Hadrián császár idején élt a II. században. Hosszas kínzások után lefedezésre Ítélték. Amikor a vesztőhelyre vitték, leestek róla a bilincsek. Csodásán elrejtezve a hóhérok elől, rövidesen meghalt utána.

Arról ismeretes, hogy buzgó elitélője volt Nesztoriosz tévtanításának. Meghalt 432 április 6-án.

Herodion a ciliciai Tarzusból származott, szent Pál rokona volt. Szent Pál tette őt Patrász püspökévé, ahol sokat szenvedett a pogányoktól és zsidóktól Krisztus hitének terjesztéséért. Szent Péter apostolt Rómába követve, az apostol vértanúságának napján őt is lefejezték. Szent Agabus próféta volt és megjövendölte a nagy éhínséget, ami Klaudius császár idején bekövetkezett, és szent Pál szenvedéseit Jeruzsálemben. Szent Rufuszt az apostol a rómaiakhoz irt levelében üdvözli (l6f 13.) Ő Théba városának volt püspöke, Görögországban. Aszynkrit apostol neve ugyanabban az üdvözletben fordul elő, ő a kisázsiai Hirkániában sasi volt püspök. Flegon apostol a thrákiai Maratonban volt püspök, ^ermiász pedig Dalmáciában. Mindnyájan sokat fáradtak az evangélium hirdetésében. Különféle helyeken sok pogányt térítettek meg a keresztény hitre. Majdnem mindnyájan kínzásokat szenvedtek el a pogányoktól és zsidóktól és így nyerték el a vértanúi koronát.

*Cuvilly, 1751. július 12. +Namur, 1816. április 8.
Marie-Rose-Julie Billiart 1751. július 12-én született Cuvillyben, Beauvais egyházmegyében. Bár szülei szerény kisparasztok voltak, az egyik nagybátyja által fenntartott elemi iskolában bizonyos műveltségre tehetett szert. Kiemelkedő jámborsága miatt -- abban az időben nagyon jelentős kivételként -- megkapta az engedélyt, hogy már kilencévesen az első áldozáshoz járulhasson. Ezután csakhamar hosszú és fájdalmas próbatételek korszaka kezdődött számára. Tizenhat éves volt, amikor családja súlyos anyagi nehézségei miatt mezei munkára kényszerült. Huszonkét éves korában mindkét lába megbénult. Rendkívüli türelemmel viselte szörnyű betegségét, s eközben vallási élete elmélyült. Megkapta az akkoriban teljesen szokatlan engedélyt, hogy naponta áldozhasson. Bénasága ellenére mégsem maradt tétlen: nemcsak a kezeivel dolgozott, hanem ágya köré gyűjtötte a környék gyermekeit, hogy a katekizmusra oktassa őket.

Amikor kitört a forradalom, Júlia okosabbnak tartotta, hogy elhagyja Cuvillyt, ahol túlságosan is ismerték, és Amiens-ben húzódjék meg. Ez a lakóhelyváltoztatás alkalmul szolgált neki arra, hogy új lendületet nyerjen. Jámborságának és türelmének kisugárzása Amiens-ben valójában még erősebb volt, mint Cuvillyben. Kényszerű mozdulatlansága ellenére figyelemmel kísérte azoknak a papoknak a sorsát, akik megtagadták az eskü letételét az új alkotmányra, és ezért ide-oda bolyongtak, vagy foglyok voltak, és ismételten sikerült számukra menedéket vagy segítséget nyújtania. Néhány hűséges barátnője szegődött melléje, nagy tisztelettel vették körül, ő pedig erős hatást gyakorolt rájuk. Különösen kitűnt közülük a köznemességből származó jámbor özvegy szomszédnője: Françoise Blin de Bourdon. Rendkívüli bizalommal kötődött Júliához, és későbbi alapításainak munkálataiban is a legszorosabban együttműködött vele.

