Svájcban: szeptember 25. *Flüe, Sachseln mellett, 1417. +Ranft, 1487. március 21.

Klaus, amint Flüei Szent Miklóst nevezték, egy tehetősebb parasztcsalád első gyermeke volt. Már gyermekkorában megmutatkoztak annak jelei, hogy különleges módon kiválasztotta Isten; rendkívüli módon szerette a magányos imádságot és a böjtöt. 16 éves korában egy látomásban megjelent előtte a ranfti torony, s ez vágyat ébresztett benne a remeteélet iránt, de amikor abban az időben az országban katonákat soroztak, Klaus bevonult a hadseregbe. Részt vett a Zürich elleni háborúkban (1440--1444), majd a thurgaui hadjáratban (1460) is. Egy barátja megjegyezte róla: ,,Az ellenségben kevés kárt tett, inkább mindig félrevonult és imádkozott, s az ellenséget, amennyire csak tudta, kímélte.'' A thurgaui hadjárat idején megakadályozta a Diessenhofen közelében lévő St. Katharinental domonkos apácakolostorának elpusztítását.

Valószínűleg a zürichi háború után kötött házasságot az Oberwilenből való Wyss Dorottyával. A remeteélet vágya háttérbe szorult, de lappangva tovább élt benne, és belső konfliktushoz vezetett, amely jó húsz évvel később azután felszínre került. Tíz gyermek jött a világra ebből a bizonyára boldog házasságból. -- Az obwaldeni levéltár hiányos adatai nem tájékoztatnak kellőképpen Klaus közéleti tevékenységéről, de saját vallomása szerint nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, és sokat kellett foglalkoznia közügyekkel. Mindeme tevékenységei során sohasem vádolhatta magát jogtalansággal vagy méltatlan eljárásmóddal. Nyilvánvaló ügyességére és képességeire nem volt tekintettel, elmenekült minden megtiszteltetés elől, és mindent megtett, hogy elkerülje főbíróvá választását.

Bár Klaus jó családapa volt, és mindenütt nagyra becsülték, mert különleges vezetői bölcsességgel és jó képességekkel rendelkezett, nem volt teljesen boldog; nyugtalanná vált.1463 körül az élet feleségével, akit pedig szeretett, nyűg, gyermekserege pedig terhes lett számára. Pap barátjának és bizalmasának, Grundi Henriknek a tanácsára átmeneti nyugalmat és megbékélést talált, amennyiben idejének jelentős részét arra szentelte, hogy elmélyedjen Krisztus szenvedésében. Mindig megzavarták azonban olyan események, amelyeken nem tudott segíteni, s ezek akadályt jelentettek lelki békéje számára, ezért teljesen visszavonult a közéleti tevékenységtől. A remeteélet utáni vágya egyre erősebben tört fel benne. Végül beszélt róla Dorottyának, aki mélyen megilletődött, de először ellenszegült tervének. 1467 júniusában megszületett tizedik gyermekük, Miklós, akit papnak szántak. Ez év októberében Klaus elhagyta otthonát, de ehhez a lépéséhez kiharcolta felesége elengedhetetlen beleegyezését.

Toronylátomásában nyilvánvalóan remetesége helyeként jelent meg Ranft. Mivel azonban félt szomszédai ellenkezésétől, elhatározta, hogy vándor zarándok lesz, és hátat fordított szülőföldjének. Alig jutott túl a svájci határon, egy természetfölötti sugallat arra késztette, hogy térjen vissza. De még nem győzte le azt a félelmét, hogy mit gondolnak majd a szomszédai, ezért ahelyett, hogy Ranftba ment volna, amely olyan közel esett otthonához, a Melch-völgybe ment. Ott azonban már egy hét múlva felfedezték, és csakhamar jöttek a kíváncsi szomszédok is, hogy megbámulják. Klaus végül mégis legyőzte önmagát. Egyet-mást feláldozott már, amikor otthonát, szeretett feleségét, gyermekeit és családi vagyonát elhagyta. Most elérkezett az ideje, hogy teljessé tegye ezt az áldozatot: önmagát kell feláldoznia, és nem szabad tovább zavartatnia magát amiatt, hogy mások mit gondolnak róla. Isten meghallgatta imádságát: ,,Uram és Istenem, végy el engem magamtól, és add, hogy a Tied lehessek!'' Semmi sem állt már útjában annak, hogy véglegesen Ranftba vonuljon.

