Damazus abban az időben volt pápa (366-384), mikor a niceai zsinat (325) régen elítélte már az ariánus tévedést, de hatalmaskodó császárok, haszonleső nagyok és laza egyházfők még mindenütt görcsösen tartották a hatalmat és nem akarták engedni az egyszer elfoglalt pozíciókat. A hithű katolikusoknak, s főként a gerinces püspököknek, volt mit kiállniuk. Libérius pápát is Thrákiába hurcolták számkivetésbe. Damazus, az ő hűséges diakónusa siratta, elkísérte az országhatárig, s Rómába térve, hűségesen képviselte az ő szellemét. Meg is választották utódjának 366-ban. Azonban az a világias szellem, mely a dicső vértanúkor után Rómában is fölütötte fejét, egy Urzicínus nevű papot állított szembe vele. A viszálykodásoknak se vége, se hossza nem volt, még összetűzésre is került a sor - nagy időket megszégyenítő dolog: Szent Ágnes temploma mellett testvérvér folyt. Damazus vigasztalhatatlan volt; s hegyibe még bevádolták a császárnál, mintha a vérontásnak ő lett volna az oka. Üggyel-bajjal menekült meg a haláltól. Szerencsés megmenekülését Nólai Szent Félix (lásd jan. 14.) közbenjárásának tulajdonította. El is zarándokolt a sírjához.

Amint megszabadult törvénytelen ellenfelétől, egész erejével az ariánusok ellen fordult, és élete végéig, körülbelül nyolcvanéves koráig, fáradhatatlanul tartotta egyik zsinatot a másik után, írta határozottsággal és apostoli tekintéllyel teli leveleit a világ minden tájára, támogatta Szent Atanázt és Szent Ambrust, állandó érintkezésben volt Nagy Szent Vazullal és megérte a veszedelmes eretnekségnek összeomlását Keleten és Itáliában.

Közben nem feledkezett el arról, hogy a hanyatló evangéliumi szellemet nem elég rendelkezésekkel és tilalmakkal élesztgetni; hanem fajra megkell nyitni életerejének ősforrásait. Damazus főként kettőt látott ilyent: a Szentírást és a dicső vértanú múltat. Igyekezett mindkettőt megnyitni.

Messzetekintő szeme elhatott a Chalkisz sivatagba és megakadt ott egy kemény önsanyargatásban összeaszott remetén: Jeromoson (szept. 30). Ment egyik levél a másik után, míg Jeromos engedett: Követte a kereszténység fejének hívását, „mint magának Szent Péternek szavát”. Rómába, az elpuhult világvárosba elvitte a puszták kemény aszkéta szellemét és ennek lelkes híveket szerzett a legmagasabb körökben is. De magával hozta nagy tudományát, fényes elméjét és ragyogó tollát is. Damazus megtette titkárának, és nyilván azt gondolta, amit annyian mások: ő lesz majd az agg Damazus utódja. Isten mást akart, azt, amire éppen Damazus hívta fel Jeromost: van nyelvtudása, tanultsága, jó tolla, ajándékozza meg hát a kereszténységet olyan bibliával, melyet könnyen és szívesen olvas a latin világ. Jeromos még ott, Damazus oldalán hozzáfogott a nagy munkához, mely azután életének főműve lett. Ha ma az ünnepi szentmisén halljuk az evangélium-éneklést, voltaképpen az idestova 1700 év előtt élt öreg Damazus pápa gondosságát kell dicsérnünk.

Még nagyobb hálára és kegyeletre kötelezte a keresztény világot a mai napig egy más gondosságával, mely pápasága egész idejére kiterjedt és párhuzamosan folyt más gondjaival.

Már fiatal korában külön kegyelet vonzotta a vértanúkhoz. Dicső emlékük összeszövődött úgyszólván gyermekálmaival. Atyja az alsóbb papsághoz tartozott, ú. n. lektor, fölolvasó volt, akinek tisztéhez tartozott a vértanúk emléknapján a hívők gyülekezetében felolvasni haláluk történetét. Ámulatba táguló áhítattal hallgatta és szívta magába a serdülő fiú a keresztény hősiesség emlékeit; ragyogó képük elkísérte még álmába is. És mikor a meglett férfi józan szemével körülnézett a sivár jelenben, feszülő lelke folyton visszajárt a nagy múltba, onnan merített bizalmat és erőt küzdelmeihez és szenvedéseihez. Mikor pedig Szent Péter székébe került, nem késett mások számára is, főként a messzebbről zarándokló hívők seregei számára is hozzáférhetőkké tenni a keresztény megújhodásnak a forrásait.

