SZENT NOTKER bencés szerzetes
*Sankt Gallen kanton, 840 körül. +Sankt Gallen, 912. április 6.
Beszédhibája és foghíja miatt ő maga Balbulus, azaz Hebegő Notkernek nevezte magát. Ám a kortársaitól ,,a Szentlélek edénye'', az utókortól ,,a költő'' nevet kapta.

Notker élete a politikai és kulturális hanyatlás idejére esik. Nagy Károly hatalmas műve: a keresztény Nyugat népeinek egyesítése a római hagyomány, a keresztény hit és a frank állam jegyében, epigonszerű utódai alatt széttöredezett. A verduni szerződés (843) megpecsételte az egység széthullását, és olyan történelmi folyamat kezdetét jelzi, amelynek jelentőségét a kortársak nem láthatták előre. Ez a szerződés nem hozott sem nyugalmat, sem békét, hanem sokkal inkább állandó új viszálykodásokat, örökségfelosztó terveket és háborúkat. A külső ellenségek: normannok és szaracénok tartós fenyegetése jelentősen meggyengítette a karoling utódállamokat, olykor azonban felkeltette a keresztény összetartozás érzését is. A III. (Vastag) Károly (+888) alatt újból elért birodalmi egység csak mellékes epizód maradt; a 9. század baljós jelekkel végződött.

A politikai hanyatlásnak megfelelt a szellemi-kulturális süllyedés. Az a nagyszabású fáradozás a művelődés érdekében, amelyet ,,karoling reneszánsz'' néven szoktak jelölni, a 9. század harmadik negyedében a nyugati frankok birodalmában még egyszer a tetőpontjára jutott, majd hamarosan kihunyt. Sok iskola elsorvadt, kéziratok hevertek feldolgozatlanul, krónikák szakadtak félbe.

A keleti frankok birodalmának kulturális központjai közé tartozott Sankt Gallen is, amely ezekben az egyébként olyan kevéssé szerencsés években virágkorát élte. Eredetileg az ír Szent Gallusnak (lásd: 533. o.), Szent Kolumbán (lásd: A szentek élete, 679. o.) tanítványának az alapítása volt, ám Gallus halála után csakhamar visszafejlődött. Szent Otmár (689 körül--759) a bencés regula alapjain új életre keltette az alapítást. A kolostor elkeseredett küzdelmet vívott a területileg illetékes konstanzi püspöktől való függetlenségéért. Jámbor Lajos 816- ban a kolostornak a szabad apátválasztás kiváltságát adományozta.

Notker 840 körül született Thurgau tartományban, valószínűleg Jonschwilben (Sankt Gallen kanton). Mivel apja korán meghalt, Adalbert, Nagy Károly régi hű harcosa vette magához, és azon fáradozott, hogy neveltjét megismertesse a császár nagy tetteivel. A fiú talán öt-hat évesen bencés kolostorba került, ahogy ez akkoriban gyakran megtörtént. A kolostorban Adalbert fia, Werinbert, aki Fuldában tanult, fogta pártját a gyermeknek, és gyakori elbeszéléseivel közel hozta hozzá Nagy Károly jámborságát és egyházi tevékenységét.

A kolostori iskola képzésének a célja az volt, hogy Isten szolgálatára neveljen. A latin zsoltárok gyakori imádkozása azzal az előnnyel járt, hogy idővel megérezték valódi, eleven, életközlő lüktetésüket. Az a virtuóz mesterség, amellyel Notker később himnuszaiban a gyakran merev nyelvi anyagot összefűzte és elrendezte, bizonyára itt nyerte el az alapját. A tanításban ezután következett az olvasás, a művészi írás, a himnuszéneklés és a nyelvtan oktatása. Mindezeket klasszikus és keresztény költők, különösen Vergilius és Prudentius segítségével tanulták. Notker görögül is tanult valamennyit; ez nem volt bevett szokás az ő korában. A Biblia a latin nyelvi köntösben is annyira elemi módon hatott, és olyan mélyen megragadta a kora középkori embert, hogy az ősszöveg filológiai kutatását nem érezték szükségesnek. A tanulónak végül a versírást kellett megkísérelnie, és Notker ekkor tanulta meg a költészet mesterségbeli fogásait.

