*Villaquejida (Spanyolország), 1538. november 18. +Peru, 1606. március 26.
Turibiusz, Peru apostola, abban a korban élt, amikor az új földrajzi fölfedezéseket követő sok erőszakos hódítás után a spanyol király kijelentette, hogy világbirodalmában sohasem nyugszik le a nap. Turibiusz papi küldetésének feladata az volt, hogy bizonyítsa: az Egyház céljai, amikor misszionál, mások, mint a világi hódítóké.

A trienti zsinat (1545--1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész Egyházat és átfogó reformmozgalmat indított meg az európai egyházmegyékben. Ennek a megújulási folyamatnak fő mozgatója Borromei Szent Károly, a fáradhatatlanul munkálkodó milánói érsek volt. A néhány évtizeddel korábban fölfedezett, de már nagymértékben evangelizált Amerikát csak jóval később érték el ezek a megújulási törekvések.

Dél-Amerika politikai és egyházi központja a 16. században egyre inkább Lima városa lett. 1546-tól a limai érsek volt felelős minden hívőért Panama és a Rio de la Plata között. Neki volt alárendelve Cuzco, Cartagena, Quito, Popayan, Asunción, Caracas, Bogota, Santiago, Conceptión, Córdoba, Trujillo és Atequipa egyházmegyéje, e hatalmas terület északtól délig több mint 5000 kilométert tesz ki és 6 millió négyzetkilométert foglal magába.

Peru misszionálását a dominikánusok indították el, de nem sokkal később nagyszámú franciskánus jött az országba. 1555-ben követték őket a jezsuiták, akik új, erős lendületet adtak a missziós munkának. A világi papság elsősorban a székesegyházi káptalanokban és az indián falvak plébánosainak kerületeiben tömörült.

Azokat az indiánokat, akik nem tudtak kimenekülni a spanyol uralom alól, rövid időn belül úgynevezett ,,encomiendákba'' zárták össze: minden spanyol részére meghatározott számú indián volt köteles dolgozni. Elvileg szabadok voltak és némi bért is kaptak, gyakorlatilag azonban szinte rabszolgaságban éltek. A többi indián a keleti hegyekbe menekült. Hamarosan föl lehetett ismerni egy választóvonalat a spanyol veretű kereszténység és az indiánok között, akik szenvedélyesen ellenszegültek a megtérésnek, mivel látták, hogy a misszionáriusok a hódítók kíséretében érkeztek.

II. Fülöp spanyol király elégedetlen volt a perui helyzettel. Ezért megbízta a granadai inkvizíciós tanács elnökét, egy ifjú licenciátust, hogy legyen Lima érseke és javítson a dolgokon. Az ifjú, aki fiatal kora ellenére alkalmasnak tűnt a nagy feladatra, Mongrovejói Turibiusz volt.

Turibiusz Spanyolország egyik kis falujában született. Először Valladolidban, majd Salamancában és Oviedóban tanult, 1573-ban jogi licenciátust szerzett. Mindössze két évi hivatásbeli tapasztalattal nevezték ki a granadai inkvizíciós tanács elnökévé, mely intézményt a keresztény hit tisztaságának védelmezéséért alapították. Mint világi ember, nagy komolysággal és körültekintéssel látta el hivatalát. Dicsérték jámborságát, aszkézisét, igazságérzetét és a szegények iránti szeretetét.

Mivel Turibiusz világi férfi volt és alig ismerte az amerikai egyház problémáit, elhárította II. Fülöp ajánlatát. A király azonban nem engedett és 1579. március 21-én átadta neki a kinevező okiratot. Így hát Turibiusz Sevillába utazott, mert az volt az amerikai ügyekben illetékes hely, és ott nagy igyekezettel tanulmányozta az Atlanti- óceánon túli óriási terület problémáit. Nem sokkal később megkapta a teljes hatalmat nehéz limai hivatalához. Miután Sevillában püspökké szentelték, 1580-ban egy Peruba induló hajóra szállt.

