Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Emilián vértanú

2019. július 18. - Andre Lowoa

Szent Arnold     hitvalló, † 800


Szent Arnulf     püspök és hitvalló, † 640       


Szent Emilián vértanú

A hitehagyott Julián császár idején a miziai Dorosztol városába a kegyetlen Kapitolin került helytartónak, aki bemenve a városba, kikérdezte a lakosokat, hogy van-e közöttük keresztény? Mivel senkiről sem mondták, a helytartó nagy ünnepséget rendezett számukra. Volt akkor ott egy Emilián nevű titkos keresztény, egy vezető pogány ember szolgájáé. A nagy lakomázás alatt kalapáccsal bement a bálványtemplomba, összetörte a bálványszobrokat és mindent, amit ott talált, utána elment. Ezután, aki először ment be a templomba és látta mi történt, jelentette a dolgot a helytartónak. Ő kerestette a tettest, és elfogtak egy mezőről hazajövő embert. Ezt ütlegelni kezdték és vitték a helytartó elé. Emilián akkor kijelentette, hogy Ő volt a tettes. Ezért elfogták, kihallgatták, végül tűzhalálra ítélték. A Duna partján nagy máglyát raktak és a tűzbe dobták a vértanút. A tűz a haját sem perzselte meg. A tűzben imádkozva megpihent az Úrban akkor, amikor már a tűz kialudt, 363-ban.

SZENT SPERATUS és TÁRSAI vértanúk

2019. július 17. - Andre Lowoa
SZENT SPERATUS és TÁRSAI vértanúk
+Karthágó, 180. július 17.
Kereszténynek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni. A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsolt 7,11). Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett. Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.
Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak. Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.
Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.
Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192) csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat. Letartóztatásuk okát nem ismerjük. A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket. Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére. A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.
A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített. A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte: ,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.'' Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.'' A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.) Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra. ,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''
Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene. A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel. A keresztényeknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként. A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztények számára szintén teljesíthetetlen volt. A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért. Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.
Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''
Speratus válaszával arra utalt, hogy a kereszténység kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál. A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:
,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg. Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!'' Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.'' Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!'' Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.'' Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''
A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához. Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.'' Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.'' Vestia megvallotta: ,,Keresztény vagyok.'' Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''
A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztény maradsz?'' Speratunus így felelt: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?'' Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.'' Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?'' (A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.) Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.'' Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!'' Speratus elismételte: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet: ,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat. Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''
Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!'' Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!'' A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel: ,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).
Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''
A bírósági jegyzőkönyv keresztény másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA rendalapító-Szent Marina nagyvértanúnő-Boldog Gojdics Péter Pál püspök

2019. július 17. - Andre Lowoa

Szent IV. Leó    pápa és hitvalló, † 855       


Szent Marcellina     szűz, † 397       


POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA rendalapító, apáca

*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.
Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.
A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.
Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.
Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.
Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.
1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.
Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.
Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Marina nagyvértanúnő
Marina a - piszidiai Antiochiában született, nemes de pogány szülőktől. Atyja pogány pap volt. Hamar elveszítve anyját, atyja nevelőnőre bízta rá, Felserdülve szép külsejű és szép lelkű leány lett belőle. Ebben az időben a keresztények ellen, nagy üldözést rendeltek el. A papok és akik gyöngének érezték magukat a kínzásokra, elrejtőztek, és titokban tanítottak és a pogányságból sokat vezettek Krisztus hitére. Marina is hallott Jézusról, hitt benne, de nem volt alkalma, hogy a vízkeresztségben részesüljön. Kívánta, hogy vére ontásával keresztelkedjen meg. Atyja, hallván, hogy leánya hivő lett, kitagadta, Dioklécián császár alatt Marinát elfogták és kegyetlenül megkínozták. Kampókkal marcangolták testét, csontjai is kilátszottak. A helytartó is elfordította erre arcát, de a vértanúnő állhatatosán tűrt. De sem a tűz, sem a víz, sem a beléje vert szögek nem ingatták meg hitében. Példájával sok pogányt terített a keresztény hitre. Végül a piszidiai Antiochiában fejezték le a III. század végén, vagy a IV. század elején.