Később gyakran kisebb utazásokat tett kolostori ügyekben; egyszer Zürich vidékére, máskor Allgäuba, leggyakrabban pedig a Thur és Töss közti szülőföldjére. Néha okmányokat írt a kolostor számára, egypár évig betegápolóként, alkalomszerűen pedig könyvtárosként is működött. Már ifjúkorában megbarátkozott két jól képzett társával, Ratperttel (+884) és Tutilóval (850 körül--913). A szelíd és félénk Notker a barátai között tisztánlátó, tudós, bölcs és költő volt egyben. Éjfél után két órakor, amikor elhangzott a laudes, mindhárman összejöttek a scriptoriumban, és a reggelig terjedő órákat közös munkával és elmélkedéssel töltötték el. Egy ilyen alkalommal fogant meg a terv Notkerben, hogy a Walafrid (808/09--849) által negyven évvel azelőtt összeállított művet, Szent Gallus életét újból megírja. -- Minden félénksége és érzékenysége mellett Notkert mélységes belső nyugalom töltötte el. III. Károly egy büszke udvari emberének, aki csodálkozott az egyszerű szerzetes tudós tekintélyén, és azzal a gúnyos kérdéssel akarta őt nevetségessé tenni, hogy mit tesz Isten ebben a pillanatban, nyugodtan válaszolta: ,,Azt teszi, amit mindenkor tesz: felemeli az alázatosakat, és megalázza a gőgösöket''.

Notker különböző jellegű műveket hagyott hátra. Egykori tanítványának, III. Salamon (859--919) konstanzi püspöknek ajánlott műve, a Formulák könyve különféle jellegű levelek gyűjteményét tartalmazza: személyes megnyilatkozásokat, versleveleket, tanító leveleket, hivatalos iratokat, jogi okiratba foglalásokat, királyi okleveleket.

870-ben az idősebb nemzedék legtekintélyesebb egyháztörténésze, Szent Ado (+875) vienne-i érsek saját Martirológiumát küldte el Sankt Gallenbe. Notker tanulmányozta a kéziratot, és néhány javítást vezetett bele. Később az általa összeállított Martirológium alapjává tette, összevetette Hrabanus Maurus (lásd: 83. o.) megfelelő művével, és szakaszok százait fűzte hozzá. Ez a túlságosan terjedelmes megfogalmazás Ado megrövidített Martirológiumával szemben nem terjedt el.

Amikor III. Károly Sankt Gallenben tartózkodott, Notker beszélt neki Nagy Károly tetteiről. Rögtön felhívást kapott, hogy írja le őket. Ahogy a Himnuszok és a Formulák könyvében, valamint Szent Gallus életrajzában, a Gesta Caroliban is olyan jellegű művet alkotott, amilyennel egyhamar senki sem próbálkozott. A szerző nem a történelemhez, hanem a történetekhez fordult. A műben főleg a nagy uralkodó misztikus képe rajzolódik ki, de kiolvashatjuk belőle Notker nézeteit is a papi fejedelmek helyes és hamis magatartásáról, a bűnről és a vezeklésről, az ördögről és a csodáról, a császár és a püspökök kölcsönös viszonyáról. Különleges tetszéssel rajzolta meg Károlynak a szent dolgok és az Egyház iránti gondoskodását.

Notker halhatatlan műve a Liber hymnorumban összegyűjtött szekvenciái. Nyugati frank minták alapján alkotta meg s vitte formai és tartalmi szempontból egyaránt a legnagyobb tökéletességre.

Himnuszaiban Notker nemcsak zseniális költőnek mutatkozik, hanem mélységesen jámbor férfinak is, aki határtalanul tiszteli Krisztust, Máriát és a szenteket.

Húsvét ünnepi szentmiséjében, amikor a Victimae paschali laudes kezdetű szekvenciát énekeljük, Húsvét áldott áldozatját Notker szavaival áldjuk.

912. április 6-án halt meg Notker, amikor már Sankt Gallenben is megkezdődött a lelki hanyatlás. 1513-ban pápai megbízás alapján konstanzi Hugó püspök avatta szentté; 1624-ben megerősítették kultuszát.


Szent Platonida anya

Platonida először az egyház diakonisszája volt. Aztán, magányos életre vágyva, eltávozott a niszibei pusztába és ott női kolostort alapított. Társainak élete példájával mutatta meg a szerzetesi élet szépségét. Az ő és társnői élete imádságban, szabadidőben kézimunkában telt el. Istenfélő életének 308 körül lett vége.

