és a szegények szolgálatára, de később a közösségben az évenkénti magánfogadalom vált általánossá. Az első szabályzatot 1633--34-ben Lujza állította össze, Vince csak átsimította. A későbbiekben többször igazították a körülmények diktálta követelmények szerint. 1645-ben, majd 1655-ben Vince saját kezűleg írt egy szabályzatot, melyet konferenciákon magyarázott. Lujza is részt vett a nővérek lelki nevelésében.
1647-ben Vince ezt írta Lujzáról: ,,Már tíz éve olyannak látom, mintha csak halott lenne. Ha valaki ránéz, azt hinné, hogy a sírból jött elő, oly sápadt és törékeny a teste, de egyedül Isten tudja, micsoda lelkierő lakik benne... ha rosszullétei engednék, s olykor nem volna számára tiltva, szüntelenül leányait látogatná és együtt dolgozna velük, pedig már nincs benne más élet, csak az, amit a kegyelemtől nyer.''
Mindezek ellenére Lujza még sokáig élt. Utolsó idejét teljesen kitöltötte a leányainak adott buzdítás és tanítás. Lelkiéletük alapjává -- Szalézi Szent Ferenc nyomán -- az életállapotnak megfelelő szemlélődést tette, Jézus Krisztus életének követésében. Elvezette leányait a belső élet egyszerűségére, rejtettségére és az önfeledtségre. S ezek elérésére a szeretet apostolkodását jelölte ki útjukként.
Hetvenéves volt, amikor -- néhány hónappal Vince halála előtt -- meghalt. Szenttéavatási eljárást csak 1886-ban indítottak, ami azzal magyarázható, hogy a Szeretet Leányainak szabályzata magában foglalta, hogy közülük az alázat és a rejtettség gyakorlására -- senkit sem avathatnak szentté.
1920-ban boldoggá, 1934-ben szentté avatták, 1960-ban a szociális gondozást végzők védőszentjévé választották.
Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Lujza példája szítsa föl bennünk az istenszeretet lángját, melyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Matróna vértanú, † 304.
Szent Nikandrosz vértanú
Szentünk Egyiptomban élt és az orvosi hivatást gyakorolta. Istenfélő keresztény ember volt, állandóan látogatta a hitükért börtönben szenvedő keresztényeket. Gyógyította sebeiket, italt adott nekik és holttestüket eltemette. Egy alkalommal a vadállatoknak kitett vértanúk holttesteit látta. Nem mert odamenni hozzájuk, mert gyengének érezte magát a kínzások elviselésére. Éjjel betakarta őket és egy titkos helyen eltemette. Erről egy pogány ember jelentést tett a parancsnoknak. Ezért elfogták, megkínozták, de már nem félt a kínoktól. Büntetésül élve lenyúzták a bőrét, aztán pedig 302-ben lefejezték.
HOFBAUER SZENT KELEMEN MÁRIA redemptorista
HOFBAUER SZENT KELEMEN MÁRIA redemptorista, pap
*Tasswitz, 1751. december 26. +Bécs, 1820. március 15.
A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetűzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tűnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részéről az Egyház megreformálására (például H. E. Feine), ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertőzte a racionalizmus.
Ebben a korban született a dél-morvaországi Znaim melletti Tasswitzban az a férfi, aki az igazi katolikus reform döntő élharcosa lett: Johann Klemens Maria Hofbauer. Apja cseh volt -- eredeti Dvorak nevét Hofbauerre németesítette --, anyja német. Jellegzetes szláv és német vonások határozták meg Hofbauer emberi sajátosságát. Erős teste, telt, kerek arca ellentétben állt kis szemeivel, lágy hangjával és finom, eleven kezével. Bensejében a szívós energia mellett olyan érzékeny, mély érzület lakott, hogy lelki megrendülései napokig a betegágyba dönthették. A szláv és német vérnek ez a keveredése, a paraszti-vidéki légkör, amelyben életének első húsz évét eltöltötte, mindenekelőtt pedig jámbor anyja befolyása (apja korán meghalt) alakította ki Isten kegyelmével azt a fáradhatatlan munkást és pihenés nélküli tervezőt, azt a jóságos, barátságos embert, aki magától értetődő hitével olyannyira nem illett bele felvilágosodott korába, de éppen ezzel vonzotta magához az embereket. Mesterkéletlen modora, egészséges, olykor nyers lénye és elpusztíthatatlan humora rabul ejtette az embereket. Másrészt azonban magával hozott öröksége egyáltalán nem tette könnyűvé számára a szentség útját. Egészen az utolsó évekig az egyébként olyan jóságos férfi olykor hevessé vált és felfortyant. Hofbauer így vélekedett: ,,Igen, ez sajnos hibám, de köszönöm Istennek, hogy megvan bennem, mert ha nem volna, arra éreznék kísértést, hogy kezet csókoljak önmagamnak az önmagam iránti tiszteletből.''
