Konstantinápolyban született jámbor nemes szülőktől. Elnyerve felnőtt korában a császár jóindulatát, patrícius és hadvezér lett. Egy alkalommal, hadseregével tengeri viharba került, amiből egyedül menekült meg. Ezután búcsút mondva a világnak, szerzetessé lett egy puszta helyen. Egy idő után a kisázsiai Látra hegyére ment és ott élt szigorú vezeklő életet. Élete miatt Isten csodatevő erővel ruházta fel. Békében halt meg, feltehetőleg a VIII-X. század között.


Szent Eusztrát és vértanútársai

Mindnyájan Dioklécián császár alatt szenvedtek vértanúságot a IV. század elején, az Örményországi Szebasztéban. Eusztrát Szatalion város keresztény elöljárója volt. Semmibe vette az istenekről szóló görög meséket, helyette a keresztény bölcsességet hirdette. Hitéért megverték, tűzzel égették, vasszegekkel kivert cipőben futtatták az utcán és börtönbe zárták. Ilyen szörnyű kínzások után elégették.

Aukszent vértanú az arábiai egyház papja volt. Szavainak bölcsességével és türelmével a bálványimádás istentelenségét kimutatta. Sokféle kínzás után Krisztust megvallva kard által nyerte el a vértanúságot.

Eugén (Jenő) Krisztus hitének megvallása miatt a kínzások között adta vissza lelkét Istennek, miközben kivágták nyelvét, levágták mindkét karját és átszúrták lábszárait.

Mardár, „a szelíd galamb” saját jószántából vállalta a kínzásokat Krisztus hitéért, elbúcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Lábait összekötözték, és fejjel lefelé felfüggesztették és tüzes szegekkel égették. Sokáig volt ilyen helyzetben aztán a kínok között meghalt.

Oreszt, a katona, aki a mindenek Királyának volt igazi és csodálatos katonája, a melléről leesett kereszt jelével árulta el keresztény voltát. Hitéért tüzes vasrácsra fektették, és ezen elégették. Így nyerte el a vértanúi koronát. Ereklyéik Rómában nyugszanak.

Szeverusz császár uralkodása alatt (193-211) élt mint Kappadókia püspöke. 203 körül keresztény hite miatt börtönbe zárták. Szabadulása után Jeruzsálembe ment, hogy meglátogassa a szent helyeket. Ott az elaggott Narkisszosz püspök mellé társul választották. Sándor 38 éven keresztül kormányozta a jeruzsálemi egyházat. Kitűnt tanítói tevékenységével. Saját költségén nagy könyvtárat létesített a Szentírás és az akkor meglevő szent atyák műveiből. Décius császár üldözése alatt hosszú időt töltött el börtönben, és ott adta vissza lelkét Istennek 251-ben.

Görög neve Szünétosz, szlávul Razumniknak (okos) nevezik. Római származású volt. Szülei a római püspök mellé adták, hogy ismerje meg a Szent könyveket. Keresztény élete miatt az egyház felolvasójává avatták. Ebben a hivatásban sokakat tanított az igaz hitre és leleplezte a bálványimádás értelmetlenségét. Emiatt Aurélián császár előtt feljelentették. A császár előtt is bátran megvallotta hitét és abban állhatatosnak mutatkozott. Ezért fejvesztésre ítélték 270-75. között.

Szentünk Ciprus szigetén született egyszerű szülőktől. Fiatal korában juhokat őrzött. Mint egyszerű pásztorember élte életét. Közben házasságot kötött, gyermekei is voltak, istenfélelemben nevelte őket. Egyszerű, mélységes hitű ember volt, juhainak jó pásztora. Ezért Isten alkalmasnak találta arra, hogy szellemi juhokat bízzon rá. Szent életének és csodatételeinek híre annyira elterjedt, hogy megválasztották Trimithunt érsekévé. Mint főpap részt vett az I. egyetemes zsinaton, (325.) Ott egyszer beszédével és csodatetteivel, a megrémült atyák várakozásai ellenére, nagyhatású beszédet mondott az igaz hit védelmében. A tévtanító ariánusok megszégyenültek, és egy nagy tudású pogány szónok a keresztény hitre tért. Hazatérése után, mivel egy szegény asszony halott leányán követelt egy kölcsönadott dolgot, Szpiridon kiment leánya, Irén sírjához és megkérdezte tőle a dolgot. Miután a leány felelt neki sírjából, Szpiridon megtalálta a kölcsönadott dolgot és visszaadta gazdájának. Nagy Konstantin császár is tisztelője volt Szpiridonnak. Egy elbeszélés szerint meggyógyította őt betegségéből. Hosszú, áldásos élet után szólította őt Isten magához a 349. esztendő táján.

