Makszim kereskedő volt és nagy buzgóság égett lelkében Isten iránt. Szomorúan látta, hogy a pogányok mint imádják az élettelen bálványokat. Egy alkalommal, egy pogány ünnepen ő is megjelent, és az ünneplők közé vegyülve feltárta előttük a bálványok tiszteletének értelmetlenségét, ördögöknek nevezve a bálványokat. Akkor a pogányok megkötözték, először erősen verték, majd agyonkövezték őt 250 május 14-én.


IDŐSEBB SZENT PAKHOMIOSZ szerzetes
*Szne, 287 körül. +Pbau, 346. május 14.
Pakhomiosznak a 4. század végén keletkezhetett életrajzában arról esik szó, hogy néhány szerzetes Alexandriába vivő útja során felkereste Remete Szent Antalt (lásd: A szentek élete, 42. o.), hogy közöljék vele atyjuknak, Pakhomiosznak halálhírét. Antal erre elkezdte magasztalni a hazatértet. ,,Amikor -- mondta -- szerzetes lettem, még nem voltak kolostorok, hogy ott találhattunk volna lelki vezetést. Az akkori szerzetesek mindegyike saját belátása szerint fáradozott a lelki haladásért. Atyátok azután az Úr megbízásából véghez vitte ezt a jó művet (a kolostoralapítást). Gyakran elmondattam magamnak, milyen kiválóan járt el a Szentírás szellemében. Hiába kívántam gyakorta, hogy láthassam egyszer itt a földön. Isten kegyelmével látjuk majd egymást minden szent atyával együtt a Mennyországban, mindenekelőtt azonban Urunkat és Istenünket, Jézus Krisztust.''

Ezek a szavak megmutatják, hogy milyen nagyrabecsülésnek örvendett abban az időben Pakhomiosz. Ismerték különleges hivatását és teljesítményét. A kolostori közösségben élő szerzetesség típusának megalapítójaként szerepel a keleti szerzetesség nagy atyái között. Antaltól eltérően azonban Pakhomiosz neve sohasem lett népszerű a nyugati kereszténységben, de megérdemli, hogy emlékezete az egész világon fennmaradjon. Ő az ugyanis, akire minden kolostor- és rendalapító támaszkodik, legyen bár Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.), Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.), Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.), vagy Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.). És mindannyiszor, amikor a szerzetesség az elernyedéséből vagy a lehanyatlásából meg akar újulni, jól teszi, ha tanulmányozza Pakhomiosznak és első tanítványainak reguláját és szellemiségét.

Pakhomiosz -- kopt neve voltaképpen Pakhome, és azt jelenti: királyi sólyom vagy sas -- még Antalnál is erősebben áll a történelem fényében. Nemcsak néhány írása maradt ránk (különösen fontos kolostori regulája, részben kopt eredetiben), hanem egy sok megfogalmazásban és fordításban meglevő életrajza is, amelyeket nem sokkal a halála után szerkeszthettek a tanítványai. Van végül a kortársaitól és tanítványaitól származó néhány tanúságunk, amelyek között különleges rangra emelkedik Horsiesiusé (Orsiesiusé), a szent egyik közeli munkatársáé és utódjáé.

Hazája Théba, szülei pogányok voltak. Úgy tűnik, hogy családjának gazdasági viszonyai elég szűkösek lehettek. Nem szerzett ,,magasabb iskolai képzettséget'', csak idős korában tanult egy keveset görögül. Az ifjú Pakhomiosz életébe kívülről érkezett el a fordulat. Egy napon - - az évet nem tudjuk -- császári toborzó parancsnokság jött Thébába. Pakhomioszt is ,,megfogták''. Miközben az újoncokat hajón szállították lefelé a Níluson, durván és szívtelenül bántak velük. Annál hálásabban fogadta Pakhomiosz azt a segítséget, amelyet útközben a keresztények nyújtottak neki és bajtársainak is. A kereszténységgel történt eme első érintkezése döntő hatással lett az életére.

