(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Angliát ugyanis akkoriban úgyszólván állandóan zaklatták a dánok. És ahol ezek a marcona pogány harcosok megjelentek, mindenütt halál és pusztulás járt nyomukban. Ethelréd eleinte pénzen próbált tőlük békét vásárolni; de csak azt érte el, hogy gazdagságának hírével mindig újabb és újabb csapatokat vonzott Skandináviából Angliába. Ekkor végső kétségbeesésében olyan lépésre szánta el magát, melyből még nagyobb bajok sarjadtak: 1002 nov. 13-án a Wessex tartományban megtelepedett összes dánokat legyilkoltatta. Svén dán király, mint előre látható volt, újabb és még kegyetlenebb háborúval felelt az esztelen kihívásra; megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg Ethelréd trónját fenekestül fel nem forgatja. Esküjéhez híven négy éven át megállás nélkül dúlta, rabolta Wessexet. 1007-ben óriási összeg fejében egy időre elvonult ugyan, de csak azért, hogy hat év múlva még nagyabb készülettel jelenjék meg. Véres harcok árán sorra hatalmába kerítette a városokat, köztük Londont, s utoljára arra kényszerítette Ethelrédet, hogy sógoránál, II. Richárd normandiai hercegnél keressen menedéket.

Ilyen szomorú viszonyok közt született Eduárd. Első emlékei hazájának pusztulása és családjának szétszóródása voltak. Még karon ülő gyermek volt, mikor anyja a vad ellenség elől Normandiába futott vele. Később végigélte szerencsétlen atyjának első és második menekülését, két bátyjának, a vitéz „Vasoldalú” Ödönnek és Alfrédnak hősi halálát és Nagy Kanut dán királyságának megszilárdulását. Mert a dán betörés csakhamar a rendszeres hódítás alakját öltötte, s a szent királyok öröksége közel harminc esztendőre idegen bitorlók zsákmánya lett. Így a kis hercegnek nemcsak gyermek- és ifjúkorát, hanem kezdő férfikorát is idegen országban, idegen nyelvű és szokású emberek között kellett töltenie. Talán ez a nagy idegenség is hozzájárult, hogy korán megszokta a magánosságot és a lélek kincseinek keresését. A mélyebb ok más volt: anyja az újszülöttet az oltárra tette, és fölajánlotta Istennek. Ennek az anyai gesztusnak áldása kísérte végig az ifjúság sikamlós utain. Szelíd és szófogadó gyermekből mélyen vallásos és aszkétikus hajlamú ifjúvá fejlődött. Gyermeki hitét és ártatlanságát minden csábítással szemben meg tudta őrizni. Pedig kísértésben nem volt hiány. Hiszen a roueni hercegi udvar épp akkoriban, Ördög Róbert uralkodása idején valóságos melegágya volt, a bűnöknek és durva erőszakosságoknak. Ő azonban diadalmaskodott minden akadályon és kísértésen. Úgy élt romlott környezetben, mint a tövisek és bojtorjánok közül kiemelkedő virágszál. Kortársai nem ok nélkül nevezték őt az udvar angyalának.

Nagy Kanul halála után (1035) alattvalói egy része unszolva kérte a jámbor herceget, hogy térjen vissza és a fegyver jogán vegye vissza atyáinak örökségét. Eduárd azonban, bár lelkét már régóta égette a honvágy, elutasította magától a kísértést. „Ha csak embervérrel szerezhetem meg, inkább sohase legyen enyém az ország”, mondotta. És valóban kisujját sem mozdította a feléje nyújtott koronáért. Nyugodtan várt tovább, míg vérontás nélkül érvényesítheti igényeit. Ez pedig hamarabb bekövetkezett, mint bárki gondolta volna. Nagy Kanut fiainak, Hardikanutnak és Haroldnak gyors egymásutánban történt elhalálozása után ugyanis a dán uralom magától összeomlott. Ekkor az angol urak egyhangú lelkesedéssel hazahívták bujdosó urukat és őt Winchesterben nagy fénnyel királlyá koronázták (1042).