Szent Ammoniána szűz, vértanú és társai, † 251 


CHANTAL SZENT FRANCISKA
December 12.
*Dijon, 1572. január 28. +Moulins, 1641. december 13.
A francia parlament elnökének, Bénigne Frémyot grófnak és Marguerite de Berbisey asszonynak a házasságából három gyermek született: egy Marguerite nevű kislány, 1572-ben Jeanne (Franciska) és tizennyolc hónappal utána egy André nevű kisfiú, akiből később Bourges városának érseke lett. A család mélyen vallásos volt, s az apa magas tisztsége következtében gazdagok is voltak. Marguerite asszony azonban a harmadik gyermek szülése közben meghalt.

1587-ben, amikor Jeanne már tizenöt éves volt, a nővére férjhez ment Jean-Jacque Neufcheze-höz, és ő elkísérte az ifjú párt Poitou-ba. Atyjuk Dijonban maradt. Öt évvel később visszahívta magához Jeanne-t, majd nem sokkal később, december 29-én férjhez adta őt Christophe de Rabutin Chantal báróhoz. Mivel Jeanne meg is bérmálkozott és viselni kezdte a bérmanevét, a Francoise-t is, asszonynevén Jeanne-Francoise Frémyot de Chantalnak szólították. Ebből egyszerűsítették a nálunk ismerős nevét: Chantal Franciska.

A házasságuk boldog volt. Eleinte egy tönkrement birtokon kellett berendezkedniük és szűkösen éltek, hamarosan azonban rendbe hozták a birtokot, és Franciskának már nem is hiányzott a nagyvárosi társaság. Hat gyermeket szült, akik közül négyet fölnevelt. 1601 októberében, két héttel utolsó gyermekük születése után azonban elveszítette a férjét. Vadászat közben Chantal báró egyik barátjának fegyvere véletlenül elsült, a báró halálos sebet kapott, s egy héttel később belehalt sérülésébe.

Franciska számára súlyos csapás volt férje elvesztése. Nehéz óráiban hitbeli kísértései is támadtak, de végül is ez a csapás vitte egészen közel Istenhez. Addig is jámbor és istenfélő volt, de attól fogva sokkal mélyebb lelki életet élt. Teljes szívvel az imádságnak és a vezeklésnek adta át magát, s közben olyan belső próbatéteken ment keresztül, amelyek a misztikus ajándékok befogadásához készítik föl, tisztítják meg a lelket. E megpróbáltatásai közben az Úr látomásban mutatta meg neki későbbi lelki vezetőjét.

Franciska önként fogadalmat tett, hogy többé nem megy férjhez. Nem sokkal férje halála után a Dijon közelében lévő Notre-Dame d'Etange-ba ment, ahol találkozott egy szerzetessel. Senki nem tudja, hogy ki volt ez a szerzetes, aki lelki tanácsokkal látta el és fogadalmat tétetett vele, hogy lelki ügyekben senki máshoz nem fordul, csak hozzá. Hazatérése után Franciskának át kellett költöznie apósához, Monthelonba. A vidék csöndes magányában Franciska lelki élete tovább mélyült, s egyre határozottabban a misztika irányában fejlődött.

Sokszor megfordult Dijonban, s 1604. március 5-én itt látta meg először Szalézi Ferencet, aki éppen nagyböjti beszédet tartott a Sainte-Chapelle-ban. Felismerte benne azt, akit látomásában mint leendő lelkiatyját látott. Atyja, Frémyot gróf házában találkoztak először, és azonnal mély, lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Franciska azonban, mivel korábbi lelkivezetőjének tett fogadalma kötötte, nem merte Ferenc püspök vezetésére bízni magát. Néhány szóban érintette erre vonatkozó fogadalmát, és a püspök sokáig tanácstalan volt. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egy fél év múlva ismét találkoztak Saint-Claude-ban. Ekkor Ferenc már világos eligazítást tudott adni a korábbi fogadalomra vonatkozóan, és késznek mutatkozott arra, hogy Franciska lelki vezetését elvállalja.

