Montegranaro-i Szerafinnak (Szeráf) is nevezik, szülofaluja után (Loretohoz közel). Apja komuves. Anyja vallásos nevelésben részesítette. 16 éves korában egyszer bátyjával komuves munkát végzett egy szomszédos faluban. A házigazda lánya, Ludovika a szentek életébol olvasott fel ebédido alatt. Ebéd után a fiú megkérdezte Ludovikát: „Mit tegyünk, hogy elkerüljük az ítéleten a megszégyenülést? Nem jobb lenne legjobb elmenni remetének?” „Miért akarsz remete lenni? - mondta a lány. Vannak a közelben kapucinusok. Ott imádkozhatsz és vezekelhetsz.” Félix (ez volt a keresztneve) még többet is megtudott a lánytól a kapucinusokról. El is határozta, hogy közéjük megy. Hamarosan fel is vették. Legnagyobb keresztje az volt, hogy a munkák végzésében lassú és ügyetlen volt. Emiatt házfonöke sokat korholta, büntette. Egyszer már ereje is elhagyta, elcsüggedt. Az Oltáriszentség elé borulva kérte az Úr Jézus segítségét. Az Úrtó1 ezt a feleletet hallotta: „Miért zúgolódsz a szenvedés miatt? Jól tudom, mi ér téged, semmi sem történik akaratom ellenére. Ha kedvemet akarod keresni és szolgálni akarsz nekem, tagadd meg magad. Gyakorold a türelmet és járd a kereszt útját. Minden elottem kedves léleknek az útját erre az útra irányítom. Ez a királyi út, ezen az úton a kegyelem kísér.” E szavak után újult erovel viselte a megpróbáltatásokat: így hamarosan nagy tökéletességre jutott. Az éjszaka legnagyobb részét imában töltötte. A kertben külön helyen termelt növényeket a szegények számára. S az o földje sokkal bovebben termett, mint a kert többi része. Sok beteg gyógyulását is kiimádkozta. Szerafint kereszttel és szentolvasóval ábrázolják, mert különös módon tisztelte a szenvedo Jézust és a Szuzanyát. A madarakkal, más állatokkal oly bizalmas viszonyban volt, mint szeráfi atyja. Utolsó éveiben már csodatevo szentként tisztelték mindenütt. Egyik kolostorból a másikba helyezték, mert a hozzá tóduló emberek felborították a kolostor rendjét. Utolsó helye Ascoli* volt, itt halt meg szent halállal. XIII. Kelemen pápa 1767-ben avatta szentté.

A pápa szenttéavatási bullája írja:

„Minden aranynál, ezüstnél, országnál és királyi széknél értékesebb az a bölcsesség, amely a mulandó dolgok megvetésére tanít... Közli ez magát a legkülönbözobb tehetséguekkel, és gazdagon szórja mennyei kincseit mindenkire. Idonként mégis boségesebben árad ki a tudatlanokra, hogy a világ tudományától felfuvalkodott bölcseket megszégyenítse.”

Imádság:

Szent Vilfrid     püspök és hitvalló, † 709.       

Pannóniában született, Szombathelyen. Szülei pogányok voltak. Mint római katona ismerkedett meg a keresztény tanokkal. 18 éves korában keresztelkedett meg. Két év múltán otthagyta a katonaságot, Poitiersi Szent Hilárion püspök exorcistává (ördögűzővé) avatta. Visszakerült Szombathelyre. Ott megtérített anyját és rokonait. Ezután visszakerült Franciaországba. Szent élete miatt a nép és a papság arra kényszerítette, hogy vállalja el a toursi püspökséget. Mint püspök is szigorú szerzetesi életet élt. …0 éves korában halt meg, 400 körül november 11-én. Franciaország védőszentjévé választotta.

