Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod
Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek
Páli Szent Vince hitvalló
1649 jan. 14-én éjjel két lovas igyekezett ki Párizsból. Csak nehezen sikerült kijutniuk. Négy hónapja tartottak már az úgynevezett fronde-zavargások Mazarin bíboros adópolitikája miatt. Barikádok közt kellett menniük, s a polgárőrök nem egyszer megállították őket. De amikor egyikükben a mosolygó jó Vince tisztelendő urat, másikukban pedig lazarista titkárját ismerték föl, megsüvegelték őket s szó nélkül tovább engedték. A városon kívül az áradó Szajna a hidat is elöntötte, de a 73 éves aggastyán Vince mégis csak átgázolt rajta kísérőjével együtt, még ha bőrig áztak is. A királyi csapatoktól körülzárt és szörnyű éhínségre kárhoztatott Párizsért ezt is elviselte. A nyomor enyhítése érdekében saját elhatározásából ment Saint-Germain-be, ahová a párizsi lázadás kényszerítette az udvart.PÁLI SZENT VINCE
PÁLI SZENT VINCE
*Ranquine, 1581. április 24. +Párizs, 1660. szeptember 27.
Szülei, Jean de Paul és Bertrande de Moras szegényparasztok voltak, akik szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Ranquine-ban éltek. Ezt a Pouy melletti kis falut 1828-ban a szent iránti tiszteletből St. Vincent de Paul-nak nevezték el.
Vince gyermek- és ifjúkoráról semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk, hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának költségeit. Daxból áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá Chateaul'Eveque-ben. Négy évvel később bakkalaureátust szerzett teológiában. Pályázott egy plébániára, s még Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette volna.
M. de Cometnak 1607-ben és 1608-ban írt két leveléből tudjuk, hogy egy örökösödés kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E két levélből kibontakozik előttünk egy fantasztikus történet, amelyet a történészek kétségbe vonnak: Tengeren indult el visszafelé, de kalózok támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy ferencesből mohamedánná lett úr. Ezt sikerült megtérítenie, és együtt szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Itt Vince megismerte Montario vicelegátust, akit azzal sikerült megnyernie, hogy alkimista titkokat fedett föl előtte. Rómába is elkísérte Montariót. -- A szakértők azonban az egész történetet kétkedéssel fogadják.
Mindazonáltal annyi való igaz, hogy az 1605 és 1608 közötti időről nincs hiteles anyag Vincéről. Ebben az évben Párizsba ment. Minden reménye abban volt, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező egyházi hivatalt, s végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól. Egyéves várakozás után 1610-ben végre kapott állást: IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házikáplánja lett. Nem sokkal később elnyerte a saintes-i egyházmegyében lévő Saint Léonard-de-Chaumes-i ciszterci apátság javadalmát. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát. Vince lelki fejlődése ettől fogva Bérulle irányítása alatt állt.
Lassanként feladta földies céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes megtéréséhez.
1612-ben Bérulle egyik társától, Bourgoinge-tól megkapta a Párizs közelében fekvő Clichy nevű plébániát. Kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatára szentelte magát. A következő év őszén azonban Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A Gondi család rövid idő alatt nagyon megkedvelte Vincét.
Három év múlva mégis lemondott nevelői munkaköréről, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését (1617). Itt alapította az első Szeretet-Testvérületet, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett. Majd ismét visszatért a Gondi családhoz, missziókat tartott, és a család birtokain lévő falvakban további Szeretet-Testvérületeket alapított. 1618 húsvétján kezdett el foglalkozni a gályarabokkal, és próbált könnyíteni kegyetlen sorsukon. 1619 februárjában kinevezték a gályarabok lelkipásztorává. Az Oltáriszentségről nevezett Társulattal karöltve meg tudta szervezni védencei anyagi és lelki támogatását.
Egyre több francia városban kezdett mutatkozni Vince karitatív tevékenységének hatása. Itt is, ott is megalakultak az általa kezdeményezett szegény és beteggondozó Testvérületek. Ő azonban fölismerte, hogy szorosabb kötelékben működő munkatársakra van szüksége, ha azt akarja, hogy a testvérületek valóban hatékonyak legyenek. A Gondi család 1625-ben jelentős összeget bocsátott rendelkezésére e célra, Gondi gróf pedig, felesége halála után belépett az oratoriánusok közé.