Valószínűnek tűnik, hogy a szent püspök először nem ismerte föl, milyen életre szól Franciska hivatása, ezért eleinte erősen aszketikus irányban vezette. Franciska 1606-ban kapcsolatba lépett a dijoni kármelita apácákkal. Tanácsaik derítettek fényt belső életére, és lelkivezetőjét is eligazították, hogy világosabban ítélhessen.

Súlyos belső megpróbáltatások közepette imádságos élete egyre inkább a szemlélődés felé irányult. Ekkor égette tüzes vassal a szíve fölé Jézus nevét.

A jövőjét tekintve Franciska bizonytalanságban élt: határozott vonzódást érzett a szerzetesi életre, anélkül azonban, hogy választani tudott volna egy meghatározott rendet. 1607 húsvétján Szalézi Ferenc püspök Annecyben föltárta előtte a tervét: egy női rendet akar alapítani, amelyben a nővérek klauzúra nélkül élnek, s melybe beteg és öreg nők is kérhetik fölvételüket. A későbbi Vizitációs apácáknak nevezett rend tervét vázolta előtte, és Franciska boldogan fogadta ezt a tervet. Anyai kötelezettségei azonban egyelőre a szűkebb családjához kötötték. Végül 1609 októberében Szalézi Ferenc öccse, Thorens báró feleségül vette Franciska legidősebb lányát, Maria-Aimeét. Ekkor már gondolhatott arra, hogy visszavonul a világtól. 1610. március 19-én búcsút vett Dijontól, ott hagyván atyját és Celse-Bénigne nevű fiát (kinek leánya lett később a híres de Sévigné márkiné). Annecyben néhány társnője várta, és június 6-án egy egyszerű, tóparti házban megalapították a Vizitációs nővérek társaságát.

E társaság lelkületét kétségtelenül Szalézi Szent Ferenc formálta ki személyes varázsával és beszédeivel, de Franciska szerepe legalább ilyen fontos volt. Úgy tűnik, elsősorban neki köszönhető a rend misztikus jellege, amely az első időkben az egész társaságra meghatározó erővel hatott. Fő tevékenységük eleinte az új házak alapítását jelentette; amikor Franciska meghalt, már negyvenegy házuk volt. A lyoni alapítás 1615-ben a szabályzat megváltoztatásához vezetett. Addig ugyanis az eredeti elgondolásnak megfelelően, a vizitációs nővérek házaiban nem volt klauzúra, tehát a nővérek szabadon járhattak ki a városba és segíthették a rászorulókat. A lyoni érsek, de Marquemont azonban rájuk kényszerítette, hogy mint a többi apácák, ők is klauzúrában éljenek. E módosításnál Franciska sokkal kisebb ellenállást tanúsított, mint Ferenc püspök, de ezek után is ő maradt a legnagyobb támasza.

Franciska és Szalézi Szent Ferenc között bensőséges, mély lelki barátság alakult ki. 1616-tól azonban a püspök úgy látta jónak, hogy egyre ritkábban találkozzanak. Franciska emiatt sokat szenvedett, és nagy veszteségnek érezte a szent püspök 1622-ben bekövetkezett halálát is. Szerető gondossággal ápolta lelkivezetője emlékezetét, és sokat tett azért, hogy a művei megjelenhessenek.

Franciska mindazon a nehézségen, amelyet az új alapítások jelentettek, szinte páratlan éleslátással és határozottsággal lett úrrá. Mivel az egyes házak egymástól függetlenek voltak, az ő személye jelentette számukra az egyetlen összekötő szálat, bár sohasem tekintette magát ,,alapítónőnek''. Sokféle külső teendője ellenére mély lelki életet élt, napjai mégis telve voltak fájdalmakkal és súlyos lelki megpróbáltatásokkal: elsősorban a lelki szárazság és a hitellenes kísértések gyötörték.

Utolsó évei, főképp az 1637. esztendő nagyon fájdalmas volt számára. De mindig volt hozzá ereje, hogy uralkodjék belső félelmein, és a legbizalmasabb nővértársakon kívül más nem is sejtette, hogy mennyit szenved belül. A többiek számára mindig a kedves, állandóan megtalálható és fölkereshető anya volt.

