Még állt a régi Róma. És uralkodott. Az új tornyok és paloták, amfiteátrumok és bazilikák már Konstantin városában épültek. De azért Róma volt a Város. Két úr parancsolt már a világnak. Az egyik Ravennából, a másik Bizáncból. A két császár. De azért Róma volt a hatalom. Az ő kardja tette adófizetővé a két császár népeit, ő szabott törvényt, adott biztonságot és állandóságot, ő szolgáltatta az igazságot. Körülötte forgott a világ. Császárok és helytartók tőle tanultak uralkodni, az ő hírén és régi dicsőségén élősködtek. És ha a kifürkészhetetlen, titokzatos rengetegekben vagy a beláthatatlan puszták sátrai alatt barbár lelkekben álmok születtek, Róma kincses káprázata festette csillogóvá az álmokat.
Ebben a régi Rómában ült Szent Péter székébe az albánoi Ince pápa. Hogy ő volt-e az az Innocentius, akit a régi írók az Olajfák-hegyének egyik remetéjeként emlegetnek, vagy akinek Evagrius ajánlja Remete Szent Antal életének latin fordítását: nem tudjuk. De amint elnéz a történelem katasztrófái fölött és amint föléjük emelkedik: abban van annyi világfölényesség, mint a szíriai és egyiptomi puszták remetéiben. A pusztába csak a hír jut el: tóba dobott kőnek utolsó hullám gyűrűcskéje. Ő a viharban áll, ahol sodor és tép a hullám, ahol iszonyatos hatalom tombol: Rómában, a világ fővárosában.
És most vihar van, ítéletidő.
401-ben lett pápa. Apostoli lélekkel vállalja minden egyházak gondviselését. Hivatala megnyitja előtte az egész keresztény világot. S az Isten- és emberszeretet, bölcsesség és eszmény-szolgálat, ami eddig észrevétlenül, az ismeretlenség homályában érlelődött benne mindennapi, jelentéktelen dolgokban, most az Úr teljes háza népével találja magát szembe. De érzi a hivatást és erőt, hogy az egészre is kisugározzék. Régen fölgyulladt már; most a gyertyatartóra került, és minden tette, szava az egész kereszténységnek nyújt világosságot.
Első levelében, amit Anysius tesszalonikai püspökhöz íntézett, kegyeletes lélekkel emlékezik meg elődjéről, Anasztázról: „Feddhetetlen élettel, nagy tudománnyal és az egyházi fegyelemnek teljes szigorával vezette az Isten népét”. Az eszményt, amit Anasztázban meglátott, maga is valósítja. Erre ösztönzi a nagy felelősség: „Nemcsak magunkért, hanem a Krisztus népéért is számadással tartozunk, azért kell az isteni fegyelemre nevelnünk a népet”. A fegyelem igényével lép fel abban a bomló világban. Mert azt akarja, hogy ha össze is dől a világ, ha mindenütt romlás és szenny árasztja el, az Egyház akkor is szeplő és ránc nélküli jegyese legyen a Báránynak.
Ha valahol gátat kell vetni a bűn elé, ha az igazság védelmezőt keres, ha ösztönös szenvedélyeket kell megzabolázni: mindenüvé elér erős keze. Galliába és Hispániába, Konstantinápolyba és Afrikába. Victricius rouen-i püspökhöz biztató atyai szóval ír, mikor látja, hogy a gall egyház meglazult fegyelmét helyre akarja állítani. Másokat, akikben nem lát jóakaratot, keményen dorgál és rendreutasít. A császárral letöreti a donatista eretnekséget. Hozzá fordul Aranyszájú Szent János oltalomért és címezi levelét „az én nagyon tisztelendő, kegyes uramnak, Innocentiusnak”. Nem tűri a kétkulacsos erkölcs álnokságát. Azért nem engedi, hogy a házas erkölcsben különbséget tegyenek úri és női morál között; és a férfi vétkeit enyhébben ítéljék meg, mint az asszonyét. De a fegyelemmel szeretetet akar óvni és növelni, Istenhez vezetni. Azért rendeli, hogy a halálos ágyon nem szabad megtagadni a bűnbánóktól a föloldozás vigasztalását, mint a novaciánusok megtagadják.
Levelei mennek mindenfelé a zaklatott világba. épít és világít velük. És kötelez. Szava törvény: a római egyház normája. S az emberek megtanulják, hogy erre a római egyházra föl kell figyelniük, szabványait és tekintélyét tiszteletben kell tartaniuk.
És közben gyűlnek a barbár veszedelem felhői a látóhatáron. A vetélkedő császárok játszanak velük s nem veszik észre, hogy fölidézni tudták őket, de hatalmuk nincs fölöttük.
408-ban már ott állnak Alarik seregei Róma kapui előtt. Hannibál óta az első idegen sereg. Mert közben csak római tudott Rómához férkőzni. És nincs, aki ellene tudjon állni a veszedelemnek. Elöregedett már a város s tehetetlen a gótok erős, ifjú karjával szemben. Kívül a kemény harcosok, belül az éhség és járvány rémít. De megvannak még a kincsek. Az erős, ifjúi Róma harácsolta össze a világ minden tájáról. Ezzel veszik meg a szabadulást. De csak ideig-óráig. S a föltételek között ott van, hogy megszerzik a békét Honorius császártól Alarik számára. A pápa a békeközvetítő. Elmegy Ravennába a császárhoz. Az Úr intézte így. Kivezette a veszedelemből, mint egykor Lótot - mondja róla Orózius -, hogy ne lássa népe pusztulását.