Turibiusz azon volt, hogy az amerikai egyházat alapjaitól kezdve megújítsa. Az új érsek mindig ökumenikus módon gondolkodott és cselekedett, böjtölt, és nem riadt vissza semmilyen áldozattól sem, körültekintően és kitartóan végezte feladatát. 1594-ben azt írta Spanyolországba, hogy 15.000 kilométert járt be, és közben több mint 60.000 hívőt bérmált meg. E szent legszembetűnőbb vonása a segítségre szoruló és jogfosztott indiánok iránti szeretete és a perui egyházért való aggódása volt. Ez arra kényszerítette, hogy eljárjon a szerzetesekkel szemben, akik féltékenyen vigyáztak előjogaikra, de a fegyelmezetlen világi papságot is kordába kellett szorítania. A spanyol telepeseknek, akik megengedettnek tartották a rablást, az erőszakoskodást, a jogtalanságot, a házasságtörést és az elnyomás minden elképzelhető formáját, világos szavakkal föltárta cselekedeteik gyalázatosságát.

A püspök 42 éves volt, amikor egyházmegyéjét átvette. Rögtön kezdetben föl kellett ismernie gyönge kezű elődje mulasztásait. A károk helyrehozásáért hosszú és fárasztó vizitációs utakra vállalkozott, hogy a helyszínen tanulmányozza és rendezze a viszonyokat. Püspöksége 25 éve

alatt négyszer utazta végig az országot. Minden útja több évig tartott, az utolsóról pedig már nem tért vissza: meghalt egy kicsiny, szegényes templomban az indiánok között, akiket mindig szeretett. Tanulságos a Libro de la visitas (Vizitációk könyve) c. írása, az utazásai alatt vezetett naplója. Statisztikái alapján messzire tekintő tervezőt ismerhetünk meg, és még a legkurtább följegyzései is a gyermekeit megértő atya izzó szeretetéről tanúskodnak.

1582 és 1604 között Turibiusz összesen 12 egyházmegyei zsinatot hívott össze. Ezek a gyűlések egyrészt alkalmat adtak neki egyházmegyéje reformálására, másrészt a papok kicserélhették egymás között munkájuk tapasztalatait, és Turibiusz össze tudta hangolni a kezdeményezéseket. Ezekre a gyűlésekre nem mindig Limában jöttek össze, hanem időnként kisebb plébániákon is, ahol az érsek éppen tartózkodott. Mégis mindenekelőtt azok a nagy püspökgyűlések határozták meg Latin-Amerika egyházának arculatát, amelyen Panama és a Rio de la Plata összes püspökei megjelentek. A 3. limai püspöki konferencia (1582. augusztus 15.--1583. október 18.), az ,,amerikai Tridentinum'' Turibiusz életművén a korona.

Heves vita támadt, amikor Turibiusz misszionálási kötelességeire figyelmeztette a szerzetes papokat, akik engedély nélkül megültek a biztos plébániákon. V. Pius pápa rendeletére hivatkoztak, melyet azonban Turibiusz kérésére már 1586-ban visszavont a kúria. Ilyen módon az érsek rákényszerítette a szerzeteseket, hogy újra ellássák missziós megbízatásukat. A jezsuiták jártak elöl a jó példával, és Turibiusz erős támaszai lettek.

A világi papság reformját a limai papi szeminárium alapítása vezette be. Így Latin-Amerikában főként Turibiusz kezdeményezésére felnőtt egy új papság. Tagjai világosan különböztek a spanyol kereskedőktől és katonáktól, akikkel korábban, sajnos, könnyen össze lehetett téveszteni őket.

Turibiusz legfőbb gondját az indiánok jelentették. Gyorsan megtanulta az inkák nyelvét, a quechuát, és megkövetelte, hogy minden pap, aki indiánokkal foglalkozik, tudja ezt a nyelvet. Amikor Turibiusz Limába érkezett, a ,,doktrinákban'', a missziós egyházközségekben minden körülmények között spanyolul akartak beszélni, úgy, amint azt az ,,Indiai Tanács'' előírta. De már a 2. limai püspökgyűlésen alkalmatlannak ítélték azokat a lelkipásztorokat, akik az indiánokat nyelvük ismerete nélkül akarták tanítani. Az 1551- ben alapított Limai Egyetemen Turibiusz quechua nyelvi tanszéket állított föl és oklevelet adott azoknak a papoknak, akik ezt a szakot eredményesen elvégezték.