Egészsége lassan fölmondta a szolgálatot. Sok-sok utazása egyikén megbetegedett, és 1641. december 8-án Moulins-ban lévő házukban ágynak dőlt. Tüdő- és mellhártyagyulladás lépett föl, és hosszú, nehéz haláltusa után december 13-án meghalt. 1751. augusztus 21-én boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták. Ünnepét két év múlva, 1769-ben fölvették a római naptárba, augusztus 21-re. 1969-ben áthelyezték decemberre, de Szent Lúcia ünnepe miatt nem a halála napjára, hanem 12- ére.


--------------------------------------------------------------------------------

Egy 16. századi festő a reneszánsz kor feszes díszruhájában, magas csipkegallérban, nyakában sokszoros gyöngyfüzérrel és gyűrűkkel ékes kezében kendővel ábrázolta Franciskát, aki akkor fiatal grófnő volt. Arcát magasra tornyozott, barna haj keretezte, s nagy, sötét szemek uralták, amelyek elgondolkodva néztek a távolba. Amikor ez a festmény készült, még alig lehetett sejteni, hogy ez a szalonokban feltűnést keltő fiatal hölgy -- a majd nagyszerű feleség, háziasszony és édesanya -- misztikus kegyelmek hordozója lesz.

A Bourbilli kastélyban gondtalan életű Johanna-Franciska -- mondják a krónikások -- nagy odaadással szolgálta a szegényeket. Saját kezűleg készített számukra ételt. Az egyik ínséges esztendőben új ajtót vágatott a kastély falán, hogy a szegényeknek ne kelljen egy kapunál tolonganiuk. Mivel azonban az ő éléstára sem volt kifogyhatatlan, Isten csodával jelezte, mennyire kedves előtte Franciska jótékonysága: amikor a hombárokból kifogyott a gabona, éppen úgy, mint egykor a szareptai özvegy, hónapokon át ő is egy csodálatos módon ki nem apadó hombárból vette elő a lisztet és sütötte a kenyeret az éhezőknek.

A bárónő Monthelonban az egész vidék betegeinek orvosa, gyógyszerésze és betegápolója lett. Nagy gyógyszerraktára volt, amelyben példás rendet tartott, és bárki ingyen kaphatott tőle segítséget. Ha egy ház rendjét dicsérni akarták a környéken, csak azt mondták: ,,Olyan rend van itt, mint Chantal bárónő gyógyszertárában!''

Huszonnyolc éves volt, amikor eltemette a férjét. A temetés után apósa azzal fenyegetőzött, hogy kitagadja unokáit, ha Franciska át nem költözik az ő kastélyába. Új otthonában Franciska állandóan ki volt téve az egyik szolgáló zsarnokoskodásának, aki a házon is, az öreg bárón is kénye-kedve szerint uralkodott. Franciska, aki egyébként nagyon érzékeny volt, nem vette zokon ezeket a bántásokat, sőt, maga mellé vette a szolgáló négy házasságon kívül született gyermekét, akiknek atyja az öreg Chantal báró volt, és a saját gyermekeivel együtt nevelte és tanította őket. Annak a férfinak is megbocsátott, aki a férjét halálosan megsebesítette, és szeretetének jeléül vállalta egyik gyermekének keresztanyaságát.

Amikor 1604-ben a genfi püspök, a híres szónok, Szalézi Szent Ferenc Dijonban a nagyböjti prédikációkat tartotta, Franciska nem mulasztott el egyetlen egyet sem. Mindig ugyanott ült a templomban, és növekvő lelkesedéssel hallgatta a prédikáló püspököt, akinek jámborsága egészen más volt, mint félszeg, a világtól teljesen elszakadt korábbi gyóntatójáé. Ferenc püspök is fölfigyelt Franciskára. ,,Ki ez a fiatal, szőke hölgy, özvegyi ruhában, aki velem szemben ült, és annyira figyelte a prédikáció minden szavát? -- kérdezte az egyik beszéd után Mons. Frémyot-t, Bourges érsekét. Az elnevette magát: ,,Ezt nálam jobban senki nem tudja megmondani: a tulajdon nővérem, Madame Chantal!''