Hofbauer ifjúságára ránehezedett egy súlyos áldozat: a papságról való lemondás. Mivel szűkös anyagi eszközeik nem voltak elegendők arra, hogy tanulhasson, a szomszédos Znaimban elsajátította a pékmesterséget. Huszonegy éves korában végre mégis elkezdhette tanulmányait. 1772-től 1777-ig járt Klosterbruck premontrei iskolájába, de ahhoz, hogy egyetemre mehessen, megint csak hiányoztak az anyagiak. Remete lett, először Olaszországban Tivoli mellett (ott vette fel a Kelemen nevet), később szülőföldje közelében. A remeték az akkori idők hitoktatói és laikus segítői voltak. Hogy továbbképezze magát ebben a hivatásban, 1780-ban kateketikai tanfolyamra járt Bécsben. Itt jótevőkre talált, akik a már csaknem harmincéves férfi számára lehetővé tették a teológiai tanulmányok elvégzését. Négy évig tanult Bécsben. Mivel akkoriban az állam mind erősebben beavatkozott a papok képzésébe, nem maradt tovább Ausztriában. Barátjával, Hübl Tádéval együtt Rómába indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Rómában a németek közül elsőkként léptek be a redemptoristák fiatal rendjébe. A rend eszményét, az elhagyatott emberek megsegítését Hofbauer hivatásának érezte.
1785. március 19-én mindketten letették a fogadalmat, március 29-én az alatri dómban pappá szentelték őket. Október végén azzal a szándékkal hagyták el Rómát, hogy a redemptorista rendet meghonosítják Ausztriában. Itt azonban nem lehetett kolostoralapításra gondolni. Miután egy éven át újból Bécsben tanultak, Varsón át Fehér- Oroszországba indultak. A varsói Szent Benno testvérület, amely a külföldiekkel foglalkozott, német papokat keresett. Hofbauer és Hübl mintha hívásra érkezett volna. Átvették Szent Benno teljesen elhanyagolt templomát, és vele a varsói németek lelki gondozását.
Húsz évig tevékenykedett Hofbauer a lengyel fővárosban. A kis Szent Benno-templom ebben az időben nemcsak a német katolikusok, hanem az egész város számára vallási központtá vált. A kezdet igen-igen nehéz volt, a legszükségesebb is hiányzott. Sem a lengyel klérus, sem maga a püspök az ujját sem mozdította meg az atyák munkája érdekében. Hofbauer mégis megalapította a szegények iskoláját, és csakhamar 350 fiatalt oktathattak. A tehetségesebbek számára latin iskola jött létre és leányiskola is csatlakozott hozzá. Hofbauer maga ment koldulni kis védencei számára. Amikor eközben egyszer valaki az arcába köpött, ő csak ennyit mondott: ,,Ez nekem szólt. Adjon most már valamit a szegény gyermekeim számára is!'', mire a másik zavarában és megszégyenülten nagy összeget adományozott. A városon át vivő útjairól gyakran vitt magával árva gyermekeket, akiket az utcán szedett fel, majd saját kezűleg mosdatta ki őket a piszokból és szabadította meg a férgektől.
Hogy az általános erkölcsi hanyatlást feltartóztassa, új utakat járt a lelkipásztorkodásban. A Szent Benno-templomban ,,állandó missziót'' szervezett. Minden vasár- és ünnepnapon reggel öt órától egész napon át miséztek és prédikáltak. Teljesen újszerűen hatott annak a vallási egyesületnek az alapítása, amelyhez mindenekelőtt világiak tartoztak. Ennek a ,,laikus apostolságnak'' a fő feladata volt a bátor szembeszállás ,,az erkölcstelenség és a hitetlenség sodró áramlatával''.
Kelemen élete állandó fáradozás volt annak érdekében, hogy a redemptorista rendet meghonosítsa az Alpoktól északra. 1788-ban általános helynökké történt kinevezésével elérte a szükséges függetlenséget, amely az Alpokon túli alapítások feltétele volt. Varsói alapításához 1808-ban negyven tag tartozott. Hofbauer tevékenysége azonban nem korlátozódott Varsóra és Lengyelországra: több alapító utat tett Németországban és Svájcban, sőt Franciaországban is, de sehol sem ért el maradandó sikert. Egy másik szerencsétlenség is érte. Napóleon révén Varsó Szászországhoz került.1808 júniusában Napóleon elrendelte a Szent Benno feloszlatását. A szerzeteseket katonai őrizettel vitték Küstrin erődítményébe, ahonnan négyhónapi fogság után visszaengedték őket hazájukba. Hofbauer a legtöbbjüket sohasem látta viszont. Életműve romjain állott. Két társával együtt Bécsbe indult azzal a szándékkal, hogy továbbutazik Svájcba vagy Kanadába.
Mégis haláláig Bécsben maradt. Bécsi évei, amelyek folyamán az orsolyiták gyóntatóatyja és templomuk igazgatója lett, életének legjelentősebb időszakát jelentették. Személyiségének kisugárzó erejével Hofbauer Bécsben a katolikus reform kiindulópontjává vált.