Eddig négy napon böjtölt hetente; Ranftban, ahol életéből több mint 19 évet töltött, teljesen tartózkodott mindenféle tápláléktól. Az egyedüli, amit magához vett, az Eucharisztia volt. Először gyanakvás vette körül és szóbeszéd járta a böjtjéről: a szomszédságból való emberek egy egész hónapon át figyelték; végül azonban meggyőződtek igaz voltáról, s remetelakot és kápolnát építettek számára. Ezt a meggyőződést osztotta Thomas Weldner konstanzi segédpüspök is, aki 1469 áprilisában felszentelte a kápolnát és megvizsgálta Klaust.

Imádságos és vezeklő életmódja -- talán az engelbergi kolostor misztikus körének befolyása alatt állt, s így az utolsó késő középkori misztikusok egyikét kell benne látnunk -- egyáltalán nem tette Klaus testvért megközelíthetetlenné. Minden rendű és rangú férfiak és nők mentek hozzá problémáikkal és kérdéseikkel; a szükséget szenvedőkkel barátságos és együttérző volt, de gőgös és fennhéjázó látogatóival szemben -- még ha prelátusokról volt is szó -- nagyon elutasító tudott lenni. Úgy látszik, hogy Dorottyával, aki időről időre meglátogatta, mélységes egyetértésre jutottak.

Klaus testvér befolyása a politikai események menetére Svájc történetének egy kritikus pillanatában rendkívüli jelentőségűvé vált. 1481-ben a kantonok elkeseredett ellenségeskedésbe keveredtek egymással, és úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a polgárháború. Klaus testvér fáradozásai révén az év decemberében tartományi gyűlésre került sor Stansban. Amikor a gyűlés résztvevői nem tudtak egyezségre jutni és vitájukat fegyverekkel akarták megoldani, Klaus testvér tanácsa, amelyet Grundi Henrik által terjesztett a küldöttek elé, helyreállította a békét. Mivel teljesen önzetlen és teljesen Isten embere volt, megérezte mindenki, hogy a nehéz és bonyolult politikai kérdésekben tökéletesen megbízhat benne; a Habsburgok és Milánó hercege éppúgy, mint a svájciak. Amióta elhagyta otthonát, mindenfelé ,,a testvér''-ként ismerték és még ma is szívesen nevezik ,,Klaus testvér''- nek, aki világító példa a meghasonlott és megtépázott világ előtt.

Tiszteletét 1649-ben hagyták jóvá.1947. május 15-én szentté avatták. Svájc egyik patrónusa.

BOLDOG GALANTINI IPOLY III. r., rendalapító (1565-1619)
Firenzében született iparos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették, úgyannyira, hogy ifjú korában felvételét kérte a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt azonban nem vették fel. Ezért atyja mesterségét, a selyemszövést folytatta. Idoközben rátalált igazi hivatására, ahol Isten dicsoségét és felebarátai javát szolgálhatja. Látta, hogy városában a gyerekek szabadon csatangolnak, s nincs, aki összegyujtené oket és a jóra s a hit igazságaira oktassa oket. Meggyozodése volt, hogy a fiataloknak fogékony a lelkük a jóra. Elkezdett hát foglalkozni velük. Maga köré gyujtötte oket és hitünk igazságait kérdés-feleletek formájában tárta eléjük. Ez a módszer a tridenti katekizmus ismerete óta egyre jobban elterjedt a hit oktatásában. Tanítását személyes jópéldával és erényes élettel igyekezett alátámasztani. Ezért is lépett a Ferences III. Rendbe. Közben felnottek is gyülekeztek köréje. Felvetodött a gondolat, hogy társulatot alapít a mu kiterjesztésére és tovább folytatására. Munkatársakat toborzott s 1602-ben megalapította a Szent Ferenc Keresztény Tanításáról nevezett kongregációt. (A társulat megújított szabályzatát késobb, 1802-ben hagyta jóvá VIII. Orbán pápa.) Ugyanebben az idoben (1600 körül) nyitotta meg elso iskoláit Rómában Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Luccában Leonardi Szent János kezdeményezte a maga tanító rendjét, a Keresztény Tanítás Társulatát. A kor igénye volt tehát, hogy az Egyház foglalkozzék nemcsak a kiváltságosak, hanem a szegény és addig elhanyagolt egyszeru nép fiaival és leányaival is. Boldog Ipoly társulata hamarosan meghonosodott több olasz városban: Luccában, Volterrában, Pistoiában, Modenábán. Firenze akkori érseke is támogatta oket, kápolnát és épületet biztosított számukra. Ipoly a tanítás mellett a bunösök megtérítésén is sikerrel fáradozott. Ilyen buzgó tevékenységben érte utol a halál 1619. márc. 20-án, 55 éves korában. XII. Leó pápa 1825-ben avatta boldoggá. Társulata valószínuleg a 19. század egyházellenes mozgalmai és támadásai következtében megszunt. A végso idokben „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12, 3).
Imádság:

