Marin keresztény ember volt. Amikor látta, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be egy ünnep alkalmával a bálványoknak, szétrombolta az oltárokat és a rajtuk levő áldozatokat lábbal taposta. Ezért a pogányok elfogták, ütlegelték és a parancsnok utasítására karddal levágták fejét a III. században.


SZENT PATRIK
*Britannia, 385 körül +Írország, 461. március 17.
Írország már a korai középkor óta mint a ,,szentek szigete'' ismert, mégis Patrik az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli, és ő sem született ír. Ünnepét csak 1200 évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba, de mivel mindig a nagyböjtre esik, az Egyház nagy részében alig gondolnak rá.

Szent Patrik életének és tevékenységének képét megrajzolni ma nehezebb, mint bármikor. Már úgy látszott, némi nyugalom áll be az ír katolikusok és protestánsok közt folyó, több szempontból terhelt vitában -- ez utóbbiak gyakran egy Rómától független ír egyház alapítóját látták a Szentben --, amikor a legújabb kutatás megingatta a hagyományos képet, elsősorban kronológiai alapjaiban. Ez a kép különböző életrajzok nyomán alakult ki, amelyek egy része jóval a szent halála után jött létre. Az 1500 éves évforduló egyházi ünneplése alkalmával a legfelsőbb körök a fent közölt dátumokat ismerték el a legmegfelelőbbeknek.

Szerencsére Patrik önvallomásokat hagyott ránk írásaiban, elsősorban Confessiójában. Patrik nem volt tudományosan képzett ember, jóllehet apja diákonus és hivatalnok volt Britannia római fennhatóság alatt álló felében, nagyapja pedig áldozópap volt (az egyház nagy részében a papi nőtlenség akkoriban még nem volt kötelező). Hogy ennek ellenére meglehetősen jól írt latinul, az mutatja, mennyire talpraesett volt az élet dolgaiban. Patrik családja nyilván jómódú volt, hiszen ír tengeri rablók akkor fogták el és hurcolták el rabszolgaként a tizenhat éves fiút, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik később elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert ,,elfordult Istentől, parancsait nem tartotta meg, és nem hallgatott a papokra, akik az üdvösségre intették''. Már csak azért sem átkozta elhurcolóit, mert jól tudta, hogy azok a kor -- durva -- szokásai szerint cselekedtek, és ezrek szenvedtek el hasonló sorsot, amint Patrik mondja. Nagy hitének kellett lennie, mert az idegen fogságban ,,bűneire gondolt és teljes szívből megtért'', s kérte Istent, hogy ,,gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával''.

A szülői ház biztonságából és jólétéből kiragadva, a fogolynak birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Mindmáig semmi másra nem alkalmasak ezek a terméketlen hegyek, mint birkatartásra. Bár, amint Patrik elmondja, erdő borította akkoriban a hegyeket, az nem sokat védett a szél és az eső ellen, amely végigszáguldott a tájon a nyílt óceán felől. Írország éghajlata viszonylag enyhe, ezért a juhok a szabadban telelnek, úgyhogy a pásztorok esetenként fagyban és hóban kénytelenek a munkájukat végezni. A körülmények és készületlensége ellenére Patrik kitartott a megtérésben. Minden reggel napkelte előtt kelt, hogy imádkozzék. Egészsége nem látta kárát, mert amint mondta, ,,a bennem lévő Lélek fölmelegített''.

Hatévi fogság után Patrik egy éjszaka álmában hangot hallott, amely azt mondta neki: ,,Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba.'' Rövid idő múlva még ezt mondta a hang: ,,Lám, a hajód készen áll!'' A hang indítására Patrik elmenekült, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú menetelés után elérte a tengert, nyilván a sziget keleti partvidékén. Úgy látszik, a fogságban kapott valami kevés pénzt, amit fölkínált egy kapitánynak, ha magával viszi. Ez először elutasította őt, mert valószínűleg észrevette, hogy szökevénnyel áll szemben, végül mégis úgy döntött, hogy magával viszi a fiatalembert. Gyaníthatóan azért változtatta meg elhatározását, mert meglátta, hogy Patrik bánni tud az agarakkal, márpedig a hajó rakományának jelentős részét azok tették ki. Az utazás célja Gallia volt. Ott még egy ideig Patriknak a hajó legénységét kellett szolgálnia. Közben megszerezte megbecsülésüket, amikor hitét férfiasan megvallotta. Végül aztán visszatérhetett Britanniába szüleihez.