A 3. limai püspökgyűlésen kidolgozott katekizmust három nyelven adták ki: quechua, almara és spanyol nyelven.

1583-ban az érseki egyházmegyében csak 150 plébánia volt, számuk 1598-ig a hatékony lelkipásztorkodás következtében 240-re emelkedett. Hogyha az egyház később is a Mongrovejói Turibiusz által kijelölt úton haladt volna tovább, Latin-Amerikában az evangélium egyre mélyebben ivódhatott volna az emberek szívébe. Sajnos, ehelyett szinte kizárólag a már megkereszteltek ápolásába vonultak vissza vagy megelégedtek a fölületes misszionálással.

Turibiusz negyedik vizitációs útján halt meg, 1606 márciusában. Földi maradványait a következő évben Limába szállították. 1679-ben IX. Ince boldoggá avatta, XIII. Benedek pedig 1726-ban oltárra emelte. XIV. Benedek Borromei Károlyhoz hasonlította és a lelkipásztorkodás megújítójának, sőt mi több, a szeretet fáradhatatlan követének nevezte.

Ünnepét 1969-ben vették föl a Római Kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány epizód tegye világosabbá annak a képét, aki a ,,szeretet követe'' volt az indiánoknál.

A spanyol szokásnak megfelelően az érsek az indiánokkal hordszéken vitethette volna magát kiterjedt vizitációs útjain, de ő gyalog ment, hogy ,,senkinek ne legyen terhére és az indiánoknak se okozzon szükségtelen munkát. Öszvéren ült, de ha a terep ezt nem engedte meg, akkor leszállt állatáról, fogta a botot, és bosszankodás nélkül gyalog ment tovább. Hogy a hegyekben jobban haladjon, különleges cipőt viselt.''

A limai alkirály és más spanyol előkelők rossz néven vették, hogy az érsek gyakran hosszú időre távol van. A kifogások Madridba, az Indiai Tanács fülébe is eljutottak. A Tanács megtiltotta az érseknek, hogy Limát elhagyja. Turibiusz azonban nem tartotta meg ezt a tilalmat, és a királynak röviden és velősen csak azt válaszolta, hogy őt Trient és a limai püspöki konferencia rendelkezései jobban kötelezik, mint a királyi törvények.

A szent haláláról a következőket jelentették: Turibiusz negyedik vizitációs útjának vége felé éppen a Pascasmayo völgyébe érkezett, amikor hirtelen rosszullét fogta el, és kénytelen volt megállapodni Santiago de Mirafloresban egy indián katekéta házában. Utolsó kívánsága az volt, hogy az indián egyházközség kicsiny kápolnájában áldoztassák meg. Arra kérte Jeronimo atyát, az ágostonosok helybéli kolostorának priorját, hogy hárfázzon neki. Mialatt Jeronimo a ,,Hitemet megőriztem'' és ,,Kezedbe ajánlom lelkemet'' zsoltárokat énekelte, Turibiusz utoljára föltekintett a keresztre. Nagycsütörtök volt, amikor Lima nagy érseke és Peru apostola meghalt.

Azt a kevés holmit, amit személyes használatra magánál hordott, kísérőinek ajándékozta. Amije még ezen kívül volt, azt szétosztották a szegényeknek, akiket oly nagyon szeretett.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Liberátusz és hitvese vértanúk, † 484.       