Szent Jakab püspök

Nagyon kevés és nem teljes ismereteink vannak életéről. Fiatal korában vonzódott már a szerzetesi élethez, így szerzetessé lett. Nagyon szerette a Szentírás könyveit olvasni. Élete és hitbeli buzgósága miatt püspökké szentelték. A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár idején Jakabot is arra kényszerítették, hogy ne tisztelje a szentképeket. Mivel nem engedelmeskedett, mindenféle büntetést elszenvedett, amit csak kitaláltak ellenségei, hogy gyötörjék őt. Ezek között adta vissza lelkét Istennek.

NURSIAI SZENT BENEDEK
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.

Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.

Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.

De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.

Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.

Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.

De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.

Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.

Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.

Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.

Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.

547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''

A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.

Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.

Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.

Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.

A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.

Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.

Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.

Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.

Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.

Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.


--------------------------------------------------------------------------------

Elokelo szüloktol származott. Iskoláit Perugiában* és Bolognában* végezte s orvos lett. Apja kívánságára megnosült, de pár év múlva szülei elhalálozván feleségével kölcsönös megegyezéssel mindketten szerzetesek lettek: felesége belépett az ascoli klarisszákhoz, o pedig Fabrianoban a ferencesekhez. Az önmegtagadásban, imában, felebaráti szeretetben a lelkek üdvéért kifejtett buzgóságával társai elott példakép lett. Pappá szentelve egyik rendház fonöke lett. Egy alkalommal imába merülve a Szuzanya felszólítását hallotta: „Márk testvér, menj és prédikáld az embereknek a szeretetet!” Ettol kezdve 40 éven át mint népmisszionárius bejárta elobb Marche tartományt, majd Itália nagy részét, s hirdette a legfobb parancsot, a szeretetet.
Ebben a korban, a reneszánsz korában különösen sok volt a bun – egyháziak részérol is – a szeretet ellen. A szegény nép kiuzsorázása ellensúlyozására Vicenzában* és utána több helyen népbankokat (Montes Pietatis) alapított, mint azt más kortárs ferences igehirdetok (Feltrei B. Bernardin) tették. A pártviszályoktól szétzilált városokban hirdette a békét, a megbocsátást és az anyagiasságon való felülemelkedést. Camerinoban a pestises betegek között mint orvos is tevékenykedett, de bunbánatra is felhívta a népet, hogy a bunökért vezekeljenek és kiesdjék a vész megszunését. 1497-ben az észak-olaszországi Vicenzában 70. évében érte utol a halál. Haldokolva Krisztus kínszenvedésérol olvastatott fel. Mikor azt olvasták: „Lehajtván fejét kiadá lelkét”, o is befejezte életét. XVI. Gergely pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengo érc vagyok vagy pengo cimbalom.” (1 Kor 13)

Imádság:
Istenünk, te arra indítottad Boldog Márkot, hogy hirdesse az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Add, hogy a szeretet cselekedetei által az örök életet kiérdemeljük. A mi urunk Jézus Krisztus által.


