Fáradt világ, kiélt világ, önmagától megcsömörlött világ fölött új nemzedék nő már. Mert moccan a lélek, s nem bírja mindenki gúzsba kötni, elbódítani. S az eleven, az érző léleknek kín a csömör, a sötétség, a piszok. A világosságnak akarja kitárni magát, várja a kelő napot. Fölkelt. „Világosság a népek megvilágítására”, a mi Urunk Jézus Krisztus. S összesereglik belőlük az „Ecclesia orans”, az imádkozó Anyaszentegyház.

Mindnek kitárva a karja, tűz a szívében, az ajkon kimondhatatlan édességű fohászok, zengő himnuszok. S a szeme mindnek fölfelé néz, a kelő hajnali napra: Krisztusra.

S az előénekes és előimádkozó Szent Cecília. Ilyennek látta őt az Egyház, amelynek ölén sarjadt, mint az új nemzedék szépséges virága; s mely azóta Cecília nevét minden mise kánonjában emlegeti, ilyenek a római hívek, akikkel együtt imádkozott, akik ott álltak menyegzőjénél és vértanúságánál, s akik passióját megírva így emlékeznek róla: „A dicsőséges szűz állandóan keblén hordta Krisztus evangéliumát. Éjjel és nappal szüntelenül Istennel társalgott, hozzá fohászkodott. Kitárta a karját, úgy imádkozott az Úrhoz, és szíve mennyei tűztől lángolt.”

A Ceciliusok előkelő nemzetségéből származott. Szülei még pogányok voltak, de ő már kora ifjúságában megismerte a szent kereszténységet. S a körülötte zajló züllött pogány világból öntudatos elszántsággal menekül a mennyei Jegyes felé. „Ciliciummal sanyargatta testét és epekedve kérte az Istent: Legyen a szívem, a testem szeplőtelen.” Szüzességet fogad.

Szülei azonban eljegyezték egy jóravaló pogány ifjúval, Valériánnal. A családban régi tradíciók éltek: A leány akaratát nem nagyon kérdezték. A vőlegénynek elég volt a szülők ígérete.

Cecília szíve telve volt aggodalommal. Ütköztek lelke vágya és a világ igényei. De megtalálta a megoldást. Már a lakodalomra készülődtek. „Míg szólt a zene, Cecília csak az Úrnak énekelt szívében: Legyen a szívem, a testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek (Zsolt. 118,80). S az esküvő előtti két-három napot böjtben, imádságban töltötte, s így ajánlotta Istennek szíve aggodalmát.”

Az Úr megvigasztalta: angyalát küldi oltalmára, ha kell. A nászéjszakán elbeszéli Valériánnak a maga fogadalmát s az Úr ígéretét: „Titkot akarok reád bízni Valérián. Más szerelmesem van nekem, aki féltékenyen vigyáz reám!” S amint elbeszéli, hogy ki ez a más, akivel régen eljegyezte magát: Valériámban is föltámad a vágy, megismerni őt, aki a kereszten meghalt értünk és váltságot szerzett. Aki ilyen csodálatos életeszményt inspirál. S most fenn van az égben s angyalát küldi híveinek oltalmára. Szeretné látni az angyalt, annak a más, eddig nem is sejtett világnak hírnökét.

De ez csak úgy lehetséges, ha megkeresztelkedik, mondja neki Cecília. Készségesen vállalkozik rá. Megy a vértanúk sírjaihoz; ott rejtőzik most az Egyház feje, Orbán pápa. Az Appiai úton szegényekre talál, Cecília védenceire. Fölmutatja a magával hozott jelet, s vezetik tovább. A pápa szeretettel fogadja s térdenállva mond hálát az Istennek: „Uram Jézus Krisztus, jó Pásztor, a tisztaságra szólító tanács magvetője! Arasd most annak a vetésnek termését, amit Cecíliában vetettél. Mert ez a szolgálód szorgalmas méhecskeként szolgált neked. Jegyese vad oroszlán volt, mikor kapta; most már szelíd bárányod átváltoztatta.” És megkeresztelte az ifjút.

A keresztségben megnyílt Valérián szeme, megvilágosította már a Krisztus. Tudta látni titkait. Hazatérve „Cecíliát imádkozva találta. És mellette állt az Úr angyala. Nagy félelem szállta meg Valériánt: Leszállt az Úr angyala, s az egész szoba fényárban úszik!” Szívesen fogadja az angyal kezéből az új életnek jelvényét és jutalmát: hófehér liliomokból és vérpiros rózsákból font koszorút. Koszorút, amely soha e1 nem hervad, de csak a tiszták tudják meglátni.