Eduárd mint király is hű maradt azokhoz az elvekhez, melyeket herceg korában olyan következetesen képviselt. Azt tartotta, hogy egy ország jólétének legbiztosabb mértéke az egyházi élet virágzása. Ezért legsürgősebb feladatának tekintette a sok háború következtében elhanyatlott vallásos szellem fölfrissítését és az eldurvult erkölcsök megszelídítését. Rengeteg áldozattal újból felépítette az elpusztult templomokat és kolostorokat; sőt a régiek mellé újakat is létesített. Ezen a téren legnevezetesebb alkotása a londoni Westminster-apátság alapítása. A kolostorok celláit jámbor és tudós barátokkal népesítette be, akiket külföldről, főleg Franciaországból hívott. Ugyanígy gondoskodott róla, hogy a püspöki székekbe és a plébániai javadalmakba is méltó papok kerüljenek. Nagylelkűsége és bőkezűsége ebben nem ismert korlátokat. Odaadó munkásságával sikerült is elérnie, hogy az angol egyház meglepően rövid idő alatt felépült sebeiből és ismét mintaképe lett a bensőséges életnek és fegyelemnek.

A leghathatósabb indítást mégsem bőkezűségével, hanem fönséges élete példájával adta. Mert ő a trón magasán is ugyanaz a szigorú aszkéta maradt, aki a roueni hercegi udvarban volt. Mikor hívei ösztönzésére egybekelt Godvin grófnak jámborsága, tudománya és művészi készsége révén egyaránt kitűnő lányával, Edithával, mindjárt az esküvő után megegyezett vele, hogy a házasságban is teljes megtartóztatásban élnek. És valóban a két jámbor lélek nem mint férj és feleség, hanem mint két szerető testvér élt egymással; mindegyik azon igyekezett, hogy minél többet tehessen a másik megszentelésére. Különösen az irgalmas szeretetben versenyeztek. Eduárd, hogy minél többet áldozhasson a szegények, árvák és betegek istápolására, lehető legszűkebbre szabta udvartartásának költségeit. Ugyanígy Editha is elsősorban saját személyén igyekezett megtakarítani az alamizsnára szánt összegeket. De alkalomadtán saját személyében is szívesen tett a szent király szolgálatot az arra szoruló betegeknek és szűkölködőknek. Egyszer pl. a saját hátán vitt egy inaszakadt embert a westminsteri Szent Péter-templom oltára elé és alázatos készségével kieszközölte annak csodálatos meggyógyulását.

Az Oltáriszentség iránt kora gyermekségétől fogva különös áhítattal viseltetett s vételéhez mindig nagy bensőséggel és odaadással készült. Hasonlóan nagy tisztelettel volt az egyház feje, a pápa iránt is. IX. Szent Leó uralkodása idején (1049-1054) személyesen akart ellátogatni az örökvárosba. Mivel azonban tanácsadói az ország fenyegetett helyzetére való tekintettel ellenezték szándékát, megelégedett azzal, hogy fényes követség és gazdag ajándékok küldésével fejezte ki gyermeki ragaszkodását. II. Miklós pápával (+ 1061) viszont a westminsteri alapítás megerősítéséért lépett diplomáciai összeköttetésbe.

Alattvalói már életében a csodatevő szent nimbuszával övezték alakját. A legenda egész sereg vakról és bénáról tud, akik az ő közbenjárására kapták vissza testi épségüket. Azután részletesen elbeszéli azt is, hogyan látta meg és közölte környezetével ellenségének, az ifjabbik Svén királynak tengerbezuhanását és halálát éppen abban a pillanatban, mikor flottájával Anglia megtámadására akart indulni. Sőt azt is tudni vélik, hogy előre megérezte mindazokat a szomorú eseményeket, melyek halála után Angliára jövendők voltak. Bizonyos, hogy későbbi hányattatások és megpróbáltatások közt ugyancsak emlegették az angol honfiak „a jó Szent Eduárd törvényeit”.

Népe szeretetétől és fejedelmi kortársai nagyrabecsülésétől övezve 1066 jan. 5-én hunyt el. Mivel halála után még több csodát művelt, mint életében, utóda, Hódító Vilmos drágamívű arany- és ezüstládába foglaltatta hamvait. Mikor e ládát 36 évvel később felnyitották, a drága tetemet éppen olyan frissnek és életteljesnek találták, mint a temetés napján volt. Ettől kezdve az egész angol nép nemzeti szentként kezdte tisztelni. III. Sándor pápa II. Henrik kérésére 1161 febr. 7-én kelt bullájával az egész Egyházra kiterjesztette tiszteletét. Ekkor Szent Tamás canterbury érsek kezdeményezésére újból fölemelték a szent hamvait és 1163 okt. 13-án világra szóló fénnyel átvitték a westminsteri apásság templomába, melynek ő élete utolsó 16 évében minden szabad gondját és jövedelmét szánta, sőt még halálos ágyán is írta ajándékleveleit. Az átvitel óta az egyetemes Egyház okt. 13-án ünnepli emlékét.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A szabadgondolkodók nyugtalansága

