Mindszenty József mártíriuma mögött ott fényesedik az ő nagy lelki és szellemi elődjének halhatatlan emléke. A mártír prímás, Prohászka Ottokárnak, a fehérvári püspöknek nyomdokait követte, mikor a katolikus magyarság, de az egész magyar nép hitbeli erősítése mellett, a szociális gondoskodás és fölemelés nagy kötelességeire figyelmeztette az uralkodó osztályokat.

Prohászka elégett az első világháború katasztrófájának gondjai között s Mindszenty József a második ugyanilyen katasztrófa nyomán, a magyar nép mártíriumát szenvedte és személyesítette meg.

Az idők messzeségén át a fehérvári apostol-püspök emlékét idézzük.

Ott állunk az egyetemi templom előtt, az emberek sötét tömegében, akik későn jöttek. Ha ugyan lehetett egyáltalán elég korán érkezni ide, ahhoz, hogy helyet kapjanak.

De itt kinn, az utcán, a templom falain kívül is, a villamosok zajában, a bolt-redőnyök dörgése közben is, ugyanannak a szószéknek varázskörében maradtak legyökerezve, mozdulatlanul.

Az utcáról, a templom kapuján át, még ezt a szószéket sem lehetett látni, csak az emberek, a tömeg feje fölött, a kapunyíláson át kiözönlő fényességet.

Belülről, a templomi csöndnek, a magábaszállt áhítatnak valami halk, hangtalan zsongását lehetett hallani s a kiözönlő sárga fényben és a zsongó csöndesség felett a messze szószék felől egy-egy felkiáltás foszlányát, egy-egy erősebb akcentusát a szónoknak, aki megállította itt az emberek tömegét s akinek láthatatlan jelenléte is a lelki, vallási elragadtatás vonásait vetítette az arcokra…

A szónok Prohászka, odabenn a roskadásig, zsúfolásig megszállt hajótérben állt a csodálatos barokk szószéken, a gyertya-fények és csillárok rembrandti félhomályában, maga is mint egy rembrandti hős. A templom levegőjében még ott reszketett az imént elhalkuló orgonabúgás fájdalmas enyhesége, megterhelve a várakozás villamos feszültségével, a kihűlt tömjénfüst keserűségével s a lelki felindulás szinte érezhető szomjúságával és epedő nyugtalanságával…

A szónok Prohászka ott állt, lehajtott fejjel, a feléje a magasba fordított arcok napraforgóerdeje fölött. Ott állt töprenkedve, mintha hosszú útra indulna, hosszú, bizonytalan útra, mely a földi mélységekből a csillagok felé vezet, s amelyen csakhamar nyomába fog tódulni ez a sokaság, a lelki és művészi elragadtatás ellenállhatatlan kényszerével.

Pár mondat után, amelyekben a magyar füleknek eleinte oly különös, idegen hanghordozás zenéje vibrált, ez az előbb még felhőktől árnyalt arc lassan feltisztult. A magas, büszke homlok, a mélyenülő szemek, a markáns orr s az élesen meghúzott szemöldök felett az őszülő halántékok csillogásában világítani kezdett. Egy görög arc volt ez, Apolló arca, de tiszta, szabályos vonásaiban a krisztusi megismerés szenvedéseivel, fájdalmas szellemiségével.

És micsoda hang volt ez! Kedélyesség és felháborodás, áhítat és megbotránkoztatás, gyermeteg egyszerűség és filozófiai magasság váltakozott benne. A krisztusi ostorsuhogás kegyetlensége s a fölemelés és megbocsátás angyali simogatása, a velőkig ható gúny s a velőket megrendítő szeretet ölelkezett itt, egy soha el nem fáradó, a végtelent kereső képzelő erő szárnyain. Egy művész, egy ember és egy apostol birkózott itt, a pufók barokk szárnyain. Koszorúja alatt, önmagával, lángoló, lázadó hitével, saját korával, korának eszméivel, saját híveinek, saját népének bűneivel, gyöngeségeivel.

Az imént még fásult, várakozó arcok felnéztek rá, megbűvölve és odaszegezve, belső terhüket s a felülről ömlő fényt nem bírva, karjukra borultak, mintha néma, elfojtott zokogás rázta volna őket. A homályba vesző távoli boltívek alól a tömeg mélyéből sóhajok szakadtak fel a perceket megállító csöndességben. Sóhajok, amelyekben egy élet minden gyötrelme és egész megváltása tört fel, hogy mind odatolongjon, odaroskadjon annak a barokk szószéknek lábai elé…

Nem egy főpap beszélt itt, az egyházi méltóság magasságába zárkózva, hogy kitaposott dogmatikai igazságokat hirdessen, százszor, vagy százezerszer elismert elveket, amelyekből a kripták dohossága és részvétlensége ásít a szenvedő, vajúdó jelen felé. Egy apostol égett itt, a viaszgyertyák sárga-fehér izzásával, aki nem azért lépett a szószékre, hogy a dogmák elefántcsonttornyába meneküljön. A szónok úgy állt ott inkább, mintha egy hajó ormán állna, kitárva magát az óceán veszélyeinek.