Július 17-én emlékezünk Gojdics Péter Pál görögkatolikus püspökre. A vértanú főpásztort II. János Pál pápa avatta boldoggá 2001-ben.

Gojdics Péter görögkatolikus papi családban született 1888. július 17-én az Eperjesi járásban található Lubóc településhez tartozó Pillerpeklénen. Cigelkán, Bártfán és Eperjesen tanult, ahol 1907-ben érettségizett. Korán felébredt benne a papi hivatás vágya, így a középiskola befejeztével rögtön megkezdte teológiai tanulmányait az eperjesi görögkatolikus szemináriumban. Kiváló eredményeit látva elöljárói elküldték Budapestre, a Központi Papnevelő Intézetbe. 1911-ben, Eperjesen szentelték pappá.

Rövid ideig apja mellett volt káplán, majd kinevezték az eperjesi szeminárium prefektusának, illetve a görögkatolikus középiskolában hittant tanított. Később egyházmegyei levéltáros lett, majd káplán Kisszebenben. 1922-ben nagy meglepetést okozott, amikor Munkács-Csernekhegyen belépett a Nagy Szent Bazil Rendbe. Az a vágy vezette, hogy a szerzetesi fogadalom révén még inkább Istennek szentelje magát. 1923-ban öltözött be, ekkor vette fel a Pál nevet.

Visszavonult, aszketikus életet szeretett volna élni, ám elöljárói másképp döntöttek: 1926-ban kinevezték eperjesi apostoli adminisztrátorrá, 1927-ben pedig harpasi püspökké; Rómában szentelték. XI. Piusz személyes audiencián fogadta, amelynek során átadott neki egy aranyfeszületet ezekkel a szavakkal: „Ez csak halvány jelképe annak a keresztnek, amelyet püspöki hivatásod során az Úrtól kapsz.”

Főpásztorként megújította a papság és a világi hívek lelki életét. Parókiákat alapított többek között Prágában, Pozsonyban, Léván, illetve árvaházat és görögkatolikus általános iskolát is nyitott Eperjesen. Támogatta az oktatást és a katolikus sajtót, és soha nem szűnt meg gondoskodni a legszegényebbekről.

1939-ben a külföldi támadások és a belső feszültségek nyomán összeomlott a független Csehszlovák Köztársaság. Gojdics Pált ebben a zavaros időben nevezték ki a munkácsi apostoli adminisztratúra szlovákiai adminisztrátorává. „Tövis” volt az akkori politikai vezetők szemében, ezért beadta lemondását, ám a pápa nem fogadta el, sőt kinevezte eperjesi megyéspüspökké.

A világháború alatt a Csehszlovák Köztársaság területét három részre osztották: volt egy német megszállási övezet, a Cseh–Morva Protektorátus, amely a Harmadik Birodalom része volt; a másik volt a Magyarországhoz visszacsatolt magyar felvidéki terület; a harmadik pedig a Lengyelországnak megítélt terület, amely a lengyelországi német megszállást követően szintén a német birodalom részét képezte. Gojdics Pál a háború alatt mindent megtett a szenvedőkért. A Jad Vasem Intézet 2007-ben a Világ Igaza címmel tüntette ki zsidómentő tevékenységéért.

A kommunista hatalomátvétel során ellenállt minden olyan kezdeményezésnek, amellyel a görögkatolikusokat be akarták olvasztani az Orosz Ortodox Egyházba. 1950-ben a kommunista vezetés Eperjesen törvényen kívül helyezte a görögkatolikus egyházat, „kikiáltották” elszakadását Rómától, és csatlakozását a moszkvai pátriárkához. Amikor Gojdics Pál megtagadta a székesegyház kulcsainak átadását, letartóztatták. Vizsgálati fogsága alatt hiába próbálták kínzással vagy ígéretekkel kikényszeríteni, hogy az ortodox egyházhoz csatlakozzon, ezért 1951-ben a Szovjetunió elleni kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Vele együtt ítélték el Vojtassák János szepesi megyéspüspököt, illetve Buzalka Mihály nagyszombati segédpüspököt.