Vince közben megtalálta az első társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós tevékenységre. Először a Collége des Bons Enfants-ban (A Jó Gyermekek Kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a Lazaristák elnevezést.
Az új kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.
Ugyanebben az évben alapította a Szeretet Leányai társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. Ebben az alapításban Marillac Lujza (1591--1660), egy szent özvegy volt segítségére, aki 1624-től Vince lelki vezetése alatt állt. Vele együtt először Párizsban alapította meg a Szeretet Leányainak Testvérületét. 1633-ban Marillac Lujza kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat, akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szenteljék. Közös otthonban éltek, csak szolgálatuk végzése miatt jártak szerte a városban: fölkeresték és gondozták a szegényeket és a betegeket otthonaikban és a kórházakban.
A Missziós Papok Kongregációja és a Szeretet Leányai megalapításával Vince hatása igen széles körben terjedt. S a harmincéves háború számlálatlanul hozta az olyan szükséghelyzeteket, amelyekben csak a szeretet tudott segíteni. Egyik barátja, a Port-Royalból való Maignat de Bérniers segítségével jelentős mennyiségű alamizsnát gyűjtött a háború áldozatai javára. 1640-ben létrehozott egy újabb intézményt az árva gyermekek fölkarolására. Erre különösen nagy szükség volt, mert a sok hadiárva mellett Párizsban évente mintegy négyszáz gyermeket tettek ki az utcára!
Emellett Vincét foglalkoztatták a nép és a papság lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanítottak és taníttattak, hogy pappá lehessenek. A számtalan papjelölt között a lazaristák nevelték Bossuét és Rancét is. 1633-tól keddi napokon a párizsi klérus műveltebb tagjai számára tartott előadásokat.
E vállalkozásaiban elsősorban szervező tehetsége és gyakorlati érzéke jelentett nagy előnyt. De hivatalos helyekről is kapott támogatást, különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától, az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő meghívta a ,,lelkiismereti tanácsadó'' hivatalára, ami azt jelentette, hogy az egyházi kinevezéseknél is volt tanácsadói szerepe. E minőségében Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére azonban összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A Mazarin- -Fronde vitában (a ,,Fronde'' a Mazarinnel ellenséges udvari párt neve volt) azt tanácsolta a királynőnek, hogy bocsássa el a kancellárt. Mikor azonban Mazarin néhány hónap múlva végleges győzelmet aratott, Vince tudta, hogy kegyvesztett lett. Nem is találta többé helyét az intrikákkal terhelt, csak szórakozásokat hajhászó királyi udvarban.
A buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az Irgalmas Nővérek és a Lazaristák számára tartott beszédeiből. Tanítása azért volt olyan hatásos, mert egyszerű, de megalapozott és mély volt.
Szüleitől örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete lassan fölmondta a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid haláltusa után1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737- ben szentté avatták.
Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba, július 19- re. 1969-ben a halála napjára helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy ,,egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni'', a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.
Fiatal pap korában még távol állt a szentségtől. Eleinte egy jól jövedelmező egyházi állásra vágyott, hogy gondtalanul élhessen. Sikertelenségek sorozata után végre egyszer rámosolygott a szerencse: egy toulouse-i özvegy a végrendeletével ezerkétszáz frankot hagyott rá. Csakhogy ez az összeg egy adósnál volt, aki időközben Toulouse-ból áttelepült Marseille-be. Vince tétovázás nélkül eladta a nála kölcsönben lévő lovat, hogy a ,,semmirekellőnek'' utána mehessen. Addig kutatta, míg megtalálta, és gondolkodás nélkül az adósok börtönébe záratta, illetve arra kényszerítette, hogy háromszáz frankot azonnal fizessen ki neki. Ami utána történt, így beszéli el ő maga:
,,Az volt a szándékom, hogy elutazom, amikor egy nemesember, akivel egy szálláson voltam, rábeszélt, hogy hajón menjek vele Narbonne-ig. Azért álltam rá, hogy gyorsabban odaérjek, és valamit megtakarítsak a pénzemből; helyesebben szólva, hogy soha oda ne érjek, és elveszítsek mindent. Oly kedvező szelünk volt, hogy még aznap megérkezhettünk volna, ha Isten nem engedi meg három török kalózhajónak, hogy üldözőbe vegyenek és elfogjanak minket. Útitársaim közül kettőt vagy hármat megöltek, mindenki mást megsebesítettek. Engem is ért egy nyíllövés, amely aztán életem hátralevő részében óra gyanánt szolgált. Levetkőztettek minket, s mindenki kapott egy nadrágot, egy fejfedőt. Amikor partra szálltunk, lánccal a nyakunkban vonultak velünk végig Tuniszon. Hosszas menetelés után a piactérre vittek, ahol a többi hasonló foglyot árulták, úgy, ahogy a lovakat meg a marhákat szokás. Kinyitották a szánkat, hogy a fogainkat vizsgálgassák, nézegették a sebeinket, lépésben, majd futásban jártattak, terhet raktak ránk és figyelték, hogyan cipeljük, s egymással is birkóznunk kellett a vevők előtt. Engem végül egy halásznak adtak el.''