Amikor megszabadult a katonaságtól, nem tért vissza szülői házába, hanem visszavonult Szerapisz egy elhagyott templomába. Nemsokára megkeresztelkedett.

Egyiptom azokban az évtizedekben a szerzetesi élet hatalmas fellendülését élte át. Pakhomioszt is megragadta ez a mozgalom. Szerzetessé úgy lehetett lenni, hogy egy tapasztalt abbához (atyához) csatlakoztak. Pakhomiosz a remete Palamonhoz fordult. Fogadtatását nem lehet barátságosnak nevezni, az az életmód pedig, amelyre Palamon az újoncokat kötelezte, csaknem embertelenül kemény: gyakori éjszakai virrasztások, megszakítás nélküli testi munka, folytonos imádság, csaknem szakadatlan böjt. Pakhomiosz azonban nem adta fel. Az évek során megérlelődött benne a terv, hogy fiatalokat gyűjt maga köré, s támaszuk és vezetőjük lesz a szerzetesi tökéletességre irányuló fáradozásukban.

Életrajzírói tudósítanak egy látomásáról, amelyet Pakhomiosz Tabenniszi közelében élt át, s ez arra hívta fel, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a ,,világtól'' és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.

Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pakhomiosz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé. Olykor Pakhomioszhoz csatlakoztak egész közösségek is, amelyek tagjai más feltételek között jöttek össze. Pakhomiosz életében végül kilenc lett a települések száma, és hozzájuk csatlakozott még két női kolostor is. Minden kolostor Pakhomiosz határozott vezetése alatt maradt; ennek eszközei voltak a szabályos vizitációk és az évenként kétszer tartott általános káptalanok.

Bármilyen bámulatosan hangzik is, Pakhomiosz nemcsak kolostoralapító, hanem -- későbbi évszázadok fejlődését megelőzve -- valódi rendet alapított, amelynek az életereje még jóval a szent halála után is megmutatkozott.

Szervező tevékenységénél is fontosabb, hogy elsőként alkotott szerzetesi regulát. Ez valami egészen új volt, s joggal keltett kortársaiban csodálatot. Nem lehet tehát meglepő, hogy csakhamar elterjedt az a legenda: Pakhomiosz ezt a regulát érctáblára írva kapta egy angyaltól. A kolostori közösségben élő szerzetesség megalapítóját ezzel az Ószövetség nagy törvényadójához akarták hasonlítani. Ez a regula minden külső egyszerűsége ellenére is rendkívüli jelentőségű, mert évszázadokra befolyásolta a monasztikus törvényalkotást. Határozatai közül némelyik, például a szegénység kérdésére vagy a szerzetesi életstílusra vonatkozó, azóta minden szerzetesi regula közkincsévé lett. A karoling idők nagy reformapátja, Anianei Szent Benedek (lásd: 93. o.) Concordia regularumában nemhiába utalt ismételten Pakhomiosz regulájára és Pakhomiosz tanítványának, Horsiesiusnak Liber címen ismert munkájára. Nyilvánvalóan feltűnt neki ennek az írásnak a múlhatatlan ,,időszerűsége''.

Pakhomiosz nem elméleti vagy éppen rendszerező, hanem gyakorlati ember volt. Regulájától sem szabad elvárni a lelki élet átfogó rendszerét.

Amint később Nagy Szent Vazulnál és Szent Benedeknél, nála is arról volt szó, hogy a szerzeteseknek utat mutasson az Evangélium üzenetének megvalósításához. Útmutatást kellett benne találniok arra, hogyan ,,állhatnak az igazság (az Evangélium) vezérfonalához s az apostolok és próféták hagyományához''. Ezt a Pakhomiosz által kialakított megfogalmazást tanítványa, Horsiesius így fejezi ki: a regula segíteni akar a szerzetesnek abban, hogy ,,tökéletesen kövesse a tökéletes Jézust''.

