A régi történetíró Isten külön kegyét látta abban, hogy mikor Milánó Szent Ambrust kapta püspöknek, Afrika Szent Ágostont, akkor Ravenna, 404 óta a nyugatrómai császárok székvárosa, szintén nem maradt csillag nélkül és kapta - Pétert. Még pedig régi hiedelem szerint csodás módon. Nem is tudja a töretlen hit és a mély életismeret másképp elgondolni: kiváló elöljárót, püspököt csak Isten csodás gondviselése küld.
433-ban meghalt a ravennaiak jámbor püspöke, János, kit szent életéért angyali látványnak (angeloptes) neveztek. Annak rendje és módja szerint újat választottak és követséget küldtek Rómába a pápához: erősítse meg választásukat. Szent Péter székén akkor III. Szent Sixtus ült (+ 440). Alázatosan elébe terjesztették kérésüket a ravennaiak. De nagy meglepetésükre és fájdalmukra a pápa választásukat nem hagyta jóvá. Hanem mikor megpillantotta a küldöttségben a Kornél, Imolai püspök kíséretében megjelent Péter diakónust, fölkiáltott: Ez lesz Ravenna érseke és senki más. A ravennaiak tiltakoztak: sohasem esett meg velük, hogy idegent adtak nekik püspökül. Péter is szabódott: ő méltatlan és gyönge arra, hogy ilyen nagy méltóságot és terhet vállaljon. Most a pápa megmagyarázta különös eljárását: álmában ismételten megjelent neki Szent Péter és Szent Apollináris; Apollinárist a hagyomány szerint Szent Péter apostol keresztelte meg, szentelte föl és küldte Emíliába hirdetni az evangéliumot; ő lett Ravenna első püspöke. A két szent közrefogott egy ismeretlen férfit és értésére adta a pápának: Őt kell megtennie Ravenna érsekének. S amint megpillantotta Szixtus a küldöttségben Péter diakónust, nyomban fölismerte benne az idegent, kit álmában bemutattak neki. Mikor a küldöttség ezt meghallotta, megnyugodott, sőt nagy örömre fakadt. Péter pedig Isten kifejezett akarata ellen nem mert tusakodni.
Így kapta Ravenna leghíresebb püspökét és az Egyház egyik főtámaszát abban a hanyatló korban - ne felejtsük, akkor már keleti és nyugati gótok zaklatták Itáliát és megjelentek Attila hunjai; magának az Egyháznak keblét pedig a Krisztus-tagadó nesztorianizmus és monofizitizmus veszedelmes eretneksége szaggatta.
Pétert a Gondviselés nemcsak odaállította a felelős helyre, hanem gondosan elő is készítette.
406-ban született Ravenna közelében, Imolában, abban a városban, melyet Kasszián dicső vértanúsága (lásd aug. 13.) szentelt meg. Egy-egy ilyen nagy szent és vértanú szinte impregnálta szent életének és vértanúságának helyét. Lehetetlen volt valamire való fogékony ifjúnak nem az ő védő szárnyai alatt, az ő szellemében és tiszteletében felnőni. Mennyi hős elhatározást sugalmazott, hány szentet nevelt Toursi Szent Márton emléke (nov. 11). Péter is Kasszián „háziszolgájának” tekintette magát serdülő kora óta. Amikor csak tehette, ott időzött a székesegyházban ereklyéi előtt. A szent tanár és vértanú alakja beleégett az ifjú egész valójába. Figyelmes lett reá Szent Kornél, Imola kiváló püspöke, és nem késett őt körébe vonni. Második atyja lett: ő keresztelte, ő nevelte, ő tette meg diakónusnak, s reábízta a kor szokása szerint az egyházi vagyont és a szegények gondozását. Ő szentelte püspökké, mikor Szixtus pápa Istentől megvilágosított bölcsessége kijelölte Ravenna érsekévé.