BRAGAI SZENT MÁRTON érsek
*Pannónia, 515 körül. +Braga, 580.
Nyugtalanul mozgékony, sokoldalú, mégis belső célratöréssel telített: ilyen Szent Márton élete, és a kora is, a 6. század. A népvándorlás nagy viharai elmúltak, a régi római birodalom európai és észak-afrikai vidéke hozzászokott új, germán uraihoz. Az új birodalom belseje azonban még forrongott, s a keletrómai császár, Justinianus utolsó kísérletébe fogott, hogy helyreállítsa a régi római birodalmat.

Justinianus uralomra lépésekor Márton kb. tizenkét éves volt. 515 körül született Pannóniában; szülői háza, gyermeksége és ifjúsága nem ismeretes számunkra. Arról a szerzetesközösségről sem tudunk semmit, amelyhez Márton a hazájában csatlakozott. Azoknak a kolostoroknak az egyike lehetett, amelyek -- a hasonlóképpen Pannóniából származott -- Tours-i Szent Márton (lásd: A szentek élete, 650. o.) ideje óta a gall- római térségben az aszkézis és a jámbor tanulás központjává lettek. Bizonyára azzal a céllal, hogy megismerje a szerzetesség szellemi hazáját, Márton zarándokútra indult Keletre. Felkereste Palesztina szent helyeit, és éveket töltött Kelet kolostoraiban. Nemcsak a régi szerzetesek aszketikus tanításait ismerte meg, hanem belemélyedt a görög nyelv és a szent iratok tanulmányozásába is.

Az 550. év körül ismét útra kelt, de nem a hazájába ment, hanem Hispánia északnyugati vidékére, Galíciába, ahol mintegy száz évvel azelőtt telepedtek meg a germán szvévek. Az eredetileg katolikus szvévek 466 körül Remismund királyuk alatt az ariánus hitvallásra tértek, amelyhez a legtöbb germán törzs csatlakozott.

Márton azzal kezdte tevékenységét a szvévek földjén, hogy kolostort alapított Dumiumban, Braga királyi város közelében. Csakhamar a fiatal közösség apátja lett. Azon fáradozott, hogy szerzeteseit bevezesse az általa olyan nagyra becsült nyugati szerzetesség szellemébe. Pascasius testvérrel együtt görögből latinra fordította az ,,egyiptomi atyák'' összegyűjtött mondásait és tanításait. Előtérben állnak benne az isten- és felebaráti szeretet elemi követelményei, amelyekhez igazi alázatosság és Jézus Krisztus segítő kegyelmébe vetett bizalom járul. Ebben a szellemben találkozik Márton műve a nagy nyugati rendalapítóéval, Szent Benedekével (lásd: A szentek élete, 339. o.), akinek a kolostorai egy emberöltővel korábban kezdtek hozzá Közép- Európa átalakításához. 556-ban Dumium apátsága püspökség lett, Márton pedig első püspöke, majd néhány évvel később Braga érseke. Időközben bekövetkezett a döntő fordulat, s bizonyára nem az idegen szerzetes befolyása nélkül: Miro király katolikus lett, és vele együtt a kor szokása szerint a népe is. Most sor került arra, hogy a külső eseményeket belső átalakulás kövesse. Már 561-ben megtartották az első zsinatot Bragában, 572-ben a másodikat. A zsinatok fő feladata az volt, hogy egységesítsék a hithirdetés és az egyházi fegyelem érdekében végzett munkát. Mártont tekinthetjük a zsinati határozatok szerzőjének. Püspöktársai nemsokára hozzá fordultak, hogy gyakorlati segítséget kapjanak a határozatok végrehajtásához. Mártonnak egész sor ezzel kapcsolatos írása maradt ránk. Bámulatos, mennyire értett ahhoz, hogy beleilleszkedjék címzettjei tematikájába és stílusába. Ilyen az Életszabály, amelyet Miro király személyes kérésére írt. Nyelve annyira közel áll a klasszikus latinhoz, hogy a művet évszázadokon át Seneca írásának tartották. Ehhez járult persze az a téma is, amely, mint Márton különösen hangsúlyozza, nem ,,meredek és tökéletes dolgokra'' vonatkozik, ,,hanem olyanokra, amelyeket, mivel megfelelnek a természetes értelemnek, a világiak is teljesíthetnek''.

