Makszim kereskedő volt és nagy buzgóság égett lelkében Isten iránt. Szomorúan látta, hogy a pogányok mint imádják az élettelen bálványokat. Egy alkalommal, egy pogány ünnepen ő is megjelent, és az ünneplők közé vegyülve feltárta előttük a bálványok tiszteletének értelmetlenségét, ördögöknek nevezve a bálványokat. Akkor a pogányok megkötözték, először erősen verték, majd agyonkövezték őt 250 május 14-én.


IDŐSEBB SZENT PAKHOMIOSZ szerzetes
*Szne, 287 körül. +Pbau, 346. május 14.
Pakhomiosznak a 4. század végén keletkezhetett életrajzában arról esik szó, hogy néhány szerzetes Alexandriába vivő útja során felkereste Remete Szent Antalt (lásd: A szentek élete, 42. o.), hogy közöljék vele atyjuknak, Pakhomiosznak halálhírét. Antal erre elkezdte magasztalni a hazatértet. ,,Amikor -- mondta -- szerzetes lettem, még nem voltak kolostorok, hogy ott találhattunk volna lelki vezetést. Az akkori szerzetesek mindegyike saját belátása szerint fáradozott a lelki haladásért. Atyátok azután az Úr megbízásából véghez vitte ezt a jó művet (a kolostoralapítást). Gyakran elmondattam magamnak, milyen kiválóan járt el a Szentírás szellemében. Hiába kívántam gyakorta, hogy láthassam egyszer itt a földön. Isten kegyelmével látjuk majd egymást minden szent atyával együtt a Mennyországban, mindenekelőtt azonban Urunkat és Istenünket, Jézus Krisztust.''

Ezek a szavak megmutatják, hogy milyen nagyrabecsülésnek örvendett abban az időben Pakhomiosz. Ismerték különleges hivatását és teljesítményét. A kolostori közösségben élő szerzetesség típusának megalapítójaként szerepel a keleti szerzetesség nagy atyái között. Antaltól eltérően azonban Pakhomiosz neve sohasem lett népszerű a nyugati kereszténységben, de megérdemli, hogy emlékezete az egész világon fennmaradjon. Ő az ugyanis, akire minden kolostor- és rendalapító támaszkodik, legyen bár Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.), Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.), Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.), vagy Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.). És mindannyiszor, amikor a szerzetesség az elernyedéséből vagy a lehanyatlásából meg akar újulni, jól teszi, ha tanulmányozza Pakhomiosznak és első tanítványainak reguláját és szellemiségét.

Pakhomiosz -- kopt neve voltaképpen Pakhome, és azt jelenti: királyi sólyom vagy sas -- még Antalnál is erősebben áll a történelem fényében. Nemcsak néhány írása maradt ránk (különösen fontos kolostori regulája, részben kopt eredetiben), hanem egy sok megfogalmazásban és fordításban meglevő életrajza is, amelyeket nem sokkal a halála után szerkeszthettek a tanítványai. Van végül a kortársaitól és tanítványaitól származó néhány tanúságunk, amelyek között különleges rangra emelkedik Horsiesiusé (Orsiesiusé), a szent egyik közeli munkatársáé és utódjáé.

Hazája Théba, szülei pogányok voltak. Úgy tűnik, hogy családjának gazdasági viszonyai elég szűkösek lehettek. Nem szerzett ,,magasabb iskolai képzettséget'', csak idős korában tanult egy keveset görögül. Az ifjú Pakhomiosz életébe kívülről érkezett el a fordulat. Egy napon - - az évet nem tudjuk -- császári toborzó parancsnokság jött Thébába. Pakhomioszt is ,,megfogták''. Miközben az újoncokat hajón szállították lefelé a Níluson, durván és szívtelenül bántak velük. Annál hálásabban fogadta Pakhomiosz azt a segítséget, amelyet útközben a keresztények nyújtottak neki és bajtársainak is. A kereszténységgel történt eme első érintkezése döntő hatással lett az életére.

Amikor megszabadult a katonaságtól, nem tért vissza szülői házába, hanem visszavonult Szerapisz egy elhagyott templomába. Nemsokára megkeresztelkedett.