Volt Valériánnak egy öccse, Tiburcius (Tibor). Eljött gratulálni az új házasoknak. Csodálkozva érzi a rózsa és liliom illatát, de a virágot magát még nem tudta látni: Mikor megmagyarázták neki a dolgot, őt is elfogja a vágy. Látni akarja a csodadolgokat, a csodálatos szent kereszténységet. Elmegy, megkeresztelkedik ő is.
„Most ismerlek el rokonomnak, mondja neki Cecília, mert az Isten szeretete megutáltatta veled a bálványokat. Mert az Isten szeretete volt, ami bátyádat hitvesemmé tette, téged pedig rokonommá.”

De nem hiába voltak a liliomok közé vérpiros rózsák fonva!

Almáchius városprefektus megtudta, hogy a két előkelő ifjú keresztény lett. Egyik tisztjével, Maximussal elfogatta őket. Állhatatosságuk láttára a tiszt még azon éjjel megtért családostul, és megkeresztelkedett.

A következő pirkadatkor Cecília - nem hiába hordta keblén az írást - biztatja a vértanúkat az Apostol szavával: „Föl, Krisztus katonái! Vessétek el a sötétség cselekedeteit, s öltözzetek a világosság fegyverzetébe!” Át is mentek még aznap nagy bátran az örök világosságra: Valérián, Tiburcius, Maximus és társaik. Mind Cecília gyűjtése.

A prefektus most őellene fordult. Le akarja foglalni vagyonát. De azt már megkapták a szegények. jön a további tortúra. A pogány katonák azt beszélik közben: „Hisszük, hogy Krisztus az Isten Fia, mert ilyen szolgálót támasztott magának!” És megkeresztelkednek. Cecília pedig hirdette tovább Krisztust: „Megvalljuk szent nevét. Soha sem tagadjuk meg!”

A pogányok között is kínos föltűnést keltett már a hosszas és eredménytelen kihallgatás s a nyomában járó sok megtérés. Véget akart hát vetni Almáchius az ügynek. Egy fürdőben forró gőzzel akarta megfojtatni titkon Cecíliát. A tűz azonban kialudt, s a szent hálát mondhatott még az Úrnak: „Köszönöm neked, az én Uramnak Jézus Krisztusnak Atyja, hogy eloltottad mellettem a tüzet!”

Ekkor fejvesztésre ítélte a prefektus. Háromszor sújtott le a hóhér, de nem tudta levágni a fejét. Halálra sebesítve hagyták a vesztőhelyen. Három napig még élt a vértanú szűz. November 22-én, a 230. esztendőben halt meg Rómában. Kallixtus katakombájában tették nyugovóra testét. A 4. században már templom állt tiszteletére a Tiberisen túl. Ide vitték át. 1559-ben, mikor fölnyitották sírját, még épségben volt a szent test. Maderno szobrász látta, s úgy készítette el Szent Cecília szobrát.

A középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik, akinek élete tökéletes dal volt Krisztus dicsőségére, s kinek alakja olyan szép dalra, a fönti szép legendára ihlette a kegyeletes utókort.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Félix a francia királyság (Isle de France) Valois nevű tartományában született. A Valois név inkább születéshelyére, mint a királyi ház Valois-ágával való állítólagos rokonságára vonatkozik. De ha nem is eredt királyi vérből, mindenesetre előkelő és jómódú családból származott. Jámbor anyja születése után mindjárt Szent Bernát elé vitte, hogy adja reá áldását. S aztán mindent megtett, hogy az irgalmas szeretetre nevelje fiát. Fogott az áldás is, az igyekezet is. Félix már kicsiny gyermek korában a szegényekkel és koldusokkal nagy barátságot kötött. Ami pénzt szüleitől, rokonaitól és ismerőseitől kapott, azt az utolsó fillérig mind nekik osztotta. Ha az útfélen didergő koldust látott, azonnal lekerítette válláról finom köpenyét és habozás nélkül odaadta neki. Ebédnél az eléje tett ételek egy részét félretette, hogy legyen mivel kedveskednie a szűkölködő gyermekeknek. Egy kivégzésre vitt gonosztevő látásán annyira megindult, hogy mindjárt odavetette magát a bírák lába elé és addig sírt, könyörgött nekik, míg csak meg nem kegyelmeztek az elítéltnek. Életírói még megjegyzik, hogy a bűnös teljes mértékben méltónak bizonyult a kegyelemre, mert őszintén magábaszállott és szigorú vezekléssel és Istennek tetsző jámbor cselekedetekkel iparkodott jóvátenni előbbi életének vétkeit.