Amióta ugyanis Nagy Konstantin szabadságot adott az Egyháznak, az ú. n. milánói rendelettel 313-ban, s a hívők a katakombákból, a földalatti folyosó-sírokból kimerészkedhettek megint Isten szabad napfényére, egyre-másra emelkedtek a fényes templomok a vértanúk tiszteletére; ereklyéik a katakombák sötétségéből oltárok és szentélyek verőfényébe kerültek; az ilyenformán árván maradt sírhelyek pedig lassan feledésbe merültek. A szent pápa már most nekilátott: megnyittatta megint a beomlott bejáratokat, kitágíttatta a folyosókat, lépcsőket csináltatott a híresebb sírokhoz, szelelő és világító nyílásokat nyittatott. A zarándokok megint szabadon járhattak a helyeken, hol minden lépés hősökről és hős időkről beszélt. De a kövek néma nyelvét talán nem mindenki hallja. Ahhoz külön lelki fül kell. A pápa tehát maga készített egyszer, de szívből jött és szívhez szóló verses föliratokat, s ezeket hű segítője, Filokalus ügyes kézzel, gyönyörű betűkkel márványba véste. A márványlapok odakerültek a katakombák falára, a sírok szájára, s ahonnan a drága ereklyék már hiányoztak, ezek az igénytelen versek beszéltek: „Aki olvasod, tiszteld a szentek sírját; sem nevüket, sem számukat nem tudta megőrizni a múlt”. Mégis - ott olvassuk Marcellus pápa, Lőrinc diakónus, Tarzícius akolitus dicsőségét, s olvasták előttünk annyi nemzedéken keresztül mások.

Prudencius, a kiváló költő otthagyta erdős hazáját, Galliát, lelkes kegyelettel járta a nagy vértanú múlt emlékeit, hosszasan elmerengett Damazus versein és addig-addig melengette a kicsiny magot, míg terebélyes fává nem lett Hatalmas költeményekre hangolták a kegyeletes pápa epigrammái.

Különös meghatódottsággal állunk meg egy fölirata előtt: „Ebben a halomban Istennek szentelt csontok nyugszanak. Itt nyugszik Damazus húga Irén. Krisztusnak szentelte életét, hogy a szent szüzesség igazolja a hajadon érdemeit.” Itt tehát megszólal Damazusban az ember. Megemlékezik még arról, hogy „szeretetük tanúja”, az anyja, Laurencia, őreá hagyta a lánykát zálogként, mikor e világból elszállt. Egyebet is alig tudunk Damazus családjáról és ifjúkori életéről, mely ott folyt le a Szent Lőrinc bazilika fényes árnyékában. Régi nagy emberek a történet verőfényébe emelték életfájuk büszke koronáját, lombjuk soknak nyújtott oltalmat, törzsük támaszt, gyümölcsük táplálékot. De gyökerét vajmi kevesen kívánták látni.

Így él Szent Damazus a mi kegyeletes, hálás emlékezésünkben is, mint a vértanúk trubadúrja, s mint a katakombák újraépítője.

Tudjuk a katakombák sorsát. Damazus hozzáférhetőkké tette, de a zarándok-kegyelet nem sokáig kereshette föl. 410-ben a gótok romba döntötték Róma környékét is, a következő bizonytalan időkben tisztes ember nem igen merészkedett azokra a helyekre, hol zsiványok, szegény-legények vertek tanyát. A bejáratok beomoltak, s lassan még az emlékük is kiveszett. A középkori zarándokok programtuján nem szerepeltek a katakombák. 1578-ban szőlőmunkások kutat ástak, s közben üregre bukkantak. Az elképedt Róma és az ámuló világ előtt akkor újra föltárult a földalatti Róma és kezdett tanúságot tenni az ősi hitről ép akkor, amikor az újítók ennek a hitnek ősiségét kétségbe vonták. Ismét kövek kezdtek beszélni, mikor emberek hallgattak. S előkerültek megint azok a kövek is, melyekre Filokalus mesteri keze rávéste Damazus pápa vértanú-dicsőítő emlékverseit. A Szentek életének olvasója külön hálával emlékezik meg első tiarás életírójukról és tiszteletük buzgó úttörőjéről.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)