Egy prédikációjában éles szavakkal ítéli el a babonás bálványimádást, egyben pedig vigasztalón állítja a tévedésbe esett hívők szeme elé a Krisztus szolgálatára való meghívás nagyszerűségét, és Isten megbocsátó irgalmasságát.

Fennmaradt levélváltása Szent Venantius Fortunatus (535 körül--600 után) költővel, akit Márton túláradó szavakkal magasztal. A szent költői kísérleteinek tanúsága a sírfelirata, melyben védőszentjéhez és mintaképéhez, Tours-i Szent Mártonhoz fordul, és azt akarja, hogy az ő bragai templomában temessék el.

Márton, miután mindenkinek mindene lett, 580-ban halt meg. Ünnepét az északspanyol püspökségben március 20-án ülik meg.


BOLDOG CSÁK MÓRIC
*Ugod, 1270 körül +Győr, 1336. március 20.
Csák Demeter fia volt, gazdag és nemes családból származott. (A hagyomány tévesen sorolta őt a Csáki családba.) 1301 körül feleségül vette Aba Amádé nádor leányát, Katalint. Háromévi házasság után a házastársak közös megegyezéssel bevonultak a domonkosok Nyulak szigetén lévő férfi, illetve női kolostorába. Aba nádor azonban Móricot kiragadta akolostorból, mert azt akarta, hogy hatalmas örökségét kormányozza. Látván, hogy Móric erre nem hajlandó, Budán bebörtönözte. Mintegy hat hónap múlva, kiszabadulván a börtönből, Móric visszatért a domonkosok közé, ők azonban féltek a nádor és a Csák család haragjától, ezért nem tartották a szigeten, hanem Bolognába küldték. Így Móric neveltetését és képzését Itáliában nyerte el, s csak fölszentelése után tért vissza Magyarországra.

Harminc évet töltött különböző domonkos konventokban. A győri konventben halt meg, és ott is temették el. 1494-től március 20-án boldogként tisztelték.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Móricról, aki a magyarok között nagyon tekintélyes Csák családból származott, Isten Anyja jelenésben jövendölte meg terhes édesanyjának, hogy a gyermek kedves lesz Isten és az emberek előtt. Kisgyermek kora után a tanulásban annyira előrehaladt, hogy a többieknek mindig példaképe volt jámborságban és a többi erényben is. A tanuláson kívüli időt imádságban vagy szerzetesekkel folytatott jámbor beszélgetésben töltötte. Nagyon kedvelte a szerzeteseket. Az egyik domonkos testvért, aki atyai várukban tartózkodott, térden állva kérlelte, hogy beszéljen neki a szentek életéről. Az elbeszélést hallgatva könnyekre fakadt, és szívében megszületett a vágy, hogy amint teheti, ő is szerzetes lesz. Mikor nagykorú lett, meg is akarta valósítani vágyát, atyja azonban megtiltotta, és akarata ellenére feleségül adta hozzá Amádé nádor leányát. Ez azonban csak késleltette, de meg nem változtatta Mór szándékát. Három évig ugyanis a legszentebb módon éltek együtt, majd kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Móric belép a domonkosokhoz, felesége pedig kolostorba vonul. Már mindketten elkészültek az útra, mikor a dolog Amádé nádor tudomására jutott, s mivel Móricot nem tudta más belátásra bírni, börtönbe zárta. Elvette tőle a szabadságát, de nem a szándékát. Másfél évig tartották börtönben, s mivel hajlíthatatlan maradt, végül megengedték, hogy szerzetbe lépjen.

A rendben harminc kerek esztendeig soha nem evett húst. Éjjel és nappal ciliciumot viselt, hogy lelke megfékezze a testét. Vácott éjszaka zárt ajtókon át ment be a templomba, s míg szokatlan fény ragyogta körül, az egész éjszakát imádságban töltötte. Végül Győrött 1336. március 20-án szentként fejezte be életét. Életében és halála után csodákat tett.


Szent Nikétász hitvalló

Szentünk Apolloniáda város püspöke volt Bithiniában. Kimagaslott jámborságával, irgalmasságával és a Szentírás ismeretével. A képromboló tévtanítás idején arra kényszerítették, hogy ne adjon tiszteletet a szentképeknek. Mivel ennek ellentmondott, Örmény Leó császár alatt száműzetésbe küldték Anatoliába, ahol meg is halt.