Dioklécián és Maximián császárok uralkodása alatt, Pompleopoliszban három keresztény fogtak el, és Tarzusba vitték őket Maxim prokonzulhoz, hogy ítélkezzék fölöttük. Probus trákiai származású volt, a pamfiliai Pergéből. Tarach római polgár volt és katona, a szíriai Klaudiopoliszból származott. Andronik egy nemes efezusi polgárnak volt a fia. A kihallgatás alkalmából mindnyájan kereszténynek vallották magukat, és nem voltak hajlandóak hitüket megtagadni. A prokonzul ezért mindnyájukat megkínoztatta és a börtönbe vettette. Következő kihallgatásuk Mopszvesztiában volt, és végül Anazarvában. Különféle kínzások után karddal részekre vagdalták őket és így haltak vértanúhalált 304-ben. Holttestüket gonosztevők maradványaihoz dobták, és katonákkal őriztették. Éjszaka földrengés, villámlás és mennydörgés támadt nagy esővel. A katonák elfutottak, a keresztények pedig mennyei fény útmutatása alapján találták meg a vértanúk testeit. Elvitték és tisztességesen eltemették őket olyan helyre, ahol az istentelenek nem tudtak ráakadni.

Damaszkuszi Szent János szülei fogadták magukhoz a Jeruzsálemből származó árva gyermeket: Kozmát. Istenfélő és szegényeket szerető ifjú volt. Szent János szülei gyermekükkel együtt nevelték. Egy szintén Kozma nevű szerzeteshez adták mindkettőjüket nevelésre. Kozma, minden keresztény tudományt és bölcsességet elsajátított nevelőjénél. Amikor felnőtt korba ért, Szent Száva kolostorában szerzetes lett. Mivel abban az időben üldözést kezdtek a szentképek tisztelete ellen, Kozma buzdította Szent Jánost, hogy szálljanak szembe a téves tanítással. Kozma, az Egyház istentiszteleteinek ékességére sok tropárt és kánont szerkesztett, a feltámasztott Lázár, az Úr szenvedéseinek tiszteletére és az Úr néhány ünnepére. V. János jeruzsálemi pátriárka majumi püspökké tette, nem messze Jeruzsálemtől. Lelki nyájának jó pásztora volt és hosszú kort elérve békében halt meg 787 körül.

Szentünk Dioklécián császár alatt szenvedett vértanuságot. A ciliciai Anazarva helység helytartójához, Liziászhoz vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után börtönbe vetették. Ott, hálát adva Istennek sebeiért, adta vissza lelkét Istennek 286-ban.

Teofán istenfélő szülőktől született Palesztinában. Egy Teodor nevű testvére is volt, akit „Megbélyegzett” Teodor néven tisztelünk Mindketten az akkori idők bölcsességét tanulták és jó nevű filozófusok lettek. Később azonban életüket Istennek szentelték, mint szerzetesek a Szent Száva kolostorban.

Abban az időben az istentelen császárok üldözni kezdték a szentképeket és azok tisztelőit. Nicefor jeruzsálemi pátriárka Konitantinápolyba küldte a szent testvéreket, hogy a császár előtt fejtsék ki az igazhitű tanítást a szentképek felől. Teofán akkor már áldozópap volt. Mindketten sokat szenvedtek 25 éven keresztül az üldöző Leó, Mihály és Teofil császároktól. A szenvedések között Teodor 840 körül meghalt. Teofán tovább élt, és megérte azt a időt, amikor az istenfélő Mihály császár végét vetett a szentképek üldözésének, és a birodalomban beköszöntött a béke. Teofánt Metodiosz pátriárka a niceai egyház metropolitájává szentelte. Békében hunyt el 847-ben. Nevéhez fűződik sok kánonének megírása, és sok más hasznos írás, sztichira is.

E két nő édestestvér volt. A ciliciai Tarzusból származtak, Szent Pál apostol rokonai voltak. Elhagyva anyjukat és lemondva vagyonukról, kitanulták az orvosi mesterséget, és igazán apostoli munkát végeztek. Demetriáda városába jöttek és egy barlangban szálltak meg. Zinaida minden lehetséges betegséget gyógyított, Filonilla pedig böjtölve és virrasztva sok csodát művelt. A pogányok, egy éjszaka titokban meglepték őket, és mindkettőjüket agyonkövezték. Hithirdetésük miatt, bár nem szenvedtek kínokat és békében haltak meg, mégis a vértanúk közé számítják.