Később egy mohamedánná lett ferences rabszolgájaként a mezőn dolgozott. Vince munka közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát, és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt vele együtt Franciaországba ment.
Visszatérése után Vince újra koldusszegényen élt egy kis párizsi padlásszobában, másodmagával. Betegen feküdt a szobában, amikor váratlanul egy gyógyszerészinas orvosságot hozott neki. Miközben Vince arccal a falnak fordulva gyötrődött a láztól, az inas valami üvegfélét keresett, hogy átönthesse bele a hozott gyógyszert. Egyszer csak keresés közben észrevette a lakótárs erszényét, zsebre vágta és eltűnt. Mikor a lakótárs hazatért, keresni kezdte a pénzét, és ordítva követelte Vincétől az erszényt. Ő hiába védekezett, az elrohant, és bíróságon emelt vádat ellene lopásért. Hat évvel később látta be, hogy alaptalanul vádaskodott, Vince számára pedig ez a meghurcoltatás alkalmat adott arra, hogy gondolatai mélyebb igazságokra irányuljanak.
Amilyen mértékben kezdett önmagáról megfeledkezni, úgy szerzett mind finomabb érzéket a mások bajai iránt. Ez mutatkozott meg lelkipásztorkodásában is. Chatillon-les-Dombes-ban egy nyári vasárnapon arról értesült, hogy az egyik közeli tanyán mindenki beteg lett: leírhatatlan nyomorúságban és teljes elhagyatottságban vannak a betegek. Prédikációjában fölszólította a híveit, hogy segítsenek. El is indultak asszonyok, hogy segítséget vigyenek, de annyi élelmet vittek magukkal, hogy legnagyobb része fölhasználatlanul megromlott és ki kellett dobni. Ez adta a fölismerést Vincének, hogy a szeretet tetteit okosan kell gyakorolni, különben csak kárt okozunk. Újra összehívta az asszonyokat, tanácskozott velük, s attól fogva minden nap más vitte a fazék ételt a tanyára. Így sikerült fölébresztenie híveiben a mások nyomorúsága iránti érzéket. És három hónappal később Vince megírta a Szeretet Testvérületének szabályzatát. Ezzel egy olyan fa magvát ültette el, amely nagyra nőtt és sok ágat hajtott.
Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények között, vsszezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok. Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és másról kezdett beszélni.
Hosszas vonakodás után -- az alapító harmincszor szólította föl -- vette át a Szent Lázár épületcsoportot, s ezzel egy új feladatot vállalt magára: az elmebetegek lelki gondozását. ,,Nem kerestük -- mondta --, ezt a Gondviselés bízta ránk.'' Mikor pedig később máshová akarták szállítani a betegeket, Vince szabályos pert indított értük, mert meg volt róla győződve, hogy mellette vannak a legjobb helyen. A papjainak azt mondta: ,,A mi regulánk maga az Üdvözítő, aki azt akarta, hogy megszállottak, bolondok, őrültek legyenek körülötte...'' Mindenhonnan hozták hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő ezt nagy jósággal teljesítette is. ,,Miért vonakodnánk mi attól, hogy megkíséreljük az ő követését?'' Az intézmény Vince vezetése mellett úttörő szerepet vállalt, és mai orvostörténészek is méltatják Vince pszichiátriai tevékenységét. Egyikük így nyilatkozott: ,,Az elmebetegek gyógyítására való törekvés, jóval az úgynevezett fölvilágosodás és humanizmus korszaka előtt, valóságos fölszabadítás volt.''