Júlia hitoktatónőként akart tevékenykedni. Lassanként kibontakozott körükben az az eszme, hogy a szegények és nincstelenek oktatására kongregációt alapítsanak. Kísérletet tettek a közösségi életre is, ez azonban, mivel túlságosan nehéz feltételek között vállalkoztak rá, balul ütött ki. Júliát az egyházmegye egy papja, Lamarche abbé vezette és látta el tanáccsal. 1801-ben azonban Amiens-be érkezett Joseph- Désiré Varin (1769--1850), hogy Barat Szent Magdolna-Zsófiának (lásd: 285. o.) és a Szent Szív Intézet első nővéreinek, valamint A hit atyáinak segítsen az alapításban.

1803-ban Júlia alárendelte magát Varin vezetésének, aki felismerte, hogy kegyelemmel elhalmozott lélek áll előtte; hasonlóképpen felismerte azonban azt is, hogy Júlia személyes küldetése nem kapcsolódik Barat anyáéhoz, de nemegyszer megkísérelte, hogy kapcsolatba hozza őket egymással. Az amiens-i püspök beleegyezésével meg akarta nyerni őket a Miasszonyunk nővérei kongregáció alapításának, amely árva gyermekek oktatásának szenteli magát. Júliát és madame Blin de Bourdont megragadták e tervek, ám a Júliát mozdulatlanságra ítélő betegség nagy akadályt gördített a megvalósítás útjába. 1804. június 1-én, a Szent Szív ünnepén Júlia csodás módon meggyógyult bénaságából. Október 15-én Júlia, madame Blin de Bourdon és még két nővér letette fogadalmát, s ezzel megvetették egy új rendi közösség alapjait. Haladéktalanul hozzákezdtek a munkához: iskolákat szerveztek ingyenes oktatással, valamint árvaházakat, továbbá tanítónőképzőt tanerőik kiképzésére. A Varin által szerkesztett szabályok különböztek a Szent Szív Intézetéitől. Vallási magatartásuk a jezsuitákéhoz hasonló jámborságra nevelt, Jézus és Mária Szívének tiszteletére irányult, célként azonban a nép közötti apostolkodás követelményeihez alkalmazkodott. Billiart Júliát választották általános elöljárónőnek. Okos vezetése alatt gyorsan fejlődött az intézet, és tekintélyes számú alapítást tudott létrehozni.

Egy nehéz válság azonban őt sem kímélte meg. Egy amiens-i pap, Sambucy de Saint-Estčve abbé 1808-ban Varin szabályzatát meg akarta változtatni. Az általa felvázolt szabályok megtámadhatóságuk mellett a kongregáció szellemét és célját teljesen megváltoztatták volna. Billiart anya egyértelműen elutasította a javaslatot. Saint-Estčve abbénak azonban sikerült Amiens püspökét saját oldalára állítania, és Billiart anya ellen hangolnia. A helyzet végül tarthatatlanná vált, és az alapítónő 1809. január 15-én nővérei többségével elhagyta az egyházmegyét, Namurban találtak menedéket. Az amiens-i árvaházat ideiglenesen rábízták a Szent Szív Intézet nővéreire.

Billiart anya élete végéig dolgozott. 1816. április 8-án szentül halt meg a Magnificat szavaival az ajkán. 1906-ban boldoggá, 1969. június 22- én szentté avatták.