Lengyelországban, Kaliszban született, keresztneve Zsófia. Szülei vallásosan nevelték. A család 1837-ben Varsóba költözött, ahol Zsófia nemsokára megismerkedett a kapucinus Honorát atyával (bold. av. 1988), akit gyóntatóatyjául választott. Unokahugával, Klotilddal éveken át gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit a szegényekkel, idosekkel, betegekkel, elhagyatott gyermekekkel. Ez utóbbiakat összegyujtötte, két bérelt szobában írásra, olvasásra, vallásra tanították oket. Vasárnaponként együtt elmentek a kapucinusok templomába és ott a Cantalicei Szent Félix oltárnál imádkoztak. A városban a fiúkat Szent Félix fiainak, Zsófiát és társát pedig Szent Félix novéreinek, röviden feliciána novéreknek nevezték. Ez az eredete a késobbi Feliciána Novérek Kongregációja elnevezésnek. Zsófia és Klotild 1855-ben beléptek a Honorát atya vezette ferences III. rendbe, két évvel késobb Zsófia tizenketted magával magára öltötte a feliciána novérek ruháját, ekkor kapta a Mária Angéla nevet. Mindjárt a novérek újoncmesternoje és általános elöljárója lett. 1860-ban a kongregáció 12 tagja klauzúrás novér lett, hogy imájukkal támogasság a karitatív, oktató és egyéb tevékenységet folytató „aktív” novéreket. 1864-ben már 32 helyen tevékenykedtek. A kongregáció ferences irányítás alatt, ferences Regulával muködött. Az 1864. évben azonban – a lengyel felkelés leverése után – a cári önkény sok szerzetesrend muködését megszuntette. A novérek egy része Krakkóba vagy olyan területre ment, ahol szabadon muködhettek (így a klauzúrás novérek is), a többiek titokban fejtették ki tevékenységüket. Angéla anya ezután a klauzúrás novérekkel maradt, az aktív novéreknek másik novér lett az elöljárója. Élete utolsó 30 évében – részben egyre növekvo nagyothallása miatt – visszavonultan élt Krakkóban, imában, testi-lelki szenvedései türelmes viselése közepette. Lelkiatyjához, Honorát atyához írt levelei bevilágítanak eros., áldozatos lelkébe. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.

Boldog Angéla anya buzdítása szétszórtságban élo novéreihez:

„Ha nem engedik meg, hogy mint feliciána novérek éljetek, éljetek úgy, mint Krisztus igaz szolgálói, a Legszentebb Szuz leányai. A szerzetesi ruha helyett öltsétek magatokra a jámborság, alázatosság, szelídség, ártatlanság ruháját, így Krisztus jó illatát árasztjátok a világban és világít a ti világosságtok az emberek elott, azok pedig magasztalják mennyei Atyátokat.”

Imádság:

Október 11-18. között

A VII. egyetemes zsinat atyáinak emléke

Ezt a zsinatot a szentképek tiszteletének helyreállítása ügyében hívták össze 787-ben, Niceában. Ez a II. niceai zsinat. Bár a képrombolás látszólag megszűnt, amikor a kiskorú Konstantin császár helyett 780-ban Iréné özvegy anyacsászárnő vette át az uralmat, de a belső szakadás a pártok között megmaradt. Hogy ezt megszüntessék, Tarasius pátriárka egyetemes zsinat összehívását látta szükségesnek. Kérését a császárné is támogatta I. Adorján pápánál. Először 786-ban gyűltek össze az atyák Konstantinápolyban. A szentképek tisztelete visszaállításának okairól tárgyaltak. Az ellenpárt katonái betörtek a templomba, és a püspököket szétűzték. Csak 787-ben folytatták a tanácskozást Niceában. Összegyűjtötték a képtisztelet Szentírási bizonyítékait és a hagyományokat, majd elfogadták a zsinat hitvallását. A szentképek, a kereszt és az ereklyék Krisztus, az Isten és a szentek személyére emlékeztetnek. Külső tiszteletadás: proszkünézus illeti meg őket, ami különbözik az egyedül Istennek kijáró imádástól a latreiától. Ezenkívül még más egyházfegyelmi határozatokat is hoztak.