Mindenekelőtt a gyóntatószékben és a szószéken tevékenykedett. Nemcsak a nővérek találták meg benne megértő lelkiatyjukat; egyszerű és tanult emberek, diákok és professzorok tartoztak gyónógyermekei közé.
Kelemen nem volt született szónok. Kifejezésmódja meglehetősen nyersnek számított. Némelykor megszakította beszédét és így szólt: ,,Apropó, erről jut az eszembe...'' És mégis: egész Bécs ott tolongott, ha prédikált, és új Ábrahám a Sancta Clarának[6] nevezték. Ezekben a prédikációkban az emberek megtalálták azt, amit a felvilágosodás papjainak okos beszédeiben hiába kerestek. Mondanivalójának középpontjában az Evangélium, Krisztus és a kegyelmi élet állt. Kortársai megérezték, hogy ezek a prédikációk a szemlélődésből és az imádságból fakadtak, szavaiból kiérezték annak a férfinak a szilárd hitét, aki kijelentette: ,,Nem tudom felfogni, hogy lehet meg az ember hit nélkül.''
E tevékenységei mellett a betegek lelki ellátása és a családlátogatások (a lelkipásztorkodás egy általa bevezetett formája) tartoztak napi munkájához.
A katolikus újjáéledés szempontjából döntő jelentőségű volt Hofbauer befolyása a bécsi romantikusokra. Az egyszerű pap jelentős művészek, írók és tudósok körének a középpontja lett. Legközelebb állt hozzá Zacharias Werner (1768--1823) költő, aki úgy fogadta el a vezetését, mint egy gyermek, és akinek számára csak három nagy ember létezett: Napóleon, Goethe és Hofbauer. A német romantika teoretikusával, Friedrich Schlegellel (1772--1829) és feleségével is szívbeli barátságot kötött. Minduntalan buzdította a szellemi élet vezetőit, hogy írjanak jó katolikus könyveket. Az ő ösztönzésére jött létre a magas irodalmi színvonalú Ölzweige (Olajágak) című folyóirat.
Az egyetemi hallgatók számára vallásos estéket rendezett a szobájában. Tanítványai, mint Anton Günther (1783--1863) filozófus vagy a későbbi reform-bíboros, Joseph Othmar von Rauscher (1797--1875) egész életükre megtartották ezt a formát.
Ugyanolyan természetesen mozgott Hofbauer a nemesek körében, mint a tudósok és diákok között. Gyakran hívta meg ebédre Széchényi Ferenc gróf. Ami az étkezés után megmaradt, bő köpenye alatt elvitte a város szegényeinek, akik atyaként tisztelték. Ha valaki egy nyomorúságos bécsi lakásban találkozott vele, nem tételezte volna fel róla, hogy előzően nemesekkel ült egy asztalnál, sőt pápai követek és Bajor Lajos koronaherceg tanácsadójaként közvetlen befolyást gyakorol a bécsi kongresszus tárgyalásaira, és jelentős szerepet játszik egy német nemzeti egyház létrejöttének megakadályozásában.
Élete utolsó éveiben Hofbauer feltűnően tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Egyesek ugyanis, akik valamilyen ürüggyel felkeresték a lakásán, az államrendőrség besúgói voltak. Állandóan figyelték, némelykor megtiltották neki a prédikálást, és röviddel a halála előtt arra kényszerítették, hogy írja alá száműzetését. Ám éppen ez az őt utolsóként ért nagy sérelem lett egyik oka vágyva vágyott kívánsága beteljesülésének: maga Ferenc császár vette a pártfogásába, és hogy az idős embert ért jogtalanságot jóvátegye, 1820. április 19-én aláírta azt a határozatot, amely beengedte a redemptoristákat Ausztriába. Hofbauer részt vett az előkészületekben, a határozat aláírásának napját azonban már nem érte meg.
1820. március 15-én súlyos haláltusa után halt meg Varsó és Bécs apostola. 1888-ban boldoggá, 1909. május 20-án szentté avatták. [6] Ábrahám a S. Clara (1644--1709) ágostonos kanonok. A leghíresebb szónok volt Ausztriában és Bajorországban. Prédikációi a barokk irodalomnak is remekei.
*Tasswitz, 1751. december 26. +Bécs, 1820. március 15.
A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetűzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tűnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részéről az Egyház megreformálására (például H. E. Feine), ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertőzte a racionalizmus.
