Ed West, a Catholic Herald újságírója, a második gyermeke születése utáni nehéz pillanatokban egy mártírhalált halt iraki paphoz imádkozott segítségért. Mivel a kisfiú nem lélegzett és semmire nem reagált, riasztották a többi orvost is, és a szülőszobán már mindenki a legrosszabbtól tartott. A tragikus pillanatban az apa letérdelt és Ragheed Ganni közbenjárását kérte: az iraki papét, akit 2007 júniusában gyilkoltak meg Moszulban.

Mint később az orvosok közölték velük, teljes két percig kellett várniuk rá, míg a baba végre felsírt. A gyermek sírásának hallatán túláradó boldogság árasztotta el a szülőket. Az apa köszönetet mond Ragheed Ganninak, és az ő áldozatkész életét állítja példaként elénk. Az alábbiakban részleteket közlünk Ed West írásából.

Ragheed Ganni, a káld szertartású katolikus pap egyike volt azoknak az iraki keresztényeknek, akiket meggyilkoltak a 2003-as koalíciós inváziót követő pogrom során. A keresztényüldözés 2010. október 31-én érte el tetőpontját, amikor 52 hívőt öltek meg egy bagdadi katolikus templomban. Ez az üldöztetés és vérfürdő meglehetősen kevés publicitást kapott a nyugati sajtóban, – leszámítva a keresztény médiát –, és csak a közelmúltban, az Egyiptomban egyre gyakoribb keresztények elleni erőszak és a szíriai polgárháború hatására kezdtek többet foglalkozni a kérdéssel.

A világ egyik legrégebbi keresztény közösségét ért rettenetes megpróbáltatások eredménye, hogy a háború előtti egymilliós lélekszám ma 150 000 körül jár, ennek is jelentős hányada idős ember, és több mint 60 templomot bombáztak le.

Mindezek ellenére, Ragheed atya története inspiráló, lélekemelő: a tökéletes önfeláldozásról, hitről, megbocsátásról és barátságról szól. Ragheed az észak-iraki Moszulból származott, mely évszázadokig a szír kereszténység központjának számított; világvárosnak, ahol asszírok, arabok, kurdok, törökök, zsidók, perzsák, valamint kisebb népcsoportok éltek egymás mellett. Jelentős káld szertartású katolikus közösség élt Moszulban, bár a lélekszámuk egyre apadt a 20. század folyamán az üldöztetés, a diszkrimináció és a kivándorlás következtében.

Ragheed 1972-ben született Moszulban, 1993-ban szerzett mérnöki végzettséget. Három évvel később Rómába ment teológiát tanulni az Angelicumban, ahol végül ökumenikus teológiára specializálódott. 2001 októberében szentelték pappá Rómában. Folyékonyan beszélt arabul, olaszul, franciául és angolul.

Még szeminarista volt a szeptember 11-i terrortámadások idején, melynek következményeként háborút indítottak szülőhazája ellen. A Pápai Ír Kollégiumban lakott Rómában, a nyarakat pedig a Donegal megyei Loch Derg mellett töltötte Írországban.

Nagyon megrázta, amikor kitört a háború, és rendkívül aggódott családjáért, akiket akkor már hét éve nem látott. Úgy érezte, vissza kell térnie Irakba, és ott kell végeznie papi szolgálatát, bármennyire veszélyes is, mert oda tartozik, az az otthona. Akkor még optimistán írt egy szabad társadalom újjáépítéséről: „Szaddam megbukott, új kormányt választottunk, megszavaztuk az alkotmányt!” Teológiakurzusokat szervezett Moszulban, fiatalokat, szegényeket és betegeket gondozott, többek között egy gyermeknek segített, akinek szemműtétre kellett Rómába utaznia.

Az iraki keresztények elleni erőszak 2006 januárjában felerősödött: több templomot ért bombatámadás Moszulban és Bagdadban egyaránt. A szunnita és a síita milícia is támadni kezdte a keresztényeket az amerikai invázió miatti megtorlásként; sőt, néhányan közülük egyenesen a pápát hibáztatták a háborúért, holott II. János Pál mindent megtett, hogy megakadályozza annak kitörését.

Ragheed szülővárosában a helyzet kritikussá vált. 2006. augusztus 4-én, amikor Ragheed plébániájából 80 gyermek lett elsőáldozó, utcai harcok törtek ki a templom előtt, s a gyerekek rettegve hallgatták a gépfegyverek és rakéták hangját. A jó pásztor bátorította őket. Mint Ragheed az Asia News hírügynökségnek elmondta, „bár itt hozzá vannak szokva ehhez az emberek, és viszonylag nyugodtak maradtak, nem voltak biztosak abban, hogy hazajutnak-e az otthonaikba. Tisztában voltam vele, mekkora öröm a 80 gyermeknek, hogy elsőáldozók lehettek, ezért igyekeztem viccesen kezelni a helyzetet, és azt mondtam nekik: 'Ne féljetek, ez csak tűzijáték. A város is velünk ünnepel.' Aztán mondtam nekik, hogy gyorsan és csendben hagyják el a templomot.”