Mert Alarik nem győzi végét várni az alkudozásnak. Újra Rómára tör és 410 augusztus 24-én elesett a város. Három nap és három éjjel dúltak a gót hadak. S ami utánuk maradt, csak füstölgő rom. Kincseit elprédálták, lakóit kardélre hányták, matrónáit is kínpadra vonták. Örült, aki puszta életét menthette.
Megdőlt a régi Róma, és megérezte az egész világ. Az Ezekielt kommentáló Szent Jeromos kezében megáll a toll, mikor eljut hozzá a hír betlehemi magányába. Az ő prófétai látásokhoz szokott szeme is elhomályosul és könnybe lábhad, napokon keresztül a pusztulás képei rajzanak agyában. Hát még mikor a hír után a valóság kopogtat ajtaján! „A királynő város leányai most tengerpartról tengerpartra bolyonganak Afrikában, Egyiptomban és a Keleten. Matrónái szolgálókká aláztattak. Leghíresebb polgárai kenyeret koldulnak Betlehem kapujában. És mert mindnyájuknak nem adhatunk, legalább könnyeket adunk s velük együtt sírunk.”
Elmúlt az idő, mikor a patríciusi méltóságot, a római polgárjogot senki sem merészelte megsérteni. Rómával együtt elbukott a világkormányzó hatalom, a jog és a törvény. A menekülő patríciusok és lovagok a provinciák kis rablóinak és kalózainak kezébe esnek. Nincs már, aki féken tartaná őket. Alarik dúlása után a Birodalom csak árnyéka önmagának. Hálni jár belé a lélek. Egy-két évtized és eltemetik.
Megdőlt a régi Róma, de föltámadt az új.
Ince visszament a romok közé. Talán ő is elsiratta a Várost, mint Jeromos, de könnyei nincsenek följegyezve. De az már föl van, hogy hat esztendővel a gótok pusztítása után Szent Ágoston úgy beszél, hogy „Roma locuta, causa finita”.
Róma újra szól - s döntő súlya van szavának -, az ügy be van fejezve. Az újra föltámadt Rómában pedig Ince beszélt. A karthágói és a milevei zsinatok határozatait erősítette meg. Mert addig még vitatkoztak rajtuk. Most, hogy ő szólt, be van fejezve az ügy. Az Ágostonok, Jeromosok, Chrysostomusok - a doktorok - s velük a világ most is Róma felé néz, intésére figyel: Ince püspökre - aki nem írt traktátusokat, exegéziseket, nem tartott fényes beszédeket; csak egypár levelet írt. Egyszer atyai részvéttől meleg szívvel, máskor a rendeletek kemény, tömör nyelvén. De az új Rómának világot átfogó hatalmát fölségesen tudta képviselni. A hatalom, amelynek szószólója, nem új. Megvolt már a katakombák Rómájában, mikor a légiók győzelmes harcokra mentek, cézárok triumfusokat tartottak és a keresztények vérével áztatták a földet. Szent Péternek Krisztustól kapott hatalma ez.
S mikor a régi nagyság romjai fölött megdöntetlenül áll Szent Péter hatalma, akkor látszik igazán, hogy nem ebből a világból való s nem ennek a világnak erejéből és dicsőségégéből élősködik. Ez a hatalom érvényesült Incében már Alarik előtt, azért figyelt föl rá az egész világ. Most a romok fölött csak folytatja azt, amit már trónra lépésekor megkezdett: céltudatosan építi tovább a római Szentszék primátusát.
Összefogja a széteső világot Szent Péter tekintélyével. Decencius gubbiói püspöknek írja 416-ban: „Mindenkinek azt kell tartani, amit Szent Péter a római egyházra hagyott. És semmit sem szabad bevezetni, aminek nincs apostoli tekintélyen. Legközvetlenebbül a nyugati kereszténységet kapcsolja szorosan a római Szentszékhez. Itt az elvi döntéseken túlmenően is biztosítja a pápa befolyását. „Mert, amint írja, Itáliában, Galliában, Hispániában, Afrikában, Szicíliában és a közbeeső szigeteken senki más nem alapított egyházakat, csak azok, akiket Péter vagy az ő utódai tettek papokká ... Tartsák tehát magukat a római egyházhoz, ahonnan eredetüket vették.” De azért Macedóniában és Antiochiában is parancsol.
És mindenki meghódolt előtte, mert Pétert, a Sziklát látta benne, akire maga Krisztus építette az ő Anyaszentegyházát. „És jött az árvíz, a szelek fúttak és ama háznak estek; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva."
Meghalt 417. március 12-én. Emlékét ma ünnepli az Egyház.
Ugyanerre a napra esik: Szent Viktor (Győző) pápa és vértanú + 202.
Nagy határozottsággal elítélte azokat a veszedelmes eretnekségeket, melyek abban az időben fenyegették Krisztus hitét: némelyek tagadták Krisztus istenségét (Theodotus), mások a Szentháromságot (Praxeás), mások meg amolyan spiritiszták (Markion vagy baptista-félék (Montanus) voltak. Meg kellett érezniük Viktor határozott hangján keresztül, hogy aki az Egyházra nem hallgat, olyan mint a pogány és a vámos.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)