Szent Nikón (Győző) vértanú

Szent Nikón az itáliai Nápolyban élt. Atyja pogányságban nevelte fiát, keresztény anyja azonban Krisztus ismeretére tanította. Nikón először bátor és különös szépségű katona volt. Egy alkalommal társaival hadba kellett vonulnia. A harcban halálveszélybe került, várta, hogy az ellenség megöli. Emlékezett anyja szavára, a kereszt jelével megjelölte magát, és érezte, hogy különös erőt nyer általa. Csodásan megmenekült, és épségben tért haza. Kívánt keresztény lenni, de az üldözések miatt nehéz volt találni keresztelő papot. Nikón hajóra szállt, és Konstantinápolyba jutott. Utána Thrákiában Teodóz Kyzikei püspök megkeresztelte, és vele együtt a pusztában szerzetesi életet élt. Teodóz halála előtt rábízta 190 tanítványát, őt pedig püspökké szentelte. Nikon a többi Szerzetessel Szicíliába költözött, Útközben még Krisztus hitére térített 9 másik embert. Mindnyájan Tauroménia közelében telepedtek le. Décius császár üldözése idején elfogták, és kínzások alá vetették őket. Először társainak vették fejét, Nikont pedig másféle kínzások után szintén lefejezték 250-ben.

A szent vértanuk mindnyájan Hadrián császár alatt szenvedtek hitükért (117-38.). Filétosz szenátor volt, felesége Lídia, gyermekeik Makedon és Theoprepiosz mindnyájan keresztények voltak. Hitükért a császár maga elé rendelte kihallgatásra, de nem tudott szavaiknak ellentmondani, ezért Illíriába küldte, és börtönbe zárták őket. A börtönőr Kronid látva a vértanúk állhatatosságát, szintén Krisztus híve lett. Ez történt Amfilokhosz hadvezérrel is. Miután a vértanukat forró olajba dobták, épek és sértetlenek maradtak. Kívánva minél előbb Istenhez jutni, Maguk kérték Istentől a halált. Imádkozva adták vissza lelküket Istennek. Szenvedéseik Rómában kezdődtek, és Illíriában fejeződtek be.


BOLDOG ISTVÁN ES RAJMUND vértanúk (1242. május 29.)
A 13. században nagy gondot okoztak az Egyháznak az eretnekségek, különösen a dél-franciaországi albiak. III. Ince 1209-ben keresztesháborút hirdetett ellenük, mely húsz évig tartott, sok pusztítással, kegyetlenséggel minkét fél részérol. A háború az albiak legyozésével ért véget, de ezzel az eretnekség nem szunt meg. IX. Gergely 1233-ban elrendelte a pápai inkvizíciót az eretnekek felkutatására, s ha szükséges, a világi hatóság segítségének kérésére. A makacs eretnekeket halálbüntetéssel sújtották. A pápa 1240-ben egy egyházi férfiakból álló inkvizíciós csapatot küldött az albiak fészkébe, Toulouse* környékére. Vezetojük az Avenione-i bencés prior volt, hozzá öt egyházi személy tartozott, valamint három domonkos és két ferences: Narbonai István és Carboneri Rajmund, kiváló, képzett papok. Avenione prefektusa, Alfaro-i Rajmund a város eretnek vezetoivel kitervelte, hogyan végeznek titokban az inkvizítorokkal. Azzal az ürüggyel, hogy kihallgatásokat folytassanak, meghívta oket a város tanácstermébe, ahol fegyveresek voltak elrejtozve. Mikor a tizenegy férfi oda bement, a fegyveresek elorohantak és kardokkal, torökkel egymás után legyilkolták oket. Maguk a gyilkosok is csodálkoztak, hogy az áldozatok nem kiabáltak, nem jajgattak, hanem Tedeumot énekelve végezték be életüket, hálát adva Istennek, hogy életüket áldozhatják az o ügyéért. Mindez 1242. máj. 29-én, Urunk mennybemenetele ünnepén történt. Az eretnekek titokban akarták tartani véres és alattomos tettüket, de ez nem sikerült. Rendkívüli jelek árulták el a vértanúságot, s errol a város lakói is tudomást szereztek. A hithu katolikusok mindjárt igazi vértanúkként kezdték oket tisztelni, különösen Avenione-ban és Toulouse-ban. Megszakíthatatlan tiszteletüket IX. Piusz 1968-ban hagyta jóvá.
Két körülmény bizonyítja a tizenegy egyházi férfi vértanúságát, az egyik: fel voltak rá készülve, hogy küldetésük életük feláldozásával fog járni; a másik: a támadás alatt tanúsított magatartásuk. A Tedeum éneklése.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Boldog Istvánnak és Rajmundnak a kegyelmet, hogy Krisztusért vértanúhalált szenvedjenek. Isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is vállaljuk a hitünk szerinti életet. Krisztus, a mi Urunk által.