Szápor perzsa király ejtette őket fogságba. Mivel hitükben állhatatosak voltak, a király lefejeztette őket 344-47 körül.


Szent Celesztin
           

Szent Dénes     püspök és hitvalló, † ~170       


Szent Eutiches érsek

Szentünk Frigiából származott. 12 éves korában szülei Konstantinápolyba küldték magasabb tanulmányokra. Társai közül kitűnt a tudományokban való haladásban, de gondolt a magasból származó bölcsességre is. Szándékában volt a szerzetesi életbe lépés is. Először megkeresztelkedett, aztán végigjárva az előirt, egyházi fokozatokat, áldozópappá szentelték. Az amasziai kolostorok egyikében felvette a szerzetesi rendet is. A kolostor főnökévé is választották. Részt vett az V. egyetemes zsinaton 553-ban Konstantinápolyban. A megbetegedett sinasziai metropolita helyett ő elnökölt. Amikor az idős Méruász konstantinápolyi pátriárka érezte halálát, őt ajánlotta utódául. Életének 40-ik évében valóban megválasztották, Eutiches jól kormányozta lelki nyáját és erős védelmezője és oszlopa volt az igazhitű tanításnak a tévtanítók ellen. Néhány év múlva, Jusztinián császár, elvakítva a dokéta tévtanítás követőitől, a pátriárka ellen fordult, új pátriárkát választatott helyette, őt pedig számkivetésbe küldte. Egy kolostorban 13 évet töltött el így, élete szigorú aszketikus volt. Istentől a gyógyítás és jövőbelátás adományait kapta meg. Jusztinián császár halála után, Jusztin császár uralkodása alatt visszatérhetett lelki nyájához. Még 5 éven át kormányozta híveit, és 582-ben fejezte be szent életét.

Teodóra istenfélő szülőktől származott, Egina szigetéről. Amikor elérte a felnőttkort, házasságra lépett és egy leánya született. Mivel az ellenség rátámadt a szigetre, a fiatal házasok Szalonikibe költöztek. Teodóra leánya, elérve a felnőttkort egy szaloniki kolostorba lépett, aztán pedig, férje halála után Teodóra is abba a kolostorba lépett be. Isten kegyelmétől erősítve nagy lelki haladást tett a szerzetesi életben. Életében is halála után is sok csodát művelt. 879-ben hunyt el.


Szent Teodul és vértanútársai

Teodul jámbor keresztény szülők gyermeke volt, Fiatal volt, ékes tekintetű és szeplőtelen életet élt. A tesszalonikai egyházban volt felolvasó. Három fiútestvére szintén hasonló szép életet élt. Teodul egy álombéli látomás után reggel egy szent kereszt jelét viselő gyűrűt látott a kezén. Ezzel a gyűrűvel minden beteget meggyógyított, akivel csak találkozott.

Agatopod szintén a szaloniki egyházban szolgált, mint diakónus. Idős ember volt és tiszta életet élt.

Amikor, a császárok keresztényüldöző rendelete eljutott Szalonikibe, a hívek egy része elmenekült, mert gyengének érezte magát, más része visszatért a pogányságba, de a hűséges keresztények kitartottak. Köztük volt a két egyházi szolga is. Sem rejtőztek el, hanem állandóan a templomban voltak, imádkoztak és várták saját szenvedéseik kezdetét. A katonák, mihelyt tudomást szereztek róluk, Pausztin városparancsnok elé vitték őket. Először Teodult hallgatta ki, de nem tudta hitehagyásra rávenni. Azután az idős Agatopód következett, de ő is csak az igaz Istennek akart áldozatot bemutatni. Mindketten, a börtönbe kerültek, ott isteni látomás erősítette meg őket a rájuk váró kínzásokra. A börtönben imádkozókat hallgatták azok a rabtársak, akik valódi bűnökért várták büntetésüket vagy halálukat. Megbánták bűneiket és bocsánatot kértek Isten szentjeitől bűneikéit. Mivel félő volt, hogy sok pogány kereszténnyé lesz, a városparancsnok elrendelte, hogy Teodult fejezzék le. Ez nem történt meg. Újra börtönbe kerülve Agatopoddal együtt, másnap mindkettőjüket arra ítélték, hogy a tengerbe dobják. Követ kötve nyakukra a hajóról a tengerbe fullasztották őket. A tenger hullámai a partra vetették szent testüket, a keresztények pedig tisztelettel temették el őket 303 körül.