Több mint húsz évig vezette Pakhomiosz a rendjét körültekintéssel és erős kézzel. Életrajzírói arról tudósítanak, hogy mennyit fáradozott ezekben az években azon, hogy övéinek az okos törvényeken túlmenően mindenekelőtt saját példájának magával ragadó erejét nyújtsa. Nemhiába járta meg Palamon kemény iskoláját. Távol állt azonban tőle, hogy a vezetésére bízott szerzeteseket a saját mértékével mérje. Bizonyára örült, ha a szerzetesei szent versengésben hozzá hasonlóan akartak cselekedni, de fontosabb volt számára, hogy meggondoltan és okos mértéktartással megtartsák ,,a közös élet törvényét''.

346-ban, tehát abban az évben, amelyben Alexandria átélte Szent Atanáznak (lásd: A szentek élete, 192. o.) a száműzetésből történt diadalmas visszatérését, Thébában pestis dühöngött. Sok szerzetest elragadott, végül elérte Pakhomioszt is. Hosszasan birkózott a halállal, tanítványai pedig imádkoztak gyógyulásáért; végül megmondta nekik: hagyják abba az imádkozást, mert Isten akarata az, hogy hazatérjen. Kedvelt tanítványához, Teodorhoz intézett utolsó kívánsága az volt, hogy egy mások számára ismeretlen helyen temesse majd el; nyilván azért, mert meg akarta akadályozni sírja tiszteletét. 346. május 14-én halt meg.

Erőforrása, amelyből Pakhomiosz élt, a szentségben rejlik, amely persze titkos törvény szerint belső kapcsolatban áll az áldozat és lemondás életével. Pakhomioszban a szervező tárgyilagos józansága misztikus tapasztalatokra épült. Önkéntelenül kínálkozik az összehasonlítás Loyolai Szent Ignáccal, akivel egyébként is összekapcsolja néhány közös vonásuk. Pakhomiosz tanítványai arról is beszéltek, hogy belelátott a szívekbe, látomásai voltak, meg tudta különböztetni a szellemeket és ki tudta űzni a démonokat, végül bölcs prófétai látással rendelkezett. Mindez együtt tette lehetővé, hogy az akkoriban kitört teológiai küzdelmek közepette is tévedhetetlenül járjon az ortodoxia útján.



REGALÁT SZENT PÉTER (1390-1456)
Spanyolországban, Valladolidban született jómódú szüloktol. Már hat éves korában ferences akart lenni. Szeretett magányos helyekre elvonulni, imádkozni. Már 13 éves korában felvették szülovárosában a ferencesek közé. Ebben az idoben kezdett Spanyolországban is terjedni a ferences obszerváns mozgalom: megtartani a Regulát eredeti szigorúságában. Fo képviseloje Villacreces*-i Péter volt, aki a közeli Aguilerában* remetekolostort alapított. Péter hozzá csatlakozott s legbuzgóbb munkatársa lett. Ebben a kolostorban készült fel a papszentelésre. Utána nemsokára házfonök lett több helyen, majd 1422-ben, elodje halála után o lett az obszerváns mozgalom fo terjesztoje. Mindazt, amit alattvalóitól elvárt, o maga sokkal szigorúbban gyakorolta. Szinte egész évben böjtölt, legtöbbször kenyéren és vízen. Ima közben gyakoriak voltak az elragadtatások, szentmiséit mindig könnyek közt mondta. Az obszervancia szorgalmazása miatt üldözéseket, sértéseket kellett elviselnie, sohase gerjedt haragra. A szegények iránt gyengéd szeretettel volt: felszedte oket az utakról, néha leprásokat is, akiknek mindent odaadott volna, ami a rendházban található volt, ha rendtársai ezt meg nem akadályozzák. A hagyomány tud egy különös esetrol, ami a szegények iránti szeretetét bizonyítja - még a halála után is. Egy szegény jött a kolostorkapuhoz, de nem tudtak neki adni egy darab kenyeret se. Erre odament Péter atya sírjához és elpanaszolta neki: Amíg o itt volt, mindig adott neki. Erre Péter kijött a sírjából s adott neki egy darab kenyeret. Aztán visszafeküdt sírjába. Aguilerában halt meg 1456. márc. 31-én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta szentté.
Szent Ferene Regulája a szegénységrol:
„A testvérek semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyujteni. És nem kell szégyenkezniök, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön.” (Regula 6. f.)