Eleven hite most arra ösztönözte, hogy apjának és nagyapjának példáját kövesse és előkészüljön az egyházi pályára. Egy éjszaka álmában az írek hangját hallotta: ,,Kérünk, jöjj és élj közöttünk.'' Józanul nem követte azonban vakon a hangot, hanem várt, amíg további jóváhagyást nem kapott hivatásához. Azután kérte fölvételét az egyházi rendbe, így akarta követni a hívást, amelyet ő úgy értelmezett, hogy missziós munkát kell végeznie az írek között. Először visszautasították, mert egy régi barátja visszaélt bizalmával: kibeszélte egy gyermekkorában elkövetett bűnét, amely alól Patrik már régen föloldozást nyert. Mindez jellemző viszont Patrik igazmondására és lelkiismeretességére.

Az otthoni visszautasítás után Patrik úgy látszik Galliában folytatta tanulmányait. Elöljáróinak Britanniába küldött jelentései kedvezőek voltak. Ezért rá esett a választás, amikor Celesztin pápa tervei szerint egy püspököt kellett Írországba küldeni, hogy az addig szórványosan kezdeményezett térítést elvégezze. Kiképzése alatt Patrik különösen a Szentírásban tett szert jártasságra. A Biblia ismerete később is különleges ismertetőjele lett az ír egyháznak.

Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik fölfogása a maga feladatáról azon a tényen alapult, hogy a lelkében hallott isteni szó a gyakorlatban és az Egyház által -- bizonyos egyháziak ellenállása ellenére is -- meglepő igazolást és megerősítést nyert. Ebből a tényből eredt személyes felelősségtudata, amely alapjául szolgált -- vezetői jogai gyakorlásához szükséges -- tekintélyének. Természetesen ez nem maradt ellentmondás nélkül, Patrik azonban nyugodt határozottsággal érvényre juttatta akaratát, amint ezt láthatjuk néhány ránk maradt leveléből. Bizonyára még fogsága idejéből emlékezett rá, hogy az élénk ír temperamentumnak szüksége van arra, hogy szilárd keretek közé szorítsák. A papok és a világiak életét világos rendelkezésekkel fékezte meg, és ezzel megvetette alapjait annak a szokatlanul kemény fegyelemnek, amellyel az ír egyház századokon át kitűnt, és amely képessé tette, hogy kiálljon egy rettenetes üldözést.

Amint saját életében kiegészítette egymást a mély, személyes meggyőződés és a közösség megkövetelte rend, Patriknak gondja volt rá, hogy az írek kereszténnyé válása ne maradjon külsőleges. Megkövetelte, hogy a megtérés legyen példaszerűen valódi és gyökérig ható. Azokra az ezrekre gondolva, akiket megkeresztelt, nyugodtan jelenthette ki: ,,Isten a tanúm, hogy közülük egyet sem tévesztettem meg, de nem is volna értelme Isten vagy az Egyház kedvéért félrevezetni valakit, hiszen akkor a hitjelölteket magam ellen ingerelném, magunkat (misszionáriusokat, papokat és keresztényeket) üldözésnek tenném ki és vétkemmel ártanék az Úr nevének.'' Sikere nyilván annak a körülménynek tulajdonítható, hogy bár egykor az írek foglya volt, aki egy püspök teljes hatalmával tért vissza, sohasem viselkedett győzőként. Az íreknek mindig megvolt a finom érzékük az emberi őszinteségre és a természetes hála az iránt, aki a rosszat jóval viszonozza nekik.

Patrik érezte feladatának nehézségeit. Írországot gyakorlatilag nem érte el a római civilizáció. A barátságtalan éghajlatot és a magasabb fejlettségű gazdasági alakulatok hiányát ismerte fogsága idejéből. Biztosan már akkor tapasztalta, milyen nehéz az íreknek egymás mellett élniök a törzsi villongások, az irigység és az időnként előtörő erkölcsi zabolátlanságok következtében. Másrészt Patrik a kereszténység számos tanítását -- különösen a gyengék, a nők és az öregek megbecsülését, valamint a szellemiek értékelését -- ráépítette az ír jellem bizonyos alapvonásaira.

Hogy Patrikot bízták meg Írország misszionálásának befejezésével, azt jórészt annak köszönhette, hogy fogsága alatt megismerte az országot. Hatéves írországi tartózkodása után kétségtelenül kifogástalanul beszélte az ország kelta nyelvét. Írország lett az első ország az Alpoktól északra, amely saját egyházi nyelvet és irodalmat fejlesztett ki. Mindössze néhány alapfogalmat vettek át a latinból, amelyek hiányoztak az írből.