A Zaragozától nyugatra eso Medinaceli városban született jámbor és jóhíru szüloktol. Apja francia emigráns volt. Kora ifjúságától az életszentség jelei jelentkeztek nála. Nagy örömmel ministrált naponta a templomban. Minthogy szerzetesi hivatást érzett, jelentkezett egy közeli ferences kolostorba, ahol megkezdte az újoncévet. Túlzott önmegtagadásaival azonban annyira elütött a többiektol, hogy elküldték. Hasonló eset elofordul a szentek életében. Szent Benedeket (480-547) pl. a vicovari szerzetesek, akiket mint elöljáró, meg akart reformálni, meg akarták mérgezni. A mérgezett bort tartalmazó kancsó azonban a szent áldására összetörött. Julián rendtársát, Hortai Szent Szalvátort (1520-1567) életében valósággal üldözték elöljárói, mivel szent életével nehéz próbák elé állította oket. Julián azonban nem hagyott föl törekvésével. A kolostorhoz közel egy hegyen faágakból remetekunyhót csinált magának, ott imádkozott, gyakorolta önmegtagadásait, idonként pedig lement a kolostorba s a többi szegénnyel együtt némi élelmet kapott. Egyszer a kolostorba menet egy ruhátlan koldussal találkozott, akin megkönyörült s minden ruháját neki adta. (Vessük össze cselekedetét Szent Mártonéval, aki katonaköpenye felét adja a szegénynek. Julián tette sokkal hosiesebb Mártonénál.) Tettének híre eljutott a kolostorba is, erre újra felvették. Letette az örökfogadalmat is, önmegtagadásait nem mérsékelte. Eledele kenyér, víz, néha kevés fozelék, hal. Rövid alvás a földön vagy rozsekötegen. 24 évig vasvezekloövet hordott. Az engedelmességet annyira komolyan vette, hogy gyakran hangoztatta: inkább meghalni, mint nem engedelmeskedni. Saját cellája legtöbbször nem volt. A tisztaság fogadalmát sértetlenül megorizte, a lelki tisztaságot másokban is hatékonyan elomozdította. Imái isten elott oly kedvesek voltak, hogy ima közben az Úr Jézus és szent Anyja többször is megörvendeztették megjelenésükkel. A jövendobe látott, a szívekben olvasott. Alázatában a neki juttatott kegyelmeket amennyire csak tudta, igyekezett elrejteni, s magát a legnagyobb bunösnek vallotta. Alcalában, Szent Didák kolostorában halt meg 1606. ápr. 8-án. Holtteste csodás illatot árasztott, hajlítható és ép maradt, ezért, hogy az oda áradó hívo sereg leróhassa elotte tiszteletét, 18 napig nem temették el. Halála után Isten sok csodával dicsoítette meg szolgáját, mígnem XII. Leó (1826 körül) boldoggá avatta. „Törd meg az éhezonek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elol! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged.” (Iz 58.)

Szerápion Egyiptomban született és az V. században élt. Az Isten kedvéért önkéntes szegénységet vállalt, és ritka önfeláldozást gyakorolt a rászorulók javára. Csak egy ruhája volt és az evangéliumos könyve. Ezt a drága kincsét is eladta, hogy segítsen a rászorulókon. Kívánva megtéríteni egy manicheus eretnekségbe került embert, feláldozta saját szabadságát is. Eladta magát rabnak ehhez az úrhoz, így teljesen elérte célját.

Rufinusz diakónus és Aquilina vértanúnő, a fekete tenger melletti Szinopéban szenvedtek 310 körül, kínzások után karddal lefejezték őket. Szent Aquilina azért szenvedett, mert segített Rufinusznak amikor vasra verve a börtönben volt. A 200 katona akkor tért Krisztus hitére, amikor az előbbi két vértanú hitben való állhatatosságát látta.

György már ifjú korától megszerette Krisztust és érette szerzetessé lett. Harcolt testi szenvedélyei ellen, kitűnt a tisztaságban és főleg alázatosságban. Alázatossága mellett feltűnő képességei, a szegények iránti szeretete Bíborban született Konstantin császár figyelmét feléje fordította. Kívánságára Györgyöt megtették a Leszbosz szigetén levő Mitiléne város püspökének. Szép életéért Isten a gyógyítás kegyelmével ajándékozta meg, Gyógyította a gyógyíthatatlan betegeket, kiűzte a gonosz lelkeket. Örmény Leó császár idején újból fellángolt a szentképek elleni harc. A képek tisztelete miatt a már nagyon idős főpapot, és, hogy szemrehányást tett neki tévelygése miatt, a császár Kherszonba száműzte, ahol 816 körül meghalt.