SVÉD SZENT KATALIN szerzetesnő, III. r. (1331-1381)
Apja Ulf Gudmarsson elokelo úr, anyja Szent Brigitta volt. Nyolcan voltak testvérek. Fiatal korában kolostorban nevelkedett. Szülei - az o elozetes megkérdezése nélkül - 14 éves korában férjhez adták Kyren Egárdhoz, akivel azonban közös megegyezéssel József-házasságban élt négy évig. 1350-ben - férje beleegyezésével Rómába ment anyjához, s amikor férje pár hónapon belül meghalt, anyja mellett maradt. Annak leghuségesebb kíséroje, legbuzgóbb tanítványa, késobb muvének folytatója lett. Részt vett anyja szeretetszolgálataiban is. (Szegények, betegek gyámolítása, utasok, zarándokok fogadása, gyermekek oktatása.) Mint anyja, úgy o is Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Szent Ferenc példájára nem térítette el oket az egyházhoz való huségtol a Rómában tapasztalt sok visszaélés és botrány. A szenvedo Úr Jézusra gondolás segítette oket, hogy az Egyházban felismerjék a szenvedo, megalázott Krisztust. Katalin elkísérte anyját a Szentföldre is, majd annak halála után, 1373- ban anyja földi maradványaival visszatért Svédországba, ahol anyja akarata szerint a pápa jóváhagyott Regulája szerint megkezdte Vadstenában a közös életet (Brigitta-rend). Az egyre gyarapodó novérek ot választották apátnojüknek. 1375-ben ismét Rómába ment, hogy szorgalmazza anyja szentté avatását. Sok csoda történt ugyanis annak sírjánál. Rómában nagy hatással volt rá a Sziénai Szent Katalinnal való találkozás. Mindkettojük (és anyja) fáradozása eredménye volt, hogy a pápa 1377-ben végleg visszaköltözött Rómába. Svédországba visszatérése után hamarasan megbetegedett. Gyomorbaja miatt áldozni nem tudott, de betegágyához hozatta a szentostyát, hogy legalább lássa. 1381-ben halt meg Vadstenában márc. 24- én. 1474-ben avatták szentté.
Szent Ferenc tanítása a papokról:
„Az Úr oly mély hitet öntött belém - egyházi rendjükre való tekintettel papjai iránt, akik a római Szentegyház szerint élnek, hogy még ha üldöznének is, hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni oket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bunt, mivel Isten fiát szemlélem bennük.”

Imádság:

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Bazil a Galáciában levő Ankirai egyház papja volt. Nagy buzgósággal tanította híveit a keresztény igazságokra, és igyekezett eltéríteni őket minden gonosz úttól. Abban az időben, amikor trónra lépett a hitehagyott Julián császár, és vissza kívánta állítani a bálványok tiszteletét, Bazilt is elfogták, és Szaturnin parancsnok elé vitték. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, börtönbe vetették, fára függesztették és testét szaggatták. Egy idő múlva Julián császár is Ankyrába érkezett, Bazil előtte is bátran hirdette a keresztény hitet és a bálványok oktalanságát. Ezért szörnyű kínzást találtak ki számára. Naponta hét szíjat kellett kimetszeni a bőréből. Amikor már egész testét szétszedték, megtüzesített villával átszúrták. A kínok között földre esett, és mintegy édes álomba merülve adta vissza lelkét Istennek 363. január 28-án.