Illaván és Lipótváron raboskodott. Felajánlották neki, hogy szabadon engedik, ha elfogadja a csehszlovák ortodox egyház pátriárkájának tisztét, de elutasította az ajánlatot, mert hűséges akart maradni a pápához és Egyházához. Folyamatosan fizikai és lelki kínzásokat kellett elszenvednie, de soha nem panaszkodott. Minden lehetséges időt kihasznált az imádságra, és ha csak alkalom adódott rá, a Szent Liturgia bemutatására. A kínzások és a rossz börtönkörülmények következtében az utolsó években már súlyos beteg volt.

1960. július 17-én, pont a hetvenkettedik születésnapján hunyt el, tüdőrákban. Jeltelen sírba temették el a börtön temetőjében. Nyolc évvel később földi maradványait átszállították Eperjesre, ám sírja csak a szovjet megszállás megszűnésével vált látogathatóvá.

Gojdics Péter Pált 1990-ben rehabilitálták.

Forrás:
Magyar katolikus lexikon
Vatican.va
Byzantinohungarica.com

Fotó: Wikipédia; Yadvashem.org

Magyar Kurír

ZOBOR-HEGYI SZENT ZOERARD-ANDRÁS ÉS BENEDEK EMLÉKNAPJA

2019. július 17. - Andre Lowoa

zoerard_benedikt.jpg     A 11. századi két lengyel származású felvidéki remetét – mestert és tanítványát – Magyarország első szentjeiként tiszteli a hagyomány. Először a Szent István alapította Zobor-hegyi bencés apátság tagjai lettek, Nyitra vára közelében. Ott adta Zoerardusnak az András nevet Fülöp apát, akinek engedélyével a Nyitra völgyében magasodó Zobor-hegy barlangjába vonult, ahol később társául szegődött Benedek.
     E két szentéletű remetéről szól az első magyar írásmű Szent Mór, pécsi püspök tollából 1070 körül. (Az eredeti szöveg nincs meg, másolatai Münchenben és Párizsban találhatók.) Mór püspök oly különös tiszteletben részesítette e két vezeklő szentet, hogy történetüket a pécsi székesegyház egyik oszlopfőjén ki is faragtatta.
     Elvonultságuk célja a világ bűneiért való vezeklés, böjttel, lemondással és rendkívüli önsanyargatással, melyre félelmetesen szigorú praktikákat épített ki magának (lásd alsó kép)! A magyar föld első ‒ írásban is jegyzett ‒ engesztelői voltak. (Képen a Szkalkai monosotor, melynek körzetében van a remetebarlang)szkalkai_monsotor_530.jpg
     András halála után testén megtalálták vasból készült ciliciumát (kínzó-övét), melyet soha nem vett le magáról, melyet benőtte a hús.
     Ennek az övnek a fele Mór püspökhöz került, aki ereklyeként őrizte.
     1064 húsvétján Pécs nevezetes eseménye volt Salamon király koronázása, akinek Mór püspök odaajándékozta András remete ciliciumának egy darabját.
     A két Zobor-hegyi remete, szoborként magasodik a Magyar Engesztelés példájaként!
     Szent László királyunk idején, 1083. július 17-én avatták őket szentté, István királlyal, Szent Imre herceggel és Szent Gellérttel együtt. Ünnepnapjuk július 17. (Az alábbi források felhasználásával:

http://www.magyarkurir.hu/hirek/zoborhegyi-szent-zoerard-andras-es-benedek
http://www.katolikus.hu/szentek/0717.html )

st_zoerard-andras_530.jpg

 

Szent Elek hitvalló

2019. július 17. - Andre Lowoa

szeh.jpg

Legendáskönyvek kedvelt szentje. Edesszában élt; a nép nagyon tisztelte és csak „Isten emberének” nevezte. A szír legenda már az 5. században úgy beszél róla, mint aki halála előtt megvallotta, hogy gazdag római család sarja, s házassága elől menekült ide, hogy kizárólag Istennek élhessen. A nyugati keresztényeknél a 9. században találjuk meg történetét a most ismeretes formájában.