Imádság:
Istenünk, te Péter szolgádat, aki meghalt a világnak, fölvetted az örök dicsoség honába. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy egykor mi is ugyanannak a dicsoségnek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Izidor Alexandriából származott, erős testű és bátor lelkű katona volt Chiosz szigetén, Décius császár uralkodása alatt. Amikor a császár parancsa megjelent, hogy mindenki mutasson be áldozatot a bálványok előtt, Izidor vonakodott ezt megtenni, kereszténynek vallotta magát, és ezért kínok alá vetették. Először ütlegelték, de ő nagy hangon dicsérte Krisztust. Aztán kivágták nyelvét, de ő nyelv nélkül sem szűnt meg Istent dicsérni. Végül. 251-ben lefejezték.

Sándor Rómában volt katona Makszimián császár alatt. Amikor egy napon a császár áldozatot mutatott be egy pogány istennek, a katonák sietve mentek, hogy a császár mellett legyenek. Sándor, a gyermekkorától keresztény szellemben nevelkedett katona nem ment el a többiekkel. Ezért különféle kínok alá vetették. A hóhérok arra kényszerítették, hogy menjen Rómától Bizáncig azon a hosszú utón. Nem jutott el a végcélig, mert a thrák Drizipár városában karddal lefejezték életének 18. évében a III. század végén vagy a IV. század elején.

Laodikiosz őr volt abban a börtönben, ahol Glykériat őrizték. Amikor látta, hogy a megkínzott leány minden sebe begyógyult, ez a látvány arra indította, hogy Krisztus hitének követője legyen. Ezért karddal lefejezték.

*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.

A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és -- sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára egyaránt.

Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi képességeivel.

1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart, jobb lába egész életére merev marad.

1915. október 17-én -- Etus későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.

A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.

Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.

Ezen a ,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő visszavonhatatlan Igennel válaszol.

1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás, szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes, szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz... gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra, hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót: SEMPER FIDELIS.

Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet, lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.

Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.

A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.

1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).

Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.

Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.

1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.

1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.

Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni... akkor lesz erőm mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.

Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.

A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala... Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!... és én szomjazom erre a szóra... Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete -- saját szavai szerint -- legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.

Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint én.''

1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát. Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''

Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária Margitnak -- mint példaképének Kis Szent Teréznek is -- a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.

Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta senki.

Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni''. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.

Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni''. És az Úr teljesítette vágyát.

Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''. Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek'' --sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:

,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''

Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''

Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére, és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet... Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! (Ima a boldoggá avatásért)

Szentünk Apameából származott, szent, istenfélő nemes családból. Ifjúkorától szerette a böjtölést, később szerzetessé lett. Istentől megkapta a gyógyítás adományát, testet és lelket egyaránt gyógyított. Híre eljutott a konstantinápolyi érsekhez is, aki őt Szinadé város püspökévé szentelte. Püspöksége alatt is sok csodát tett gyógyításaival. Istenfélő és sokakat megszabadító élet után békében hunyt el 606-ban.

Szentünk Makariosznak az egykori városparancsnoknak leánya volt, A thrák Trajanopolisz városában élt. Antonius Pius császár /138-61/ rendeletet adott ki, hogy az isteneknek áldozatot mutasson be mindenki. Amikor a parancs elérkezett Trajanopoliszba, és meghatározták az áldozatbemutatás napját, Glykéria megjelent a bálványtemplomban és imádságával szétzúzta Jupiter bálványszobrát. A város parancsnoka megkínoztatta érte a leányt. Éheztette, vasdarabokkal szaggatta testét, tüzes kemencébe dobatta, és más kínzások után arra ítélte, hogy vessék vadállatok elé. Mielőtt azonban az állatok szétmorzsolták volna, tőlük nem érintve elhunyt 177 körül.

