Szent IV. Leó pápa és hitvalló, † 855
Szent Marcellina szűz, † 397
POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA rendalapító, apáca
*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.
Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.
A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.
Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.
Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.
Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.
1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.
Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.
Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Marina nagyvértanúnő
Marina a - piszidiai Antiochiában született, nemes de pogány szülőktől. Atyja pogány pap volt. Hamar elveszítve anyját, atyja nevelőnőre bízta rá, Felserdülve szép külsejű és szép lelkű leány lett belőle. Ebben az időben a keresztények ellen, nagy üldözést rendeltek el. A papok és akik gyöngének érezték magukat a kínzásokra, elrejtőztek, és titokban tanítottak és a pogányságból sokat vezettek Krisztus hitére. Marina is hallott Jézusról, hitt benne, de nem volt alkalma, hogy a vízkeresztségben részesüljön. Kívánta, hogy vére ontásával keresztelkedjen meg. Atyja, hallván, hogy leánya hivő lett, kitagadta, Dioklécián császár alatt Marinát elfogták és kegyetlenül megkínozták. Kampókkal marcangolták testét, csontjai is kilátszottak. A helytartó is elfordította erre arcát, de a vértanúnő állhatatosán tűrt. De sem a tűz, sem a víz, sem a beléje vert szögek nem ingatták meg hitében. Példájával sok pogányt terített a keresztény hitre. Végül a piszidiai Antiochiában fejezték le a III. század végén, vagy a IV. század elején.
Július 17-én emlékezünk Gojdics Péter Pál görögkatolikus püspökre. A vértanú főpásztort II. János Pál pápa avatta boldoggá 2001-ben.
Gojdics Péter görögkatolikus papi családban született 1888. július 17-én az Eperjesi járásban található Lubóc településhez tartozó Pillerpeklénen. Cigelkán, Bártfán és Eperjesen tanult, ahol 1907-ben érettségizett. Korán felébredt benne a papi hivatás vágya, így a középiskola befejeztével rögtön megkezdte teológiai tanulmányait az eperjesi görögkatolikus szemináriumban. Kiváló eredményeit látva elöljárói elküldték Budapestre, a Központi Papnevelő Intézetbe. 1911-ben, Eperjesen szentelték pappá.
Rövid ideig apja mellett volt káplán, majd kinevezték az eperjesi szeminárium prefektusának, illetve a görögkatolikus középiskolában hittant tanított. Később egyházmegyei levéltáros lett, majd káplán Kisszebenben. 1922-ben nagy meglepetést okozott, amikor Munkács-Csernekhegyen belépett a Nagy Szent Bazil Rendbe. Az a vágy vezette, hogy a szerzetesi fogadalom révén még inkább Istennek szentelje magát. 1923-ban öltözött be, ekkor vette fel a Pál nevet.
Visszavonult, aszketikus életet szeretett volna élni, ám elöljárói másképp döntöttek: 1926-ban kinevezték eperjesi apostoli adminisztrátorrá, 1927-ben pedig harpasi püspökké; Rómában szentelték. XI. Piusz személyes audiencián fogadta, amelynek során átadott neki egy aranyfeszületet ezekkel a szavakkal: „Ez csak halvány jelképe annak a keresztnek, amelyet püspöki hivatásod során az Úrtól kapsz.”
Főpásztorként megújította a papság és a világi hívek lelki életét. Parókiákat alapított többek között Prágában, Pozsonyban, Léván, illetve árvaházat és görögkatolikus általános iskolát is nyitott Eperjesen. Támogatta az oktatást és a katolikus sajtót, és soha nem szűnt meg gondoskodni a legszegényebbekről.
1939-ben a külföldi támadások és a belső feszültségek nyomán összeomlott a független Csehszlovák Köztársaság. Gojdics Pált ebben a zavaros időben nevezték ki a munkácsi apostoli adminisztratúra szlovákiai adminisztrátorává. „Tövis” volt az akkori politikai vezetők szemében, ezért beadta lemondását, ám a pápa nem fogadta el, sőt kinevezte eperjesi megyéspüspökké.
A világháború alatt a Csehszlovák Köztársaság területét három részre osztották: volt egy német megszállási övezet, a Cseh–Morva Protektorátus, amely a Harmadik Birodalom része volt; a másik volt a Magyarországhoz visszacsatolt magyar felvidéki terület; a harmadik pedig a Lengyelországnak megítélt terület, amely a lengyelországi német megszállást követően szintén a német birodalom részét képezte. Gojdics Pál a háború alatt mindent megtett a szenvedőkért. A Jad Vasem Intézet 2007-ben a Világ Igaza címmel tüntette ki zsidómentő tevékenységéért.
A kommunista hatalomátvétel során ellenállt minden olyan kezdeményezésnek, amellyel a görögkatolikusokat be akarták olvasztani az Orosz Ortodox Egyházba. 1950-ben a kommunista vezetés Eperjesen törvényen kívül helyezte a görögkatolikus egyházat, „kikiáltották” elszakadását Rómától, és csatlakozását a moszkvai pátriárkához. Amikor Gojdics Pál megtagadta a székesegyház kulcsainak átadását, letartóztatták. Vizsgálati fogsága alatt hiába próbálták kínzással vagy ígéretekkel kikényszeríteni, hogy az ortodox egyházhoz csatlakozzon, ezért 1951-ben a Szovjetunió elleni kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Vele együtt ítélték el Vojtassák János szepesi megyéspüspököt, illetve Buzalka Mihály nagyszombati segédpüspököt.
Illaván és Lipótváron raboskodott. Felajánlották neki, hogy szabadon engedik, ha elfogadja a csehszlovák ortodox egyház pátriárkájának tisztét, de elutasította az ajánlatot, mert hűséges akart maradni a pápához és Egyházához. Folyamatosan fizikai és lelki kínzásokat kellett elszenvednie, de soha nem panaszkodott. Minden lehetséges időt kihasznált az imádságra, és ha csak alkalom adódott rá, a Szent Liturgia bemutatására. A kínzások és a rossz börtönkörülmények következtében az utolsó években már súlyos beteg volt.
1960. július 17-én, pont a hetvenkettedik születésnapján hunyt el, tüdőrákban. Jeltelen sírba temették el a börtön temetőjében. Nyolc évvel később földi maradványait átszállították Eperjesre, ám sírja csak a szovjet megszállás megszűnésével vált látogathatóvá.
Gojdics Péter Pált 1990-ben rehabilitálták.
Forrás:
Magyar katolikus lexikon
Vatican.va
Byzantinohungarica.com
Fotó: Wikipédia; Yadvashem.org
Magyar Kurír
3
