Egyes szerzok állítják, hogy a ferences III. rend tagja volt. O a Katolikus Legényegylet (Kolping-család) alapítója. Mint cipészinas, a maga sorsán szerzett tapasztalatokat ifjú iparostársai kiszolgáltatottságáról. A mesterek kihasználták munkaerejüket, a kizsákmányolás valóság volt. Felszabadulásuk után a segédek vándorútra keltek, más országokba is elmentek, hogy pénzt keressenek. Ez azonban újabb hányódást, sokszor lezüllést vont maga után. Kolpingot egyre jobban foglalkoztatta a gondolat: az ifjú iparosok egyesületbe való tömörítése, ezáltal felemelése s védelmük biztosítása. Közben a papi hivatás is megérlelodött benne. 24 évesen kezdte bepótolni középiskoláit, 28 évesen kezdte el a teológiát, 32 évesen szentelték pappá a kölni minoriták templomában. Utána segédlelkésszé nevezték ki egy Köln közelében lévo községbe. Hamarosan gyárvárosba került, a munkások közé. Itt kezdett komolyan foglalkozni az iparoslegényekkel, akik gyorsan megszerették. A kezdeti nehézségek, elöljárói ellenzése nem törték le lelkesedését. Négy év múlva Kölnbe helyezték, itt szervezte meg igazán egyletét s innen terjesztette tovább. Ekkor 36 éves volt. Még 16 év adatott neki, hogy muvét felépítse, kiterjessze s beírja nevét a történelembe. Róla írták: „Kolping volt az újkor elso katolikus papja, aki teljesen a szociális munkának tudta szentelni magát.” A Kolping-mu arra akarja tagjait képessé tenni, hogy a világban, foglalkozásukban, házasságukban és családi életükben, az Egyház, a társadalom, az állam javára keresztényként megállják a helyüket. Az alapító 52 éves korában, a munkától felorlodve, szívbántalmakkal kórházba került, ahol dec. 4-én elhunyt. II. János Pál 1991-ben avatta boldoggá. Kolping muve halála után sem fejlodött vissza. Fennmaradását annak is köszönhette, hogy o a tagokat önállóságra nevelte. A II. Vatikáni Zsinat után a mozgalom meg tudott újulni. 1991-ben a Kolping család több mint 30 országban 300.000 taggal muködött szerte a világban. Székhelye Köln. Magyarországon is létezik, 1989 után kezdhette meg újra tevékenységét.

II. János Pál mondotta róla:

„Ilyen vonzó példaképekre van szüksége a mai embernek, mint amilyen Kolping Adolf volt.”

Imádság:

+Nikomédia, 306 körül

Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.

Borbála/Barbara (kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja.

A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.

A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235--238), Maximianus (286--305) vagy Maximinus Daia (308--313) uralkodását. Lakóhelyéül Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát jelöli meg.

Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni. Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.

Annak ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték. Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.

A 13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál'' elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.'' Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy, hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál'' nevét viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

A gazdag népszokás-anyagból csak egyet említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Ha történetileg lehet is kifogásokat emelni Borbála legendájával szemben, két dolgot mindenképpen el kell fogadnunk: a vértanú szűz alakja és tisztelete olyan erővel sugárzik mintegy másfél évezreden át, ami fölér a történeti adatokkal. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát.

Julianna, aki látta Borbála szörnyű és bátorsággal elviselt szenvedéseit, szemére hányta a parancsnoknak kegyetlenségét. Ezért kínzások után őt is lefejezték Borbálával együtt.