Fáradt világ, kiélt világ, önmagától megcsömörlött világ fölött új nemzedék nő már. Mert moccan a lélek, s nem bírja mindenki gúzsba kötni, elbódítani. S az eleven, az érző léleknek kín a csömör, a sötétség, a piszok. A világosságnak akarja kitárni magát, várja a kelő napot. Fölkelt. „Világosság a népek megvilágítására”, a mi Urunk Jézus Krisztus. S összesereglik belőlük az „Ecclesia orans”, az imádkozó Anyaszentegyház.

Mindnek kitárva a karja, tűz a szívében, az ajkon kimondhatatlan édességű fohászok, zengő himnuszok. S a szeme mindnek fölfelé néz, a kelő hajnali napra: Krisztusra.

S az előénekes és előimádkozó Szent Cecília. Ilyennek látta őt az Egyház, amelynek ölén sarjadt, mint az új nemzedék szépséges virága; s mely azóta Cecília nevét minden mise kánonjában emlegeti, ilyenek a római hívek, akikkel együtt imádkozott, akik ott álltak menyegzőjénél és vértanúságánál, s akik passióját megírva így emlékeznek róla: „A dicsőséges szűz állandóan keblén hordta Krisztus evangéliumát. Éjjel és nappal szüntelenül Istennel társalgott, hozzá fohászkodott. Kitárta a karját, úgy imádkozott az Úrhoz, és szíve mennyei tűztől lángolt.”

A Ceciliusok előkelő nemzetségéből származott. Szülei még pogányok voltak, de ő már kora ifjúságában megismerte a szent kereszténységet. S a körülötte zajló züllött pogány világból öntudatos elszántsággal menekül a mennyei Jegyes felé. „Ciliciummal sanyargatta testét és epekedve kérte az Istent: Legyen a szívem, a testem szeplőtelen.” Szüzességet fogad.

Szülei azonban eljegyezték egy jóravaló pogány ifjúval, Valériánnal. A családban régi tradíciók éltek: A leány akaratát nem nagyon kérdezték. A vőlegénynek elég volt a szülők ígérete.

Cecília szíve telve volt aggodalommal. Ütköztek lelke vágya és a világ igényei. De megtalálta a megoldást. Már a lakodalomra készülődtek. „Míg szólt a zene, Cecília csak az Úrnak énekelt szívében: Legyen a szívem, a testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek (Zsolt. 118,80). S az esküvő előtti két-három napot böjtben, imádságban töltötte, s így ajánlotta Istennek szíve aggodalmát.”

Az Úr megvigasztalta: angyalát küldi oltalmára, ha kell. A nászéjszakán elbeszéli Valériánnak a maga fogadalmát s az Úr ígéretét: „Titkot akarok reád bízni Valérián. Más szerelmesem van nekem, aki féltékenyen vigyáz reám!” S amint elbeszéli, hogy ki ez a más, akivel régen eljegyezte magát: Valériámban is föltámad a vágy, megismerni őt, aki a kereszten meghalt értünk és váltságot szerzett. Aki ilyen csodálatos életeszményt inspirál. S most fenn van az égben s angyalát küldi híveinek oltalmára. Szeretné látni az angyalt, annak a más, eddig nem is sejtett világnak hírnökét.

De ez csak úgy lehetséges, ha megkeresztelkedik, mondja neki Cecília. Készségesen vállalkozik rá. Megy a vértanúk sírjaihoz; ott rejtőzik most az Egyház feje, Orbán pápa. Az Appiai úton szegényekre talál, Cecília védenceire. Fölmutatja a magával hozott jelet, s vezetik tovább. A pápa szeretettel fogadja s térdenállva mond hálát az Istennek: „Uram Jézus Krisztus, jó Pásztor, a tisztaságra szólító tanács magvetője! Arasd most annak a vetésnek termését, amit Cecíliában vetettél. Mert ez a szolgálód szorgalmas méhecskeként szolgált neked. Jegyese vad oroszlán volt, mikor kapta; most már szelíd bárányod átváltoztatta.” És megkeresztelte az ifjút.

A keresztségben megnyílt Valérián szeme, megvilágosította már a Krisztus. Tudta látni titkait. Hazatérve „Cecíliát imádkozva találta. És mellette állt az Úr angyala. Nagy félelem szállta meg Valériánt: Leszállt az Úr angyala, s az egész szoba fényárban úszik!” Szívesen fogadja az angyal kezéből az új életnek jelvényét és jutalmát: hófehér liliomokból és vérpiros rózsákból font koszorút. Koszorút, amely soha e1 nem hervad, de csak a tiszták tudják meglátni.

Volt Valériánnak egy öccse, Tiburcius (Tibor). Eljött gratulálni az új házasoknak. Csodálkozva érzi a rózsa és liliom illatát, de a virágot magát még nem tudta látni: Mikor megmagyarázták neki a dolgot, őt is elfogja a vágy. Látni akarja a csodadolgokat, a csodálatos szent kereszténységet. Elmegy, megkeresztelkedik ő is.
„Most ismerlek el rokonomnak, mondja neki Cecília, mert az Isten szeretete megutáltatta veled a bálványokat. Mert az Isten szeretete volt, ami bátyádat hitvesemmé tette, téged pedig rokonommá.”

De nem hiába voltak a liliomok közé vérpiros rózsák fonva!

Almáchius városprefektus megtudta, hogy a két előkelő ifjú keresztény lett. Egyik tisztjével, Maximussal elfogatta őket. Állhatatosságuk láttára a tiszt még azon éjjel megtért családostul, és megkeresztelkedett.

A következő pirkadatkor Cecília - nem hiába hordta keblén az írást - biztatja a vértanúkat az Apostol szavával: „Föl, Krisztus katonái! Vessétek el a sötétség cselekedeteit, s öltözzetek a világosság fegyverzetébe!” Át is mentek még aznap nagy bátran az örök világosságra: Valérián, Tiburcius, Maximus és társaik. Mind Cecília gyűjtése.

A prefektus most őellene fordult. Le akarja foglalni vagyonát. De azt már megkapták a szegények. jön a további tortúra. A pogány katonák azt beszélik közben: „Hisszük, hogy Krisztus az Isten Fia, mert ilyen szolgálót támasztott magának!” És megkeresztelkednek. Cecília pedig hirdette tovább Krisztust: „Megvalljuk szent nevét. Soha sem tagadjuk meg!”

A pogányok között is kínos föltűnést keltett már a hosszas és eredménytelen kihallgatás s a nyomában járó sok megtérés. Véget akart hát vetni Almáchius az ügynek. Egy fürdőben forró gőzzel akarta megfojtatni titkon Cecíliát. A tűz azonban kialudt, s a szent hálát mondhatott még az Úrnak: „Köszönöm neked, az én Uramnak Jézus Krisztusnak Atyja, hogy eloltottad mellettem a tüzet!”

Ekkor fejvesztésre ítélte a prefektus. Háromszor sújtott le a hóhér, de nem tudta levágni a fejét. Halálra sebesítve hagyták a vesztőhelyen. Három napig még élt a vértanú szűz. November 22-én, a 230. esztendőben halt meg Rómában. Kallixtus katakombájában tették nyugovóra testét. A 4. században már templom állt tiszteletére a Tiberisen túl. Ide vitték át. 1559-ben, mikor fölnyitották sírját, még épségben volt a szent test. Maderno szobrász látta, s úgy készítette el Szent Cecília szobrát.

A középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik, akinek élete tökéletes dal volt Krisztus dicsőségére, s kinek alakja olyan szép dalra, a fönti szép legendára ihlette a kegyeletes utókort.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)