Az elismerés, amelyet munkája aratott, azért is figyelemre méltó, mert Patrik nem volt ír származású. Mind neki, mind az íreknek elismerés jár azért, hogy ennek ellenére el tudta végezni feladatát. A feléje megnyilvánuló ellenérzés időnkénti kitöréseit indulat nélkül vette tudomásul. Még amikor életére törtek, akkor sem fordult el gyűlölettel. Patriknak az a képe, amely saját írásaiból rajzolódik elénk, egyszerűbb azoknál a képeknél, amelyeket a későbbi hagyomány alakított ki róla, de világosabban viseli a történeti és személyes valóság jegyeit is. A halál színe előtt írt Confessiója a világirodalom nagy önéletrajzai közé tartozik.

Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülő aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit győzelme nem mérhető a világ mértékeivel.

Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Miután Patrik több éves írországi fogsága után hazaérkezett britanniai otthonába, egy éjjel megjelent neki álmában egy ember, akit ruhája alapján írnek ismert föl. Több levél volt nála, s közülük egyet átadott Patriknak. A levél felirata ez volt: ,,Az írek hangja.'' Amikor el akarta olvasni a levelet, Írország partjai felől ezt a kiáltást hallotta: ,,Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, és légy ismét köztünk!'' Erre fölébredt, és az álmot annak jeléül fogta föl, hogy Isten a szomszédos ország megtérítésére választotta ki őt.

Később, amikor Patrik missziós útjait járta Írországban, egyszer egy forrás mellett töltötte az éjszakát. Reggel társaival együtt énekelve végezte a reggeli imát. Akkor odajött egy törzsfő két leánya fürödni. Elcsodálkozva azon, hogy fehér ruhás férfiakat látnak ott kezükben könyvekkel, megkérdezték, hogy a földről vagy az égből jöttek-e? Patrik Istenről kezdett nekik beszélni. A lányok érdeklődtek, hogy ez az Isten hol van, a hegyekben vagy a völgyekben, a tengerben vagy a folyóban? Akkor Patrik Krisztusról és az evangélium üzenetéről beszélt nekik. A két nővér olyan készségesen fogadta, hogy kérték, keresztelje meg őket rögtön ott a forrásnál.

Egy alkalommal Patrik egy király előtt állt és Jézus szenvedéseiről beszélt neki. Közben a szent véletlenül a király lábára tette botját és úgy ránehezedett, hogy a bot hegye átjárta a király lábfejét. Mivel a törzsfő azt vélte, hogy szándékosan sebzi meg a misszionárius, mert csak akkor veheti föl a keresztény hitet, ha fájdalmakat szenved el Krisztusért, ezért csendben maradt türelmesen. Amikor Patrik észrevette, hogy mit tett, nagyon megijedt, és imádságával tüstént meggyógyította a királyt.

Sok hálás megtért akarta elhalmozni őt földi javaiból ajándékaival. Patrik azonban a haszonlesés legcsekélyebb látszatát is kerülni iparkodott, nehogy rossz hírbe keveredjék szent hivatala. A sok embertől, akiket megkeresztelt, a legkisebb ajándékot sem fogadta el. Ha valaki ajándékot hozott neki vagy az oltárra, inkább vállalta, hogy az adományozót megbántsa a visszautasítással, mintsem hogy bárkinek alkalmat adjon a megszólásra. Ő maga annál bőkezűbb volt bárkivel szemben, ha akadt ajándékoznivalója.

Különösnek hat a legenda, amely arról beszél, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. Úgy foghatjuk föl, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét:

Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.

A Szent Patrik emlékezetére tartott Lough Derg-i kemény bűnbánati zarándoklathoz ma is hozzátartozik, hogy a jámbor zarándokok egész éjszakákat imádságban töltenek. Nem alhatnak, hanem egész éjjel szakadatlanul imádkoznak a bazilikában, akár közösségben, akár egyedül, és ha úrrá akarnak lenni a fáradságon, körüljárják a bazilikát. Így aztán reggel mintegy az üdvösség jeleként üdvözlik a napot, amikor a tengeren túl fölkel. Csak a második éjszakán alhatnak egy keveset.

