A legnagyobb hasznot akkor meríthetjük a szentmise szövegéből, ha azt magunkra alkalmazzuk. Ezt nagyon szépen igazolja a mai szentmise: mi vagyunk azok a halottak (ha a lelkünket a halálos bűn megölte), akiket édesanyánk, az Egyház megsirat. És az Úr az Egyház fájdalmát látva, kegyelmével jön a mi feltámasztásunkra, hogy ezután a Lélek szerint élhessünk, mint a szentlecke (Gal 5,25-26; 6,1-10) tanít.
Szeressük tehát a miattunk síró és az értünk imádkozó Egyházat és a liturgia által éljünk az Egyházzal együtt. De nemcsak maga a tény: a naimi ifjú feltámasztása (Luk 7,11-16) tud bennünk bizalmat kelteni, hanem a mód is, ahogy azt az Üdvözítő megtette és az ok, amiért megtette. Irgalmas szíve hajtotta a csodára és az hajtja most is, hogy hallgasson az értünk imádkozó anyánkra, az Egyházra. És vigasztalta szerető szavakkal, mert nemcsak irgalmas, hanem gyengéd is az ő szeretete.
Mennyit tanulhatunk a mai liturgiából! Bizalmat, szeretetet, kitartást, bűnbánatot, irgalmat, gyengédséget, hálát, buzgóságot.
Szentlecke. Atyámfiai: Ha lélek szerint élünk, lélek szerint járjunk is. Ne legyünk hiú dicsvágyók, egymást ingerlők, egymás ellen irígykedők. Atyámfiai! ha az ember bűnre ragadtatik is, ti, kik lelkiek vagytok, az olyat oktassátok a szelídség lelkével; magadra ügyelvén, nehogy te is megkisértessél. Egymás terhét viseljétek, és úgy fogjátok teljesíteni Krisztus törvényét. Mert ha valaki magát valaminek tartja, holott semmi, önmagát csalja meg. Azért kiki maga cselekvését vizsgálja, úgy csak önmagában lesz dicsősége, és nem másban; mert kiki maga terhét fogja viselni. Részesítse pedig, ki az ígében oktatást nyer, tanitóját minden jóban. Meg ne csalatkozzatok. Az Istent nem lehet elámítani. Mert a mit az ember vet, azt fogja aratni is. A ki testében vet, testéből aratja majd a veszedelmet is; a ki pedig lélekben vet, lélekből aratja az örök életet. Jót cselekedni pedig meg ne szűnjünk, mert annak idején aratunk, ha meg nem szűnünk. Tehát míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképen pedig hitfeleinkkel. (Gal 5,25-26; 6,1-10)
Evangélium. Abban az időben: Jézus egy városba méne, mely Naimnak neveztetik, és vele menének tanítványai és nagy népsokaság. Mikor pedig a város kapujához közelgetett, íme egy halott viteték ki, egyetlen egy fia anyjának, ki özvegy vala, és a város igen sok népe ment vele. Kit mikor meglátott az Úr, könyörűlvén rajta, mondá neki: Ne sírj. És oda járulván, illeté a koporsót. (Azok pedig, kik viszik vala, megállának). És mondá: Ifjú! mondom neked, kelj föl. És felüle, a ki megholt vala, és szólani kezde. És átadá őt anyjának. Elfogá pedig mindnyájokat a félelem, és magasztalák az Istent, mondván: Nagy próféta támadott közöttünk, és hogy az Isten meglátogatta az ő népét. (Lk 7,11-16)