A legenda gyönyörű illusztrációja a keresztény hősiességnek és a tökéletességre való törekvésnek. Hőse az Istenszeretetnek egészen rendkívüli útjain jár, amit utánozni alig lehet, legföljebb csak megcsodálni. De azt jól mutatja, hogy mire képes az Istent mindenekfölött szerető lélek.

A nyugati kereszténység legendái szerint Szent Elek (Alexius) egy előkelő római patríciusnak, Eufemiánusnak volt a fia. Anyja a fejedelmi családból származó Aglaész. Eufemiánus és Aglaész nagyon szerették egymást, becsületben állottak a császár előtt és nagyon gazdagok voltak. Vagy ezer lovag állt szolgálatukra s leste parancsukat. Mind aranyban, selyemben járt.

Csak egy bánat árnyékolta boldogságukat: nem volt örökösük. Éjjel-nappal kérték tehát az Istent, áldja meg házasságukat. imádkoztak, alamizsnálkodtak, böjtöltek. Meghallgatta az Úr imádságukat és kérésükre a kis Eleket adta nekik. Volt erre öröm a házban! Alig győztek hálálkodni az Úr nagy kegyelméért. Maga a pápa keresztelte meg a kisfiút.

Hétéves korában iskolára fogták. Nagyon jól tanult, erényesen és jámborul viselkedett és nagyon szerette az Istent. Később a császár udvarába került, hogy fegyelembe törjön, lovagi illendőségre ügyesedjen. Húszéves korában eljegyezték szülei egy szép szűzzel, a császár közeli rokonával, Szabinával. Minden barátjuk együtt örült a szülők és a fiatalok örömével.

Az esküvő éjszakáján azonban Elek ifjú hitvese elé állt s azt mondta neki: „Látod, hogy égnek itt előttünk a gyertyák. Nemsokára kialusznak. Így van a földi örömmel is. Bármily szép, fiatal, gazdag és erős valaki, vége lesz mindennek, mert minden mulandó. Azért mindkettőnknek az örök boldogság felé kell törekednünk. Az pedig az égben van, Isten adománya. S csak azoknak adja, kik őt szeretik. Azért mi lelkünkre ügyeljünk s éljünk tisztán!”

Megértette Szabina ezt a beszédet, örült rajta s hálát adott Istennek a nagy kegyelemért. Csak akkor szomorodott el, mikor Elek búcsúzóul egy szép gyűrűt adott át neki s azután útnak indult. Nem tudott mást szólni, csak azt, hogy „Isten oltalmazzon. Minden időben megtartom tanításodat”.

A sötét éjszakában, kívül az otthon melegén, Isten és Szűz Mária oltalmába ajánlotta magát a távozó. Koldusruhában zarándokolt Edessza városáig. Ott beállt a többi koldus közé és kéregetett. De nemcsak a maga számára, hanem amit kapott, azt megosztotta a szegényekkel.

Mikor Eufemiánus és Aglaész az esküvő utáni reggelen meghallották, hogy mi lett a fiukkal, nagyon elszomorodtak. Mindenfelé szétküldték szolgáikat a nagyvilágba, hátha elő tudják keríteni. Edesszába ís elértek a szolgák. De nem ismerték meg ifjú urukat. Mert olyan keményen élt és olyan nyomorúságosnak látszott, hogy nem lehetett ráismerni. Ő azonban megismerte a jövevényeket, alamizsnát is kért tőlük. S mikor kapott, nagy öröm töltötte el szívét, és megköszönte Istennek, hogy atyja szolgáitól kaphatott.