--------------------------------------------------------------------------------

Sziléziai Szent Hedvignek hét gyermeke született, de közülük hatot eltemetett. Egyedül Gertrúd maradt életben. 1202-ben megalapították a trzebnicai ciszterci apácakolostort, ahova Gertrúd belépett és apátnő lett. Hedvig férje halála, 1238 után ebbe a kolostorba vonult vissza.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gertrúd Henrik sziléziai fejedelem és Szent Hedvig leánya volt. Édesanyjának, Szent Hedvignek életét ismerve láthatjuk, hogy Gertrúd milyen jámborságban és életszentségben nevelkedett. Felnövekedvén kérte anyjától, hogy elhagyhassa a világot és egészen Istennek szentelhesse magát. Anyja a kérést szívesen hallotta, és bőkezű adománnyal kolostort alapított, hogy leánya hasonló szüzekkel együtt apáca lehessen. Az új kolostor lakói rövid idő alatt az erények és az életszentség nagy reménységeiként ragyogtak. A kolostor apátnőjének Gertrúdot választották, aki úgy kormányzott, hogy semmit nem írt elő addig, míg saját maga azt meg nem tette. Inkább a példájával, mint parancsokkal kormányzott. Édesanyját, Szent Hedviget, aki akkor már 30 éve tartózkodott a húsevéstől, amennyire tudta, utánozta, és nem testi, hanem aszketikus életének anyjaként tisztelte. Vallotta, hogy többel tartozik neki erkölcsös és jámbor életéért, mint azért, hogy a világra hozta. Anyja halála után Gertrúd a legnagyobb kincseként őrizte azt a fátylat, amelyet Hedvig Szent Erzsébettől kapott. Hogy mindkettőjük erényes életét kövesse, Gertrúd az alázatra, önmaga megvetésére a vezeklésre, a szűkölködők megsegítésére törekedett mindaddig, míg bevégezve a halandó élet pályáját, el nem távozott, hogy az égben mindkettőjüknek társnője legyen. Emlékezetét március 17- én üljük.


PÁRMAI BOLDOG JÁNOS (1209-1289)
Pármai nemesi családból származott. Vallásos nevelésben részesült. Belépve a Ferenc-rendbe pappá szentelték. Példaadó életével és tudásával tunt ki. Teológiát tanított Bolognában, Nápolyban és Párizsban. Az I. Lyoni Zsinaton beteg rendfonöke képviseletében vett részt. Kevéssel utána, 1247-ben elodje lemondása (vagy lemondatása) után ot választották miniszter generálissá. Sokan azt remélték, hogy vele szent Ferenc hosi kora elevenedik fel. Rendfonöksége elso három évében gyalog bejárta szinte az összes országot, ahol ferencesek voltak, igyekezett megszuntetni a visszaéléseket és visszaállítani a szerzetesi fegyelmet. IV. Ince 1249-ben Konstantinápolyba küldte az egység elomozdítására - ami a görögökkel meg is történt a II. Lyoni Zsinaton 1274- ben, de csak rövid idore. Az o rendfonöksége alatt kezdett a rendben terjedni a Joachim a Fiore apát (+1202) által hirdetett eretnekség (apokaliptikus eretneksége), mellyel János is rokonszenvezett. Részben emiatt kényszerült lemondani a rendonökségro1 1257-ben. Az általános káptalanon o maga ajánlotta utódjául Szent Bonaventurát erényei és nagy tudása miatt. 1259-ben - valószínuleg IV. Sándor pápa akaratéból egyházi bíróság elé idézték eretnekség vádjával. Aligha kerülte volna el a börtönt, ha egy jóakaró bíboros, Ottoboni (a késobbi V. Adorján pápa) védelmébe nem veszi. Egyesek János testvér meghurcolásáért méltánytalanul Bonaventurát vádolták (lásd Fioretti 48. f.). O csak „hivatalból asszisztált” az eljárásnál. Ezek után János testvér a greccioi remeteségbe vonult, s élete hátralévo részét itt töltötte imában, elvonultságban. Amikor arról értesült, hogy a görögök újra elszakadtak a rámai egyháztól, a 80 éves aggastyán elindult, hogy újra az egységet szolgálja. De nem jutott el Konstantinápolyig; útközben megbetegedett és Camerinonál, Assisitol nem messze bevégezte életét. VI. Piusz (1775-1799) avatta boldoggá. Ottoboni bíboros tanúsága Pármai Jánosról: (Részlet a bírákhoz írt levelébol.) „Kezeskedem Pármai János erényérol és hitérol. Nem ismerek nálánál jámborabb és katolikusabb embert; János testvér hite ugyanaz, mint az enyém. A bánásmód, amelyben részesül, mintha engem érne. Ha ot elítélik, engem is elítélnek.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost lelki erovel és buzgósággal ruháztad fel, hogy rendje és egyháza javára fontos feladatokat lásson el. Közbenjárására segíts bennünket, hogy kötelességeinket a legnagyobb igyekezettel megtegyük s tetszésedet kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG SARKANDER JÁNOS pap, vértanú
*Skoczów, 1576. december 20. +Olmütz, 1620. március 17.
Sarkander János atyja egyszerű ember lehetett, édesanyja azonban a Kornice lovagi családból származott. Házasságukból Jánoson kívül három fiú és egy leány született. 1589-ben az apa meghalt, az özvegy gyermekeivel együtt átköltözött a morvaországi Priborba. János itt kezdte meg tanulmányait. Négy évvel később a bátyja után ő is az olmützi jezsuita kollégium növendéke lett. 1597-ben megkezdett filozófiai tanulmányait az 1599-ben kitört pestisjárvány miatt Prágában fejezte be.