Szent Beáta


SZENT BENVENÚTUSZ püspök (kb. 1220-1282)
Ancona-ban* született a nemes Scotivoli* családból. Apja kérésére Bolognában egyházi és polgári jogot tanult, majd visszatérve Anconába pappá szentelték. Egy ideig püspöke archidiákónusa (esperese) lett, majd a pápa a még fiatal papra rábízta az osimoi* egyházmegye vezetését. Rangja megfelelt a mai püspöki általános vikárius rangjának. Osimo püspöksége IX. Gergely pápa utolsó éveiben (1240 körül) átpártolt II. Frigyeshez, ghibellin lett. Emiatt a pápa megvonta tole a püspöki hivatalt s azt átruházta a szomszédos Recanati*- ra. Benvenútusz igen okosan, megnyero modorban, de ugyanakkor határozottsággal látta el kényes feladatát, úgyhogy néhány év múlva sikerült a pápa iránti huségre vezetni egyházmegyéjét. IV. Orbán ezek után visszaadta Osimonak a püspöki rangot, s kinevezte püspöknek Benvenútuszt. „Benvenútusz - írja a pápa – kiváló: feddhetetlen élete, tudománya, a lelkiekben való buzgósága s az ügyek intézésben való ügyessége miatt. O szívünk szerinti férfiú. Ot nevezzük ki Osimo egyháza pásztorának és püspökének, abban a meggyozodésben, hogy tapintatával, Isten kegyelmével és a Szentszék támogatásával elo fogja mozdítani ennek az egyházmegyének lelki és földi jólétét, s a városnak visszaadja elobbi fényét, megerosíti az Anyaszentegyház iránti huségben.” Benvenútusz meg is felelt a várakozásnak. Püspökké szentelése elott azonban egy meglepetést kelto lépést tett: belépett a Ferenc-rendbe. Ezzel jelezni akarta, hogy Szent Ferenc szellemében akarja ellátni püspöki feladatát. (Ugyanezt a lépést tette meg félszázaddal késobb Szent Lajos püspök.) Az akkori eloírások megengedték, hogy ne kolostorban töltse a novíciát évét, így püspökként egy év múlva fogadalmat tett. Figyelmes, segítokész volt hívei iránt. Ferences ruhában, mezítláb, a szegénységet nagy buzgalommal gyakorolva járta egyházmegyéjét, végezte a pasztorális látogatásokat, hirdette Isten igéjét, szorgalmazta az egyházi fegyelmet. Az apostol intelméhez híven „kezét elhamarkodva nem tette föl senkire” (1 Tim 5, 22), vagyis csak arra alkalmasakat szentelt fel pappá. Ezek között volt Tolentinoi Szent Miklós is. Isten csodákkal is megerosítette tanítását. 13 évi püspöki muködés után, amikor érezte, hogy élete végéhez ért, Szent Ferenchez hasonlóan kívánt meghalni: a székesegyházba vitette magát, ruháit is levetve a földre feküdt, így halt meg papsága és a hívek körében 1282. márc. 22-én. Testét az osimoi székesegyházba temették, sírját Isten csodákkal dicsoítette meg. IV. Márton már három évre rá szentté avatta (az ilyen gyors szentté avatás a XIII. században nem volt ritkaság).

Imádság:

Szent Droszida vértanúnő

Traján császár uralkodása idején (98-117.) a hitükért kivégzett vértanuk testét a pogányok egy időre temetetlenül hagyták. A keresztények azonban, főleg éjszaka, tisztelettel összeszedték és eltemették őket. Néhány tiszta szűz is ezzel foglalkozott. Erről tudomást szerzett a császár lánya Droszida, és ő is közéjük állt. Vőlegénye ezt kifigyeltette, és mindnyájukat elfogták. A császár mindenki számára, aki nem imádja a bálványokat, a tüzes kemencébe dobatást hirdette ki. Droszida is így nyerte el a vértanúságot a szíriai Antiochiában.

Tamás erényes élete és kiváló értelme miatt a konstantinápolyi Nagy Egyház diakónusa lett Böjtölő Szent János által. Fókász császár uralkodása alatt (602-10.) Konstantinápoly pátriárkája lett. Békében hunyt el 610-ben, március 21-én.