Amilyen mértékben növekedett a tömeg lelkesedése a fatimai csodák iránt, éppannyira nyugtalankodtak a szabadgondolkodók. Egyik napon három férfi jelent meg a gyermekeknél. Mivel erőszakos vallatással nem értek el eredményt, eltávoztak. De megfenyegették a gyermekeket: „Nagyon ajánljuk, hogy feltárjátok a titkot a járás-alkormányzó előtt, mert különben megölhet benneteket.” – „Mily szerencse – kiáltotta a bátor kis Jacinta! – Úgyis annyira szeretem Jézust és a Szent Szüzet. Legalább gyorsabban fogunk hozzájuk menni!”

Mások elriasztó híreket terjesztettek. Azt hírlelték, hogy a gyermekeket és családjukat törvényszék elé idézték, mert fellázították a népet; hogy bombát helyeztek el közel a zöld tölgyhöz és mindent felrobbantanak stb. – E fenyegetések annyira megingatták Jacinta szüleit, hogy arra gondoltak, elviszik a gyermekeket Fatimából. A kis látnokok azonban nem engedtek:
– Ha megölnek minket, az nem számít semmit! Előbb jutunk az égbe!
Október 11-én dr. Formigan is megkérdezte Luciát:
– Nem félsz a nép haragjától, ha az október 13-ra jövendölt csoda nem következik be?
– Nem – válaszolta őszintén a leányka –, egy cseppet sem félek!

Másnap, október 12-én Lucia édesanyja a merénylet hírei miatt nagyon nyugtalan. Hívja leányát, hogy menjen vele együtt gyónni, és így készen álljanak mindenre, ha esetleg az ígért csoda nem valósulna meg.
– Ha gyónni óhajt – válaszolta nyugodtan a gyermek – szívesen elmegyek vele, anyám, de nem azért, mert félek. Én biztosra veszem, hogy az égi „Asszony” mindent megtesz, amit megígért!
Leányának őszinte meggyőződésére az anya nem beszélt többet a gyónásról.

Október 13-án reggel a lisszaboni nagy napilap, az „O Seculo” gúnyos cikket tett közzé a fatimai jelenésekről, igazgatójának, Avelino d’Almeida-nak aláírásával. Cikkében csak babonát és csalást lát Fatimát illetőleg, ámbár elismeri, hogy a papság eléggé tartózkodó magatartást tanúsít. Tartózkodók – legalábbis látszólag – teszi hozzá gúnyosan.

A zarándokok tömegei

A gúnyolódó és megfélemlítő cselekvések nem befolyásolták a népet. Előző naptól, október 12-étől fogva Fatimának minden fő- és mellékútját kocsi, kerékpárok s a zarándokok mérhetetlen tömege torlaszolta el. Az éjszakát közel a jelenések helyéhez szabad ég alatt töltötték és közben a rózsafüzért imádkozták és zsoltárokat énekeltek. A lelkek általános mozgósításáról volt szó, hogy hallják az üzenetet, amit az ég küld a földnek, és hogy jelen legyenek a megígért csodánál, amelynek hitelesítenie kell ezt az üzenetet. Különben senki sem tudta, hogy miben nyilatkozik meg ez a csoda, de mindenki igyekezett közelről látni.

Október 13. délelőttje csalódással kezdődött. Az időjárás reggeltől kezdve esős, szomorú és hideg. Azt mondogatták, hogy az ég bizonyára próbára akarja tenni a zarándokok hitét és áhítatát, kemény áldozattal érdemelteti ki azt a nagy szerencsét és kitüntetést, hogy az előre jelzett csodánál jelen lehetnek. A rossz idő egyáltalán nem akadályozta a népet, mert mindenünnen özönlött, még a határszéli városokból is. Nem hiányoztak a nagy újságok tudósítói és fényképészei se, hogy feljegyezzék és közöljék az eseményeket.

Az állandó eső a jelenések helyét, amely különben is mélyen fekszik, hatalmas sártengerré alakította át. A jelen levő zarándokok, illetve kíváncsiskodók szinte bőrig áztak és dideregtek. Egyes szemtanúk tizenkét óra előtt körülbelül 70 000 emberre becsülték a tömeget.