Az azt követő hónapban XVI. Benedek regensburgi beszéde ürügyén támadtak meg keresztényeket, egy moszuli papot lefejeztek. Októberben Ragheed azt írta egy barátjának: „A Ramadán rettenetes volt itt Moszulban. Keresztény családok százai menekültek el a városból, az én családom és a nagybátyáim is. Körülbelül harminc embert megfenyegettek, ők mindent hátrahagyva elmenekültek. Nem könnyű a helyzet, de az Úr kegyelme erőt ad nekünk. Itt minden nap szembe kell néznünk a halállal.”

A barátai később, visszaemlékezve erre az időszakra, megemlítették, hogy egyre fáradtabb és elgyötörtebb lett. Amikor a plébániáját érte támadás 2007 virágvasárnapján, azt írta: „Együttérzünk Krisztussal, aki úgy vonult be Jeruzsálembe, hogy tudta: az emberek iránti szeretetének a következménye a kereszt lesz. Így aztán, miközben golyók csapódtak folyamatosan a templom ablakainak, fölajánlottuk szenvedéseinket Krisztus iránti szeretetünk jeleként.”

2007-ben a bombázások és a túszejtések sűrűsödtek, a víz- és áramellátás egyre gyérebbé vált.

Egyik utolsó emailjében Ragheed atya azt írta: „Minden nap várjuk a végső csapást, de nem hagyjuk abba a misézést, a föld alatt fogjuk folytatni, ott biztonságosabb. Megerősít ebben az elhatározásomban a hívek ereje is. Ez háború, valódi háború, de bízunk benne, hogy a végsőkig tudjuk hordozni a keresztet az isteni kegyelem segítségével.”

Húsvétkor, május 27-én bomba robbant a templomban, két biztonsági őr sebesült meg. Másnapi utolsó, az Asia Newsnak szóló tudósításában azt írta: „Az összeomlás határán állunk... Irakban lesz-e egyáltalán hely a keresztényeknek? Senki sem támogat minket, semmilyen csoport nem harcol az ügyünkért; elhagyatottak vagyunk. Irak megosztott, soha nem lesz már olyan, mint volt. Milyen jövő vár a mi egyházunkra?”

Egy héttel később, 2007. június 3-án, mise után, Ragheed atya épp a templomtól indult el három diakónussal, amikor fegyveresek közeledtek. Az egyik diakónus felesége szintén velük volt az autóban, őt külön állították a férfiaktól. Az asszony később így emlékezett vissza arra a napra: „Az egyik gyilkos rákiáltott Ragheedre: 'Mondtam, hogy zárd be a templomot, miért nem tetted meg? Miért vagy itt még mindig?' Ragheed csak annyit válaszolt: 'Hogy zárhatnám be Isten házát?' Rögtön a földre lökték, csak annyi ideje volt még, hogy intsen nekem a fejével, hogy meneküljek el. Aztán tüzet nyitottak rájuk és mind a négyüket megölték.”

Ragheed Ganni élete a kiengesztelődés és megbocsájtás csodálatos üzenetét hordozza. Muzulmán barátainak egyike, Adnam Mokrani professzor így írt róla a halálát követő napon: „A halál mely istenének nevében gyilkoltak meg téged?  Milyen pogány elképzelés nevében feszítettek keresztre? Tudták egyáltalán, mit tesznek? Testvérem, nem hiába ontották véredet...”

2005-ben, az eukarisztikus kongresszuson Ragheed azt mondta: „Vannak napok, amikor gyengének érzem magam, és tele vagyok félelemmel. De amikor a kezemben tartom az Oltáriszentséget, és azt mondom: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit – akkor érzem az Ő erejét bennem. Amikor a kezemben tartom Jézust, akkor valójában Ő tart a tenyerén engem és mindnyájunkat, dacolva a terroristákkal, és egységben tart minket az Ő határtalan szeretetében.”

„Az Ő határtalan szeretete” – Ragheed Ganni beszédének ezek a szavai maradtak meg az újszülött gyermek édesapjában, ezeknek a szavaknak tulajdonítja, hogy azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb félelmet élte át, Ragheed Ganni jutott eszébe és hozzá könyörgött. így a kisfiú kapott a James mellé még egy szokatlan keresztnevet is.