Hasonló volt Vince magatartása a más vallásúakkal szemben is. Abban a korban, amikor a vallások között a türelmetlenség, a felekezeti gyűlölet és a vallásháború dúlt, hihetetlen ökumenikus gondolkodásról tanúskodott. A hugenottákban nem ellenséget, hanem testvért látott. Megértéssel, nagyrabecsüléssel, igazságossággal és szeretettel közeledett feléjük. Kongregációja papjainak megtiltotta, hogy támadó éllel beszéljenek a szószéken vitatott kérdésekről, bizalmatlanok legyenek az evangélikus pásztorokkal szemben, vagy hogy bármimódon megsértsék a protestánsokat. Megdorgálta a türelmetlen misszionáriusokat, és hangoztatta, hogy az ő feladatuk a katolikusok hibáinak javítása, és nem az, hogy a protestánsok hibáival foglalkozzanak.
Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget hozott létre. Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a vezeklésre és a szemlélődésre... Azt mondta nekik: ,,A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.'' Nem éltek klauzúrában sem, hiszen állandóan úton kellett lenniük: ,,A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.''
Nagyon kényes feladattal bízta meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő, aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie. A szent azonban lángoló hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek: ,,Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!'' De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: ,,A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!''
Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: ,,Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!'' Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: ,,Nézzék csak uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!'' Mikor pedig az ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború okozójával. Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: ,,Uram! Adjon nekünk békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!''
Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő -- nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki, hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.
Reá is érvényesek másoknak mondott szavai: ,,Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!''; ,,Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!''; ,,Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Vince áldozópapot apostoli erényekkel ruháztad föl, hogy a szegényeket gondozza és a papokat tanítsa, kérünk, segíts, hogy ugyanazzal a buzgósággal szeressünk, amellyel ő szeretett, és megtegyük, amire tanított!
FIATALABB SZENT MAKRINA szűz
FIATALABB SZENT MAKRINA szűz
*Cézárea, 327 körül +Irisz, 379/80 körül.
A 4. évszázad rossz hírű Kappadókiájában nőtt fel Makrina előkelő és tehetős, de a hitben is kipróbált nagyszülők és szülők kedvelt gyermekeként. Apai nagyanyja az idősebb Szent Makrina volt, akinek a Maximianus (245--310) alatti üldözés idején férjével együtt éveken át kellett ide-oda bujdosnia a pontusi erdőkben, és egy ediktum következtében elvesztette a vagyonát. Ennek az idősebb Makrinának az egyik fia, az idősebb Szent Vazul (Bazileiosz) eljegyezte Szent Emmeliát, aki az üldözések során elveszítette a szüleit, és eredetileg szűzi életet akart élni. Abban az időben az Istennek szentelt szüzek többnyire családjuk oltalma alatt éltek, és mivel a teljesen árva Emmeliának nélkülöznie kellett ezt az oltalmat, s emiatt ezerféle veszély leselkedett rá, férjhez ment a feddhetetlen Vazulhoz, hogy megtalálja benne élete védelmezőjét.
Ebből a házasságból született első gyermekként a fiatalabb Makrina. Anyjától kapta Makrina az elemi oktatást, tananyagul pedig az szolgált, ami a Szentírásból a gyermekkorához mérten felfogható volt, ,,mindenekelőtt Salamon bölcsessége''. ,,A Zsoltárok könyvéből sem maradt számára semmi ismeretlen; az adott időben mindenkor a Zsoltárkönyv egy részének szentelte magát: amikor fekvőhelyéről felkelt, ha tanulmányait megkezdte vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott''. Röviden: a Zsoltárkönyv lett az útitársa.
Makrina további képzését is valószínűleg a család rejtekében, a szüleitől kapta. Nem volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nőies életre nevelték. Foglalatoskodott a szövőszék mellett és megtanult minden munkát, ami a háztartásban előfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a ,,tudományt''. Minden ismerete az életből fakadt és táplálkozott. Amikor Makrina felserdült, szépsége és műveltsége miatt sokan pályáztak a kezére. Apja a kérők közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a rászorulók és szükséget szenvedők ügyvédje volt. Mielőtt azonban a házasságra sor került volna, jegyese meghalt, Makrina pedig elhatározta, hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek ellenállt; felfogása szerint ugyanis a szülei által számára kijelölt vőlegény nem halt meg; aki az Istenben él már, az számára csupán egy másik országba költözött, nem halt meg, ő pedig jogtalannak tekintette, hogy ne tartsa meg hűségét távolba szakadt vőlegénye iránt.