Ez a kormányos, mindazoknak, akik hajójába szálltak, egymáshoz zsúfolódva, terhek, gondok, kétségek, a századvég és a századelő kétségeinek súlya alatt roskadozva, nem azt ígérte, hogy megkíméli őket a viharoktól és veszélyektől. Ez az árvízi hajós, ellenkezőleg, maga is a veszélyeket és viharokat kereste, melyek elől az emberek hozzá menekültek, egy századvég fordulóján s egy új század vajúdó születésében. Könyörtelen rémek voltak ezek. Magán az egyházon belül valami álmatag közömbösség, egy hétköznapi élet elégedettsége, vagy éppen rettentő közönye — rettentő ellenséges erőkkel szemben. Kívülről viszont, egy új bölcselettől megrontott világszellem, az anyagiasság elbizakodott gőgje és fellázadt démonai ostromolták az ezeréves hajó bordázatát. A hajó körül elközömbösödött és elvadult tömegek, cinikus értelmiség, hivatásukat vesztett osztályok élvezetvágya és tehetetlensége jelezte a feneketlen örvényeket…

Akiben igazán Krisztus lakott, mint ő benne, ilyen világok-harca közben, nem maradhatott meg a templom fényében, vagy homályában, a szószék elvi magasságaiban, ennyi veszéllyel szemben.

Aki az embert annyira szerette, mint ő, nem maradhatott közömbös egy nép, a saját népe, saját nemzete balsorsa, szenvedései iránt. Senki nem érezte nálánál jobban, már messze a háború előtt, egy új világ közeledését s a réginek haldoklását. A pusztító jelennel szemben nemcsak az imádkozó, de a cselekvő férfias helytállás szükségét.

„— Lehet — mondta egyszer — hogy sokan, akik az evangéliumot nem értik, a szeretetet másképpen értelmezik. Ők oly szeretetet gondolnak, amely magát elveszti, mikor mások önzésének, tolakodásának és szertelenségének prédájává lesz. Ők oly szeretetet gondolnak, mely Magyarország koldus népét jászolhoz köti, ott szegényes abrakon tartja s a néptől mindehhez türelmet és karácsonyi édes lelkületet vár. Igaz, hogy az evangélium szeretet és béke, de olyan szeretet, mely tűzet hozott a földre és a tűz mellé kardot és korbácsot. Kardot és korbácsot a petyhüdt, blazírt erkölcstelenség és árulás ellen és tűzet a bűn bozótjaira.”

A magyarságot, a magyar népet, a magyar szegénységet azzal a nyugtalan, emésztő fájdalommal szerette, mint valamikor Széchényi István. A római Szent Péter-templom márvány padlatán, vagy a kölni Dóm égbesuhanó oszloperdejében ez a magyarság és ez a szegénység szólította meg halkan az ő töprengő lelkét s ettől az érintéstől kezdve soha többé egy percre sem tud megpihenni, hogy keresse az orvosszert a mi nagy válságunkkal szemben, keresse az utat, mely, innen a mélyből, valahogy a magasba emel. Ezért hirdeti lépten-nyomon: „Az egyház vesse bele magát az eszméknek azon Golf-áramába, mely az elnyomott osztályok jeges tengere felé tör egyre s azok javára érvényesítse minden befolyását. A magyar nép minden téren való hátramaradottsága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, elsősorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá”.

Prohászkánál nem a szociális érzés, a szegénységhez való lehajlás és egyszerűség erőltetett pózát jelentette, mikor egyszerű fekete reverendában, egy szál esernyővel hóna alatt, vonult be a püspöki székvárosba. Senki nála jobban nem látja és nem szenvedi a materialista világrend elnyomásait és aránytalanságait. Szíve vérzik az alsó osztályok keserveiért és hangja, mint a vésztjósló harangkongás, jogot és megértést kér a mostoha milliók mostoha sorsa iránt. „A proletariátusnak — úgymond joga van emberhez méltó életre s valljuk, hogy ezt nem lehet megteremteni a mai kapitalista rendszer megváltoztatása nélkül. Ott, ahol milliókat kell jobb helyzetbe juttatni, ott azoknak, akik birtokolnak, kell áldozatokat hozniuk. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét. A magántulajdonos kapitalizmus oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet. Erre nincs jog és nincs szentség sehol”.