1604 őszén beiratkozott a grazi egyetem teológiai karára. 1606-ban megszakította tanulmányait és a morvaországi Vala?ské Meseríciben feleségül vett egy luteránus leányt. A házasságnak -- valószínűleg felesége halála miatt -- hamarosan vége szakadt. 1607. dec. 21-én János az olmützi főesperes előtt teológiai vizsgát tett, és megkapta a kisebb rendeket, majd a következő év márciusában pappá szentelték.

Lelkipásztori működését a reformáció által erősen érintett olmützi egyházmegye plébániáin kezdte.

Buzgósága láttán püspöke Boskovicébe, a ,,cseh testvérek'' egyik fő fészkébe helyezte, végül 1616-ban megérkezett utolsó állomáshelyére, Hole?ovba. Ebben a városban alakították ki a jezsuiták a rekatolizáció egyik fő erősségét, s itt rendezték be az ünnepélyes fogadalomra készülő rendtagok házát, és arra kérték Dietrichstein bíborost, hogy megfelelően energikus, hithű plébánost helyezzen melléjük. Így esett a választás Jánosra.

A politikai körülmények meghiúsították a szép reményeket. 1618-ban ugyanis a nagyobbrészt protestáns cseh nemesek fellázadtak Ausztria ellen. Lobkowitz Popel Lászlót, Morvaország helytartóját és a katolikusok támaszát megfosztották tisztségétől, Brünnben bebörtönözték, a jezsuitákat pedig május 17-én kiűzték a városból. János, a plébános maradt káplánjával egyedül a hívek támasza és minden gyűlölet célpontja. Különösen azért gyűlölték, mert a helytartó gyóntatója volt, s azt hitték, minden politikai és katonai titok birtokában van. A hívek azt tanácsolták neki, hogy meneküljön el.

1619 júliusában Lobkowitz egyik udvari emberét követve János Krakkóba ment, s nem maradt Hole?ovban más pap, csak a káplánja, Tucek Sámuel. János Krakkóból Czestochowába zarándokolt, majd egy hónap múlva a Lobkowitz család birtokára, Rybníkbe ment. Októberben levelet kapott Lobkowitztól, hogy térjen vissza Hole?ovba. János ekkor felajánlotta, hogy cserél a káplánnal: legyen az a plébános, ő meg a káplánja lesz. Ezt nem fogadták el. November végén érkezett vissza Hole?ovba.

1620 februárjában II. Vaza Zsigmond lengyel király a császár segítségére indult, s amerre elvonult Sziléziában és Morvaországban, minden várost és falut kifosztottak a katonái. Amikor kozákjai Hole?ov közelébe értek, János kezében a monstranciával szentségi körmenetben vonult eléjük, ami annyira megdöbbentette a katonákat, hogy a várost érintetlenül hagyták. Ebből azonban a morva nemesek arra következtettek, hogy János összejátszik ellenük a lengyel királlyal, sőt a császárral is.

Morvaország ekkor új legfelsőbb bírót kapott Bítovský Vencel személyében, aki működését azzal kezdte, hogy a katolikus papokat bebörtönöztette. Jánosnak sikerült titokban elhagynia Hole?ovot, de elfogták. Mint árulót megláncolva vitték Olmützbe és bíróság elé állították. A bíróság egyetlen katolikus tagjától ismerjük az eljárás részleteit. A fő vád János ellen az volt, hogy ő hozta Morvaországra a kozákokat. A vád hátterében és az azt követő bánásmódban azonban a katolikus pap elleni izzó gyűlölet húzódott meg.