*Valencia, 1350 körül +Vannes (Bretagne), 1419. április 5.
Vince 1350 táján született Valenciában. 1367-ben belépett a domonkos rendbe. Leridában és Barcelonában tanult, aztán Valenciában tanított. A káptalan prépostja, Luna Péter megismerte és nagyra értékelte, később pappá is szentelte. Vincét nagyra becsülték tudománya, a betegek iránti részvéte, okos tanácsai és példás életmódja miatt. Irodalmi tevékenységet is kifejtett: prédikációkat, néhány értekezést meg egy lelkiéletről szóló tanulmányt tulajdonítanak neki. Amikor Luna Péter 1390-ben az avignoni pápa legátusaként járt Valenciában, sikerült a római pápa ellenében VII. Kelemen pápa hívének megnyernie Vincét, ki közben már megbecsült szónok lett. A legátus kíséretében Vince közelebbről megismerhette számos vidék lelkiállapotát és erkölcsi viszonyait. Lelke mélyéig átérezte, hogy mekkora szükség van az Egyház egységére és az erkölcsök javulására. Amikor Luna Péter XIII. Benedek néven avignoni pápa lett, udvarába hívta és rábízta a kúria gyóntatását. Vince vállalta a munkát, de a fölkínált egyházi méltóságokat visszautasította.

1399-ben úgy érezte Vince, hogy egy súlyos betegségéből csodálatosan gyógyult föl. Annak jelét látta ebben, hogy ezután kizárólag az igehirdetésnek kell élnie. 1399. november 22-én elhagyta Avignont. Első prédikációs útja Marseilles-en keresztül, a Riviera mentén Lombardiába vezetett, azután 1403-ban Savoyába, Genfbe, Lausanne-ba, Fribourgba és Lyonba. 1408-ban Montpellier-ben, 1409-ben Barcelonában prédikált.

Mint szónok a szó, az imádság és a példa minden eszközével igyekezett az embereket megragadni. Életmódjának szigorúsága minden vitán fölül álló tekintélyt szerzett neki. Erkölcsi követelményei tudatosan magasak voltak. A hit dolgában kérlelhetetlen volt. Mégis számos hálás híve követte hűségesen egyik helyről a másikra. Azokat a túlkapásokat és veszélyeket, amelyek az ilyen közösségekben támadni szoktak, Vince céltudatos és keménykezű vezetéssel távol tartotta.

Tartósan hatott a lelkekre az Antikrisztus és a világ vége jöveteléről szóló prédikálása. Prófétának tartották. Egyszer Valenciában Borja Alfonznak megjósolta, hogy el fogja nyerni a tiarát. A jóslat teljesedett, amikor III. Callistus néven pápa lett belőle. Itáliában előre megmondta Sziénai Bernardin működését és szentté avatását. Nagy témája azonban a világ vége volt. Az istenfélelem, amely őt teljesen átjárta, átragadt hallgatóira. De nem a félelemkeltés volt számára a végcél: tudta, hogy a félelemnek a szeretetben kell föloldódnia és szeretetté kell válnia. Ezért Vincének nem volt kizárólagos témája a végső idők rettenetessége. Kézzel leírt prédikációiban fölvetette a kérdést, hogy mikor jön el az Antikrisztus. Nagyon józan volt a válasza: senki sem ismeri azt a napot és órát. Bűnbánó lélekkel kell tehát rá várakozni. Az a döntő, hogy megtartsuk az Úr intelmét: ,,Virrasszatok és imádkozzatok!'' Mindazonáltal kora zűrzavaros viszonyai hatására Vince hajlott arra a véleményre, hogy a végső nap közel van.

Tortosában és más spanyol városokban Vince ismételten fölszólalt a zsidókkal folytatott vallási párbeszédekben. Olykor keresztény szempontból nem igazolható módszereket is alkalmazott: nem rettent vissza attól, hogy a világi hatóságokkal nyomást gyakoroltasson a zsidókra, s így kényszerítse őket beszédeinek meghallgatására. Akik a zsidóságból megkeresztelkedtek, tekintélyes emberek voltak, ezért megtérésük nagy hatást váltott ki a nép körében. Még mohamedánokat is sikerült az Egyházba vezetnie.