A Boldogságos Szűz Mária     anyasága       

Szentünk a palesztinai Cezareából származott. Házasságra lépett, 4 leánya született, akik később prófétáltak. Fülöpöt az apostolok a 7 diakónus közé álasztották, hogy a szegényekre legyen gondjuk. István vértanúi halála után a keresztények sokan elszéledtek Jeruzsálemből Judea és Szamaria vidékére. Fülöp Szamariában hirdette az evangéliumot agy sikerrel. Hittek beszédének és sokakat megkeresztelt. Köztük Simon varázslót is, aki sokáig ámította varázslásaival a népet. Isten angyalának parancsára elment a Jeruzsálemből Gáza felé vezető útra, találkozott az etióp főemberrel, hirdette neki is Jézust, és egy tónál megkeresztelte. Onnan Cezareába tért vissza, ahol saját házában együt lakott 4 próféta leányával. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol az apostolok püspökké szenteltek, és Kisázsiába, Trallia városába küldték. Ott is evangéliumot hirdetve sok csodával erősítette meg szavait. Késő öregségében hunyt el. Tetteiről az Apostolok Cselekedeinek könyvében, a 6. és 8. fejezetben olvashatunk. Nem tévesztendő össze a 12 apostolhoz tartozó Fülöp apostollal.

*Ulm, 1407. +Bologna, 1491. október 11.

Dietrich Griesinger tehetős molnár volt Ulmban. Feleségével együtt kitűnt élő hitével, nagy jótékonyságával, erkölcsi szigorúságával és jámborságával. Második gyermekük volt az 1407-ben született Jakab. Testileg és lelkileg apjára hasonlított s kedvence is lett. Alapos kiképzést kapott az olvasásban, írásban, számolásban és a latinban, de nem a kereskedői vagy a papi hivatást választotta. Az Ulmban meghonosodott üvegfestészet vonzotta. Tanulóideje alatt gazdag technikai tudást sajátított el.

1432-ben néhány hasonló korú társával együtt elhatározta, hogy Rómába zarándokol. Egy februári reggelen a székesegyház terén gyülekeztek, hogy együttesen keljenek útra. Bár az utazás hozott némi örömet, sok áldozatot is kívánt, Jakab azonban római útján elsősorban zarándoknak érezte magát.

Róma sok temploma és látnivalója feltárult nyitott és lelkes tekintete előtt. Nagycsütörtökön életgyónást végzett, hogy jól előkészüljön IV. Jenő pápa (1431--1447) áldására és a teljes búcsúra.

Fordulóponton is állt egyben. Pénzét felemésztette az utazás és az alamizsnálkodás. Amikor meghallotta, hogy Aragóniai Alfonz zsoldosokat toboroz, hogy elfoglalja a nápolyi királyságot, beállt zsoldosnak. Gaeta erődítménye és kikötővárosa előtt kellett szolgálnia; a gaetaiak azonban nemsokára megfutamították őket, majd részt vett a szerencsétlenül végződött aversai csatában is.

Négyévi szolgálat után felhagyott a katonaélettel. Capuában házmesterséget vállalt egy jogtudósnál, majd anélkül, hogy teljes bérét és holmiját magával vitte volna, csakhamar elhagyta ezt az állását is, és észak felé vette útját. Bolognában pihenőt tartott, de úgy gondolta, hogy hamarosan elindul hazafelé. Imádkozott a székesegyházban, majd összetalálkozott néhány társával, akik kilenc évvel azelőtt vele együtt indultak a római zarándoklatra, és mint ő is, Itáliában maradtak. Azt javasolták neki, maradjon velük, és vállaljon szolgálatot a helyőrségen, s utána majd együttesen térnek haza. Jakab hamarosan elnyerte századosa bizalmát. Szabad óráiban a templomokat látogatta. Különösen a San Domenico templom vonzotta, ahol gyakran imádkozott Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) sírjánál. Itt világosodott meg hivatása, jelentkezett Szent Domonkos rendjébe laikus testvérnek, s harmincnégy éves korában be is öltözött. A ,,német Jakab testvér'' néven került bele a bolognai domonkos kolostor történetébe. Ez a közösség lett életének, imádságának, munkájának és halálának helye. Földi hazája és vándorlásai helyett állandó helyet talált további élete számára. A bolognai nagy, száz szerzetest befogadó domonkos kolostorban a zsolozsmában, prédikálásban és szentségek kiszolgáltatásában megszentelődő papok mellett laikus testvérként megtalálta helyét. A konventnek jó hagyománya volt a kolostori fegyelemben.