A háború kataklizmájában, a történelem nagy drámáját egyetemlegesen irányító és így egyre jobban elboruló láthatár alatt, szinte a feltarthatatlan történelmi végzet árnyékában, az elsők közt emeli fel szavát a nagy reform érdekében: földet a magyar föld népének, amelynek csontjai négy világtáj csataterein fehérlenek s amely testéből állított élő sövényt az ezeréves rög, az ezeréves határok védelmére. Ő az első, aki az örökbérleti rendszer alapján, az állam kezessége mellett, bizonyos birtokhatáron felül, minden föld-vagyont a magyar nép birtokába akar juttatni. Így teszi meg az Országos Magyar Gazdasági Egyesület közgyűlésén, emlékezetes javaslatát ennek a nagy Célnak érdekében.

„Amiről itt szó van — mondja, — az egy szent elementáris kötelesség. A mi hőseink, akik Limanovánál és Doberdónál harcoltak, nem mehetnek szét, verklivel hónuk alatt, az országon, falábon, mint Solferino után mentek katonáink. Ezek az emberek — teszi hozzá — nem csak a királyért harcolnak, de harcolnak, azért, ami az övék és ha kiderülne, hogy nem volt miért harcolniuk, ez végzetes következményekkel járhat. Nemcsak rájuk, de reánk nézve is.”

És ő meglátta, mert meg kellett látnia s ki látta volna meg, ha éppen ő nem? — azt az irtózatos veszélyt, mely már a háború előtt s a háború nyomán még fenyegetőbben megrendíteni készült alattunk a földet és megrázkódtatta fölöttünk az eget, egy idegen belső gazdasági, erkölcsi és lelki térhódítás veszélyeivel. Ettől s veszélytől nyugtalanítva, hirdeti az ellenállás és önvédelem szükségét a keresztény magyarság megmentésére.

„— Az lehetetlen — úgymond —, hogy a beszüremlő idegenségnek ez a felső rétege, az ország lakosságának ez az öt százaléka ellepi a magyar nemzet testét, lefoglalja a hatalmat, alkossa az intelligenciát, kezébe vegye a kormányt és képviselje kifele is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét, a magyar nép erkölcsi és eszményi jellegét.”

És harcolni akar ez ellen a „magyar halál” ellen, egy rajtunk rágódó politikai és gazdasági rendszer végzetes következményei ellen. Senki sem látta tisztábban az útszélre dobott, a kétségbeesett magyar ifjúság sorsát, amelynek életét és jövendőjét féltette s amelyet az idősebbek, a megalkuvók cserben hagytak. Senki se talált nálánál gyilkosabb szavakat a demokráciáról és radikalizmusról és a mi „liberális megbabonázottságunk”-ról, arról a vakságunkról, amellyel a régóta előkészített forradalmi szemfényvesztést és pusztítást néztük. — „Oda jutottunk, — írta a Károlyi-forradalomról — hogy Kossuth és Petőfi arcképe ékeskedett az októbristák minden kirakatában s a nemzeti szabadságharc, a negyvennyolcas nagy idők egész glóriáját a maguk feje köré csavarták dicsfénynek. Hogyne, hiszen forradalomról volt szó ott is, itt is s ha a magyar lelkesül Kossuth Lajosért és Petőfiért, akkor lelkesülni fog Károlyi Mihályért, Jászi Oszkárért, vagy Kun Béláért és a többiekért is.”

És ugyanő írta le ezeket a prófétai szavakat: — „Mit csináljanak a letargikus világ, a züllő Magyarország színterén azok, akik a kereszténység és a magyarság e dísztelen hanyatlásába belenyugodni nem tudnak s akik az aléltság és haldoklás dacára, egy szellemileg, lelkileg és gazdaságilag megújhodó Magyarországról álmodnak? Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben s az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen való küzdelmében? Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kell elevenednie és lelkünkben feltámasztó erővé kell válnia, ezzel a veszedelemmel szemben!”

Isten szolgája, Fehérvár püspöke, a krisztusi gondolat s a magyar krisztusi sors apostoli hőse, összerogyott, elomlott, elégett saját tűzében, ott fönn, annak a csodálatos barokk szószéknek magasságában. Ott esett el, a vihartól sodort, vihartól ostromolt hajó kormányosi hídján, ahonnan olyan kétségbeejtő messzeségekbe látott s ahonnan a magyar feltámadás ködlő partjait mutogatta…

Új Magyarság (Brazília), 1954 július-augusztus

Forrás: Magyar Összetartás 3.-4. szám (1999. dec. – 2000. jan.) 

(betiltva.com )