Végre Lucia a tömeghez fordul:
– Mindenki húzza le az esernyőjét!
A nép engedelmeskedett és szakadó esőben imádkozták a rózsafüzért.

Az utolsó jelenés

Kissé váratlanul Lucia felrezzen és felkiált:
– Íme, ott a villám!
Azután kezét felemelve folytatja:
– Lám, ott jön! Íme, ott jön! Látják?...
– Nézd meg jól, lányom! Figyelj nagyon, hogy ne csalódj – figyelmeztette édesanyja, aki mellette térdelt és aggodalmaskodott a lélekbe markoló esemény kimenetele felől. Lucia azonban nem hall már többé, mert elragadtatásba esett.

Vallásos zarándokok kedves figyelemből virágokkal és selyemszalagokkal díszítették fel a zöld tölgyet. Az égi „Asszony” elfogadja a kedves gondoskodást és lábát éppen ezekre a díszekre teszi. Időközben az eső elállt. A tömeg csodálkozva szemléli, mint alakul könnyű, fehér felhő a kis látnokok körül, a tömjénfüsthöz hasonlóan, majd felemelkedik öt-hat méternyire és eltűnik a légben. Ez a jelenség háromszor megismétlődik egymásután, mintha láthatatlan pap lenne ott, aki szertartásosan tömjénezi az égi „Jelenést”.

Lucia ekkor újra felteszi a kérdést, amelyre az „Asszony” már előbb megígérte, hogy felelni fog:
– Asszonyom, ki vagy és mit óhajtasz tőlem?

Az üzenet

A Madonna így felelt:
– Én vagyok a Rózsafüzér Királynője. Szeretném, ha egy kápolna épülne e helyen tiszteletemre, amelyben minden nap imádkozzák a rózsafüzért.
Majd a „Jelenés” még hozzáfűzi, hogy a háború hamar véget ér és a katonák nemsokára hazatérnek családjukba.
Lucia elmerülve a megbízatásokban, amelyekkel az emberek megterhelték, félbeszakítja az égi „Asszony” beszédét:
– Oly sok mindent szeretnék kérni Tőled!...
A Szent Szűz azt válaszolta, hogy azok közül néhányat teljesít, de nem mindegyiket és azonnal folytatja tovább üzenetét:
– Az embereknek meg kell javulniok és bűneikért bocsánatot kell kérniök.
Azután szomorú tekintettel és esdő hangon kéri: „Ne sértsék tovább az emberek az Úr Jézust, akit már úgyis olyan nagyon megbántottak!”

A többszörös látomás

A Szent Szűz búcsút vesz a kis látnokoktól. Megnyitja kezét, amely sugarakat vetít a nap felé. E pillanatban megkezdődik a hallatlan napcsoda, amelyről mindjárt szólunk. A gyermekek tanúi voltak egy másik jelenésnek is, amely a nap mellett mutatkozott három folytatólagos képben.

Először a Szentcsaládot látták mindhárman a következő sorrendben: a nap jobb oldalán a napnál ragyogóbban a Rózsafüzér Királynője fehér ruhában, kék palásttal. (Az előző jelenéseknél a palást fehér volt.) Balra pirosba öltözötten Szent József a gyermek Jézussal, Aki megáldja a világot. Továbbá Lucia a naptól jobbra látta a férfi Úr Jézust, amint kezét áldásra emeli és balra a Hétfájdalmú Szűzanyát. Végül a Hétfájdalmú Szűz után megjelent a Kármelhegyi Boldogasszony, kezében skapuláréjával.

Kérdezhetjük, hogy a Szent Szűz, aki mindeddig ugyanazon alakban jelent meg, miért mutatkozott most először a Szent Család körében, aztán a Hétfájdalmú Szűz és végül a Kármelhegyi Boldogasszony alakjában? – A válasz, mint azt később látjuk, az, hogy a Szent Szűz ezzel mélyebben be akarta vésni a hívők és csodalátók lelkébe a Rózsafüzér Királynője címet, amelyet Fatimában vett fel. Azon kívül emlékezetükbe idézi az egymás utáni képekkel a titkok hármas sorozatát: örvendetest, dicsőségest, amelyeken elmélkednünk kell a rózsafüzér közben.

(J. Castelbranco: Fatima nagy csodája. Budapest, 1944. Korda Rt. 46-52. old.)