Ettől kezdve Makrina élete teljesen összefonódott az anyjáéval. Csodálatos kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a lányt, a lány szerető szolgálata pedig mentesítette az anyát némely gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részéről, és részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért a testvéreit: Nagy Szent Vazult (lásd: A szentek élete, 25. o.), Naukratioszt, Nisszai Szent Gergelyt (lásd: 130. o.) és Szent(?) Péter szebasztei püspököt, aki abban az időben született, amikor az apjuk meghalt. Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor ,,a retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erősen felfuvalkodva'' tért haza a főiskoláról, rövid idő alatt megnyerte a szerzetesi élet számára, ,,a bölcsesség élete'' számára, amint Nisszai Gergely mondja a Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek pedig mindene lett Makrina: ,,apja, tanítója, nevelője, anyja, tanácsadója minden jóra'', és példáját követve, már korán a ,,vagyontalan életet'' választotta.
Makrina azután engedélyt kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva addigi rabszolganőiket és alattvalóikat ,,egyenlőkképpen tisztelt nővéreivé'' tehesse, s velük együtt éljen imádkozva és dolgozva Krisztus iránti szűzies odaadásban. Az Írisz melletti családi birtok kolostori élet színhelye lett. Amikor anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult, lánya megnyerte, hogy mindenről, amit addig megszokott, lemondjon és ,,a szüzek nagy számával azonos fokon'' éljen, s megossza velük asztalukat, fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia örömmel választotta azt az életet, amely ,,az angyalokéhoz hasonló'', s a lány anyja vezetője lett; mindkettőjük lelki vezetője pedig Péter volt, a család legfiatalabb tagja.
Amikor anyja öreg korában hazatért Istenhez, halálos ágya két oldalán Makrina és Péter állt. Megfogta a kezüket, és imádkozott: ,,Neked adom át, Uram, zsenge adományomat és fájdalmaim tizedét. Zsenge adományom; íme: elsőszülött lányom, a tized pedig a fiam itt. Mindketten Neked vannak szentelve a törvény szerint, és tieid ők áldozati adományként is. Szálljon hát szent áldásod elsőszülöttemre és a tizedemre!''
Haldokló anyja áldásával Makrina az addiginál is jobban magával ragadó példája lett azoknak a szüzeknek, akik vele együtt mondtak le a világról. Amikor elérkezett a halála, Vazul már meghalt, Gergely pedig Nissza püspöke volt. Gergely nyolc éve nem látta már a nővérét. Valamiféle belső ösztönzésre útnak indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt, testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban töretlen maradt. Gergely ,,A lélekről és a feltámadásról'' című írása valószínűleg a nővérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse.
Minél inkább közeledett az elválás órája, annál jobban ujjongott Makrina. A fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen isteni-szűzies szeretet izzik benne és hajtja ahhoz, akinek szegénységében és rejtettségében szolgált.
Makrina a fekhelyét kelet felé fordíttatta annak jeleként, hogy várja a soha többé le nem nyugvó nap felkeltét. A jelenlevőkkel nem beszélgetett már, hanem szüntelenül csak Istennel. Elimádkozta haldokló imáját: ,,Urunk, Te elvetted tőlünk a halálfélelmet. Evilági életünk végét az igazi élet kezdetévé tetted. Megmutattad nekünk a feltámadás útját, szétzúztad a pokol kapuit, és a sátánt, akinek hatalma van a halálon, megfosztottad erejétől. Örökkévaló Istenem! Anyám ölétől kezdve hozzád tartozom. Téged szeretett a lelkem minden erejéből. Neked szenteltem testemet és lelkemet ifjúságomtól fogva mind a mai napig: állítsd most mellém fényes angyalodat, hogy kézen fogva vezessen a felüdülés helyére, ahol a felfrissülés vize folyik, a szent ősatyák ölébe. Bűneim ne kerüljenek a szemed elé, ha bármiképpen is hibáztam természetünk gyengesége miatt szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van a földön a bűnök megbocsátására, bocsáss meg nekem, és amikor lelkem elhagyja testemet, szeplő nélkül jelenhessem meg színed előtt. Hiba nélkül, szeplőtelenül vedd lelkemet a kezedbe, Neked szóló tömjénáldozatul!'' Miközben ezeket a szavakat mondta, szemét, ajkát és szívét kereszttel jelölte meg. A láztól kiszáradt nyelve ezután már egyetlen érthető szót sem tudott többé kimondani.