Szent Hegezippusz hitvalló, †180


SZENT HERMANN-JÓZSEF premontrei, pap
*Köln, 1150--1160 között. +Hoven, 1241 vagy 1252. április 7.
A középkori Németország legjelentősebb városából, a ,,szent'' Kölnből származik. Családja a polgársághoz tartozott, de elszegényedett. Tizenkét éves korában a steinfeldi premontreiekhez került, ahonnan Boldog Frigyes apát híres frízföldi (mariengaardei) iskolájába küldték. Papként tért vissza Steinfeldbe, és rábízták a rendi templom irányítását; ehhez hozzátartozott az éjszakai őrködés szolgálata is. Amint a premontreieknél szokásos volt, gyakran látott el lelkipásztori teendőket a kolostoron kívül. Lelkivezetőként különösen nagyra becsülték az apácakolostorokban; a Zülpich melletti Hovenben levő ciszterci nővérek kolostorában tartózkodása alkalmával halt meg.

A szent sok tekintetben igazi Rajna-vidéki ember volt: élénk szellemű, vidám lelkületű, tréfától sem idegenkedő, az emberekkel szívélyes és együttérző. Nemcsak kézművesként volt ügyes, hanem művészi adottságokkal is rendelkezett: egyházi énekszövegeket és dallamokat költött. Olyannyira tisztelte az Úr Krisztust, a Szűzanyát, Szent Orsolyát és vértanú társnőit, hogy rendtestvére és életrajzírója ezt sok csoda felsorolásával akarja kiemelni. Az a hír járta, hogy már tanulóként egy kölni Mária-templomban a gyermek Jézussal játszott. Híressé vált az a jelenet, mikor Mária-szobornak odakínálta almáját, az pedig megelevenedett, odanyúlt érte és magához vette. Még ma is mutatják a kölni Sankt Maria am Kapitol templomban a szobrot, amelyhez ez a legenda fűződik. A kolostorban Krisztus követésére és a Boldogságos Szűz szolgálatára törekedett. Úgy tűnt, minden világi érdeklődését teljesen legyőzte a földöntúli világ.

Hogy Krisztushoz külsőleg is hasonlóvá legyen, nagy vezekléseket vállalt magára: böjtölt, kemény fekhelyen aludt, minden kellemetlenséget és betegséget türelmesen elviselt. Az utóbbiak főként önmagával szemben gyakorolt nagy kíméletlenségének következményei voltak. Szerette, ha Jézus követése miatt az emberek félreismerik és kevésre becsülik. Egykori játéka a gyermek Jézussal most a pap vágyává változott, hogy karjára vehesse az isteni Gyermeket. Egy látomásában ez be is teljesedett: úgy érezte, hogy az Eucharisztiában a szenvedő, vérző Urat tartja kezében. Ebből fakadt aggódó óvatossága a szent színek érintésekor.

Hermann különös szeretettel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriát. A lovagi költészetből kölcsönözve a szót Máriát Úrnőjének és Rózsájának nevezte. Szeretete viszonzásaként csodás látomásokban volt része éjszakai őrszolgálata idején. Egyik ilyen látomásában kezét egy angyal a Boldogságos Szűz kezébe helyezte, és eközben az új ,,József'' nevet kapta. Szerzetestestvérei valóban Mária vőlegényének, Józsefnek és Steinfeld liliomának nevezték őt. ,,Mária káplánja''-ként is ismertté vált.

Ápolta továbbá Szent Orsolyának és társnőinek tiszteletét is. Ezek a Kölnben és a Rajna vidékén olyannyira kedvelt vértanúk éppen akkoriban kerültek a jámbor érdeklődés középpontjába, miután megtalálták az ereklyéiknek tartott csontokat. Elsőként énekelt egy himnuszában Jézus Szívéről; Mária öt örömét versben ünnepelte, és az Üdvözlégyek hozzácsatolásával a rózsafüzér-imádság előfutárai közé számítjuk. Szent Orsolya és szűz társai tiszteletére is költött szövegeket, amelyeket emléknapjaikra dallamokkal látott el.

