A Nagyböjt eddig inkább a bűnbánat és önmegtagadás ideje volt,[1] ettől a naptól kezdődik az Úr szenvedéseiről való megemlékezés.[2] A Szentmisében – ami a szöveget illeti – ennek alig akadunk nyomára, azonban a zsolozsma úgyszólván teljesen erről szól. A szertartások előző szombat délután kezdődnek, mikor vecsernye előtt violaszínű lepellel[3] eltakarják a kereszten az Üdvözítő szent alakját és ezzel egy időben a szentek képeit.[4] Az eltakarás a gyásznak és szomorúságnak természetes symboluma, azért takarja el az egyház a XIII. század óta a szenvedés napjaira isteni Jegyesének képét.[5] Több liturgiamagyarázó szerint a napi evangéliumnak befejezése: „Jézus elrejtőzött és kiment a templomból” – adta ezt a gondolatot.

A vecsernyén azután fölhangzik a kereszt szent titkának dicsőítő éneke: Királyi zászlók lobognak (Vexilla Regis prodeunt), a matutinum előtt pedig és a dicséretben: zengd el ajkam a dicső harc... (Pange lingua gloriosi lauream certaminis) kezdetű hymnuszt. Ezek az énekek az egész szenvedési idő alatt (tempus passionis – két hét) előfordulnak a zsolozsmában. Szerzőjük Venantius Fortunatus felső-itáliai költő a VI. század végén.[6]

A Szentmise lépcsőimájában elmarad a 42. (Judica) zsoltár, „mert midőn eszünbe jut, hogy Jézus üldöztetése felől éppen ekkor tanácskoztak a zsidók, s az Úr az ő kínszenvedése előtt szomorú volt, mi sem keresünk vigasztalást és az üldözés ellen védelmet, hanem készek vagyunk szomorkodni és szenvedni Üdvözítőnkkel” – írja Szaniszló.[7] Elmarad azonkívül az összes szertartásokban[8] a „Dicsőség az Atyának...”, aminek magyarázatát Durandus abban keresi, hogy az Úr szenvedésében a Szentháromságot tiszteletlenség érte. Tetszetősebb az a felfogás, hogy az elmaradás emlékeztetni akar azokra a becstelenségekre, melyekkel a zsidók e napokban illették az édes Üdvözítőt.[9]

Jeremiásnak, a gyász hivatott prófétájának könyvét is e naptól kezdi olvastatni az egyház zsolozsmájában.

A Szentmise majdnem minden része az édes Üdvözítő közeli áldozatára figyelmeztet. Az áldozattal együttjáró szenvedésektől visszariad ugyan emberi természete (Intr. 42. zs. és Grad. Zsolt. 142. és 17.), de mégis csak magára vállalja e borzasztó feladatot, mert ezt Isten akarata és az emberiség java kívánja. (Tractus zsolt. 128, és Comm.). A keresztény léleknek mélységes hálát kell éreznie a Megváltónak önfeláldozása fölött. Ezt juttatja kifejezésre az Offertorium (zsolt. 118.), amikor megígéri, hogy viszonzásul meg fogja tartani az Ő parancsait.
__________________
[1] A későbbi keletkezésű pénteki officiumokat (a töviskorona, lándzsa, lepel stb.) X. Pius pápa nálunk megszüntette. (Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 133 és Kramp: Messliturgie und Gottesdienst. II. 13 o. – Néhol ma is megvannak)
[2] Durandus szerint azért éppen e napon, mert az előző hét péntekén támasztotta föl az Úr Lázárt. E csoda hírére azután szombaton összegyűltek a zsidó papok és írástudók és elhatározták, hogy megölik Jézust. (Rationale div. off. 189 o.)
[3] Régen fekete volt ez a lepel, innét a vasárnap magyar elnevezése. (Mih.: i.m. 135) Szaniszló szerint e név a Krisztus Urunk szenvedése fölött érzett gyászt fejezi ki.
[4] S. R. C. 1663. aug. 4. – „Mert nem méltó, hogy nyilvánosan és ünnepiesen láthatók legyenek a szolgák, mialatt Urunknak nincs alakja sem szépsége és mintegy elrejtette az ő arcát” – írja Nilles (Kal. II. 188)
[5] Durandus (i. h.) szerint azért, mert Krisztus istensége szenvedése alatt el volt rejtve. Azért marad eltakarva Nagypéntekig – írja – mert akkor a „templom kárpitja kettészakadt”.
[6] + 600 körül mint poitiersi püspök. L. Rauschen: Grundriss... 255 o. és Müller: Das Kirchenjahr 214 o. Költeményei M.L. 88 és Mon. Germ. hist. Auct. antiquiss. IV. (1881-1885)
[7] A Róm. Katholika Anyaszentegyház ünnepeinek szertartásai. 49 o. Ez a jelképes értelmezése a zsoltár elmaradásának. Valódi oka az lehet, hogy a mise Bevezetése a Judica zsoltárból lévén, az ismétlés elkerülése végett hagyták ezt ki a lépcsőimából. (Így Lonovics: i. m. 130. o. 5. j.) Talhofer szerint az elmaradás oka, hogy a Judica elmondása a lépcsőimában nem ősrégi szokás, már pedig a szenvedés napjainak szertartásainál csak az ősrégi szertartások maradtak fenn; vagy pedig azért maradt el, mert régen a lépcsőimát (42. zsolt.) akkor énekelték, mikor a papság az oltárhoz vonult, e napon pedig nem énekeltek. (Handbuch. 609 o.)
[8] Kivéve a zsoltárok befejezését.
[9] Szaniszló: i. m. 50.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 126-128. old.)