A két rokon lélek barátságának kezdetéről följegyeztek egy beszélgetést. Ferenc püspök mindig elvárta, hogy a vallásos urak és hölgyek jól öltözöttek legyenek, de Madam Chantal öltözéke föltűnt számára. Egy napon megkérdezte tőle: ,,Kegyelmes asszony, szándékában áll újra férjhez menni?'' A tagadó válasz hallatára a püspök csak ennyit mondott: ,,Akkor a cégért le kellene venni!'' Franciskát a megjegyzés nagyon bántotta, de megértette a püspök gondolatát. A következő találkozáson ékszer nélkül jelent meg. Akkor a püspök egy újabb meghökkentő megjegyzést tett: ,,Mondja, e csipkék nélkül -- kevésbé csinos lenne?'' Franciska még aznap minden csipkét eltávolított a ruházatáról.

Alighogy Ferenc püspök elhagyta Dijont, első pihenőhelyéről a következő kártyát küldte Franciskának: ,,Úgy látom, Isten önt reám bízta. Minden óra elmúltával egyre biztosabb vagyok ebben. Ez minden, amit mondhatok önnek. Fogadjon el engem jó angyalának.'' Ezzel kezdődött a híressé vált levelezés, e két nagy lélek barátságának tanúja.

Franciska mintegy kétezerötszáz levelet kapott Ferenc püspöktől. E levelekben nemcsak a püspök finomsága, hanem vidám és humoros jámborsága is megnyilvánult. Egyik levelében így írt: ,,Megmondtam önnek, és most újra írásba adom: semmiféle különleges, nyugtalan, szomorú vagy zsémbes jámborságot nem akarok, hanem csak olyat, amely szelíd, jóságos, kedves és barátságos. Egyszóval szabad és vidám lelkületet kívánok, amely kedves Isten és az emberek előtt egyaránt... Ha hibát követek el, inkább akarok hibázni a túlzott szelídséggel, mint a túlzó szigorral.'' Franciska azt válaszolta rá, hogy a tanácsot szívesen megfogadja, majd ő is küld egy tanácsot a püspöknek: nézzen utána, hogy éveinek növekvő száma nem tette-e kissé zsugorivá, azaz ad- e a testének elegendő alvást és eledelt?

Később, amikor Madame Chantal már kolostori elöljáró volt, nővérei is részesévé váltak ennek a barátságnak. Egyik levelében örömmel írja le, hogy milyen vidám hangzavar tört ki a nővérek között, mikor megtudták, hogy a főnöknő levelet készül írni Ferenc püspöknek: ,,Ezek a gyermekek mind kiabálták, biztosítsam Önt arról, hogy valamennyien nagyon jók akarnak lenni. A kis Robin azt mondta, hogy csak Istent és Önt szereti. Azt kívánják, hogy valamennyiüket nevezzem meg a levélben, de én inkább befogtam a szájukat, különben annak lenne igaza, aki közülük a leghangosabb.''

Arról a percről, amelyben megkapta a püspök halálhírét, később ezt írta: ,,Mielőtt az értesítést elolvastam volna, a bensőmben Istenhez tértem, és így nyitottam föl a levelet, amelyből megtudtam, hogy a mi szentünk az égben van. A hír szíven talált. Térdre borultam, imádkoztam a Gondviseléshez, és amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem Isten akaratát és az én kimondhatatlan fájdalmamat. A nap hátralévő részében sokat sírtam, de édes sírással, mély és nyugodalmas békében, elmerülve Isten akaratában és a dicsőségben, amelyben szentünk örvendezik.''

Amikor Johanna-Franciska Moulins-ban meghalt, Párizsban Páli Szent Vince -- mesélte az egyik nővér -- ,,látott egy kis gömböt, amely úgy világított, mintha tűzből lett volna. Fölemelkedett a földről az égbe, és ott egy nagy tűzgömbbel egyesült. Ketten együtt egyre magasabbra emelkedtek, mindaddig, amíg egy összehasonlíthatatlanul nagyobb tűzgömbbel nem találkoztak, és el nem merültek benne. Akkor megvilágosodott bensőmben, hogy a kisebbik gömb tisztelendő Anyánk, a nagyobbik Szalézi Szent Ferenc lelkét jelezte, a harmadik hatalmas tűzgömb maga az Isteni Lényeg volt, aki ezzel a jelenséggel tudatta, hogy Franciska és Ferenc lelke egyaránt Istennél van, akit mindketten a legjobban szerettek.''