Ő volt az az asszony, akivel Jézus beszélgetett a kútnál. A történetet megtaláljuk Szent János evangéliumában (4,4-42.). Ezután Fotina az afrikai Kartagéna városában élt fiával együtt. Az elbeszélés szerint meggyógyított egy Sebestyén nevű katonát, akinek az arca megégett, és csúnya betegségben szenvedett. Krisztus hitének terjesztése miatt kútba dobták 66-ban.

Cuthbert Eatával együtt visszatért Melrose-ba, és Boisil halála után ő lett a prior. Amikor 664-ben, a whitbyi zsinat után Northumbria egyháza véglegesen átvette a római papság szokásait, és hagyományait, Eata lett Lindisfarne-i Szent Kálmán (lásd: 103. o.) utódaként Lindisfarne apátja, Cuthbertet pedig maga mellé vette mint priort.

Tizenkét éven át irányította Cuthbert Lindisfarne kolostorát. Aidan és a kelta szerzetesek hagyományain nevelkedett, és élete szigorúan aszketikus volt. Gyakran az egész éjszakát imádságban töltötte, nemegyszer egy folyó vagy a tenger jeges vizében állt. Nagyon irtózott minden feszültségtől, és állandóan arra intette szerzeteseit, hogy hűségesen kövessék a szentatya rendelkezéseit és az egyetemes Egyház hagyományait.

Lindisfarne szerzetesei korábban Szent Kolumba (lásd: 306. o.) regulája szerint éltek, de úgy látszik, hogy ebben az időben vezették be Észak-Angliában -- valószínűleg Wilfrid hatására -- Szent Benedek reguláját. Cuthbert mindennap összegyűjtötte szerzeteseit a kolostorban, hogy meghallgassanak egy fejezetet a regulából. Úgy tűnik, hogy az új regula véleménykülönbségeket idézett elő, Cuthbert azonban a reform és a szigorú fegyelem képviselője volt. Amint Béda közli, türelmével és barátságosságával megnyerte azokat a szerzeteseket is, akik korábban szemben álltak vele. Mint korának minden szerzetese, Cuthbert is hithirdető és pap volt. Melrose-ból kiindulva közreműködött a környező országok megtérítésében. Az ő idejében a Szigetországban még nem voltak plébániák, templom is csak kevés. Hetekig vagy akár hónapokig is kellett gyalogolnia Cuthbertnek egy vagy két kísérőjével a vad vidéken át, miközben prédikált és kiszolgáltatta a szentségeket. Béda arról értesít, hogy ebben az időben a nép örömmel sereglett össze Isten igéjének hallgatására, ha megjelent körükben egy pap.

Cuthbert a csodatétel adományában is részesült. Így tudunk arról, hogy a betegeket megkente szent olajjal, közülük sokan meggyógyultak. Még nagyobb volt hatalma a bűnösökön. Önként jöttek, hogy megvallják bűneiket olyan időben, amikor a gyónás a kolostorokon kívül még nem terjedt el általánosan. Vele is úgy történt, mint Aidannal: személyes szentsége, szigorú, aszketikus élete, a szegények, betegek és bűnösök iránti irgalma és együttérzése megnyerte a népet a hit számára. Cuthbert életében az imádság és a szemlélődés csodálatos módon kapcsolódott össze az Evangélium hirdetésének tevékeny életével.

Lindisfarne-i priorságának első éveiben Anglia népei között folytatta lelkipásztori munkáját, miközben zarándokok és vezeklők érkeztek hozzá, akiket vonzott szentségének és csodatetteinek híre. Amint a kelta szerzetesek közül jó néhányan, Cuthbert is ellenállhatatlan hívást érzett a remete még tökéletesebb élete iránt, és miután tizenkét évig volt a kolostor priorja, lemondott e tisztéről, és visszavonult egy Lindisfarne közelében levő kis szigetre, utána pedig a Farne-val szomszédos szigetek közül a legnagyobbra, Belső-Farne-ra. Ez a lakatlan sziklasziget ki volt téve a tenger és a hullámok ostromának, sem fa, sem fű nem nőtt rajta. Itt Cuthbert imádkozóhelyet és cellát épített magának, amelyeket magas fallal vett körül; kutat is ásott. Később sikerült árpát ültetnie, amiből megsüthette kenyerét. Nyolc évet töltött el ezen a szigeten remeteként; csak alkalomszerűen vittek neki táplálékot a testvérek Lindisfarne-ból, de egyre több zarándok kereste fel, nem csupán Northumbriából, hanem egész Britanniából, akiket szentségének híre és a bűnösök iránti közismert irgalma vonzott hozzá.