Hermann szeretetből szenvedett, de szenvedésében ismét csak mélységes vigasztalást talált: méltó lett boldogító dolgok látására. Élettörténete szerint egy éjszaka, amikor a sekrestye ablakán át a csillagos égre nézett, megsejtette a teremtés lényegét. Csodás illatot érzett Mária nevének kimondásakor. Az Eucharisztia ünneplése alkalmával is kellemes illat áradt ki néha kelyhéből.

Hermannt életében is nagyon szerették, és tisztelete halála után elterjedt az Eifel táján és a Rajna vidékén, sőt egész Németországban, a premontreiek által pedig más országokban is. A gyermek Jézussal és Édesanyjával megélt bizalmas kapcsolata miatt az anyák és gyermekek védőszentje. Halála óta a nép körében tanúsított tiszteletét a Szentszék 1958-ban erősítette meg.


DE LA SALLE SZENT JÁNOS
*Reims, 1651. április 30. +Saint-Yon (Rouen), 1719. április 7.
De la Salle János XIV. Lajos, a ,,Napkirály'' idejében élt, amikor az abszolutizmus a delelőjén volt Franciaországban. A kora társadalmának rendjei között tátongó szakadék arra késztette a szentet, hogy a jogtalanok és kiszolgáltatottak lelki és gyakorlati megsegítésén fáradozzon.

János 1651. április 30-án Reimsben született, gazdag nemesi család tagjaként. Ő volt a legidősebb, s volt még kilenc testvére. Szüleitől alapos keresztény nevelést kapott, Reimsben tanult.

Úgy látszik, már korán a papi pályát választotta. Tizenegy éves korában fölvette a tonzúrát, és 1667-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett. Szülővárosában kezdte hittudományi tanulmányait, és 1670 októberétől a párizsi Saint-Sulpice szemináriumban folytatta. Szülei fiatalon meghaltak. Kénytelen volt tanulmányait megszakítani, s 1672 tavaszán visszatért Reimsbe. Bár a szülői vagyon kezelése sok gondot okozott neki, folytatni tudta a tanulást. 1678. április 9-én pappá szentelték, 1680-ban pedig teológiai doktorátust szerzett.

Akkoriban már szakított a nemesi rend egyoldalú gondolkodásával, és egyre többet törődött a tanulatlan és szegény néprétegek gyermekeivel. 1679 márciusában egy unokahúgával iskolát alapított a szegényeknek. Nemsokára egy kis csapatot gyűjtött maga mellé tanítókból. Házába fogadta őket, bár ezzel magára zúdította családja haragját. Lemondott kanonoki stallumáról, örökségét szétosztotta a szegények közt, és teljesen az új kongregációnak szentelte magát, amely a Keresztény Iskolatestvérek nevet vette föl. Nemsokára néhány újabb iskolát nyitottak Champagne-ban. János szabályokat fogalmazott a társulat számára, és 1684 májusában az első tizenkét társ letette az ideiglenes fogadalmat. Ugyanakkor nagy pedagógiai érzékkel tanítókat képzett a falusi iskolák számára.

A fejlődés szükségessé tette, hogy művét Párizsba is elvigye. A Saint-Sulpice plébánosának hívására János két iskolatestvérrel Párizsba utazott, hogy ott átvegye a plébánia szegényiskoláját, amely siralmas állapotban volt.

Jánosnak hamarosan komoly nehézségei támadtak: a többi iskola tanítói sok-sok bosszúságot okoztak, a Saint-Sulpice egymást követő plébánosai alig támogatták. Néhányan közülük többé-kevésbé nyíltan áskálódtak ellene. Az 1690. és 1691. év különösen nehéz volt. Egy súlyos betegség szinte a sír szélére sodorta, kevéssel később pedig meghalt legjobb munkatársa, L'Heureux testvér. A plébánia papságának közönye miatt úgy döntött, hogy a novíciátust másutt állítja föl. Vaugirard-ban sikerült erre a célra egy szerény házat bérelnie. Mivel több tagja elment, társulata ekkoriban igen meggyengült. Ennek ellenére 1691. november 21-én Vuyart és Drolin testvérekkel együtt fogadalmat tett, hogy egészen és visszavonhatatlanul művének szenteli magát.