Jakab testvér a konyhában és a templomban, valamint a betegápolásban segédkezett. ,,Aki látta, hogyan ápolta a betegeket, egyetért azzal, hogy lobogott benne a szeretet és a jóság'' -- terjedt el róla. Egy pestis sújtotta évben -- tehát 1449-ben vagy 1457-ben -- szerető vnátadása nem ismert határt. Elöljárói később azzal bízták meg, hogy tanult mesterségét, az üvegfestészetet elevenítse fel. E munkájára vonatkozó bizonyítékok, ahogy jórészt maguk a művek is, sajnos az évszázadok folyamán elvesztek. 1463-ban megbízták, hogy a San Petronio templom hat nagy kerek ablakába illesszen négyszögletű címerképet. Elkészítette továbbá a jegyzők egyesülete kápolnájának üvegablakait is.

A San Domenico homlokzatának nagy rózsaablakát is Jakabnak tulajdonítják. A könyvtár kialakításában is közreműködött. Szava mértékadó volt a boltozatok, falak és párkányzatok színezésében, valamint az oszlopfők kiképzésében. 1468-ban készítette az ablakok tervrajzait, s 1472-ben beillesztették az utolsókat is. A számadáskönyvek bejegyzéseiből kiderül, hogy Jakab festő-, kovács- és lakatosként is tevékenykedett. 1473-ban Szent Domonkos szarkofágját művészi díszítéssel látták el. Ez alkalommal két kerek ablakot helyeztek el a Domonkos kápolna előtti új keresztboltozatban; ez is Jakab testvér munkája volt. (1730-ban egy átalakítás áldozatai lettek.)

Amit a San Petronio és a San Domenico számadáskönyvei az üvegfestő és kézműves Jakab munkáira vonatkozóan jelentenek, azt jelenti lelkiségére vonatkozóan életrajza, melyet egyik tanítványa, Ambrogino Tormoli testvér szerkesztett.

Jakab lelki életéről azt írja Ambrogino testvér, hogy Isten számára nem volt elég neki semmiféle idő. Miközben a klerikusok a kóruson zsolozsmát mondtak, ő mint laikus testvér a Miatyánkot imádkozta. Munka közben megőrizte belső összeszedettségét és a hallgatást, tartózkodott a haszontalan beszédtől. A felebaráti szeretet és az engedelmesség gyakorlása többet jelentett számára művészi munkáinál. Türelme a munkában és magatartásában, szelídsége, vezeklőkészsége közmondásos volt. Különösen az Egyházért és rendje ügyeiért imádkozott. Már életében a szentség hírében állt, betegeket vittek hozzá, hogy meggyógyítsa őket. Calabria hercege Bolognán átutazóban maga is látni akarta, és tisztelettel ölelte át.

Élete vége felé súlyos betegségét nagy megadással viselte el. 1491. október 11-ről 12-re virradó éjszaka halt meg.

A San Petronio napfényben még ma is ragyogó üvegablakainál nem csekélyebb jelentőségűek a századok távlatából felénk sugárzó erényei, melyek az isteni világosságot és erőt hirdetik.

1825. augusztus 3-án XII. Leó pápa megengedte ulmi Boldog Jakab ünnepének megülését Bologna érseksége és a domonkos rend számára. Rottenburg püspöksége is felvette ünnepi naptárába a Svábföldről származó boldogot.