A jámbor ifjúságra szent férfikor következett. Gyermeki szeretete erős ütést kapott, mikor atyja minden hűség arculcsapásával otthagyta anyját. Ez kipattantotta régen érlelt szándékát: otthagyni a világot. Anyját jámbor nagybátyjára, Thibaultra, Champagne grófjára bízta, ő pedig elment Citeaux-ba. Később Szent Bernát engedelmével Itáliába vonult és itt egy öreg remetével szigorú remeteségben élt. Ebben az időben lett pappá. Társának halála után hazatért és a meaux-i rengetegbe vonult. Már jócskán benne járt a hatvanas években, mikor a Gondviselés megfelelő társat küldött neki a párizsi egyetem egyik kitűnőségét, a jámbor életű Mathai Jánosnak személyében. A szent remete valósággal Isten küldötteként fogadta az ifjú tudóst és szívesen megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve ketten serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban, önsanyargatásban és szent vetélkedéssel egyik iparkodott túltenni a másikon áhítatban és kitartásban.

Mathai Jánost azonban nem pusztán az önmegszentelődés vágya vezérelte a remeteségbe; bizonyosságot akart szerezni saját jövőjét illetőleg is. Egy látomásból, melyet első szentmiséje bemutatása közben nyert, homályosan sejtette ugyan, hogy a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kiszabadítására szemelte ki őt az Úr, de egyelőre nem látta a gondolat megvalósításának módját. Buzgón imádkozott tehát további megvilágosításért. Félixnek jó ideig semmit sem árult el benső vívódásaiból; csak jóval később, mikor felülről újabb biztatást kapott, avatta be őt titkába és egyúttal tanácsot kért tőle. A szent aggastyánnak mindjárt első hallásra megtetszett a gondolat, és most már ő sürgette Jánost, hogy haladéktalanul lássanak hozzá a gyakorlati kivitelhez. Az 1197. év végén együttesen Rómába indultak tehát és ott a hatalmas III. Ince pápa hozzájárulásával megvetették alapját a Szentháromságról nevezett rabkiváltó szerzetnek, a trinitáriusok rendjének (lásd febr. .

A pápai engedély kieszközlése után az alapítók siettek II. Fülöp francia király jóindulatát is biztosítani. A király nagylelkű adományaival és kiváltságaival nagy mértékben elősegítette a rend elterjedését. Ugyanakkor egy Chatillon Walter nevű jámbor lovag Cerfroid (Cerfroy) nevezetű birtokát, a mostani Aisne megyében, az alapítók rendelkezésére bocsátotta és ezzel lehetővé tette az első trinitárius kolostor megnyitását. Nemes példáját hamarosan mások is követték. Pl. Margit burgundi grófné egymaga húsz szerzetes eltartására tett alapítványt. Ekkorra a párizsi püspök és a szentviktori apát közbejöttével elkészült a szerzet törvénykönyve is. A regula kimondotta, hogy a rend bevételeinek egyharmadát a foglyok kiváltására, másik kétharmadát pedig az irgalmasság műveinek gyakorlására köteles fordítani. Ezenkívül azt is elrendelte, hogy a szerzet valamennyi templomát a Szentháromság tiszteletére kell szentelni.

Az alapvető munkák befejezése után János és Félix útjai elváltak egymástól. János Franciaországból Rómába ment és ott a Coelius-hegyen megalapította a rend második kolostorát; azután pedig Tuniszba indult és megindította azoknak a merész expedícióknak sorát, melyek a századok folyásában közel egy millió fogolynak szerezték vissza szabadságát. Félix ellenben Cerfroidban maradt s főleg a rend belső megerősítésén és terjesztésén dolgozott. Csakhamar számos kiváló tanítvány szegődött hozzája. Ilyenek voltak: Anglic János Londonból, Scot Vilmos Oxfordból, Corbellin Péter, a későbbi sensi és Sournier Jakab, a későbbi todi püspök. A szent aggastyán főleg azzal iparkodott tanítványaiban föléleszteni és ébrentartani a fogolykiváltó szellemet, hogy élénk színekkel ecsetelte előttük a szerencsétlen foglyok testi és lelki szenvedéseit és azokat a veszedelmeket, melyeknek hitük s következésképen örök üdvösségük állandóan ki van téve. Közel másfél évtizeden át folytatta ezt a lélekgyújtogató munkát, mígnem 1212-ben nyolcvanöt éves korában a szentek boldog halálával jobblétre szenderült.

A trinitárius évkönyvek állítása szerint IV. Orbán pápa már 1262-ben a szentek közé sorozta. Bizonyos, hogy VII. Sándor már 1666-ban emberemlékezetet meghaladóan réginek mondotta tiszteletét. Ünnepét XI. Ince pápa rögzítette a mai naphoz.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)