A következő évek viszonylagos nyugalomban teltek. Némi támogatást tudott szerezni a plébániától, 1692. november 1-én pedig hat új tag lépett be a kongregációba. 1693 és 1694 éhínséges évei arra kényszerítették a testvéreket, hogy Vaugirard-t egy időre adják föl, és Párizsban keressenek menedéket. 1694. június 6-án az első tagok letették örök fogadalmukat, s János átvette az intézmény vezetését. Ügyelt rá, hogy a társaság laikus jellege megmaradjon. 1696-ban megfelelőbb helyen tudta berendezni a novíciátust.

Nem sokáig örülhetett azonban ennek, mert hamarosan új nehézségek támadtak. A dokumentumokat még nem dolgozták föl annyira, hogy minden részletet tisztán lássunk, de annyi bizonyos, hogy a Saint-Sulpice plébánosának része volt a dologban: el akarta ugyanis távolítani az alapítót, s a testvérek vezetését magának igényelte. Sikerült megtévesztenie a párizsi érseket, mire az letette Jánost, és más vezetőt nevezett ki. A testvérek azonban ellenálltak, mire a kardinális kénytelen volt Jánost visszahelyezni. Ez 1702 decemberében történt. Valamivel később a testvéreknek el kellett hagyniuk a Grand Maisont, ahol a novíciátus volt, s Faubourg Saint-Antoine-ba költöztek át. János tanítóképzőt akart alapítani, de terve egykori társa, Vuyart szégyenletes árulása következtében meghiúsult. 1706-ban még csak egyetlen kicsiny iskolája volt a testvéreknek Párizsban, 1711-ig azonban vidéken 17 iskolát sikerült alapítaniuk, Rómában pedig egyet. Ezek irányítása nem kis gonddal járt.

A gyakorlat arra késztette Jánost, hogy pedagógiai és vallásos műveket írjon a tanítóknak és a növendékeknek. 1708-ban két testvért választott maga mellé, hogy segítségére legyenek a közösségek rendszeres ellenőrzésében. Egy roueni alapítás lehetővé tette, hogy megvegye Saint-Yon kastélyát, s ott végre állandó jellegű novíciátust rendezzen be.

1712-ben ismét egy kellemetlen esemény történt. Egy bizonyos Clément nevű abbé Jánost megbízta, hogy tanítóképzőt létesítsen Saint-Denis- ben. Rágalmak alapján Jánost elítélték azon a címen, hogy megrontott egy kiskorút!

Túlterheltsége miatt elhagyta Párizs környékét, és a vezetést átadta Barthélemy testvérnek. Végiglátogatta az intézmény házait, eljutott egészen Provence-ig, aztán hosszabb időre visszavonult. Közben Párizsban egyre rosszabbodott a helyzet, úgyhogy a testvérek kérték, sürgősen jöjjön oda. Így hát visszatért Párizsba, és elintézett néhány kellemetlen ügyet. Végül teljesen lelkivezetői feladatokra korlátozta tevékenységét. 1715-től szinte állandóan Saint-Yonban élt. Rendfőnöki hivatalát azonban csak 1717-ben tudta letenni. Szabad idejében számos vallásos munkát írt a testvérek részére, melyek nagyobb részét csak halála után nyomtatták ki. 1718 folyamán megromlott hosszú időn át ellenálló egészsége. 1719 nagypéntekén halt meg.