Mikor a császári ház tagjainak, a népnek és az érseki tartományhoz tartozó püspököknek jelenlétében beiktatták méltóságába, azt mondta: „Ma a ravennai egyháznak atyja helyett fia született (utalás a 44,18 zsoltár szavaira), aki súlyával nem nehezedik majd reá, tekintélyével nem rémíti, indulatával nem ingerli, ridegséggel nem zavarja; hanem hűséges szolgálattal támogatja, éber gonddal biztonságát erősíti, papságát szelíd oktatással rendezi, az idegeneket befogadja, a szülőket segíti, a királynak engedelmeskedik, a hatalmasoknak kezére jár; tiszteletet tanúsít Isten öregjei iránt, kegyességet a szolgák, szeretetet a testvérek, gyöngédséget a gyerekek iránt; mindenkinek Krisztus által szabadon szolgál”.
Amit beiktatásakor megfogadott, betű szerint beváltotta. Papságát a nagy Szent Ágoston mintájára közös életre fogta, melynek ő volt a lelke és mintaképe. Kormányzó bölcsessége nem késett ennek megteremteni a szükséges külső föltételét: Hatalmas papi házat épített; s abban élte papságával együtt a regulás közös életet. Általában nagyvonalú építő tevékenységet fejtett ki: Szent András, majd Szent Péter tiszteletére fényes templomot emelt, az egyébként nem éppen egészséges fekvésű, vízhiányban szenvedő város mellett egy bőséges forrást foglalt és védett meg kettős fallal és toronnyal. Az akkori társadalmi és gazdasági leromlás következtében napról-napra szaporodó szegényeknek és foglyoknak állandó atyja volt.
Fő gondja azonban az evangélium terjesztése volt. Igehirdetésre mindig készen állt. Egy nap háromszor is prédikált. Alig foglalta el érseki székét, erős kézzel megszüntette a visszaéléseket, melyek részint, mint pogány maradványok, részint mint a hányatott kor meglazult lelkiismeretének kinövései, részint mint az udvari élet világiasságai rútították el az ősi ravennai egyháznak tiszteletreméltó arculatát: Eltörölte az újév napján szokásos pogány-ízű farsangolást, megszüntette a nagyböjtbe becsúszott babonás visszaéléseket, s hadra kelt az ellen a széltében elharapódzott gyakorlat ellen, hogy sokan életük végéig halogatták a keresztséget, hogy a kereszteletlenség és remélt bűnbocsánat leple alatt pogány szabadosságban élhessenek.
Ebben a nagyarányú lelkipásztori tevékenységben szent élete és apostoli lelke mellett főfegyvere volt hatalmas szava, mely valósággal megbűvölte hallgatóit. Fönnmaradt beszédei tömörségükkel, ragyogó nyelvükkel, erejükkel és főként gyakorlati talpraesettségükkel csakugyan igazolják az „Aranyszavú”, görögül Chrysologus jelzőt, mellyel már kortársai megtisztelték, elsősorban görögök, kik nagy számmal megfordultak a ravennai udvarban. Péter koronájának nem utolsó gyémántja az a sok megtért, kiket az akkori világ minden tájából a császári udvarban megfordult pogányok közül megnyert a kereszténységnek.
A világegyház évkönyveibe pedig aranybetűkkel beírta nevét akkor, mikor Keleten föltűnt a monofiziták veszedelmes eretneksége. Eutyches, konstantinápolyi kolostorfőnök azt tanította, hogy Jézus Krisztusban nem két természet van, igaz isteni és igaz emberi, amint a katolikus igazság tanítja, hanem az emberi természetet teljességgel felszívja az isteni, mint a csöpp tejet a tenger. Ennek az eretnekségnek a veszedelme abban van, hogy ha Jézus Krisztus nem igazán ember, akkor nem vagyunk igazán megváltva: hisz az ember Krisztus az, aki „engedelmes volt mindhalálig, még pedig a kereszt haláláig”. Meg aztán elvész a megtestesülés titkának nagy vigasztaló, fölszabadító és buzdító ereje, ha Isten Fia nem lett mint egy közülünk, hozzánk hasonló mindenben, kivéve természetesen a bűnt (lásd febr. 9.: Alexandriai Szent Cirill).