Ebben a korban született a dél-morvaországi Znaim melletti Tasswitzban az a férfi, aki az igazi katolikus reform döntő élharcosa lett: Johann Klemens Maria Hofbauer. Apja cseh volt -- eredeti Dvorak nevét Hofbauerre németesítette --, anyja német. Jellegzetes szláv és német vonások határozták meg Hofbauer emberi sajátosságát. Erős teste, telt, kerek arca ellentétben állt kis szemeivel, lágy hangjával és finom, eleven kezével. Bensejében a szívós energia mellett olyan érzékeny, mély érzület lakott, hogy lelki megrendülései napokig a betegágyba dönthették. A szláv és német vérnek ez a keveredése, a paraszti-vidéki légkör, amelyben életének első húsz évét eltöltötte, mindenekelőtt pedig jámbor anyja befolyása (apja korán meghalt) alakította ki Isten kegyelmével azt a fáradhatatlan munkást és pihenés nélküli tervezőt, azt a jóságos, barátságos embert, aki magától értetődő hitével olyannyira nem illett bele felvilágosodott korába, de éppen ezzel vonzotta magához az embereket. Mesterkéletlen modora, egészséges, olykor nyers lénye és elpusztíthatatlan humora rabul ejtette az embereket. Másrészt azonban magával hozott öröksége egyáltalán nem tette könnyűvé számára a szentség útját. Egészen az utolsó évekig az egyébként olyan jóságos férfi olykor hevessé vált és felfortyant. Hofbauer így vélekedett: ,,Igen, ez sajnos hibám, de köszönöm Istennek, hogy megvan bennem, mert ha nem volna, arra éreznék kísértést, hogy kezet csókoljak önmagamnak az önmagam iránti tiszteletből.''
Hofbauer ifjúságára ránehezedett egy súlyos áldozat: a papságról való lemondás. Mivel szűkös anyagi eszközeik nem voltak elegendők arra, hogy tanulhasson, a szomszédos Znaimban elsajátította a pékmesterséget. Huszonegy éves korában végre mégis elkezdhette tanulmányait. 1772-től 1777-ig járt Klosterbruck premontrei iskolájába, de ahhoz, hogy egyetemre mehessen, megint csak hiányoztak az anyagiak. Remete lett, először Olaszországban Tivoli mellett (ott vette fel a Kelemen nevet), később szülőföldje közelében. A remeték az akkori idők hitoktatói és laikus segítői voltak. Hogy továbbképezze magát ebben a hivatásban, 1780-ban kateketikai tanfolyamra járt Bécsben. Itt jótevőkre talált, akik a már csaknem harmincéves férfi számára lehetővé tették a teológiai tanulmányok elvégzését. Négy évig tanult Bécsben. Mivel akkoriban az állam mind erősebben beavatkozott a papok képzésébe, nem maradt tovább Ausztriában. Barátjával, Hübl Tádéval együtt Rómába indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Rómában a németek közül elsőkként léptek be a redemptoristák fiatal rendjébe. A rend eszményét, az elhagyatott emberek megsegítését Hofbauer hivatásának érezte.
1785. március 19-én mindketten letették a fogadalmat, március 29-én az alatri dómban pappá szentelték őket. Október végén azzal a szándékkal hagyták el Rómát, hogy a redemptorista rendet meghonosítják Ausztriában. Itt azonban nem lehetett kolostoralapításra gondolni. Miután egy éven át újból Bécsben tanultak, Varsón át Fehér- Oroszországba indultak. A varsói Szent Benno testvérület, amely a külföldiekkel foglalkozott, német papokat keresett. Hofbauer és Hübl mintha hívásra érkezett volna. Átvették Szent Benno teljesen elhanyagolt templomát, és vele a varsói németek lelki gondozását.
Húsz évig tevékenykedett Hofbauer a lengyel fővárosban. A kis Szent Benno-templom ebben az időben nemcsak a német katolikusok, hanem az egész város számára vallási központtá vált. A kezdet igen-igen nehéz volt, a legszükségesebb is hiányzott. Sem a lengyel klérus, sem maga a püspök az ujját sem mozdította meg az atyák munkája érdekében. Hofbauer mégis megalapította a szegények iskoláját, és csakhamar 350 fiatalt oktathattak. A tehetségesebbek számára latin iskola jött létre és leányiskola is csatlakozott hozzá. Hofbauer maga ment koldulni kis védencei számára. Amikor eközben egyszer valaki az arcába köpött, ő csak ennyit mondott: ,,Ez nekem szólt. Adjon most már valamit a szegény gyermekeim számára is!'', mire a másik zavarában és megszégyenülten nagy összeget adományozott. A városon át vivő útjairól gyakran vitt magával árva gyermekeket, akiket az utcán szedett fel, majd saját kezűleg mosdatta ki őket a piszokból és szabadította meg a férgektől.
Hogy az általános erkölcsi hanyatlást feltartóztassa, új utakat járt a lelkipásztorkodásban. A Szent Benno-templomban ,,állandó missziót'' szervezett. Minden vasár- és ünnepnapon reggel öt órától egész napon át miséztek és prédikáltak. Teljesen újszerűen hatott annak a vallási egyesületnek az alapítása, amelyhez mindenekelőtt világiak tartoztak. Ennek a ,,laikus apostolságnak'' a fő feladata volt a bátor szembeszállás ,,az erkölcstelenség és a hitetlenség sodró áramlatával''.