XIII. Leó pápa 1900-ban avatta szentté. Ünnepét 1904-ben vették föl a római naptárba, május 15-re. 1969-ben április 7-re, halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A pappá szentelését megelőző ideig szentünk pályafutása semmi rendkívülit sem mutatott föl. Egy volt az előkelő születésű prelátusok közül, akikből oly sok volt az akkori Franciaország egyházában. Egy haldokló különös végrendelkezése azonban arra bírta, hogy vállalja a korlátokat áttörő ifjúsági lelkipásztorkodás munkáját hazájában. Egy Roland nevű, tüzes lelkű kanonok, aki harmincöt éves korára már fölőrölte magát a szegények szolgálatában és a halálán volt, utolsó órájában Jánosra bízta egy árvaház és egy leányiskola gondjait. Az iskolát a ,,Szent Gyermek Jézus'' nővérei vezették. János elfogadta a feladatot, és itt, a szegények gyermekei között fedezte föl azt az égbekiáltó testi és lelki nyomorúságot, amelyet nemesi származású társai mindig és szándékosan agyonhallgattak.

Amikor János iskolájának fiatal tanítóit társulattá akarta összefogni, azzal tiltakoztak, hogy szegénységük miatt a jövőjük bizonytalan. Hiába hivatkozott előttük János az isteni gondviselésre, azt válaszolták neki, hogy könnyen beszél, hiszen nem lát hiányt semmiben, nagy és jövedelmező vagyona van, amely minden szükségtől megóvja. Jánosra ez kinyilatkoztatásszerűen hatott: ha tanítványaitól elvárja a szegénységet, akkor neki is szegénnyé kell lennie. Egy ismerős páter biztatta: ,,Az iskolák csak akkor fognak megmaradni, ha csakis és kizárólag az isteni gondviselésre alapulnak. Ezért nemcsak személyes vagyonáról kell lemondania, hanem egyházi javadalmáról is. Akkor majd Isten gondoskodik.'' Jánosnak volt bátorsága ezt a tanácsot követni. Azonnal lemondott jövedelmező kanonoki székéről, és a következő őszön a város szegényeinek kiosztotta egész örökségét, mintegy 40.000 frankot. Most már egyenlő volt a tanítóival.

1687-ben iskolatestvéreivel együtt Párizsba hívták, hogy megmentsen a pusztulástól egy szánalmas állapotban lévő szegényiskolát. A papok - - az ilyen iskolát akkoriban a plébániák tartották fent -- a rendet és a nevelést elhanyagolták. Az iskolának kétszáz beírt tanulója volt, de csak kevesen kaptak oktatást, helyette inkább egy harisnyakötödében dolgoztatták őket. Házuk egy kis Babilonhoz hasonlított: szüntelen volt a jövés-menés, állandóan nyitva volt, semminek sem volt meghatározott kezdete, sem vége. A tanítás hol ekkor, hol akkor kezdődött és végződött. Az iskolai vagy a munkaidőn kívül a gyerekek az udvaron vagy az utcákon kószáltak, és alig jelentek meg istentiszteleten. Az akkori szokás szerint minden gyermek egyetlen tanteremben ült, s a tanítók egyenként foglalkoztak velük, mialatt a többieket magukra hagyták.

János fölismerte a helyzet tarthatatlanságát. Tudásuk alapján több terembe osztotta szét a tanulókat. Az egyedi foglalkozás helyébe a közös oktatás lépett. Meghatározott tantervet és órarendet vezetett be, csökkentette a kézi munkát, szaporította a tantárgyakat, és hangsúlyt adott a hitoktatásnak. Szorgalmazta, hogy a latin tanítás helyett olyan készségeket fejlesszenek ki, amelyekre a gyermekeknek szükségük van: nyomtatott vagy írott szövegek olvasását, számolást, a mértékek, pénzek és súlyok használatát, helyesírást, üzleti levelek készítését, rajzolást és éneket.

Azok az iskolák, amelyek csatlakoztak reformjához, hamarosan túlzsúfoltak lettek, mert az egyszerű nép fiai megérezték, hogy valódi segítőjük támadt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki De la Salle Szent Jánost arra választottad, hogy a keresztény ifjúságot nevelje, kérünk, támassz Egyházadban olyan tanítókat, akik teljes szívvel annak szentelik magukat, hogy az ifjúságot az emberség és a kereszténység törvényeire tanítsák.


