Sándor Istvánra megérdemelten irányul minden figyelem szombaton, hisz a boldogok sorába emelik Budapesten. A történész persze tudja, a példaképpé váláshoz nem az kell, hogy az adott személy mindenben a legkiválóbb legyen; Sándor István kifejezetten rossz tanuló volt.

– Az ő élete arról tanúskodik, miként lehet a hétköznapokat tartalmasan és igényesen megélni – mondja az MNO-nak B. Varga Judit történész-muzeológus. A vértanú rendje, a szalézi társaság munkatársa Sándor István egykori közeli ismerőseitől azt is tudja, nem volt a mártír életében úgyszólván semmi különös, „csak tette a dolgát, egy volt közülünk; egy szolnoki fiú egy dolgos, hívő munkáscsaládból”.

Kinyitotta az újságot, aztán ment előre

Sándor István talán csak testnevelésből és emberi törődésből tűnt ki osztálytársai közül. Szüleit végtelenül tisztelte, és mindig figyelmeztette testvéreit, imádkozzanak értük, hisz gondolják végig, mennyi áldozat járt együtt az ő felnevelésükkel.

Mint korábban is megírtuk, a máig megjelenő Szalézi Értesítő című újságból ismerkedett meg Szolnokon a renddel, ferences tanárai így irányították az újpesti Klarisszeumba a nyitott srácot – ott volt akkor a szalézi tartományfőnökség és a nyomda is. Ehhez persze ki kellett várnia édesapja beleegyezését. 1936. február 12-én kezdte meg „jelöltidejét”, az akkor nyolc éve működő nyomdába osztották be, eközben pedig sekrestyéskedett, ministránsokkal foglalkozott.

A boldoggá avatási eljárás során előkerült egyik tanúvallomásból tudjuk a következőt, már a háború idejéből, amikor besorozták: „Öregem, az nagyon kemény környezet volt, nem csöpögött a vallásosságtól; csupa káromkodás és erkölcsi pocsolya volt az élet. Csak az imádság tartott meg. Bátorság kellett hozzá, hogy kézbe vegyed a rózsafüzért.” A borzalmak nem zökkentették ki hivatásából, a háború után nem sokkal letette örökfogadalmát.

Később, megint katonaként ott volt a délvidéki bevonulásnál, megjárta a Don-kanyart, de az amerikai hadifogságból is haza tudott térni.

Sándor István életét adta azért, hogy hűséges maradjon

Itthon pedig kitartott a fiatalok mellett, még akkor sem hagyta abba nevelésüket, amikor a KIOE-t (Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete, később Katolikus Ifjak Országos Egyesülete) is feloszlatták. Több ificsoport lelki és szabadidős nevelését ellátta. Hivatalosan mondva „illegálisan találkoztak magánlakásokon vagy a Klarisszeum sekrestyéjében, a későbbi koholt vád egyik állítása szerint az újpesti Víztorony alatt”. Ezért megfigyelés alatt tartották már bő másfél évvel a letartóztatása előtt.

A koncepciós, úgynevezett pártőrségper elsőrendű vádlottjával, Zana Alberttel szintén a KIOE-s fiúcsoport tagjai révén, illetve Dániel Tibor szalézi kispap rendtársán keresztül ismerkedett meg. Zana Albert ekkor már ávós tiszt volt, és valóban a rendszer ellen próbálta összegyűjteni a régi cserkésztársaiból és vallási közösségéből egy lehetséges összeesküvés résztvevőit. Így jutott el a nyomdász Sándor Istvánhoz is, akitől azt várta, hogy a szalézi nyomda még meglévő gépein illegális röplapokat sokszorosítson.

A letartóztatáskor aztán olyan emberekkel vonták egybe az ügyét, akiket egyáltalán nem is ismert. A per különlegességét az adja, hogy valóban létezett az ÁVO-n belül egy fiatal tisztekből álló csoport, akik az ávós kényszerátképzés és -sorozás után is a gyermekkorukból magukkal hozott és őrzött keresztény értékekben hittek, naívan azt gondolták, hogy erősek az ÁVO-n belüli bomlasztáshoz, Zana maga még az amerikai nagykövetséget is felkereste.

A tárgyalásokon Sándor István határozottan állította: nem vett részt államellenes tevékenységben, egyedül nevelői tevékenységet fejtett ki a katolikus egyház tanítása szerint. Letartóztatásakor Kiss István álnéven lakott együtt szerzetestársával, Dániel Tiborral a fővárosban, a IX. kerületi Imre utca 4. szám alatt. 1952. július 28-án este kezdték meg kihallgatását „a szokásos eljárás” szerint. A kihallgatások rendszerint hajnalig tartottak, majd a délelőtti és délutáni órákban is pár órát.

Alvásmegvonás, fizikai és lelki kínzás, megalázások sora több mint egy hónapon keresztül. A jegyzőkönyveket a hatalom részéről szignáló Jámbor Árpád ávós őrnagy számára egy veszélyes, a népi demokrácia ellen klerikális összeesküvést szövő hazaáruló volt. A Magyar Népköztársaság Katonai Felsőbírósága 1953. március 12-én kiadott értesítése alapján Sándor Istvánt kötél általi halálbüntetésre és javainak elkobzására ítélte, mivel az ismert vádakban bűnösnek találták.

Még ő kért bocsánatot

Ádám László tartományfőnök Carmen Miserabile néven megírta börtönemlékeit, melyet a boldoggá avatás alkalmából megjelent Sándor István életrajzi kötetben is közölnek. Amíg a bíróság „elvonult ítélethozatalra”, a valóságban a büfébe, fegyveres őr felügyelt a vádlottakra. Egy óvatlan pillanatban Sándor István rendtársai felé fordult, s szinte hasból súgta: „Bocsánatot kérek!” Az őr nem vette észre. Ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottak.

Az ítéletet 1953. június 8-án este, egy hétfői napon, 9 óra után 10 perccel hajtottak végre. Cellatársától, Szabó Józseftől tudni, hogy a végrehajtás előtt Sándor Istvánt átvitték a siralomházba. Teljes pontossággal nem lehet megállapítani, kit hol végeztek ki. 1953-ig az volt a szokás, hogy a kivégzéskor a teherautók motorjait feltúrázták, hogy az esetleges jajkiáltásokat elnyomják. Sztálin halálát követően a kivégzések nemcsak a budai Fő utcában történtek, hanem a gyűjtőfogházban is.

A cellatárs szerint Sándor István a rákoskeresztúri köztemető 298-as parcellájában van eltemetve. Öccse, János az első szabad magyar kormány igazságügyi minisztériumánál érdeklődött testvére nyughelyéről. Pontos választ ők sem tudtak adni.

A boldoggá avatás 2000 oldalas dokumentumanyaga

Az iratanyag Rómában