Kelemen élete állandó fáradozás volt annak érdekében, hogy a redemptorista rendet meghonosítsa az Alpoktól északra. 1788-ban általános helynökké történt kinevezésével elérte a szükséges függetlenséget, amely az Alpokon túli alapítások feltétele volt. Varsói alapításához 1808-ban negyven tag tartozott. Hofbauer tevékenysége azonban nem korlátozódott Varsóra és Lengyelországra: több alapító utat tett Németországban és Svájcban, sőt Franciaországban is, de sehol sem ért el maradandó sikert. Egy másik szerencsétlenség is érte. Napóleon révén Varsó Szászországhoz került.1808 júniusában Napóleon elrendelte a Szent Benno feloszlatását. A szerzeteseket katonai őrizettel vitték Küstrin erődítményébe, ahonnan négyhónapi fogság után visszaengedték őket hazájukba. Hofbauer a legtöbbjüket sohasem látta viszont. Életműve romjain állott. Két társával együtt Bécsbe indult azzal a szándékkal, hogy továbbutazik Svájcba vagy Kanadába.
Mégis haláláig Bécsben maradt. Bécsi évei, amelyek folyamán az orsolyiták gyóntatóatyja és templomuk igazgatója lett, életének legjelentősebb időszakát jelentették. Személyiségének kisugárzó erejével Hofbauer Bécsben a katolikus reform kiindulópontjává vált.
Mindenekelőtt a gyóntatószékben és a szószéken tevékenykedett. Nemcsak a nővérek találták meg benne megértő lelkiatyjukat; egyszerű és tanult emberek, diákok és professzorok tartoztak gyónógyermekei közé.
Kelemen nem volt született szónok. Kifejezésmódja meglehetősen nyersnek számított. Némelykor megszakította beszédét és így szólt: ,,Apropó, erről jut az eszembe...'' És mégis: egész Bécs ott tolongott, ha prédikált, és új Ábrahám a Sancta Clarának[6] nevezték. Ezekben a prédikációkban az emberek megtalálták azt, amit a felvilágosodás papjainak okos beszédeiben hiába kerestek. Mondanivalójának középpontjában az Evangélium, Krisztus és a kegyelmi élet állt. Kortársai megérezték, hogy ezek a prédikációk a szemlélődésből és az imádságból fakadtak, szavaiból kiérezték annak a férfinak a szilárd hitét, aki kijelentette: ,,Nem tudom felfogni, hogy lehet meg az ember hit nélkül.''
E tevékenységei mellett a betegek lelki ellátása és a családlátogatások (a lelkipásztorkodás egy általa bevezetett formája) tartoztak napi munkájához.
A katolikus újjáéledés szempontjából döntő jelentőségű volt Hofbauer befolyása a bécsi romantikusokra. Az egyszerű pap jelentős művészek, írók és tudósok körének a középpontja lett. Legközelebb állt hozzá Zacharias Werner (1768--1823) költő, aki úgy fogadta el a vezetését, mint egy gyermek, és akinek számára csak három nagy ember létezett: Napóleon, Goethe és Hofbauer. A német romantika teoretikusával, Friedrich Schlegellel (1772--1829) és feleségével is szívbeli barátságot kötött. Minduntalan buzdította a szellemi élet vezetőit, hogy írjanak jó katolikus könyveket. Az ő ösztönzésére jött létre a magas irodalmi színvonalú Ölzweige (Olajágak) című folyóirat.
Az egyetemi hallgatók számára vallásos estéket rendezett a szobájában. Tanítványai, mint Anton Günther (1783--1863) filozófus vagy a későbbi reform-bíboros, Joseph Othmar von Rauscher (1797--1875) egész életükre megtartották ezt a formát.
Ugyanolyan természetesen mozgott Hofbauer a nemesek körében, mint a tudósok és diákok között. Gyakran hívta meg ebédre Széchényi Ferenc gróf. Ami az étkezés után megmaradt, bő köpenye alatt elvitte a város szegényeinek, akik atyaként tisztelték. Ha valaki egy nyomorúságos bécsi lakásban találkozott vele, nem tételezte volna fel róla, hogy előzően nemesekkel ült egy asztalnál, sőt pápai követek és Bajor Lajos koronaherceg tanácsadójaként közvetlen befolyást gyakorol a bécsi kongresszus tárgyalásaira, és jelentős szerepet játszik egy német nemzeti egyház létrejöttének megakadályozásában.
Élete utolsó éveiben Hofbauer feltűnően tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Egyesek ugyanis, akik valamilyen ürüggyel felkeresték a lakásán, az államrendőrség besúgói voltak. Állandóan figyelték, némelykor megtiltották neki a prédikálást, és röviddel a halála előtt arra kényszerítették, hogy írja alá száműzetését. Ám éppen ez az őt utolsóként ért nagy sérelem lett egyik oka vágyva vágyott kívánsága beteljesülésének: maga Ferenc császár vette a pártfogásába, és hogy az idős embert ért jogtalanságot jóvátegye, 1820. április 19-én aláírta azt a határozatot, amely beengedte a redemptoristákat Ausztriába. Hofbauer részt vett az előkészületekben, a határozat aláírásának napját azonban már nem érte meg.
1820. március 15-én súlyos haláltusa után halt meg Varsó és Bécs apostola. 1888-ban boldoggá, 1909. május 20-án szentté avatták. [6] Ábrahám a S. Clara (1644--1709) ágostonos kanonok. A leghíresebb szónok volt Ausztriában és Bajorországban. Prédikációi a barokk irodalomnak is remekei.