Szentünk Konstantinápolyban született. Mivel s szentképek tisztelője volt, Teofil császár elé vitték. A császár nem tudta rábeszélni magatartásának megváltoztatására, azért először kigúnyoltatta, börtönbe záratta, minden vagyonától megfosztotta és végül feleségével, Irénnel és gyermekeivel számkivetésbe küldte, ahol meg is halt. Ez a IX. században történt.

*Nikopolisz, 454. január 8. +Szent Szabbász lavra, Jeruzsálem mellett, 558.

Származásánál fogva János inkább a politikai vagy a szellemi életben való vezető szerepre rendeltnek látszott, mint arra az útra, amelyet már korán, szívének mélységes hajlamából kezdett követni. Szülei gazdag és politikailag nagyon befolyásos polgárok voltak Nikopolisz örmény városban. Családja körében, ahol testvéreivel együtt felnőtt, keresztény nevelést kapott. Szüleit meglehetősen korán elvesztette, s haláluk után csakhamar szétosztotta apai örökségét a szegények között, felépített egy templomot, és -- mindössze tizennyolc évesen -- kolostort alapított, amelyben tíz hozzá hasonló fiatalemberrel együtt szerzeteséletet élt. Ezekről az évekről nem sokat tudunk. Mérséklettel és céltudatosan gyakorolta a rábízottakkal együtt a test és lélek megfékezését, melynek szükségszerűen meg kell előznie minden lelki életet; egyúttal teológiai tanulmányokat is folytatott. Korán kifejlődött tanítói bölcsessége ismertté tette, és így történt, hogy az örményországi Kolonia püspökének halála után a közösség alig huszonnyolc évesen püspökéül kérte.

Felszentelése után kilenc éven át helytállt hivatalában anélkül, hogy szerzetesi életmódját feladta volna. Áldásos hatása közvetlen környezetén túl a császári udvarban magas politikai méltóságokat viselő rokonára is kiterjedt. Sógora, Paszinikosz viszont, aki időközben az ország legnagyobb hatalmi méltóságába jutott, minden módon zaklatta az örmény egyházat, s a püspök végül jobbnak látta, hogy elhagyja Örményországot és Konstantinápolyban panaszt tegyen a császárnál. Miután Konstantinápolyban Zénó császárral és Eufémiosz érsekkel közölte az örmény egyház helyzetét, titokban a Szentföldre utazott.

Kiválóan értett hozzá, hogy eltűnjön az emberek szeme elől; évtizedekig tartott, amíg felfedezték titkát. Rövid ideig Jeruzsálemben tartózkodott az öregek otthonában, ezután megtalálta az utat Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nem messze, Júda pusztaságában fekvő, első virágkorát élő nagy lavrájához. Amint később elbeszélte életrajzírójának, Szküthopoliszi Kürillosznak, egy látomás irányította oda, egy ,,fénykereszt alakú'' csillag.

Szabbász, aki semmit sem sejtett János múltjáról és püspöki méltóságáról, a gondnokra bízta a novíciust, aki a legalantasabb szolgálatra osztotta be, ő pedig önátadó buzgósággal szolgált a lavra minden szerzetesének, vizet hordott a patakról, segített a sütés- főzésben és mindenekelőtt a fejlődő kolostor építkezéseiben. Minden munkában olyan jól bevált, hogy rábízták a vendég- és konyhamester felelősséggel teli tisztségét. Nemcsak a számos kolostorlakó szükségleteiről gondoskodott, hanem azoknak az építőmunkásoknak az ellátásáról is, akik a lavrától nem messze egy kis kolostor felépítésén dolgoztak.