A spanyol királyságok uralkodói jó viszonyt tartottak fenn az aszkéta szónokkal, és támogatták fáradozásait. XIII. Benedek már 1413- ban békeközvetítőnek akarta fölhasználni. Vince fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét. 1415-ben nyíltan legatus a latere Christinek (Krisztus személyes követének) nevezte magát annak mintájára, ahogy a pápák ,,a latere'' (szó szerint: ,,oldaluk mellől'' küldött) legátusokat szoktak küldeni személyes képviseletükre. Az ibériai királyok véget akartak vetni annak az áldatlan állapotnak, amely a ,,nyugati egyházszakadásból'' következett (a keresztények évtizedeken át két, illetve három pápa közötti szakadásban éltek), és amelyet XIII. Benedek álnoksága egyre csak tovább nyújtott. Vincét is bevonták a tárgyalásokba. Áldozatos belső elszántsággal Vince elszakadt ugyan az avignoni pápa iránti engedelmességtől, de a rómainak még nem vetette alá magát. 1416. január 6-án ő hirdette ki Perpignanban, hogy Aragónia, Kasztília és Navarra királyai megtagadják az engedelmességet XIII. Benedektől. Ezzel spanyol oldalról megnyílt az út a konstanzi zsinat egységpápája előtt. Noha biztosan nehezére esett Vincének az elfordulás XIII. Benedektől, az egész egyház javát előbbre helyezte, mint az avignoni pápához való ragaszkodást.

Ezek után Vince elhagyta spanyol hazáját, és észak felé indult. De nem Konstanzba ment, ahova meghívta Johannes Gerson, a nagy befolyású teológus és egyházpolitikus, hanem meglátogatta Colettát, a klarisszák bátor megreformálóját, aztán továbbvándorolt Normandiába és Bretagne- ba. Kemény talajon dolgozott, most főként mint népmisszionárius. Ezzel megkezdődött prédikációs útjainak harmadik és egyben utolsó szakasza. Most már nem nyúlt korábbi kedvelt témáihoz, az Antikrisztus közeli jöveteléhez és a világ végéhez. A vallási reform építő munkáját végezte. Franciaország akkoriban az Angliával vívott százéves háború megpróbáltatásai alatt szenvedett. Vince kevesebbet gondolt a világ, mint saját életének végére. Szigorú életmódja mellett kitartott. Amikor a toulouse-i érsek azt tanácsolta neki, hogy mérsékelje önmegtagadásait, azt válaszolta, hogy nem könnyű abbahagyni egy hosszan gyakorolt szokást.

Képes volt az embereket beszédeivel órákon át lekötni. Fáradhatatlanul folytatta apostoli útjait, gyakran szamáron ülve. Valenciai nyelvét a latin nyelvű országokban mindenütt megértették. Élete utolsó éveiben a francia nyelvet is használta. Amikor megérkezett egy településbe vagy városba, ünnepélyes fogadtatást rendeztek számára.

Működése a bretagne-i Vannes-ban ért véget. 1419-ben még megtartotta a nagyböjti beszédeket. Amikor testi erejének hanyatlását érezte, elbúcsúzott a burgundi hercegnőtől, aki őt mélységesen tisztelte. Még egyszer megáldotta szeretett betegeit, nagy áhítattal fogadta a végső szentségeket, és hálásan vette az V. Márton pápa által neki küldött teljes búcsút. Fölolvastatta az Üdvözítő szenvedésének történetét, összekulcsolta kezét és megcsókolta a feszületet, azután meghalt. Szent boldogság ömlött el arcán. 1419. április 5-e volt. Holttestét a vannes-i püspöki templomba vitték és ott temették el. 1455-ben III. Callistus pápa Ferreri Vince prédikáló testvért fölvette a szentek sorába.

Ferreri Vince mint a 15. század egyik leghatalmasabb -- bűnbánatot hirdető -- prédikátora vonult be az Egyház történetébe.

Ünnepét 1667-ben vették föl a római naptárba, április 5-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről a rendkívüli emberről, a késő középkor oly nagyhatású bűnbánati szónokáról kortársainak vallomásai megragadó, eleven képet hagytak ránk.

1399-ben Vince súlyosan megbetegedett. Gyógyulásért imádkozott, és megjelent neki az Üdvözítő Szent Domonkos és Szent Ferenc társaságában, megérintette az arcát, és megbízta, hogy menjen prédikálni és nyerjen meg sok lelket.