Péter világos elméje itt nyomban tisztán látott, és hatalmas szava nem késett síkra szállni az igazság mellett. Eutyches hízelgő levélben iparkodott őt megnyerni pártjára. Péter azonnal ellenébe szögezte a katolikus elvet, az újítással szemben a hagyomány elvét: Harminc esztendő elég, hogy emberi pörös ügyek elintéződjenek (elévülés alapján); s az Üdvözítő születése, melyet Isten kimondhatatlannak jelez (lásd Iz 53,3) annyi század után még mindig vita tárgya? „Egyébként, fejezi be válaszát, mindenképpen arra buzdítlak tiszteletreméltó testvérem, hogy engedelmes lélekkel vedd, amit Róma pápája írt. Mert Szent Péter, aki a maga székén él és ül, a keresőknek megmutatja a hit igazságát. Én a béke és a hit érdekében ugyanis a római püspökkel való teljes egyetértés nélkül nem avatkozhatom vitás ügyekbe.” Íme így lett Aranyszavú Szent Péter a Kőszál Szent Péternek, az ő főségének és föltétlen hitirányító tekintélyének szócsöve. A chalcedoni zsinati atyák, mikor Nagy Szent Leó levelének hallatára fölkiáltottak: Péter szólott Leó szájával, csak a ravennai aranytrombitának voltak visszhangja.
Tizennyolc éve szolgálta már a ravennai egyházat, mikor egyszerre csak fölkerekedett és elment - haza, Imolába. Isten barátja tudta, hogy földi napjai meg vannak számlálva. Ott akart meghalni, ahonnan dicső életfajára indult: az ő Szent Kassziánjának árnyékában. Megmisézett az oltáránál, fölajánlott neki egy ékes drágaköves aranykoronát, azt a kelyhet és kehelytányért, melyből annyiszor mutatta be a titokzatos szeplőtelen áldozatot és elmondotta előtte utolsó imádságát: „Alázattal kérlek, Boldog Kasszián vértanú, járj közben értem. A te háziszolgád voltam; Kornél, ennek a háznak elöljárója, ebben a templomban nevelt. Innét hozzád térek, lelkemet visszaadom a mindenható Istennek, testemet pedig rád bízom.”
Az Imolaiak kegyeletes lélekkel eleget tettek nagy szülöttük utolsó kívánságának: a főoltár mellett helyezték el ereklyéit - minthogy akkor Attila hun király nyugtalanította Itáliát, - egyelőre csak csöndben, öt év múlva nagy ünnepélyességgel. Teste immár ott nyugodhatott az ő Kassziánja mellett, lelke pedig vele együtt az Isten-látó diadalmas egyház dicsőségébe ment.
Ugyanerre a napra esik: Szent Borbála (Barbara) szűz és vértanú (+ 306.)
A 10. századból való legenda szerint előkelő atyja (Nikomédiában) rendkívüli szépségű és eszű lányát féltette a kereszténységtől. Ezért magas tornyot építtetett, azt minden kényelemmel berendezte, és évekre abba zárta lányát. A lány azonban csodálatos módon - nem tudni hogyan - megismerkedett a kereszténységgel s kereszténnyé lett, s egy szép nap ezt megvallotta atyjának, ki előkelő házasságra szólította föl. A felbőszült atya először nekiesett lányának, azután följelentette a városbírónak. Itt, mint keresztényt a legválogatottabb kínzásoknak vetették alá. S azonban csodálatosan kigyógyult sebeiből, sűrű felhők óvták kipellengérezett szemérmességét. Végre is az embertelen atya sajátkezűleg fejezte le. - Borbála a középkorban s legnépszerűbb szentek egyike lett. A bányászok, várak, tornyok, különösen puskaportornyok, tüzérek védőszentje, mint a 14 segítő szent egyikét különösen vihar és tűzvész ellen és kegyelmes halálért hívják segítségül.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