Eredménytelenül tért vissza Rómába a keresők hada. Fölsóhajtott akkor Aglaész: „Sohasem leszek már boldog életemben, mert nem jött vissza a fiamra. Szabina pedig azt mondotta: „Úgy teszek én, mint a gerlice: ha elvesztette párját, magában marad és nem keres mást”.

Tizenhét kerek esztendőt töltött Szent Elek Edesszában. És ezalatt minden vasárnap magához vette az Úr testét és szorgalmasan szolgálta az Istent egész napon át, sőt még éjjel is: önmegtagadással, imádsággal, böjttel. A tizenhét esztendő elteltével egy ünnepnapon nagy vihar volt. Sok nép húzódott a templomba, ahol a Szent is koldult. A sekrestyés a többi szegény emberrel együtt őt is ki akarta küldeni a kapu alól. De akkor megszólalt a Boldogasszony képe: „Hadd benn az én szolgámat! Körülnézett a sekrestyés, mert nem tudta, hogy kire gondol Szűz Mária. Erre ismét megszólalt a titokzatos hang: „Könnyen megismerheted az én szolgámat: pokrócban jár, kócos a haja, szőrcsuhája van; szakállas, nem nagyon fiatal, de nem is nagyon öreg és módfelett jámbor. Biztosan a mennyországba fog jutni. A Szentlélek lakik benne és Eleknek hívják”. A sekrestyés odament Szent Elekhez s beszélni kezdett vele. Erre minden harang magától megszólalt a városban, az emberek pedig odafutottak és kérdezték, mit jelent ez a nagy csoda? A sekrestyés elmondotta, hogy van itt egy szent ember, annak a kedvéért szólaltak meg a harangok, de még a Boldogasszony képe is. És megmutatta a Szentet a népnek.

Nagy lett erre a becsülete, elhalmozták minden jóval. De nem bírta sokáig tűrni ezt a nagy megtiszteltetést, elmenekült előle. Kiment a városból a tengerpartra és hajóra szállt. A vihar Rómába hajtotta a hajót, szülővárosába. Hamarosan találkozott itt atyjával. Drága ruhában, nagy sereg szolga kíséretében ment. Felsóhajtott azért Szent Elek: „Uram segíts, hogy ne ismerjen meg atyám!” Aztán gondolta, hogy legszívesebben atyja házában húzná meg magát - koldusként. Oda is ment a nagy úrhoz s megszólította. Elveszett fiára hivatkozva, kérte, fogadja be házába. Akad talán ott egy kuckó, ahol meghúzza magát és Istent szolgálja. Eufemiánus megengedte. Mindent megadott, ha fiára hivatkozva kérték.

A házba vezető lépcső alatt volt egy kis kuckó, abba költözött be a Szent. Itt szolgált Istennek szent komolysággal éjjel, nappal: imádsággal, böjttel, virrasztással. Sok éhséget és szomjúságot szenvedett. Betegeskedett is, és a szolgák gúnyolták, bántalmazták. Mikor pedig elcsendesedett a ház népe, egész éjjelen át hálálkodott Istennek azokért a szenvedésekért, amik nappalonként érték. Napról-napra látta apját, anyját, kedves hitvestársát. Néha még szóba is álltak vele. Mindamellett megmaradt eddigi életében, imádságaiban és nagyon szerette az Istent. Nem kívánkozott a házba szállított finom ételek után, megelégedett a maga sovány koldusételével.

Így telt el újabb tizenhét esztendő.

És elérkezett az idő, hogy elvegye jutalmát eddigi szenvedéseiért. Magához hivatott egy szolgát, tollat és papírt kért tőle. Leírta, hogy s mint ment dolga, mióta távozott a szülői házból. Egy kérése is volt: hogy örökségét a szegények közt osszák ki. Alig írta meg a levelet, kilehelte lelkét és felvétetett a mennyei boldogságba.

Éppen vasárnap volt. Halálára megszólaltak Rómának összes harangjai. Szerették volna tudni az emberek, hogy mit jelent ez a csodálatos harangzúgás? Hatalmas szózat világosította fel őket. Háromszor hallatszott, és mindenki meghallhatta, aki csak a városban volt: „Eufemiánus házában keressétek az Isten emberét, hogy imádkozzék Rómáért és mindnyájatokért, mert most költözött el lelke”.

Eufemiánus ért először a szegényes kuckóba. Mennyei illat áradt feléje. Kivette a levelet a halott kezéből és felolvastatta az egész nép előtt. Mikor meghallotta, hogy a saját fia volt ez a koldus, megrendült szíve mélyéig. Összeroskadt, keservesen sóhajtozott és siránkozott: „Miért nem én haltam meg előtted!” Jött az anyja is és az egész nép megszánta, amint panaszkodott: „Segítsetek sírni, mert nem ismertem meg a fiamat tizenhét éven keresztül”. Jött a hitvese is: „Elvesztettelek s már vissza sem várhatlak. Örökös özvegységben maradok”.

Mikor mindnyájan kisírták magukat, a pápa azt rendelte, hogy a templomba kell vinni Szent Elek testét. Itt az Úr sok kegyelemmel tett bizonyságot szolgájának nagy szentségéről. Mert aki beteg, béna csak hozzáért, meggyógyult.

Eufemiánus szép templomot építtetett s oda temették el Szent Eleket. Szabina pedig ezután még jobban szolgált Istennek imádsággal, böjttel, virrasztással és mindenféle önmegtagadással: és bár gazdag volt, saját kezével kereste kenyerét élete végéig.

Mikor meghalt, Szent Elek mellé temették. Nagyon sok szép csodajel történt ezen a temetésen. Édes illat áradt a sírból, a mennyből pedig nagy fényesség. Még az angyalok énekét is hallották. És látták, hogy Szent Elek egy kissé arrébb húzódik sírjában, hogy helyet adjon kedves hitvestársának. Sokan látták ezeket a csodákat és dicsérték értük az Istent imádsággal és szent énekekkel.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

SZENT ANDRÁS és SZENT BENEDEK

2019. július 17. - Andre Lowoa

SZENT ANDRÁS és SZENT BENEDEK

*Lengyelország, 10. század +Szkalka, 1010 körül
A fehér kámzsás pálosok Czestochowájába vasúton utazó magyar zarándok többnyire a Vág folyó völgyének veszi az útját. A vonat ablakán kitekintve Lipótvár (Leopoldov) vasúti csomópontjától kezdve egyik várrom a másikat éri. Ezek sorában a folyó jobb partján Trencséntől nem messze a Fehér-Kárpátok hegyvonulatában található a szkalkai klastromrom és a hajdani bencés apátságnak ma is használatban levő, kéttornyú temploma. Július 17-én, majd különösen az ezt követő vasárnapon közeli és távolabbi zarándokok lepik el e búcsújáró helyet.
András és Benedek életét Boldog Mór pécsi püspök írta meg. Eszerint Szent István királyunk uralma idején jöttek lengyel hazájukból Magyarországra. Zoerardus (Szvorad, magyarosan: Szórád) lengyel hagyomány szerint már odahaza is remeteként élt a Dunajec folyó mellett, ami nem valószínűtlen adat, ha figyelembe vesszük, hogy Ottó császár Boleszláv lengyel fejedelem kérésére Szent Romuáldnak, a kamalduliak későbbi rendalapítójának egyik Ravenna környéki szigetmonostorából küldött hithirdető szerzeteseket. Magyarországon előbb a Szent István alapította zoborhegyi bencés apátság tagjai lettek, Nyitra vára közelében. Ott adta Fülöp apát Zoerardusnak az András nevet. Úgy látszik azonban szíve itt is a korábban megszokott remeteélet felé vonzotta, mert Fülöp apát engedélyével remeteségbe vonult a Trencsénnel átellenben emelkedő Szkalka (= kis szikla) barlangjába. Az ilyen remeteséget nem úgy kell elgondolnunk, hogy a kolostori közösséggel minden kapcsolat megszakadt. András időnként megjelent Zoborhegyen, hogy részt vegyen a közös ünnepi zsolozsmán és konventmisén, de avégett is, hogy Fülöp apát kezéből átvegye a kopott helyett az új rendi ruhát, vagy a nagyböjt 40 napjára való 40 darab kókuszdiót. Másrészt a szerzetestársai is meg-meglátogatták őt szkalkai magányában. A nem messze fakadó hőforrás vize is odavonzhatta azokat, akiknek köszvényére vagy más ízületi bajára hasznos volt ez a kénes hévíz. (Ma kiváló fürdőhely Trencsénteplic, szlovák nevén Trencianske Teplice.) Különösen barátja és tanítványa, Benedek volt gyakori vendége.
András nemcsak ételben s italban tartott szigorú mértéket. A testének szükséges alvást is minden módon megkurtította. Pihenőhelye egy tölgy laposra faragott törzse volt. Ezt azonban sövénnyel fonta körül, a sövényt pedig teletűzdelte kihegyezett nádszálakkal, hogy fölébredjen, ha elszundítva oldalt dől és a sövényhez ér. A feje fölé fából faragott korongot helyezett, s négy nagy követ függesztett föl rá, hogy a feje ezekbe ütközzék, ha előredől vagy hátrahanyatlik szunyókálás közben. Az önfegyelmezésnek ezen eszközeivel szokták őt később ábrázolni.
Bizonyára a favágás is a hazájából és korábbi földműves életmódjából magával hozott készsége volt. Ezt szkalkai magányában is kiadósan gyakorolhatta, hiszen akkoriban az a terület még a gyepük (korabeli országhatár) előtti őserdő volt. András szerette ezt a munkát, de a sok böjtölés miatt hiányzott hozzá a testi ereje, s ezért nemegyszer elájult munkája közben. Mindez csakhamar felőrölte életerejét, úgyhogy egy alkalommal a tisztelői holtan találtak rá barlangjában. Tüstént értesítették a zoborhegyi bencéseket, akik a holttestét Nyitrára szállították, s ott a Szent Emmerám tiszteletére épült székesegyházban temették el.
A történtek után Benedek vonult el a szkalkai magányba... De csak 3 évvel élte túl mesterét. Rablók támadtak rá kincseket keresve rejtekében. Mikor rájöttek, hogy csalódtak számításukban, agyonütötték, holttestét lehurcolták a Vág partjára, és a sebes folyóba vetették. Később a hívek megtalálták, Nyitrára szállították, s az ottani székesegyházban mestere, Szent András mellé temették.
Az említett szkalkai bencés apátságot Jakab nyitrai püspök alapította 1224-ben. A két remete koporsója azonban a nyitrai székesegyházban van, a keresztlevétel oltára mögötti kápolnában, s ide, valamint a zoborhegyi kolostor romjaihoz kegyelettel zarándokolnak a város és környéke szlovák és magyar katolikusai. Személyük és működésük így három közép-európai ország helyi egyházának összekötő hídja.
--------------------------------------------------------------------------------
Boldog Mór püspök így ír a szent remetékről legendájukban (Vargha Damján fordításában):
,,Egyszer a vadonban tanyázó rablók egy erdőben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdőben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a helye még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt a hullát el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevők szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt visszahívta őket, mondván: Barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból. Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Ő azonban kijelentette, hogy ebből a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.''
--------------------------------------------------------------------------------
Urunk és Istenünk, ki megörvendeztetsz minket Szent András remete és Szent Benedek vértanú ünnepével, kérünk, segíts, hogy az örök boldogságban velük együtt dicsőíthessünk Téged!
SZENT ANDRÁS Példája:
    Imádhoz keress csendes magányos helyet - akár egy templomban.
SZENT BENEDEK Példája:
    A Világ képtelen megérteni, hogy a mi számunkra Isten a legnagyobb kincs!