A február 13-i kihallgatáson azzal vádolták, hogy mint gyóntatónak és tanácsadónak tudnia kellett Lobkowitz terveiről, s bűnös abban, hogy e terveket nem fedte fel a protestáns elöljáróknak. A harmadik kihallgatáson felelősségre vonták a sérelmekért, amelyek a Hole?ovban folyó rekatolizáció során a protestánsokat érték. A negyedik kihallgatáson számon kérték tőle, miért nem jelentette Lobkowitz terveit, hiszen a gyónásban tudomást kellett szereznie ezekről. János csak annyit válaszolt, hogy először is semmi ilyesmiről nem volt tudomása. Másodszor, ha a gyónásban lett volna is erről szó, neki akkor is őriznie kellett volna a gyónási titok pecsétjét. Ezután három órára kínpadra vonták. Zsoltárokat imádkozva türelmesen állta a gyötrelmeket. A kínzás során olyan sérüléseket szenvedett, melyek következtében egy hónap múlva börtönében meghalt. Életének utolsó hónapjában, amely meghosszabbított haldoklás volt, panasz nélkül tűrt és szüntelenül imádkozva együtt szenvedett a Megfeszítettel.

A kortársak egyértelműen a katolikus hit vértanújának tekintették. 1859. szeptember 11-én avatták boldoggá.


Arimateai Szent József     hitvalló       

Szent Elek Rómában született 360 körül gazdag és jámbor családban. Atyja Eutimián szenátor volt, anyja Aglaida. Jó nevelést kapott tőlük. Szülei kívánságára megnősült, de a házasságkötés napján titokban elhagyta szülei házát és Edesszába hajózott. Szomorú szülei mindenütt keresték fiúkat, aki Edesszában élt, szegényes ruhában 17 évig egy templom lépcsőjén. Szigorú életet élt, keveset táplálkozott, a kapott alamizsnát szétosztotta a szegény öregeknek. Vasárnaponként magához vette Krisztus Szent Titkait. A külső önmegtagadással egyesítette a bensőt: sokat imádkozott és elmélkedett. Testének külseje egészen megváltozott és leromlott. Kívánva elkerülni az emberi dicséreteket, Tarzusba hajózott, de a szelek hazájába vitték vissza. Szülei házánál a kapu mellett élt egy kis kunyhóban 20 évet úgy, hogy senki nem ismerte fel. Vezeklő szigorú életét ott is folytatta. Sokat szenvedett a szolgák kegyetlenkedéseitől. Mindennap láthatta feleségét, aki állandóan siratta őt. Istentől előre megtudva halála idejét, Elek leírta életét és békén adta vissza lelkét Istennek. Szerettei csak halála után ismerték fel egy nekik írt levélből. Szent teste egy hétig temetetlen maradt. Jó illatot árasztott és sok gyógyulás történt általa. Az Aventinuson levő Szent Bonifác templomában temették el 411. március 17-én.

Hadrián császár parancsára kemencében égették el 119. május 3-án.


Szent Szabin vértanú

Szentünk az egyiptomi Hermopolisz városából származott. Azon a vidéken előkelő ember volt, városának elöljárója. Amikor Dioklécián alatt kitört a keresztényüldözés, Szabin elhagyta városát, vagyonát és mindenét, kiment a városból és egy elhagyatott helyen elrejtőzött több más kereszténnyel együtt. A bálványimádók mindenütt keresték őt, hogy megfogják, de szomorúan látták, hogy sehol sem találják. Akkor egy Júdáslelkületű szegény, aki Szabintól sok jóban részesült egykor, 2 aranyért elárulta rejtekhelyét. A katonák mindnyájukat elfogták, de különösen Szabinra vigyáztak. Mivel nem akart a bálványoknak áldozni, sokáig kínozták, végül a Nílus folyóba fojtották. Vértanúi halált halt a vele elfogott 6 keresztény ember is. Ez 287-ben történt.