Jámbor és istenfélo szülok gyermeke. Már 14 éves korában jelentkezett ferencesnek. Nem kérte, hogy a klerikusok közé sorolják, elöljárói akaratából mégis pap lett és kiváló szónok. Marka (ma Marche) tartományban, mely határos Umbriával, akkor még elevenen élt Szent Ferenc emléke, még éltek az elso társak: Egyed, Leó, Masseo. Ilyen körülmények között Konrád Szent Ferencnek oly huséges követojévé lett, hogy második Ferencnek nevezték. Különösen imádságos lelkületben, alázatban és önsanyargatásban utánozta szeráfi atyját. Olyan évtizedekben élt, amikor a Fioretti bájos legendái, történetei eloször szájról szájra, majd írásban kezdtek ismeretessé válni. O maga is három fejezetben szerepel: a 42-ben, ahol azt olvassuk, hogy azt a kegyet kérte a Szuzanyától, hogy miként Simeon, o is karjába vehesse a kisded Jézust. Kérését a Boldogságos Szuz teljesítette: Konrád karjába vehette a gyermek Jézust. Az eset szemtanúja Péter testvér, akitol Konrád titoktartást kér. Buzgó imájával kiszabadítja a tisztítóhelyrol egy fiatalon elhunyt rendtársa lelkét (43. f.); a két jóbarát, Konrád és Péter megegyeznek, hogy minden kegyelmi adományról, melyben részesülnek, tájékoztatják egymást. Ok a márkai tartomány fénylo csillagai (44. f.). Konrád az egyre növekvo tisztelet elol igyekszik menekülni: félreeso kolostorokban tartózkodik. Egy apostoli útja alkalmával Bastiában hal meg 1306. dec. 12-én 65 éves korában. VII. Piusz pápa (1800-1823) avatta boldoggá.

„Hajdan az ankonai Marka tartományát, mint az égbolton a csillagok, jámbor életu barátok ékesítették, akik az égitestekhez hasonlóan beragyogták és feldíszítették példájukkal és tanításukkal Szent Ferenc rendjét és az egész világot... Ilyenek: az öreg Lucido testvér..., egy másik: Bentivoglia..., Péter... Ennek a jámbor Péter testvérnek idejében élt az offidai Konrád testvér.”

Istenünk, te Boldog Konrádot Szent Ferenc hu követojévé és buzgó igehirdetové
tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei
legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

"Ó, jöjj, megváltó Jézusom,
A szívem néked megnyitom.
Tevéled tér be gazdagon
Az élet és az irgalom.
Szentlelked által járj velünk,
Míg hozzád mennybe érkezünk,
S ott mondunk
majd neked Dicsérő éneket!"

(Georg Weissel énekszövegéből)

Születésére nézve egyiptomi volt. Tenesztia városában született keresztény szülőktől. Keresztény nevelést kapott tőlük. Ifjúi könnyelműsége és az ördög sugallatára megtagadta hitét. Szülei szavára és imádságára megbánta tettét és nyíltan vállalta keresztény hitét, ezért megkínozták, a börtönbe vetették, és végül lefejezésre ítélték. Csónakkal bevitték a tengerbe, ott lefejezték, és a tengerbe dobták. Szent fejét a tenger partján keresztények találták meg. Ez 640 körül történt.