Egyiptom azokban az évtizedekben a szerzetesi élet hatalmas fellendülését élte át. Pakhomioszt is megragadta ez a mozgalom. Szerzetessé úgy lehetett lenni, hogy egy tapasztalt abbához (atyához) csatlakoztak. Pakhomiosz a remete Palamonhoz fordult. Fogadtatását nem lehet barátságosnak nevezni, az az életmód pedig, amelyre Palamon az újoncokat kötelezte, csaknem embertelenül kemény: gyakori éjszakai virrasztások, megszakítás nélküli testi munka, folytonos imádság, csaknem szakadatlan böjt. Pakhomiosz azonban nem adta fel. Az évek során megérlelődött benne a terv, hogy fiatalokat gyűjt maga köré, s támaszuk és vezetőjük lesz a szerzetesi tökéletességre irányuló fáradozásukban.

Életrajzírói tudósítanak egy látomásáról, amelyet Pakhomiosz Tabenniszi közelében élt át, s ez arra hívta fel, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a ,,világtól'' és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.

Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pakhomiosz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé. Olykor Pakhomioszhoz csatlakoztak egész közösségek is, amelyek tagjai más feltételek között jöttek össze. Pakhomiosz életében végül kilenc lett a települések száma, és hozzájuk csatlakozott még két női kolostor is. Minden kolostor Pakhomiosz határozott vezetése alatt maradt; ennek eszközei voltak a szabályos vizitációk és az évenként kétszer tartott általános káptalanok.

Bármilyen bámulatosan hangzik is, Pakhomiosz nemcsak kolostoralapító, hanem -- későbbi évszázadok fejlődését megelőzve -- valódi rendet alapított, amelynek az életereje még jóval a szent halála után is megmutatkozott.

Szervező tevékenységénél is fontosabb, hogy elsőként alkotott szerzetesi regulát. Ez valami egészen új volt, s joggal keltett kortársaiban csodálatot. Nem lehet tehát meglepő, hogy csakhamar elterjedt az a legenda: Pakhomiosz ezt a regulát érctáblára írva kapta egy angyaltól. A kolostori közösségben élő szerzetesség megalapítóját ezzel az Ószövetség nagy törvényadójához akarták hasonlítani. Ez a regula minden külső egyszerűsége ellenére is rendkívüli jelentőségű, mert évszázadokra befolyásolta a monasztikus törvényalkotást. Határozatai közül némelyik, például a szegénység kérdésére vagy a szerzetesi életstílusra vonatkozó, azóta minden szerzetesi regula közkincsévé lett. A karoling idők nagy reformapátja, Anianei Szent Benedek (lásd: 93. o.) Concordia regularumában nemhiába utalt ismételten Pakhomiosz regulájára és Pakhomiosz tanítványának, Horsiesiusnak Liber címen ismert munkájára. Nyilvánvalóan feltűnt neki ennek az írásnak a múlhatatlan ,,időszerűsége''.

Pakhomiosz nem elméleti vagy éppen rendszerező, hanem gyakorlati ember volt. Regulájától sem szabad elvárni a lelki élet átfogó rendszerét.

Amint később Nagy Szent Vazulnál és Szent Benedeknél, nála is arról volt szó, hogy a szerzeteseknek utat mutasson az Evangélium üzenetének megvalósításához. Útmutatást kellett benne találniok arra, hogyan ,,állhatnak az igazság (az Evangélium) vezérfonalához s az apostolok és próféták hagyományához''. Ezt a Pakhomiosz által kialakított megfogalmazást tanítványa, Horsiesius így fejezi ki: a regula segíteni akar a szerzetesnek abban, hogy ,,tökéletesen kövesse a tökéletes Jézust''.

Több mint húsz évig vezette Pakhomiosz a rendjét körültekintéssel és erős kézzel. Életrajzírói arról tudósítanak, hogy mennyit fáradozott ezekben az években azon, hogy övéinek az okos törvényeken túlmenően mindenekelőtt saját példájának magával ragadó erejét nyújtsa. Nemhiába járta meg Palamon kemény iskoláját. Távol állt azonban tőle, hogy a vezetésére bízott szerzeteseket a saját mértékével mérje. Bizonyára örült, ha a szerzetesei szent versengésben hozzá hasonlóan akartak cselekedni, de fontosabb volt számára, hogy meggondoltan és okos mértéktartással megtartsák ,,a közös élet törvényét''.