POPPI BOLDOG TORELLO remete, III. r. (1202-1282)
A toszkánai Poppi városban született nemesi családból. Szüleitol keresztény nevelést kapott, de ifjúkori barátai hatására a szórakozásnak, rendetlen életnek adta át magát. Megtérése hasonlít Szent Ferencéhez. Ferenc annakidején vidám társaival dalolva járta Assisi utcáit, közben egyszer elkomolyodott s lemaradt társaitól. Meglátta addigi élete hiábavalóságát. Torellonál pedig az történt, hogy hasonló szórakozások közt vállára repült egy kakas és háromszor kukorékolt. Azonnal Péter apostol története jutott eszébe. Az o lelkét is átjárta a kegyelem fénye és élete megjobbítására szánta el magát. Igen valószínu, hogy ismerte Szent Ferenc történetét, sot hallott a ferences III. rendrol, amely a hagyomány szerint 1221-ben vette kezdetét. Magára öltötte Szent Ferenc bunbánó rendjenek ruháját és elvonult Poppi várostól nem messze egy erdobe, ahol remeteéletet kezdett. Életmódja: imádság, elmélkedés, önmegtagadások, böjt, kemény fekvohely, virrasztás, amellett a munka, mellyel fönntartását biztosítani tudta. Nem hiányzott életébol a felebarát segítése, alamizsnálkodás, betegek, idosek gondozása. Idonként elhagyta remeteségét, hogy szentmisén vegyen részt, eladja portékáját, jótékonykodjék. A Ferences Martyrológium tud Torello csodáiról is, ennek következtében sokan felkeresték, hogy ügyes-bajos dolgaikban segítségét, tanácsát kérjék. Így érte meg a 80 évet, amikor szent halállal befejezte életét. Egy másik szerzetesközösség, a vallumbróziak is magukénak tartják. A Ferences Martyrológium a terciárius boldogok közt tartja számon.
„Szól már a napnak hírnöke, ki éber or mély éjen át,
s az utazónak éji fény, mert minden órát megkiált.
A hajnalcsillag kél szaván, égrol borút eluz tova,
elhagyja ártó útjait az éji kóborlók hada.
Hangján hajós erore kap, a tengerárra csend borul,
s az Egyház sziklaszál feje bunét siratni elvonul.
Úr Jézus, a bukóra nézz: térítsen meg tekinteted;
ha ránk tekintesz, hull a bun, s elmossa könny a vétkeket.”
Az Egyház himnuszából.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Torellot különös módon hívtad meg a bunbánatra. Közbenjárására add, hogy a bunöket elhagyva a bunbánat méltó gyümölcseit teremjük. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Trofim és Tál vértanúk

A kisázsiai Kária tartomány Laodicea nevű városában élt két paptestvér: Trofim és Tál. Mindketten Sztratonik nevű városból származtak. Mindketten erős hitű férfiak voltak és az Isten igéjét hirdették a pogányok között. A bálványimádók ezért elfogták és megkötözték őket. Amikor Aszklepiodót helytartó Bofor városba jött, nem messze Laodiceától, a helytartó úgy rendelkezett, hogy kövezzék meg mindkettőjüket. A vesztőhelyen a keresztények körülvették őket, és sértetlenek maradtak a kövektől. Ezért elengedték őket. Később újra ítélőszék elé kerültek a keresztény hit terjesztése miatt. Kínzások után keresztre feszítették őket a III. században.

Szentünk a likaóniai Laranda városából származott és Maximián császár uralkodása alatt élt. Krisztus hite miatt először városában szenvedett, aztán Diokaiszariában, végül az izauriai Szeleukiában. Ütötték, vasakkal szaggatták, arcát az ismeretlenségig összetörték, és vasszögekkel bélelt cipőben járatták hosszú úton át, végül egy gyümölcsfához kötözték, ahol meghalt.

KÖLNI SZENT HERIBERT érsek
*Worms, 970 körül. +Köln, 1021. március 16.
III. Ottó császár (983--1002) leghívebb barátja, legbefolyásosabb tanácsadója és kancellárja volt Heribert, a későbbi kölni érsek. A császár, akinek mintaképe volt Nagy Károly, világot átfogó terveket szőtt: birodalmát keresztény birodalommá akarta tenni, amelyben a császár és a pápa együttesen uralkodik. A fiatal uralkodó ókori mintaképeket is állított maga elé; Rómát az Aventinuson levő rezidenciával együtt új birodalma középpontjának tekintette. Hogy kancellárjának, Heribertnek mennyi része volt ezekben a tervekben, arról nem szólnak a források, a császár küldetésébe vetett hit azonban elevenen élhetett benne, különben aligha maradhatott volna meg mellette ilyen fontos tisztségben.

Heribert 970 körül született Wormsban Hugó gróf fiaként. Tudományos és teológiai képzettségét a wormsi dómiskolában szerezte meg. Hosszú időn át élt a lotharingiai Gorze reformkolostorában anélkül, hogy a rendbe belépett volna. Miután visszatért Wormsba, a dóm prépostja és III. Ottó kancelláriájának tagja lett; a császár 994-ben Itália kancellárjává nevezte ki. Még ugyanebben az évben vezető szerephez jutott Heribert az udvarban, és folytonosan a császár közvetlen közelében volt, minden útjára elkísérte. 998-ban átadta neki Ottó a németországi kancellár hivatalát is, és körülbelül ugyanebben az időben kapta meg a ,,logothetész''[7] ritkán adományozott címét, amely csak a császár legbizalmasabb tanácsadóit illette meg. 995-ben visszautasította a würzburgi püspökséget testvére, Henrik javára.