Hofbauer Szent Kelemen Mária hitvalló
Kevesen értették meg úgy, mint Kelemen Szent Pál apostolnak Timóteushoz intézett intelmét: „Törd magad, mint Krisztus jó katonája” (2Tim. 2,3). Két évtizeden keresztül hihetetlen kitartással törte magát, hogy az Úr Krisztus katonája lehessen s amikor 38 éves korában pappá lehetett, életének másik felét arra szentelte, hogy jó katonaként terjessze az Isten országát a francia forradalom előtti és utáni romlott nemzedék közepett, a legnagyobb nehézségek és üldözések ellenére.Szent Agáp és vértanútársai
Szent Agáp és vértanútársai
Mindnyájan Dioklécián császár uralkodása alatt éltek. Agáp vértanú Gázából származott, Timolaosz a Fekete-tenger mellől, a két Dénes a föníciai Tripoliszból, Pupliosz és a két Sándor Egyiptomból, Romil a dioszpoli egyház hypodiakónusa volt. Agapit és az egyik Dénes kivételével mindnyájan részt vettek egy véres látványosságon, amikor egy pogány ünnep volt. Ebben a keresztényeket kínozták. Mindnyájan összekötözték kezeiket és félelem nélkül keresztényeknek mondták magukat. Ezután börtönbe kerülve sokféle kínzást viseltek el, végül lefejezés által nyerték el a vértanúságot. Velük együtt halt meg Agáp vértanú is, akit Gázából hoztak el, és szolgája, az egyiptomi Dénes. Mindez a palesztinai Kaiszareában történt, 303-ban.
Az ókorban Krisztus parancsainak megtartása jelentette az igaz vallásosságot, ugyanúgy ez jelenti ma is.
„Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat”, mondta Urunk Jézus Krisztus – ezt igyekezzük a lehető leghívebben megtenni, és akkor az „Atya is szeretni fog” bennünket!
Amikor elolvastam Szent Pál apostol intelmeit, eszembe jutott, hogy Jézus is ilyesmiket mondott, nem pedig olyanokat, mint amiket a lelkigyakorlatos könyvek: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat … Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. … Jézus így folytatta: »Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.«” (Jn 14,15/21/23-24)
Trajanus császár rendelete után a római birodalomban a keresztényeket csak akkor üldözték, ha valaki feljelentette őket. Ezen idők történetírói pedig arról számolnak be, hogy a keresztényeket többnyire szomszédjaik jelentették fel, nem hitük, vallási szokásaik, hanem számukra idegen és kellemetlen életmódjuk miatt: A keresztény kereskedők ugyanis, ellentétben a többi emberrel, nem csaltak, nem szedtek uzsorát, a keresztény szülők nem ölték meg gyermekeiket, nem tették ki őket a mocsárba, a keresztény házastársak hűségesek voltak egymáshoz, nem csalták meg egymást, a keresztény családok nem bántották rabszolgáikat, a keresztény nő nőként viselkedett (ne felejtsük, hogy a nők nadrágviselete valójában a gender ideológia elfogadásának és gyakorlatának egyik fontos lépcsőfoka) – vagyis csomó olyan dolgot tettek, ami a pogány világban ismeretlen, ésszerűtlen „oktalanság” volt. Az apostolok és utódaik nem arra bíztatták híveiket, hogy képzeljék magukat Betlehembe vagy a názáreti házba, vagy ehhez hasonlókra, hanem azt, hogy tartsák be Krisztus parancsait! Konkrét, kézzelfogható, követhető utasításokat adtak!
Ahogy az ókorban Krisztus parancsainak megtartása jelentette az igaz vallásosságot, ugyanúgy ez jelenti ma is.
SZENT MATILD királyné - FLESCH* RÓZA szűz
SZENT MATILD királyné
*Enger, 895 körül. +Quedlinburg, 968. március 14.
Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.
Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül--936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.
Matild bizonyára szívesen követte. Szeretettel ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja, és egyben szász hazájának anyja is. Csodálatos harmóniában élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul. Henrik hazatérése után újból megnyerte őt fejedelmi szépségével, együtt örült vele a győzelmeinek, s harcokban eldurvult érzületét mind újból megszelídítette és igazságosságra vezette. Együttesen szentelték magukat templomok és kolostorok alapításának. Így Quedlinburgban új női kolostort alapítottak, s ez iránt különleges szeretettel viseltettek.
Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozta Quedlinburgot. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.
Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. Gondoskodott arról, hogy misét mondjanak Henrik lelki üdvéért (és királyi módon hálás maradt az azt bemutató papnak), utána azonban kimondhatatlan fájdalommal omlott össze a ravatalnál, és csak nagy nehezen talált vissza a hétköznapok most következő keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925--965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence. Szelíd, derűs lelkületével annyira hasonlított az apjához, hogy Matild a férje iránti szeretetét teljesen őreá vitte át, és szívesen látta volna utódaként. A haldokló király azonban felismerte legidősebb fiának, Ottónak (912--973) képességeit, s őt jelölte ki utódául. (Ő a későbbi I. vagy Nagy Ottó császár.) Amikor az aacheni választáson minden német herceg Ottóra adta a szavazatát, Matild magától értetődően mondott le dédelgetett kívánságáról. S ha Henriket élete végéig megkülönböztetett szeretettel vette is körül, királyi tapasztalatát és tekintélyét teljesen Ottó fiának adta át. Anyai büszkeséggel látta felemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá.
Szerető és önzetlen magatartása a menyei: az angol fejedelemnő, Editha (+946), majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid (lásd: 625. o.) iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat tud közölni, de amely Matild életrajzíróját annál inkább megragadta. A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan és számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok mindenkor megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez a fiaival való összeütközéshez vezetett. Miután különféle rágalmak gyanakodóvá tették őket, kifaggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak általuk jogtalannak vélt ,,eltékozlásá''-nak. Matild mély fájdalommal hagyta el özvegyi javadalmait és Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza. Szánakozó környezete sajnálkozását azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent, amit a fiai elkövetnek ellene, ha ily módon egységben maradnak.
A királyi családot ért szerencsétlenség, elsősorban pedig a fiatal királyné, Editha befolyása Ottóval lassan beláttatta, hogy igazságtalanságot követett el anyjával szemben. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és a fiához sietett. Henrik is, akinek hűtlensége anyját -- ha lehetséges -- még fájdalmasabban érintette, szerető megbocsátásra talált. Hamarosan nagy fájdalom érte Matildot: Henrik -- gyermekei közül elsőként -- 955-ben meghalt. Matild akkor éppen Quedlinburgban tartózkodott. Arról értesülünk, hogy egy egész napig feldúltan járkált a házban, minden vigasztalást elutasított, minduntalan mély imába merült. ,,Utána felkelt, és lassú léptekkel Henrik király síremlékéhez ment, fejét lehajtva könnyek között mondta: Ó, én uram, mennyivel boldogabb voltál, mint mi, mert a fájdalomnak ilyen keserűségét nem kellett elviselned halandó életed pályáján. Valahányszor eszembe jutott halálod keserű napja, egyedül az vigasztalt, hogy még életben van szeretett fiunk, Henrik, aki viselkedésében, arcvonásaiban és nevében is leginkább képviselt téged.'' Miután így mintegy másodszor is átélte férje halálát, letette pompás királyi öltözékét, és ettől kezdve egyre visszavonultabban élt özvegyi állapotában. Arra azonban mindenkor kész volt, hogy fiai birodalmának szolgáljon, ha a szolgálatát kívánták. Ottó a Lech-mezőn 955-ben a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését. Amikor 962-ben Ottó Rómába vonult, hogy megszerezze magának a császári koronát, hatéves fiát, a már királlyá koronázott Ottót az ő oltalma alatt hagyta, s a gyermek nagybátyja, kölni Brúnó és bátyja, mainzi Vilmos (929?--968) érsek mellett távolléte idejére őt tette felelőssé a birodalom jólétéért. Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól újabb itáliai útja előtt. Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.
967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Fogyó erejével Quedlinburgba vonszolta magát, hogy ott haljon meg, és ott temessék el, ahol a férjét. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, hogy majd abba burkolják a holttestét. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket; hálából neki adta ezt a köntöst, mert előre látta, hogy még őelőtte szüksége lesz rá. Az érsek valóban hirtelen meghalt hazautazása közben, tizenkét nappal megelőzve Matildot, aki 968. március 14-én hunyt el.
Hivatalosan nem avatták szentté, a szász és német nép azonban mindenkor első szent királynőjeként tisztelte és szerette.
Szent Paulina
Boldog Trejai Péter hitvalló, † ~1300.
FLESCH* RÓZA szűz, III. r., rendalapító (1826-1906)
A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensoséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnojével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnoivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnoire, hogy elhatározták, ok is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következo év márciusában a trieri fopásztor engedélyével o és két társnoje a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent Szuz Ferences Novérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította novéreit, hogy akkor is teljesítsék huen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentol. A kezdetben létesült szerény otthon helyén késobb nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat muvel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences észszeruséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én obenne, az bo termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsoül meg Atyám, hogy bo termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)
Imádság:
Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.
Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül--936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.
Matild bizonyára szívesen követte. Szeretettel ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja, és egyben szász hazájának anyja is. Csodálatos harmóniában élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul. Henrik hazatérése után újból megnyerte őt fejedelmi szépségével, együtt örült vele a győzelmeinek, s harcokban eldurvult érzületét mind újból megszelídítette és igazságosságra vezette. Együttesen szentelték magukat templomok és kolostorok alapításának. Így Quedlinburgban új női kolostort alapítottak, s ez iránt különleges szeretettel viseltettek.
Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozta Quedlinburgot. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.
Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. Gondoskodott arról, hogy misét mondjanak Henrik lelki üdvéért (és királyi módon hálás maradt az azt bemutató papnak), utána azonban kimondhatatlan fájdalommal omlott össze a ravatalnál, és csak nagy nehezen talált vissza a hétköznapok most következő keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925--965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence. Szelíd, derűs lelkületével annyira hasonlított az apjához, hogy Matild a férje iránti szeretetét teljesen őreá vitte át, és szívesen látta volna utódaként. A haldokló király azonban felismerte legidősebb fiának, Ottónak (912--973) képességeit, s őt jelölte ki utódául. (Ő a későbbi I. vagy Nagy Ottó császár.) Amikor az aacheni választáson minden német herceg Ottóra adta a szavazatát, Matild magától értetődően mondott le dédelgetett kívánságáról. S ha Henriket élete végéig megkülönböztetett szeretettel vette is körül, királyi tapasztalatát és tekintélyét teljesen Ottó fiának adta át. Anyai büszkeséggel látta felemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá.
Szerető és önzetlen magatartása a menyei: az angol fejedelemnő, Editha (+946), majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid (lásd: 625. o.) iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat tud közölni, de amely Matild életrajzíróját annál inkább megragadta. A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan és számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok mindenkor megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez a fiaival való összeütközéshez vezetett. Miután különféle rágalmak gyanakodóvá tették őket, kifaggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak általuk jogtalannak vélt ,,eltékozlásá''-nak. Matild mély fájdalommal hagyta el özvegyi javadalmait és Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza. Szánakozó környezete sajnálkozását azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent, amit a fiai elkövetnek ellene, ha ily módon egységben maradnak.
A királyi családot ért szerencsétlenség, elsősorban pedig a fiatal királyné, Editha befolyása Ottóval lassan beláttatta, hogy igazságtalanságot követett el anyjával szemben. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és a fiához sietett. Henrik is, akinek hűtlensége anyját -- ha lehetséges -- még fájdalmasabban érintette, szerető megbocsátásra talált. Hamarosan nagy fájdalom érte Matildot: Henrik -- gyermekei közül elsőként -- 955-ben meghalt. Matild akkor éppen Quedlinburgban tartózkodott. Arról értesülünk, hogy egy egész napig feldúltan járkált a házban, minden vigasztalást elutasított, minduntalan mély imába merült. ,,Utána felkelt, és lassú léptekkel Henrik király síremlékéhez ment, fejét lehajtva könnyek között mondta: Ó, én uram, mennyivel boldogabb voltál, mint mi, mert a fájdalomnak ilyen keserűségét nem kellett elviselned halandó életed pályáján. Valahányszor eszembe jutott halálod keserű napja, egyedül az vigasztalt, hogy még életben van szeretett fiunk, Henrik, aki viselkedésében, arcvonásaiban és nevében is leginkább képviselt téged.'' Miután így mintegy másodszor is átélte férje halálát, letette pompás királyi öltözékét, és ettől kezdve egyre visszavonultabban élt özvegyi állapotában. Arra azonban mindenkor kész volt, hogy fiai birodalmának szolgáljon, ha a szolgálatát kívánták. Ottó a Lech-mezőn 955-ben a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését. Amikor 962-ben Ottó Rómába vonult, hogy megszerezze magának a császári koronát, hatéves fiát, a már királlyá koronázott Ottót az ő oltalma alatt hagyta, s a gyermek nagybátyja, kölni Brúnó és bátyja, mainzi Vilmos (929?--968) érsek mellett távolléte idejére őt tette felelőssé a birodalom jólétéért. Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól újabb itáliai útja előtt. Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.
967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Fogyó erejével Quedlinburgba vonszolta magát, hogy ott haljon meg, és ott temessék el, ahol a férjét. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, hogy majd abba burkolják a holttestét. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket; hálából neki adta ezt a köntöst, mert előre látta, hogy még őelőtte szüksége lesz rá. Az érsek valóban hirtelen meghalt hazautazása közben, tizenkét nappal megelőzve Matildot, aki 968. március 14-én hunyt el.
Hivatalosan nem avatták szentté, a szász és német nép azonban mindenkor első szent királynőjeként tisztelte és szerette.
Szent Paulina
Boldog Trejai Péter hitvalló, † ~1300.
FLESCH* RÓZA szűz, III. r., rendalapító (1826-1906)
A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensoséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnojével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnoivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnoire, hogy elhatározták, ok is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következo év márciusában a trieri fopásztor engedélyével o és két társnoje a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent Szuz Ferences Novérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította novéreit, hogy akkor is teljesítsék huen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentol. A kezdetben létesült szerény otthon helyén késobb nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat muvel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences észszeruséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én obenne, az bo termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsoül meg Atyám, hogy bo termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)
Imádság:
Istenünk, te Róza szolgálódat arra indítottad, hogy a szegények, magukra hagyottak felkarolására új szerzetes társulatot alapítson. Segíts, hogy példájára mi is áldozatos és segítokész lelkülettel közeledjünk felebarátainkhoz s velük sok jót tegyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Boldog Kadlubek Vince hitvalló, † 1223.