Amikor este bevitték hozzá a világosságot, felnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta el az imádságot, és szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. ,,Azután mélyet lélegzett, és így imával fejezte be az életét.''
Hogy Makrina mennyire megvált minden tulajdonától, mutatja a következő eset is. Amikor kilehelte a lelkét, és holttestét eligazították, Gergely fénylő fehér vászonba akarta burkolni, és valami ékszert akart még rátenni. A szüzek karának elöljárónője, Lampadia azonban könnyek között mondta neki: ,,A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet volt. Ez volt életének ünneplő ruhája, és halálában ez most a drága halotti lepel.'' Gergely megkérdezte: ,,A hagyatékában semmi sem található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?'' -- ,,Miféle hagyatékában? -- hangzott a viszontkérdés. Itt van mindaz, amit hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyűtt szandáljai! Ez volt a gazdagsága, ez a bősége. Gazdagságának csak egy gyűjtőhelyét ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem maradt.''
BOLDOG ANNA ROSA GATTORNO szerzetesnő - Szent Diosz atya
BOLDOG ANNA ROSA GATTORNO szerzetesno, III. r. (1834-1900)
Genuában született. 21 éves korában férjhez ment. Elsoszülött lánya egy betegség következtében süketnéma lett. Három gyermeke közül az egyik fiú kiskorában meghalt. Bankcsod miatt szegények lettek, férje távol keresett munkát. Nemsokára megbetegedett és meghalt. A megpróbáltatások Annát Isten felé és a mélyebb lelki élet felé irányították. Elhatározta: életét egészen Istennek és felebarátai szolgálatnak szenteli. 26 éves korában belépett a ferences III. rendbe. Az evangéliumi tanácsok megtartására magánfogadalmat tett. Hamarosan megkapta Jézus sebhelyeit, de ezek: láthatatlanok maradtak. A genusi érsek rábízta az orsolyiták társulata (ez nem az orsolyita rend) elnökségét. 30 éves korában sugallatot kapott, hogy alapítson saját kongregációt. Sokat imádkozott, vezekelt, hogy világosságot és erot nyerjen. Végül a pápához fordult, azt remélve, hogy IX. Piusz elutasítja. A pápa azonban egy magánkihallgatáson bíztatta: „Ez az intézmény galambszárnyak gyorsaságával terjed majd el a világ különféle részein. Isten majd gondoskodik gyermekeidrol, te csak törodj Isten muvével!” Az új alapítás Piacenzá*-ban kezdte meg muködését (Szt. Anna Leányai kongregáció). Karitatív tevékenységet folytatnak a szegények, betegek, idosek, magányosok, veszélyeztetett fiatalok segítésére. 1879-ben nyertek végleges jóváhagyást a Szentszéktol. A siketnémák számára is alapítottak intézetet. 1900-ban, Anna Rosa halála évében a novérek sok országban, 368. házban 3500-an tevékenykedtek. II. János Pál avatta boldoggá 2000. ápr. 9-én.
A zsinat „Perfectae caritatis” (szerzetesekrol szóló) határozatából:
„A szerzetesek csak úgy lesznek képesek hivatásuknak megfelelni, annak, hogy kövessék Krisztust és szolgáljanak Krisztusnak és az o tagjainak, ha apostoli tevékenységük a Krisztussal való egészen bensoséges egyesülésbol fakad. Ez az egyesülés pedig növeli magát az Isten és embertárs iránt való szeretetet.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Anna Rózát az élet különbözo szakaszain át a misztikus élet magaslatára vezetted s általa a szegények és betegek gyámolítására Egyházadat új szerzetescsaláddal gyarapítottad, add, hogy a mulandó dolgok vonzásából mi is egyre jobban kiemelkedjünk és téged egyre igazabb szeretettel szeressünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.