Sienában született és késo öregkoráig fésukészítéssel és árúsítással foglalkozott. Ezért Fésus Péternek is nevezik. Ifjúkorában víg, bohém életet élt, szeretett szépen öltözködni: ebben hasonlított Szent Ferenchez, s abban is, hogy ezeket az ifjúkori tévelygéseit késobb nagyon bánta. Megtérését nagy valószínuséggel Szent Ferenc hatásának tudhatjuk be. Szent Ferenc egyébként járt Sienában, ahol az egymással hadakozó polgárokat kibékítette. Feleségével együtt belépett a „Bunbánó Testvérek” közé, ahogy akkor a III. rendieket nevezték. Látogatta a templomokat, kórházakat. Felesége halála után pedig minden vagyonát pénzzé tette és kiosztotta a szegények között. Talán egy szentbeszéd, amit hallott Szent Ferencnek a megfeszített Krisztus iránti áhítatáról, mély hatást tett rá: ettol kezdve leginkább Szent Ferenc templomát látogatta. Imádság közben egyesek fényleni látták arcát. A szentség híre kezdett terjedni körülötte; a ferences kolostorban egy cellát adtak neki. Itt Szent Ferencnek és más szentek jelenéseiben részesült. Egyszer felírta egy lapra ifjúkori „buneit”, és a város szélén álló Szent Ferenc fájánál siratta azokat. Angyal vigasztalta meg s biztosította, hogy a Krisztus szeretetéért ontott könnyei miatt Isten megbocsátotta minden bunét. Talán hogy ifjúkori bobeszéduségért vezekeljen, szorgalmasan gyakorolta a hallgatás erényét. A piacon, amikor valaki a fésu árát kérdezte, o egy szóval megmondta, utána szájára tette ujját, többet nem szólt. „Lelke tisztaságát sok imával, állandó önmegtagadásaival, rövid alvással, azt is kemény ágyon, gyakori zarándoklással biztosította” olvassuk zsolozsmájában. Belelátott az emberek szívébe, megmondta a jövendot, a kereszt jelével megszabadított a fejfájástól egy sienai polgárt, feltámaszott egy halott gyermeket. Nagy tekintélye volt a városi tanácsban is: fontos ügyekben nem hoztak addig döntést, amíg ki nem kérték véleményét. Halála után a Szent Ferenc templomban temették el; sírját, melynél csodák történtek, a város lakói nagy tiszteletben részesítették. Amikor II. Piusz 1460 táján Sienában járt, a sienai bazilikában Péter életszentségét magasztalta. Ez még „félhivatalos boldoggá avatás” volt, hivatalosan VII. Piusz avatta boldoggá 1802-ben.
Egy szerzetes egyszer azt kérdezte Pétertol, mit tegyen, hogy az ima ne váljon unalmassá. Azt felelte, hogy ki kell tartani az imában ilyen esetben is, mert sokszor több hasznunk van a várakozásból, mintha a kért kegyelmet mindjárt megkapnánk.

Istenünk, te Boldog Pétert Szent Ferenc példája által a világias életbol szent
életre vezetted. Közbenjárására segíts, hokgy hivatásunkban huségesen kitartsunk,

Mindketten Perzsiából származtak, ott is szenvedtek vértanúságot. Akepszim először pogány pap volt Arbelában. Krisztus hitéről hallván, szeretett volna vele megismerkedni. Egy püspökhöz fordult, aki kioktatta őt a keresztény hitről és meggyógyította betegségéből. Visszatérve Arbelába, ott hirdette a hitet a város lakóinak. Ezért a terület parancsnokánál feljelentették. A parancsnok levágatta fülét, és börtönbe záratta. Itala az arbelai egyház diakónusa volt. Hitének megvallása miatt kínokat szenvedett és Akepszimmal volt börtönben. Állhatatosságuk miatt mindkettőjüket karddal fejezték le.


SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA
December 11.
*Róma, 305 körül +Róma, 384.
Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg ,,székhelyévé''. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.

Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok -- főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely -- munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379--395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.

Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek ,,Péter-féle'' rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását -- azzal a megindoklással, hogy császári város -- Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a ,,Sedes Apostolica -- Apostoli Szentszék'' megjelölés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.

Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében -- tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény -- megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: ,,Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!''

Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a ,,dámák fülcimpája'' csúfnévvel illették.

Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.

Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.

Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: ,,Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat'' (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.

Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.

Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.

Példája:
    a történelem tapasztalatai alapján dolgozz a jövőért!




Oszlopos Szent Dániel atya

Dániel a mezopotámiai Szamoszatában született, Illés és Márta keresztény szülőktől. 13 éves korában elment egy kolostorba. Ott megcsodálta az imádkozók és vezeklők szigorú életét és ő is megkívánta azt.

Felkereste Oszlopos Szent Simeon atyát. Tőle indít és áldást kapott a vezeklő életre. Utána elment a pusztába Thrákiába, ott oszlopot épített magának és azon élt. A hideg és hőség minden próbáját és a test romlandóságát eltűrve élt sokáig. Oszlopáról nem akart leszállni semmiféle kérésre. Leó és Zenon császár gyakran felkeresték őt, hogy áldását kérjék, és egyes ügyekben kikérjék tanácsait. Tanácsainak helyes voltát az események igazolták. Egyszer mégis lejött az oszlopról. Amikor az Egyházat a monofizitizmus tévtanításának veszélye fenyegette, elment a fővárosba. 30 éves vezeklés után az oszlopon, 80 éves korában halt meg 489, vagy 490-ben. Oszlopa tövében temették el.