Amikor másodszor is felajánlották neki a püspöki széket, Heribert világi pályafutása tetőpontján állt. 997-ben együtt volt a császárral második római útján, amikor a kölni érsekség megüresedett, és a káptalan választása rá esett. Követte a hívást, elhagyta a császári udvart, és a tél közepén Kölnbe utazott. December 25-én szentelték püspökké.

Ezután megpróbált ereje szerint beilleszkedni új tevékenységi körébe. Főkancellár maradt ugyan Heribert, fő gondja azonban ettől kezdve az érsekségére irányult. Az 1000. évben III. Ottó környezetében csak ennek aacheni látogatása idején tartózkodott, mivel a város a kölni egyházmegyéhez tartozott. Két évvel később a császár magához hívta Itáliába. Heribert januárban érkezett meg Paternóba, még éppen idejében, hogy átvehesse a császár végakaratát, és mellette lehessen halála órájában. A birodalmi jelvényekkel és az uralkodó holttestével együtt visszaindult Németországba, s a császár földi maradványait Aachenbe vitte, ott azután húsvét vasárnapján ünnepélyesen eltemette. III. Ottó utódával, Szent Henrikkel (lásd: A szentek élete, 345. o.) már a hazautazás alkalmával ellentétbe került az érsek, amikor az a birodalmi jelvények kiadását követelte tőle. Heribert végül is engedni volt kénytelen a jövendő császár akaratának, a következő időkben azonban távol maradt a politikától. Főkancellárként III. Ottó halála után nem jelent meg többé.

Annál inkább tevékenykedett egyházmegyéje érdekében. Legfőbb terve, amely még III. Ottó életében megfogalmazást nyert: egy bencés apátság alapítása, a Köln melletti Deutzban valósult meg. Az apátság birodalmi javakkal történt gazdag ellátása az elhunyt császár végrendelkezése volt, s ezt Heribert hűségesen teljesítette is. Más javakat is adományozott a deutzi templomnak saját birtokából a templom 1019. május 3-án történt felszentelése alkalmából. Deutz volt Heribert életműve, amelyhez mindig különleges érdeklődés fűzte, anélkül, hogy püspökségének más templomait elhanyagolta volna. Gazdag alapítványokat köszönhet neki a Stablo-Malmedy, Werden és a kölni nagy Szent Márton- apátság.

Heribert tudományos érdeklődése csak néhány, neki ajánlott írásból tárul fel. Egy gorzei szerzetes, Albwinus neki ajánlotta az Antikrisztusról szóló művét, a remete Alkuin az erényekről és bűnökről szóló kis könyvét. Személyes jámborsága és szigorú egyházias érzülete mintaképül szolgált kortársainak; különösen a szegények és betegek iránti gondoskodását magasztalták: gyakran maga kereste fel őket, hogy ínségüket enyhítse. Egyházmegyéjében tett látogató útjai alkalmával rendszeresen tájékozódott minden plébániáról és kolostorról, a papság és a rábízott nép fegyelméről. Egyik látogató útja alkalmával súlyos lázban megbetegedett. A szentségek vétele után hajón Kölnbe vitték, s ott halt meg 1021. március 16-án. Kívánságára Deutzban temették el. Sírjánál számos csoda történt.

1227-ben IX. Gergely pápa avatta szentté. [7] logothetész (,,számadó, főhivatalnok''): bizánci udvari rang. A keleti pátriárkák mellett is állt, a nyugati kancellár, illetve  helynök megfelelője. A kölni érsek címei közé tartozott az  archilogothetész.


Szent Julián vértanú

Makszimián császár uralkodása alatt szenvedett hitéért a szíriai Antiochiában. Ereklyéi Aranyszájú Szent János idejében gyógyításokat árasztottak.

Az apostol egyike volt a 72-nek. Ciprus szigetéről származott Barnabás apostollal együtt. Az Úr mennybemenetele után Szent Pál apostol társaként különféle helyeken hirdették az evangéliumot. Szent Pál említést tesz róla (Róm 16,10). Amikor Szent Pál több püspököt szentelt fel és elküldte őket az evangélium hirdetésére, Arisztobuloszt Brittaniába küldte. Ott sok hitetlent térítve Krisztus hitére, békében hunyt el.