346-ban, tehát abban az évben, amelyben Alexandria átélte Szent Atanáznak (lásd: A szentek élete, 192. o.) a száműzetésből történt diadalmas visszatérését, Thébában pestis dühöngött. Sok szerzetest elragadott, végül elérte Pakhomioszt is. Hosszasan birkózott a halállal, tanítványai pedig imádkoztak gyógyulásáért; végül megmondta nekik: hagyják abba az imádkozást, mert Isten akarata az, hogy hazatérjen. Kedvelt tanítványához, Teodorhoz intézett utolsó kívánsága az volt, hogy egy mások számára ismeretlen helyen temesse majd el; nyilván azért, mert meg akarta akadályozni sírja tiszteletét. 346. május 14-én halt meg.

Erőforrása, amelyből Pakhomiosz élt, a szentségben rejlik, amely persze titkos törvény szerint belső kapcsolatban áll az áldozat és lemondás életével. Pakhomioszban a szervező tárgyilagos józansága misztikus tapasztalatokra épült. Önkéntelenül kínálkozik az összehasonlítás Loyolai Szent Ignáccal, akivel egyébként is összekapcsolja néhány közös vonásuk. Pakhomiosz tanítványai arról is beszéltek, hogy belelátott a szívekbe, látomásai voltak, meg tudta különböztetni a szellemeket és ki tudta űzni a démonokat, végül bölcs prófétai látással rendelkezett. Mindez együtt tette lehetővé, hogy az akkoriban kitört teológiai küzdelmek közepette is tévedhetetlenül járjon az ortodoxia útján.



REGALÁT SZENT PÉTER (1390-1456)
Spanyolországban, Valladolidban született jómódú szüloktol. Már hat éves korában ferences akart lenni. Szeretett magányos helyekre elvonulni, imádkozni. Már 13 éves korában felvették szülovárosában a ferencesek közé. Ebben az idoben kezdett Spanyolországban is terjedni a ferences obszerváns mozgalom: megtartani a Regulát eredeti szigorúságában. Fo képviseloje Villacreces*-i Péter volt, aki a közeli Aguilerában* remetekolostort alapított. Péter hozzá csatlakozott s legbuzgóbb munkatársa lett. Ebben a kolostorban készült fel a papszentelésre. Utána nemsokára házfonök lett több helyen, majd 1422-ben, elodje halála után o lett az obszerváns mozgalom fo terjesztoje. Mindazt, amit alattvalóitól elvárt, o maga sokkal szigorúbban gyakorolta. Szinte egész évben böjtölt, legtöbbször kenyéren és vízen. Ima közben gyakoriak voltak az elragadtatások, szentmiséit mindig könnyek közt mondta. Az obszervancia szorgalmazása miatt üldözéseket, sértéseket kellett elviselnie, sohase gerjedt haragra. A szegények iránt gyengéd szeretettel volt: felszedte oket az utakról, néha leprásokat is, akiknek mindent odaadott volna, ami a rendházban található volt, ha rendtársai ezt meg nem akadályozzák. A hagyomány tud egy különös esetrol, ami a szegények iránti szeretetét bizonyítja - még a halála után is. Egy szegény jött a kolostorkapuhoz, de nem tudtak neki adni egy darab kenyeret se. Erre odament Péter atya sírjához és elpanaszolta neki: Amíg o itt volt, mindig adott neki. Erre Péter kijött a sírjából s adott neki egy darab kenyeret. Aztán visszafeküdt sírjába. Aguilerában halt meg 1456. márc. 31-én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta szentté.
Szent Ferene Regulája a szegénységrol:
„A testvérek semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyujteni. És nem kell szégyenkezniök, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön.” (Regula 6. f.)

Imádság:
Istenünk, te Péter szolgádat, aki meghalt a világnak, fölvetted az örök dicsoség honába. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy egykor mi is ugyanannak a dicsoségnek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.