Egy év múlva Szabbász szerzetesének, akit most már a lelki életben a haladók közé számított, kijelölte a lavra egy remetecelláját (egy barlangot vagy egy kunyhót egy közeli szakadékban). Rendszerint hétfőtől péntekig tartózkodott ott, és csak a szombati, vasárnapi közös szentmisére tért vissza a testvérek közösségébe. Három év múlva még egyszer kiragadták a csendes szemlélődésből: Szabbász rábízta a gondnok tisztségét, amely mindenféle kolostori beosztás közül talán leginkább követeli meg a foglalkozást a kolostoron kívüli világgal. János feladatát olyan körültekintéssel, önátadással és szeretettel látta el, hogy a lavra felvirágzott gondos irányítása alatt.

Szabbász, aki még mindig nem tudta, hogy micsoda ,,kincset'' rejteget kolostora falai között, most már elérkezettnek látta az időt, hogy szerzetesét pappá szenteljék. Nehéz helyzetében János megosztotta titkát a pátriárkával, aki a Golgota dombján az Anasztaszisz-templomban akarta pappá szentelni. Könyörgésére, hogy ne árulja el kilétét, a pátriárka röviden közölte Szabbásszal, hogy a papságra javasolt szerzetest nem szentelheti fel, majd elbocsátotta mindkettőjüket.

János ezután teljesen visszahúzódott cellájába, és még hét végén sem tért vissza a lavrába; többé nem is vett részt a testvérek istentiszteletén. Négy éven át teljes elhagyatottságban és magányosságban élt. Amikor 503-ban forrongás tört ki a Szabbász- lavrában, János elhagyta celláját, és a Holttenger nyugati partjánál levő Ruban-pusztaságba ment.

Hat évet töltött el egy barlangban. Vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott, alkalmilag pedig jó emberek adományaival is élt.

Életrajzírója, Kürillosz, aki Jánost idős korában ismerte meg, ezeket az éveket így foglalja össze: ,,Arra vágyódott, hogy a nyugalomban Istennel kerüljön kapcsolatba, és lelki szemét megtisztítsa a nagy bölcsesség által, hogy leplezetlen tekintettel sugározza vissza az Úr dicsőségét, és azon fáradozott, hogy dicsőségről dicsőségre haladjon előre a legnagyobb iránti vágyakozásban.'' Az Istennel való eme kapcsolat kívülállóval meg nem osztható ,,édessége'' kárpótolta minden nehézségért, amelyet a minden emberi melegségtől és védettségtől távoli, vadállatoktól és félvad nomádoktól fenyegetett kősivatagi élet hozott magával. A veszély jelentősen megnőtt, amikor a perzsák meghódították Amidát, és a Holt-tenger melletti sivatagi sávot nomád szaracén hordák tették bizonytalanná.

Amikor Szabbász újból átvette kolostora vezetését, felkereste Jánost magányában, mivel aggódott érte. Azzal érvelt, hogy János már eléggé rábízta magát Isten gondviselésére, most már engedjen teret az emberi gondoskodásnak is, és térjen vissza a testvérek oltalma alá. János engedelmeskedett: otthagyta szeretett magányosságát, és a Szabbász- lavrától nem messze, egy előreugró szikla alatt egy parányi cellába záratta be magát. Ekkor már kb. ötvennyolc éves volt.

Haláláig még negyvenhat évig élt -- nem hagyta el többé celláját, még mesterének, Szabbásznak halálakor sem. E hosszú évekből nagyon kevés ismeretes: életének néhány epizódja, csodás gyógyításai (különösen megszállottakon). János most sem szakadt el a világtól. Cellájának ablakán nemcsak tanítványai és lavrabeli testvérei kopogtattak, hanem mindenfelől érkező segítség- és tanácskérők; és senki sem távozott tőle vigasz nélkül. Gyógyító erő áradt ki kezéből és imádságából. Krisztus ereje volt ez, akihez hosszú, lemondásban gazdag élete folyamán mindig hasonlóbbá igyekezett válni.

FOURNET SZENT ANDRÁS-HUBERT

Imádság: