*Tabatha, 291. +Ciprus szigete, 371.

Amikor Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) a 386. év elején Jeruzsálembe ment, hogy a Krisztus élete és halála által megszentelt helyeken szerzetesként fejezze be életét, még elevenen élt Hilárion emlékezete, aki a szerzetesi életformát hazájából, Egyiptomból átültette Palesztinába és Szíriába. Alakja köré időközben számtalan legenda szövődött, úgyhogy nem könnyű elválasztani a történeti eseményeket a legendától. A régieknél azonban az ilyenféle fontolgatások nem, vagy csak alig jöttek számításba; még az olyan kritikus szellemnél sem, mint Jeromos, aki Szent Epifániosz (315 körül- -403) püspök egy ma már elveszett, de akkor még meglevő levele szerint, és a helyi szóbeli hagyomány alapján lendületes dicsőítő beszédben írta meg a szent életét. Csaknem határtalan tiszteletet élveztek abban az időben a szerzetesek, akik Krisztusért mindent elhagytak, és nagyvonalú, gyakran csodálatra méltó lemondásban egyedül a Megfeszítettet akarták követni. Nem csoda tehát, hogy az első nagy palesztinai szerzetes emlékéhez a maga teljességében kapcsolódott mindaz, ami a kor felfogása szerint hozzátartozott az igazi szerzeteshez.

Szent Hilárion külső életútja nagyon mozgalmas volt, a belsőről viszont csak sejtelmünk lehet. Amikor Hilárion a dél-palesztinai Gáza melletti kis Tabathában megszületett, Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.), az egyiptomi szerzetesség megalapítója éveinek és tevékenységének virágkorát élte. Az ifjú Hilárion, miután pogány szülei Alexandriába küldték retorikát tanulni, kapcsolatba került a kereszténységgel és nemsokára Antallal is. Legföljebb tizenöt éves lehetett, amikor megkeresztelkedése után a nagy szerzetes atyától átvette a fehér ruhát. De nem tartott ki sokáig Antal társaságában, aki köré az emberek már csapatosan sereglettek. Hilárion -- nem egészen jogosulatlanul -- úgy vélte: Antal külső tevékenysége éveit évtizedekig tartó csend és magány által készítette elő; hogy tudná azonban egy tizenöt éves ifjú ilyen nyüzsgésben megtanulni a szerzetesi életet?

Így hát Hilárion már két hónap múlva visszatért hazájába. Szülei időközben meghaltak, gazdag örökségét szétosztotta testvéreinek és a szegényeknek, s elindult a Gáza kikötővárosa, Majuma mellett levő puszta homokdűnékhez. Itt gyakorolta magát egyedül, félig még gyermekként, tanító és vezetés nélkül az Antalnál és tanítványainál látott módon az erényekben, az imádságban és a Szentírás olvasásában, böjtökben és éjszaki virrasztásokban, teste megfékezésében. Kemény munkával teremtette elő szűkös táplálékát. Egy sásból és kákából készült parányi kunyhóban talált menedéket, amelyet folyton változó, kóbor rablóktól fenyegetett lakóhelyein emelt, később pedig egy kis szilárd cellában, amely Szent Jeromos idejében még látható volt. Itt küzdötte végig a sötét hatalmak elleni harcot, mint ahogy csaknem minden nagy istenkereső tette.

Huszonkét évig élt Hilárion vezeklőként tenger és mocsár közti tanyáján. Időközben elterjedt a híre egész Palesztinában, s felkeresték mint tanácsadót és csodatevőt. Legendája számos gyógyulásról beszél, amelyek egyre híresebbé tették a szegény és magányos remetét. Életét egyre többen utánozták; számtalan ,,kolostor'' keletkezett a környékén, és a ,,szerzetesség'' gyorsan elterjedt Dél-Palesztinában.

Ha elfogulatlanul olvassuk Szent Jeromosnak erről a folyamatról szóló közlését, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy azt próbálta itt ki mindenki, amit éppen helyesnek tartott. Szervezettségnek nyoma sem volt. Ha Szent Hilárion ,,kolostorairól'' beszélünk, a legtöbb esetben remeteségekről van szó, amelyekben az egyes szerzetesek úgy gyakorolták magukat az erényekben, ahogy tudták. Hilárion viszonylag laza kapcsolatot tartott fenn a testvérekkel; legalább egyszer egy évben, a szüret idején felkereste őket, imádkozott velük és oktatta őket. Ilyenkor a remeték egész raja kísérte. Úgy látszik, egyes remeték kevésbé önmegtagadóan éltek, mint Hilárion. Voltak köztük olyanok is, akik szőlőheggyel rendelkeztek, azt megmunkálták, és így a szőlőhegyükre látogatókat meg tudták vendégelni. A szent nagy nemtetszésére egyesek túlságosan is gondoskodtak jövőjük biztosításáról.

Ebben az időben történt egy esemény, amely jelentős volt a palesztinai egyház számára. Hilárion egy vándorlása alkalmával eljutott a még csaknem teljesen pogány Elusza városba, s ott sikerült megalapítania az első keresztény közösséget.

Hilárion közben hatvanéves lett. Egy sok testvért befogadó nagy kolostor és számos remeteség alakult ki a magányosságot kedvelő szerzetes körül, és minden égtáj felől áramlottak hozzá az emberek. Mélységes vágy fogta el korai éveinek csendje és magányossága után, s egyben félelem is attól, hogy a feléje áramló tisztelet miatt elveszti szerzetesi életének gyümölcsét. Két év múlva végre megvalósíthatta vágyát: elhagyta Palesztinát.

Ezzel megkezdődött a szent vándorélete; helyről helyre menekült a minduntalan jelentkező dicsőítés elől. Először néhány hitvallót keresett fel egyiptomi száműzetésében, utána pedig az egy éve (356) elhunyt Antal ,,hegyére'' ment, majd tisztelettel elzarándokolt a szent életének helyeire. Ezután elhagyta a vele együtt érkezett testvéreket, és csupán két kísérőjével együtt megkísérelte, hogy a vágyott csend életét élje a pusztában. Hiába, egy esőcsodája után újból elhalmozták tisztelettel. Ez elől kitérve Alexandria egyik külvárosának egy kis kolostorában talált búvóhelyet. Ám már a megérkezése utáni éjszakán tovább kellett menekülnie, mert elért hozzá a hír, hogy elhatározták a halálát, és rendőrileg nyomoznak utána.

A még csaknem teljesen pogány Gáza lakói ugyanis már régóta nyugtalansággal szemlélték az eleven keresztény élet kibontakozását Palesztina déli pusztai sávjában, és miután a hitehagyott Juliánusz bizánci császár (361--363) lett, kihasználták az alkalmat, hogy véget vessenek ennek. Hilárion kolostortelepét a földdel tették egyenlővé, a szerzeteseket megölték vagy elűzték, Hilárion után pedig nyomoztak az állam rendőri szervei. Az üldözött még idejében kisiklott a kezük közül, s a Líbiai-sivatagban levő Juppiter Ammon oázisban várta ki Juliánusz császár halálát. Egy év elég volt ahhoz, hogy ismertté váljék. Amikor a birodalom új, keresztény császárt kapott, egy gázai tanítványával Szicíliába távozott. A sziget belsejében tűzifát gyűjtöttek, s annak eladásából éltek.

Itt sem sikerült hosszabb ideig ismeretlennek maradniok. Így Hészükhiosz, a szent kedvelt tanítványa, aki időközben három éven át kereste eltűnt mesterét a római birodalomban, rátalált az emberek leírása alapján. Amikor Hilárion kinyilvánította hűséges kísérőjének, hogy nem akar sokáig Szicíliában maradni, ez az idős embert a dalmáciai Epidauruszba vitte. De itt sem maradt sokáig; Ciprus szigetére ment, s ott végre megtalálta a régen óhajtott nyugalmat.

Ez a nyugalom azonban nem lett azonnal osztályrésze. Még két éven át kellett tanító- és csodatevőként kitartania az odaözönlő tömeg közepette. Hészükhiosznak sikerült mélyen a sziget belsejében felfedeznie egy csaknem hozzáférhetetlen, elhagyatott gyümölcsöskertet. Ide már csak néhány gyógyulást kereső ment utánuk. Élete utolsó öt évét viszonylagos nyugalomban töltötte a szent, bár még mindig nem a vágyott csendben és egyedüllétben. Epifániosz ciprusi püspök is a barátai közé számította.

Nyolcvanéves korában, halálát közel érezve saját kezűleg írt végrendeletében felsorolta hagyatékát. Az éppen Palesztinában, a testvéreknél tartózkodó Hészükhioszra hagyta ama Evangélium kéziratát, melyet maga másolt fiatal éveiben, a tunikáját, kukulláját és köpenyét. Ezután békében meghalt. Kívánságára a kertjében temették el. Nyolc hónappal később azonban Hészükhiosz egy ködös éjszakán életét veszélyeztetve Majumába vitte a szent holttestet, és a régi kolostor helyén hantolta el.

A szent utolsó szavai így hangzottak: ,,Távozz, mitől félsz? Távozz lelkem, miért késlekedel még? Csaknem hetven évig szolgáltál Krisztusnak, és még félni mersz a haláltól?'' Akár valódiak e szavak, akár csak a legendához tartoznak, beteljesült életének titkát fejezik ki. Amit az emberek kívülről megismerhettek belőle, az a szelídsége, barátságossága és életének műve volt: a bámulatos önmegsemmisítés műve, a tanító bölcsesség és gyógyító erő csodája, amelyek messzire kisugároztak anélkül, hogy hordozójuk az ilyenféle hatásra ügyelt volna. Ami azonban mindebben megnyilvánult, valami nagyobb dolog volt. Mivel ő maga égett, másokat is lángra tudott gyújtani; így a szerzetesi élet egyik megalapozója lett.

Hilárion rendeltetése az volt, hogy az Egyiptomban kialakult új keresztény életformát elsőnek vigye át Palesztinába. Hogy mennyire megérett rá az idő, mutatja az a lélegzetelállító gyorsaság, amellyel a következő évtizedekben és évszázadokban egész Keleten elterjedt a szerzetesség.

1350 körül született lengyel fonemesi családból. Egészen fiatalon lépett be a Ferenc-rendbe. Hamarosan kitunt tudásával és apostoli buzgóságával. Ebben az idoben Oroszország missziós területnek számított: sokan pogányok voltak, mások szakadárok. Néhány évig Jakab is ezen a területen muködött mint misszionárius, szép eredménnyel. Utána Lemberg gvárdiánja lett, majd kinevezték az orosz missziók fo elöljárójává. Tíz évig látta el ezt a feladatot és sok misszionáriust küldött orosz területre. Hatékonyan támogatta a 13. században alapÍtott mozgalmat: a „Zarándoklat Krisztusért” nevu társulatot. Ferencesek és domonkosok együttmuködése volt ez különösen a szakadárok s hitetlenek: oroszok, lengyelek, litvánok, moldvaiak között A misszionáriusokat zarándok prédikátoroknak nevezték. Amikor meghalt a halicsi érsek, IX. Bonifác a lengyel (Jagello) király kérésére Jakabot nevezte ki az érsekségre, amit nagy nehezen, az engedelmesség nevében fogadott el. 1392-ben szentelték püspökké. (Késobb az érsekség Lembergbe került át.) Ettol kezdve teljesen egyházmegyéje megújítására, a vallásos élet fellendítésére szentelte életét. Templomok építését szorgalmazta mindenekelott, mivel a nagy távolság sokakat akadályozott a vasárnapi szentmisén való részvételben. Új plébániákat létesített, ahova buzgó papokat küldött. Szerzetházak, kórházak építését is támogatta, gondja volt a szegényekre. Különös buzgalommal ápolta a Szuzanya tiszteletét. Családi címerébe, érseki gyurujébe az o képét vésette, s mindenhol, ahol tartózkodott, a Szuzanya tiszteletére esti ájtatosságot szervezett. Lembergben bevezette az örökös szentségimádást. Évek folyamán egyre jobban változott meg egyházmegyéje arculata. Ferences ruhában látogatta egyházmegyéje városait, falvait, mindenütt hirdette az igét. Amellett a szigorú vezeklést sem hagyta el. Híveinek ideiglenes javáról is igyekezett gondoskodni. Az állam vezetoinek oly hasznos tanácsokkal szolgált a tatárok betörései kivédésére, hogy „az ország védelmezoje” címet adták neki. 19 évig tartó érseksége után 1411. jún. 1-én hunyt el s a lembergi ferencesek templomába temették. VI. Piusz erosítette meg tiszteletét. Szent Ferenc „Jézus anyját mondhatatlan szeretettel vette körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dícséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni.” (Celano: Vita II. 198.)

Imádság: