Az Úr 936. esztendejének júl. 2-án Sarlósboldogasszony napján megható jelenet játszódott le Memleben városában I. Henrik német császár halálos ágyánál. A halálra vált császár mellett ott könnyezett Matild császárné, a híres szász Widukind nemzetség sarja, s szerető férje ezeket a szavakat intézte hozzá: „Szeretett feleségem! Hálát adok az Úr Krisztusnak, hogy téged még életben tart gyermekeink javára. Nem élt még a földön nő, aki náladnál hűségesebb és erényesebb hitves lett volna. Köszönöm neked, hogy hirtelen haragomat oly gyakran csillapítottad, jótanáccsal gyámolítottál, a rossz útról az igazság ösvényére térítettél, és mindig intettél az elnyomottak iránt való irgalmasságra. A mindenható Isten oltalmába és dicsőült szentjeinek esedezésébe ajánllak téged, gyermekeinket és e törékeny testből távozni készülő lelkemet”. Amikor Henrik kb. 25 év előtt, mint fiatal herceg, legelőször megpillantotta Matildot a herfordi kolostori templom karzatáról, amint az apácák közt átszellemülve imádkozta a zsoltárokat, a szende, alig 16 éves leány annyira elbájolta, hogy halogatás nélkül megkérte kezét s oltárhoz vezette. S most az Egyház és Németország érdekében végzett annyi küzdelmes és érdemes munka után a császár ugyanannak a melegségnek és lelkesedésnek hangján szól a hitvesről. Henrik közvetlenül halála előtt Rómába készült menni császári koronázásra feleségével együtt s azt akarta, hogy Matild a pápai koronázás által részesüljön abban a legnagyobb kitüntetésben, amelyben nőnek a földön lehet. A császárné e koronázása nem történhetett meg, azonban még a koronázásnál is nagyobb dicsőség a hűséges hitvestárs számára a haldokló férj megható elismerése. Henrik meghalt, és ezzel kezdetét vette Matild 32 éves özvegysége, amely alatt hűségesen élt Istennek, férje emlékének, gyermekeinek és a szegényeknek.
A régi krónikák szerint legelső özvegyi, tette az volt, hogy térdre rogyott a halálos ágy előtt s az Úr Isten irgalmába ajánlotta szeretett férje elszállt lelkét. A rövid imádság után fölkelt s azt kérdezte, vajon a jelenlevő papok közt van-e még valaki, aki a késői délelőtt ellenére is éhom, és így gyászmisét mondhat a császárért. Egy pap jelentkezett, s a császárné nagy hálája jeléül azonnal két arany karperecét nyújtotta neki. Utána is egész életén át nem tudta neki eléggé meghálálni, hogy a halál beállta után mindjárt segítette férjét bejutni Isten boldog és örök színelázására. A szentmise után a halottas szobába vonult be három fiával, Ottóval, aki követte atyját a császári trónon, Henrik bajor herceggel és Brunó későbbi kölni érsekkel. A drága halott mellett sírva imádkozott és imádkoztatott. A férjéért való ez a kegyeletes imádság sokszor-sokszor ismétlődött mindaddig, amíg csak az Úr őt is el nem szólította, s oda nem került teste Henrik mellé a közösen épített quedlinburgi kolostor kriptájába.
Özvegysége alatt meggyarapodtak áhítatgyakorlatai, s mert - jellemző a korra - nem tudott még jól írni és olvasni, buzgóbban tanulta és gyakorolta, hogy a szent könyveket nehézség nélkül tudja használni. Azelőtt is maga az egyszerűség és igénytelenség volt, azután azonban különösen rajta volt, hogy a legegyszerűbben öltözködjék. Teljesen elvonult a nyilvános szerepléstől s a templom és lakása csendjében élte özvegyi életét.
Kijutott neki abból a nem ritka özvegyi sorsból, amelyben oly szomorúan szerepel a gyermeki hálátlanság. Két idősebb fia Ottó és Henrik férje halála után nemsokára megvont tőle minden jövedelmet s lehetetlenné tette, hogy régi megszokott módján gyakorolja tevékeny szeretetét a szegényekkel és szűkölködőkkel szemben. Gonosz rágalmakra elhitték t. i., hogy anyjuk jótékonykodása kimeríti a kincstárt. Az anya eltávozott a császári udvarból s teljes igénytelenségben Westfáliában húzta meg magát. Itt nem szűnt meg imádkozni a hálátlanokért. Közben fiait egyik szerencsétlenség a másik után érte. Ottó császár seregei többszörös vereséget szenvedtek, Henrik pedig súlyosan megbetegedett. A csapások észretérítették őket: belátták nagy bűnüket, az Úr Krisztusra való hivatkozással kérték bocsánatát s lehetővé tették, hogy kolostoralapításaiban és fölsegítéseiben, szegénygondozásában és általában adakozásaiban teljesen a régi módon járjon el. A megbántott anya keresztény lelkének teljes bensőségével megbocsátott fiainak s úgy viselkedett, mintha azok egész életükön keresztül a legkegyeletesebb gyermekek lettek volna. Eleget mond a következő eset:
Ottó császár egy alkalommal meglátogatta Nordhausenben anyját s nyolc napot töltött nála. A búcsúzás mise után a templom ajtóban történt. Az anya megcsókolta fiát s nem várta be annak lóraülését sem, visszasietett a templomba. Letérdelt azon helyen, ahol fia ült, s könnyek közt csókolta lába nyomát. Egy gróf észrevette a szeretet e nagy megnyilatkozását, kisietett a templomból s jelentette a dolgot a császárnak. Ottó azonnal leszállt lováról, visszament a templomba s síró anyja mellé térdepelve meghatott hangon kérdezte: „Édes jó anyám, mivel tudom visszafizetni könnyeit?”
Amikor érezte, hogy halála közeledik, sorba járta azokat a kolostorokat, amelyeket férjével, vagy maga külön alapított és mindenütt lelkesített s kért imádságot. Végre Quedlinburgba érkezett férje sírja mellé. Betegágyához eljött rokona, Vilmos mainzi érsek is. Matild az Úr szolgáját e szavakkal fogadta: „Nem kétlem, Isten küldött ide, hogy e földről való elköltözésemben segítségemre légy. Gyóntass meg hát előbb, azután menj a templomba és ajánld föl Istennek a szentmiseáldozatot bűneim bocsánatára és boldogult férjem, a császár lelkiüdvéért”. Az érsek ellátta az utolsó szentségekkel s mindenben kívánsága szerint járt el. Minthogy halálát nem volt módjában bevárni, egyik papját ott hagyva távozni akart. Matild azonban prófétai lelkülettel azt mondta, hogy vigye csak magával a papot; „hisz - mondotta - neked előbb lesz rá szükséged, mint nekem.” S valóban az érsek útközben meghalt. Az érsek halála után 12 napra Matild vezeklő szőrpokrócot teríttetett a padlóra, arra fektette magát. Azután hamut szórt fejére, keresztet vetett s elhunyt csendesen az Úrban 968. márc. 14-én reggel 9 órakor, vagyis abban az időben, amikor egyébként szegényeit szolgálta ki.
Szent Pál elgondolása szerinti özvegy volt; érezte mi az elhagyatottság és megpróbáltatás, de mindig bízott Istenben s kitartott éjjel-nappal az imádságban. (1Tim 5,5)
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