Szent Elek     hitvalló,        

Szent Elek élete 2

2019. július 17. - Andre Lowoa

Szent Elek élete 2

alessio2_1.jpg     Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzon Rómáért!” Keresték, ám nem találták sehol, ekkor újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, ő azonban semmiről nem tudott. Ekkor Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett. Az egyik szolga odalépett urához, mondván: „Nem a mi zarándokunk-e az, aki a lépcső alatt lakik?” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.
img-14-small_300.jpgSzólt tehát a császárnak és a          pápának. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.
     Szent Elek szülei ekkor hallván, hogy nem ismerték fel saját fiukat, megszaggatták ruháikat és így jajongtak: "Jaj nekünk, miféle vigaszt találhatnánk ezután? Te láttál minket szerencsétleneket, könnyeket ontani, és nem fedted föl kilétedet; a szolgáid csúfot űztek belőled, becsméreltek és ütlegeltek, s te tűrted. Sírjatok velünk mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házunkban volt, mégsem ismertük föl!”
     Ekkor a város közepére vitték Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette az rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg meggyógyult, amint a testhez ért. A császár pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a tömeg miatt csak nagy keservesen tudták elvinni Szent Elek testét a Szent Bonifác vértanú templomhoz, ahol hét napon át dicsőítették Istent. Arannyal, img-4-small480.jpggyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy tisztességgel helyezték el. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július 17-én hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.

     A Szent Bonifác Bazilika egyik oltára mögötti falmélyedésben őrzik a lépcsőt,     amely alatt Szent Elek 17 éven át élt, valamint a szülői ház nyolcszögletű kútját. (Lásd lent!) A Bazilikában található még Szent Elek csodálatos Mária ikonja, melyet Edessából
bogomater_edesskaya_gretciya_bazilika_sv_bonifatci_i_sv_aleksiya_1.jpghozhatott magával. Az érdekesség az, hogy ez a kép, vagy másolata barokk korban   ismeretlen körülmények között, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. 
     Magyarországra Szent Adalbert hozta el Szent Elek tiszteletét. A szent példája hatással volt Szent Imrére és fogadalomtételére is.
Attribútuma: zarándokbot. - A rézművesek és az utasok védőszentje. Ünnepe a Keleti egyházban február 11 és március 17. (temetésének napja), Nyugaton február 17 és július 17.
Forrás felhasználásával!

basilica_di_santi_bonifacio_e_alessio_-_pozzo.jpgaventino_giardino_santalessio_3.jpg

 

Szent Elek élete 1

2019. július 17. - Andre Lowoa

Szent Elek élete 1

0717a.jpg     Elek (Alexius) Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, aki mint prefektus istenfélő és könyörületes ember volt, aki nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak.
     Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ekkor fogadalmat tettek, hogy önmegtartóztatásban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, ám a nászéjszakán szent Elek istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízva: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!” Ezt követően némi pénzt magához véve a tengerhez sietett és hajóra szállt.
 717alexis9.jpg    Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra (Manopellói Kendő - ld. lentebb!) Itt, mindenét szét-osztotta a szegények között, Isten szeretetéért koldus lett, Isten Anyja Mária templom előcsarnokában.
     Szülei bánkódtak fiuk eltűnésén, és a világ minden tája felé immagine_2.jpgszétküldték szolgáikat, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.”
     Visszatérve a szolgák jelentették, hogy sehol sem találják. Anyja az eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Amíg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”
 edesskaya_aleksiya_1_.jpg    Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, imádságban. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, száll fel az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta és tisztelni kezdték, ő azonban a dicsőség elől menekülve visszatért a szülői házba.
Atyját kérte, hogy fogadja be szegényei közé, ő azonban mivel nem ismerte fel, a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. Ó pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Végülis 17 éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Érezvén halálának közeledtét, papírt és tintát kért, s életét írásba foglalta. (folytatás holnap!)
Forrás felhasználásával!

258931_167952112_big.jpgchurch_of_saint_alexius_of_rome_.jpg

 

süti beállítások módosítása