Ezekben az években Northumbria egyházát heves küzdelem nyugtalanította, amely Wilfrid yorki püspök és Ecgfrith király közt tört ki. Amikor végül is Wilfridet kiűzték az országból, Canterbury Szent Teodor (602--690) érsek felosztotta az egyházmegyét: Eata, Cuthbert apátja Lindisfarne, Tunberht pedig Hexham püspöke lett. 684- ben Tunberhtet ismeretlen okokból letette egy zsinat, amelyen a király nem, hanem csupán az érsek volt jelen. Cuthbertet nevezték ki Hexham püspökének. Teljesen akarata ellenére hagyta el remeteszigetét, és csak akkor adta meg magát, amikor a király személyesen látogatta meg. Eata, aki ismerte Cuthbert ragaszkodását Lindisfarne-hoz, megkönnyítette beleegyezését, amennyiben elcserélte vele püspöki székét.

Így hát Cuthbertet 685 húsvétján felszentelték Lindisfarne püspökévé és a kolostor apátjává. Úgy látszik, hogy felszentelése után nemsokára vizitációs körútra indult egyházmegyéjében. Május 20-án, amikor Ecgfrith király seregét Nechtansmere mellett megsemmisítették a piktek, megkezdődött Northumbria politikai hanyatlása. Cuthbert ekkor Carlisle- ben volt. Végül eljutott Whitbybe is, s ott egy Osingadun nevű helyen felszentelt egy templomot. Püspöki életéről egyébként csak keveset tudunk. Béda tudósít arról, hogy amikor valamelyik faluba ment, az emberek sátrat állítottak fel számára -- nagyon kevés templom volt még akkoriban --, saját maguknak pedig kunyhót eszkábáltak gallyakból; itt prédikált, keresztelt, meghallgatta a gyónásokat, bérmált és rátette kezét a betegekre. Gyakran hetekig járt vizitációs és lelkipásztori útjain. Püspöki élete nagyon rövid volt. Amikor nem sokkal 686 karácsonya után érezte, hogy közeledik halála, utoljára még visszatért Farne-ba.

Utolsó napjainak történetét herefrithi Szent Béda mondja el, aki később Cuthbert utóda lett mint lindisfarne-i apát, és aki két szerzetestársával a püspök mellett volt utolsó betegségében. Cuthbert teljes elkülönültségben folytatta remeteéletét a halálát megelőző egy- két hétig. Amikor súlyosan megbetegedett, akkor akarta legkevésbé igénybe venni testvérei szolgálatát.

687. március 20-án halt meg éppen akkor, amikor a szerzetesek Lindisfarneban, a kolostortemplom kórusában a 60. zsoltár szavait imádkozták: ,,Eltaszítottál minket, Istenem, áttörted sorainkat...''. Béda Venerabilisnál, aki csaknem fél évszázaddal később összeállította a szent életrajzát, és már látta a northumbriai egyház aranykora végének elérkeztét, ezek a szavak valóban prófétai jelentést nyertek.

Cuthbertet egy kőszarkofágban a lindisfarne-i templom oltára mellett temették el. Csakhamar szentként kezdték tisztelni: zarándokok áramlottak mindenfelől sírjához, amelynél a hagyomány szerint sok csoda történt. 698-ban felnyitották sírját, és a jelenlevők nagy ámulatára a teste még ép volt. A vikingek ismételt támadásai és viszontagságos vándorlás után a lindisfarne-i szerzetesek 883-ban új otthont találtak Chester le Streetben. Itt templomot építettek, és a zarándokok ismét áramlani kezdtek; föld- és pénzadományokkal, drága ékszerekkel tisztelték meg Cuthbert sírját.