Az emberek lesték a szavát. Toulouse-ban az ő kedvéért három héten át szünetelt az egyetemen az előadás és minden más prédikáció. Vince keserű igazságokat mondott fejedelmeknek és prelátusoknak, parasztoknak és kalmároknak egyaránt. Olyan dolgokról is szólt, amelyek egyébként érinthetetleneknek számítottak. Őszinte kritikát mondott a fennálló viszonyokról. Nagy aszkéta és vezeklő híre előtte járt. De e nélkül is elég volt egy tekintet csont-bőr alakjára, és mindenki meggyőződhetett róla, hogy ez az ember semmi olyant nem követel mástól, amit maga már régen ne teljesített volna. Hús sohasem került asztalára, a vasárnapok kivételével negyven éven át naponta csak egyszer étkezett. Ágya szalma volt és szőlőlevél. Mint egy második Keresztelő János állt az emberek előtt.

A későbbi években szamáron szokott utazni. Imádkozók és bűnbánók, szerzetesek és laikusok követték. Egészen haláláig vezetett ilyen vezeklő meneteket országszerte. Csapata előtt keresztet vittek. Kora reggel misézett, azután prédikált, gyakran három órán át. Utána harangszó hirdette, hogy elérkezett a betegek megáldásának az ideje. A betegek megáldása után evett valamit, azután gyóntatott és azokkal az emberekkel foglalkozott, akik valamilyen ügyben jöttek hozzá.

Amikor már legyengülve és ősz fejjel járta végig Bretagne-t, hatalmas hangja még mindig túlzengte a tenger harsogását. Személyiségének bűvkörében tanítványok csoportja követte, akik bűneikért korbácsolták magukat és egyéb vezeklést vállaltak. Hosszú, keresztvégű botjára támaszkodva Istenhez szólította a népet, és szavát újra meg újra a megtérés csodája követte.

Márk Athénból származott. Szülei halála után, nagy vágyat érezve a szerzetesi élet iránt, elment Etiópiába, a pusztába, és a Thrák hegység alján egy barlangban telepedett le. 95 éven keresztül élte a pusztai remeték nem könnyű életét. A teljes magányosságban élt, nem látott sem embert, sem állatot, sem madarat. Nem volt sem ruhája, sem saruja, azért sokat szenvedett az időjárástól. Isten megdicsőítette szolgáját a csodatevés adományával, életének utolsó napján meglátogatta őt felsőbb kinyilatkoztatás alapján az idős Szerápion atya. Jelen volt Márk boldog halálánál, ami 400 körul következett be.


Szent Piatón atya

Platón nemes és istenfélő keresztény szülők gyermeke volt. Kezdettől fogva jó nevelésben részesült. Hamar árvaságra jutva, rokonai nevelték, náluk jő előhaladást tett a tudományokban is, az erényes életben is. Miután elérte a felnőtt kort, felszabadította szolgáit, vagyonát szétosztotta, és az Olimposz hegyére menvén szigorú életet élt. Különös örömét találta a könyvek írásában, és abban, hogy az atyák írásaiból lelkileg hasznos könyveket állított össze. 35 éves korában a kolostorfőnök halála után egyhangúlag őt választották meg a szerzetesek elöljárójuknak. Egy idő után Konstantinápoly költözve, ott nagy hasznára volt az Egyháznak abban, hogy a képüldözések idején szóval és élettel buzdította a keresztényeket. Alázatosságból visszautasította a nikomédiai érseki széket. Eltávozott a pusztába, és az Olimposzon, Szimboliban kolostort alapított. Törvénytelen tetteik leleplezése miatt sokat szenvedett az uralkodóktól. Börtönt és száműzetést is szenvedett. Szabadulásai után részt vett a VII. egyetemes zsinaton 737-ban. Utolsó éveit a konstantinápolyi Stúdión kolostorban élte. Ott halt meg 814-ben 79 éves korában.


Szent Puplíosz szerzetes

A hitehagyott Julián császár idejében volt Egyiptomban szerzetes. A császár egy csata megkezdése előtt megígérte, hogy megöli őt. Terve nem sikerült. Ezután a császár hadvezéreinek egyike, szétosztva minden vagyonát, Puplioszhoz ment, vele élt szerzetesi életet és nagy haladást tett abban. Erényes életének vége a IV. században következett be.