SZENT PONGRÁC élete eleven illusztrációja a szentpáli igazságnak: „A világ erőtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor. 1,37): bátorsága, mellyel a hatalmas pogány császár elé lépett, hősies elszántsága, mellyel fejét a hóhér bárdja alá hajtotta, nem egy tizennégy éves gyermeknek, hanem egy meglett férfinek is becsületére vált volna. Nem csoda, hogy már a kortársak szent ámulattal tekintettek fel példájára, a késői századok pedig olyan benső áhítattal fonták körül alakját, mint a szent hajdani vértanúi közül csak kevését. Legjobb bizonyság erre a sok templom, mely ma is az ő nevét viseli és a sok oltár, melyet az ő tiszteletére állított a hívő kegyelet.
A hős ifjú vértanú Ázsiának Frigia nevű tartományában született s apai és anyai részről egyaránt előkelő és dúsgazdag pogány családból származott. De anyját már egynapos korában elveszítette; nemsokára rá atyja is elhalt. Ekkor a kis árvát nagybátyja, Szent Dénes vette gondjaiba. Dénes később Frigiából Olaszországba költözött, hogy unokaöccsének Róma közelében fekvő terjedelmes birtokait könnyebben kezelhesse. A Dioklecián-féle üldözés kitörése már Olaszországban találta. Az üldözés csakhamar olyan méreteket öltött, hogy sok keresztény jónak látta a kegyetlen hóhérok elől legalább egy időre a vidékre húzódni. Ezek közé tartozott Marcellin pápa (296-304) is, aki épen Pongrác egyik birtokán vonta meg magát. Bár Pongrác és nagybátyja ekkor még pogányok voltak, egy pillanatra sem jutott eszükbe elárulni a szent főpap búvó helyét. Isten azzal jutalmazta nagylelkűségüket, hogy mindkettőjüket elvezérelte az igazság ismeretére. Mert minél többet társalogtak Marcellinnal, annál mélyebb érdeklődés támadt bennük az evangéliumi tanok iránt. A pápa lépésről-lépésre feltárta előttük az egész keresztény hitrendszert és amikor már elég erőseknek látta őket a hitben, mindkettőjüket megkeresztelte. De Dénes és Pongrác nem elégedtek meg saját lelkük üdvösségének biztosításával, hanem azon igyekeztek, hogy barátaik közül és házuk népéből is minél többet példájuk követésére bírjanak. Mikor Marcellin pápa visszatért Rómába, hogy ott vérével pecsételje meg szent hivatalát, Pongrác birtokain már egész népes keresztény telepet hagyott.
A dolgot azonban nem lehetett sokáig titokban tartani. A pogány kémek hamarosan nyomára jöttek Pongrác titkának és jelentést tettek róla a császárnak. Dioklecián megrendülve fogadta a hírt; hiszen Pongrác atyja, Kledónius annak idején legkedvesebb emberei közé tartozott. Azonnal maga elé hivatta tehát a tizennégy esztendős fiút és először szép szóval próbálta őt rábeszélni, hegy áldozzék az isteneknek. Hivatkozott atyjával való barátságára és kilátásba helyezte neki, hegy engedelmesség esetén úgy tekinti majd, mint tulajdon fiát. De a lelkes ifjú elutasított magától minden kísértést. „Csalódol császár, ha azt hiszed, hogy engem a keresztények csábítottak el; ellenkezőleg, a te isteneid voltak a csábítók és világcsalók. Hiszen ha szolgáid közül csak egy is olyan gyalázatosan élne, mint isteneidről regéli a mitológia, egy óráig sem tűrnéd őt udvarodban, hanem menten elcsapnád. Hogyan imádkozhassak én ilyen istenekhez? Igaz, még gyermek vagyok, de az én Uram Istenem, Jézus Krisztus erőt és bátorságot ad nékem arra, hogy fenyegetőzéseiddel ne törődjem”.
Ez a feletet annyira kihozta sodrából a császárt, hogy azon nyombon fejvesztésre ítélte a hőslelkű hitvallót és egyúttal megparancsolta, hogy holttestét az ebeknek dobják oda martalékul. Pongrác örömtől sugárzó arccal fogadta a halálos ítéletet és a bakók társaságában azonnal a via Aurelia felé indult, melyen 304 május 12-én végrehajtották rajta az ítéletet. Holttestét a vett parancs értelmében egész nap ott hagyták heverni az út porában; de egy Oldanilla nevű jámbor keresztény nő már a rákövetkező éjszaka titokban elvitette és tisztességgel eltemettette Szent Kalepódius temetőjében, melyet ettől kezdve Szent Pongrác temetőjének kezdtek nevezni. Az üldözések lecsendesülésével külön templom épült a szent tiszteletére, melyet Szimmachus pápa már 498-ban lényegesen megnagyobbított, X. Leó pedig 1517-ben bíborosi templommá nyilvánított.
Szent Pongrác ereklyéinek egy része 657-ben Vitalián pápa ajándékából Angliába került; innét magyarázható, hogy London egyik régi temploma még ma is az ő nevét viseli. Angol közvetítéssel terjedt át a szent tisztelete Németországba is. A közvetítő Szent Bonifác volt. A németek e fáradhatatlan apostola ugyanis lelkes tisztelője volt a gyermekvértanúnak, és ahol csak megfordult nagy térítői útján, mindenütt terjesztette kultuszát. Korán szokásba jött a szent sírjára, illetve ereklyéire való esküvés is. A 6. században élő Szent Gergely toursi püspök már úgy említi őt, mint a hamisan esküvők ostorát, és elbeszéli, hogy Isten egy alkalommal néhány elvetemült bűnöst, akik nem átallottak a szent templomában hamisan esküdni, iszonyú módon megbüntetett. Ezért az egész középkoron át Szent Pongrác közbenjárását kérték a hamis eskü és a hamis tanúskodás bűne ellen.
A népies meteorológia a következő két napon ünnepelt Szerváccal és Bonifáccal együtt az ún. „fagyos szentek” közé sorozza szentünket, mivel névünnepe táján rendszerint erős éjszakai lehelések szoktak bekövetkezni.
SZENT DOMITILLA császári házból származott, Néreusz és Achilleusz szolgáival számkivetésbe kerültek. Sorsáról csak annyit tudunk, hogy lakása tűz martaléka lett. SZENT NÉREUSZ ÉS ACHILLEUSZ Domitilla szolgái voltak, száműzetésben lefejezték őket.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