Szent Kallióp vértanú

Kallióp a pamfiliai Pergéből származott. Szüleinek__egy ideig nem született gyermeke. Atyja hamar meghalt, anyja: Theoklia Isten félelmében nevelte. Ebben az időben nagyon erőltették az emberek között a bálványimádást. Az emberek nagy része áldozatokat mutatott be nekik. Kallióp idejét az imádság és böjtölés töltötte ki. Amikor a bírónak jelentették, hogy Kallióp keresztény, anyja gondoskodott róla. Ellátta a szükséges ruhákkal, pénzzel, és néhány szolga kíséretében hajóta ültette más vidékre küldte, hogy a gyermek elkerülje az üldözés szenvedéseit. A kilikiai Pompeopoliszba hajóztak. Meglátva ott egy pogány ünnepre való készülődést, nyíltan megvallotta, hogy keresztény és nem vesz részt a bálványünnepen. Ezért elfogták, és a szokásos módokon megkínozták: ütlegelték, vasakkal szaggatták, sütögették és végül börtönbe vetették.

A börtönben meglátogatta édesanyja és bátorította a vértanúhalál elviselésére Krisztusért. Látva a helytartó hitének állhatatosságát, keresztre feszítésre ítélte. Anyja azt kérte a hóhéroktól, hogy fiát fejjel lefelé feszítsék meg. Fia halála után az anya átölelte vértanú fiát és ott meghalt 304-ben.

BOLDOG PALLOTTA MÁRIA ASSUNTA ferences Mária missziós nővér (1878-1905)
Marchia tartomány (Olaszarszág) Force helységében született vallásos földmuves szüloktol. Öt gyermek közül o volt a legidosebb. Mindössze két iskolai osztályt végzett. Munkája mellett naponta látogatta a templomot. 20 éves korában belépett a Ferences Mária Missziós novérek római kolostorába. Grottaferrátában végezte az újoncévet, 1900. dec. 8-án tett fogadalmat. A családi ház vallásos légkörébol hozta magával a gyermeki ártatlanságot, a munkaszeretetet és kedvességet; a szerzetben magáévá tette a hosies szellemet, hogy életét áldozatul ajánlja Istennek. Nagy hatással volt rá az alapító anya, Szenvedésrol nev. Mária anya példája. Imádságos lélekkel végezte a rá osztott munkákat: a mezon, konyhán vagy a kolostorban. 1904- ben jelentkezett, hogy misszióba megy. Ápr. közepén érkezett meg Tong-eulkeu- ba, ahol a novérek árvaházat tartottak fönn. Elöljárója tanúsítja, hogy az életszentség magas fokára jutott, de közben kétségek, aggályok szorongatták, végigment a „lélek sötét éjszakáján.” Egy év múlva tífuszjárvány lépett fel a környéken, mely a kínaiak és európaiak közül sokakat elragadott. Assunta is megbetegedett, s kész volt életét áldozatul hozni Istenért. Példás módon vette fel az utolsó szentségeket s novéreitol körülvéve ápr. 7-én fejezte be életét. Halálakor és utána három napig sokan rendkívül kellemes illatot éreztek ravatala körül, a vidék kínai lakossága tömegével zarándokolt sírjához. Csodás gyógyulások (foleg gyermekek körében) és megtérések történtek Kínában, Európában egyaránt. 1913-ban felnyitották sírját, ekkor testét épségben találták. Újra eltemették Tayuanfu-ban, a 7 vértanú ferences missziós novér mellé. Miután Isten a csodák által bizonyságot tett életszentségérol, XII. Piusz 1954-ben avatta boldoggá.
Részlet Assunta novér „Vérszerzodésébol”, melyet örök fogadalma után tett (Berchmans Szt. János nyomán):
„Isten kegyelmével, a Bold. Szuz közbenjárásával... ígérem: Azért jöttem a kolostorba, hogy szentté legyek. Mi hasznát veszem, ha soká élek és nem érem el a célt? Az egész világegyetem árán sem szabad a legkisebb lelki hasznot sem feláldoznom... Mindent Isten iránti szeretetbol fogok cselekedni... és e szerzodést véremmel szeretném aláírni.”