Életíróinak egybehangzó állítása szerint már kora gyermekségében megmutatkozott benne a későbbi nagy szent. Még mielőtt olvasni megtanult volna, már órákat töltött az imazsámolyon, és mikor kérdezték tőle, mit tud olyan sokáig imádkozni, ő így válaszolt: „Kegyelmet kérek Istentől az ő szent akaratának megismerésére”. Amint iskolába kezdett járni, a kicsiny kosárkájába tett kalácsot és gyümölcsöt sohasem maga ette meg, hanem vagy a szegényeknek adta, vagy pedig beküldte a raboknak, akiknek börtöne előtt nap-nap után elhaladt. Nem kevésbé kedves foglalkozása volt a szegény és tanulatlan gyermekekkel való bajlódás; boldog volt, ha megtaníthatta őket az Úr imádságára, az Angyali üdvözletre vagy a Hiszekegyre. Emellett a lelki életben olyan bámulatos haladást tett, hogy kilencéves korában már teljesen otthonos volt az elmélkedő imádságban. Már ebben az időben mondhatatlan szeretettel és gyöngédséggel élte bele magát a kínszenvedés és az Oltáriszentség titkába. Tízéves korában megengedték neki az Úr asztalához való járulást. Azóta nem volt hőbb vágya, mint minél gyakrabban és minél bensőbben egyesülni lelkének jegyesével. Szeretetével arányosan nőtt a bűntől való irtózása; ha egy tiszteleten vagy illetlen szót hallott, képes volt miatta egész éjszakán át sírni.

Ilyen lelkület mellett természetes, hogy nem érezte magát jól a világban. Még nem volt tizenkét éves, mikor örök szüzességet fogadott s fogadalmához hű maradt akkor is, mikor a kérők egész serege versengett kezéért. Atyja egy ideig valóban házasságra akarta őt kényszeríteni; utóbb azonban hosszas kérlelésre elállott ettől a szándékától és megengedte a kolostorba vonulást. Magdolna sietett is élni az engedéllyel: 1583 jan. 30-án a sarutlan karmelita apácák firenzei San Fridiano kolostorába lépett. Választásában, mint később maga bevallotta, elsősorban az a szempont vezette, hogy a karmelitáknál gyakrabban járulhat az Úr asztalához, mint egyebütt. De a belépés fölött érzett öröme nem sokáig tartott: még a próbaidő folyamán súlyos betegségbe esett, mely szinte a halál örvényéig sodorta. Mivel felgyógyulásához semmi remény nem volt, elöljárói kivételesen megengedték neki, hogy még a próbaidő letelte előtt örökös fogadalmat tehessen. A nagy esemény 1584. máj. 27-én ment végbe. Magdolna mindjárt utána elragadtatásba esett, mely két teljes óráig tartott. Ezalatt sápadt és beesett arca megtelt és megszépült, a szenvedés szántotta barázdák kisimultak rajta, homloka örömpírba borult és szeme mereven a feszületre szegeződött. Utána még negyvenszer ismétlődött ez a jelenet. A szent minden reggel áldozás után elragadtatásba esett. Elragadtatás közben gyakran párbeszédet folytatott a Szentháromság valamelyik személyével, a Boldogságos Szűzzel vagy valamely szenttel, kérdéseket tett és felelt, és közben bámulatos hajlékonysággal alkalmazta hangját a körülményekhez. A látomások később is sűrűn ismétlődtek nála és gazdag misztikus tartalommal telítették életét.

De a kegyelem hő idejét nemsokára követték a lelki szárazság szűk esztendei. Mintha az Úr egyidőre teljesen elfordította volna tőle orcáját. A kegyelmek helyett a legszörnyűbb kísértések, az istenkáromlás, kétségbeesés, tisztátalanság, mohóság, engedetlenség stb. kísértései szakadtak a kínok között vergődő apácára. A gonosz lélek egy pillanatra sem hagyott neki békét s mindenáron el akarta vele hitetni, hogy menthetetlenül a pokol martaléka lesz. Növelte szenvedését, hogy társnői is ellene fordultak s korábbi elragadtatásait csalásnak, ámításnak igyekeztek feltüntetni. Öt teljes esztendeig tartott ez a keserves állapot; ezalatt a legkisebb vigasztalásban sem volt része a szegény szenvedő léleknek. De ő hősiesen tartotta magát. Tekintetét minduntalan a keresztre függesztette, mintha egyedül onnét várt volna segítséget s alázatossággal, és engedelmességgel ellensúlyozta a gonosz lélek szűnni nem akaró támadásait. A szörnyű megpróbáltatásnak 1590 pünkösdjén szakadt vége. E napon áldozás után Magdolna arca ismét kiderült. Utána jelentette: „A vihar elvonult, adjatok érte hálát és dicsérjétek velem az én jóságos Teremtőmet”.

Azóta lélekben mindjobban eltávolodott a világtól és egyre mélyebben temetkezett bele az istenség szemléletébe. A látomások, elragadtatások és kinyilatkoztatások vége-hosszát nem érő sorozata mindig több és több misztikummal telítette életét. Az isteni szeretet lángja egészen áthevítette lényét. Mint maga mondotta, legjobban dalos pacsirta szereteti volna lenni, hogy a világ minden tájának dalokat énekelhessen a végtelen Fölség szeretetéről. Tüzes szeretete sok örömet, de sok szenvedést is szerzett neki. Mert minél mélyebben merült bele a Teremtő jóságának és nagyságának szemléletébe, annál mérhetetlenebb fájdalmat okozott neki a legkisebb bűn is. Ezért egy pillanatra sem szűnt meg imádkozni és sanyargatni magát a bűnösök, tévelygők, eretnekek és nem utolsó sorban a hivatástalan papok megtéréséért. Mint az újoncok mesternője s később mint helyettes perjelnő azon igyekezett, hogy a maga páratlanul gazdag és szép lelkéből minél többet vetítsen át alárendeltjeinek lelkébe. Elöljárói minőségében a tanító bölcsességet a leggyöngédebb anyai szeretettel egyesítette.

Élete utolsó éveiben ismét sok szenvedésben volt része; de ezek a szenvedések már túlnyomó részben fizikai természetűek voltak. Az utolsó két esztendőben annyira erőt vett rajta a betegség, hogy jóformán mozdulni sem tudott. Ő azonban isteni Mesterére való emlékezéssel mindegyre csak ezt sóhajtotta: „Inkább szenvedést mérj rám, Uram, mint a halált”. Kevéssel halála előtt ezt a jellemző kijelentést tette: „Íme meghalok anélkül, hogy meg tudnám érteni, hogyan követhetnek el az emberek halálos bűnt”. Jobblétre szenderülése 1607 máj. 25-én következett be. Halálában ismét visszanyerte virágzó fiatalságának teljes szépségét, úgy hogy a látogatók nem tudtak betelni nézésével. Mikor egy év múlva felbontották sírját, még teljesen épnek és érintetlennek találták testét. VIII. Orbán pápa már 1626-ban boldoggá, IX. Kelemen pedig 1669-ben szentté avatta a karmelita-rend e fölséges virágját.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)