Szent Arzén
Szent Aurea (Hajnalka) szűz és vértanú, † 856
Szent Diosz atya
Szent Aurea (Hajnalka) szűz és vértanú, † 856
Szent Diosz atya
Az atya a szíriai Antiochiában született. Keresztény szülei jámborságban neveltek. Ifjú korától szerzetes volt. Felsőbb utasításra Konstantinápolyba ment. Ott az őt nagyon tisztelő ifjú Teodóz császár költségén kolostort alapított. A kolostorban elöljáróként folytatta tovább a vezeklő életet. Ez annyira kedves volt Isten előtt, hogy kitüntette őt a csodatevés adományával. Amikor halálát közeledni érezte, bement a templomba imádkozni, utána összehívta szerzetestársait, elbúcsúzott tőlük, utasításokat adott nekik, imádkozott értük, és látomásban Isten angyalát látva örömmel ment át az örök életbe 430 körül.
Szent Emília
Szent Epafrás vértanú, † 86
Szent Szimforóza és fiai vértanúk
Szent Szimforóza Getálius vértanúnak az özvegye volt. Mikor özvegységre jutott, Tivoliban fekvő birtokára költözött hét fiával együtt. Azelőtt Gábiban laktak s házuk mindig menedékhelye volt a keresztényeknek. Sőt Getúlius - egyébként császári katonatiszt - legbuzgóbb terjesztője volt az evangéliumnak. Ez okozta vesztét. Mikor Hadrián császár tudomására jutott, hogy egyik főtisztje a keresztényeknek vezető embere, kivégeztette.Szent Pámbó atya - BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER
Szent Pámbó atya
Pámbó öreg koráig a nitriai puszta remetéje volt. Remete szent Antal kortársa volt, de egyben tanítványa is. Amit tőle látott és hallott, azt igyekezett az életében is követni. Élete imádságból és munkából állt, önmegtagadásokkal fűszerezve. A munka a kosarak fonását jelentette. Eladta, szerény megélhetésére fordított árából valamennyit, a többit szétosztotta a szegényebb testvérek között. Nagyon tudta a nyelvét fékezni. Mindent megtett, hogy Istennek szolgáljon. Szent Atanáz kérésére elment Alexandriába is, hogy védelmezze a hitet az ariánusok ellen. 385 táján mintegy 70 eves korában, elaludt az Úrban. Betegség, és az öregkor gyöngesége egyáltalán nem gyötörte.
BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER III. r. (+1323)
A 13. század második felében Foligno*-ban született. Mint Szent Ferenc, o is gazdag kereskedo fia volt s fiatal éveiben világias életet élt. Bár szülei arra törekedtek, hogy jó keresztényt neveljenek belole, o léha életu társaival kicsapongó életet folytatott. Harminc éves korában gyökeresen megváltoztatta életét. Szüleit ebben az idoben veszítette el s ez mélyen megrendítette. Ekkor lépett be a ferences III. rendbe. Az isteni kegyelem hatása alatt belátta a földi élvezetek haszontalanságát. Eladta gazdag örökségét s a pénzt teljes egészében a szegényeknek adta. Munkájával szerzett keresetébol tartotta fenn magát, de annak nagy részét is a szükséget szenvedoknek adta, maga pedig nagyon szukösen élt. Sokszor hetekig kenyéren és vizen böjtölt. Nem lévén saját lakása, éjszakára rendszeresen a templom harangtornyában húzta meg magát. Gyakran elzarándokolt Rómába, Assisibe. Különösen kedves volt számára a Porciunkulai kápolna. A nép nagy része épült megváltozott élete példáján, de régi rossz barátai nem tudták neki megbocsátani, amiért elhagyta oket, megfosztva az ingyen evéstol-ivástól és szórakozásoktól. Egy helybeli bíróságnál eretnekséggel vádolták be. De ártatlansága hamar beigazolódott és magaviselete a legnagyobb dícséreteket érdemelte ki. Isten csodákkal is megmutatta, mennyire kedvét lelte Péter életében. 1323. júl. 18- án bekövetkezett halála után Foligno népe mindjárt mennyei közbenjáróként kezdte tisztelni. Hivatalosan VI. Orbán pápa erosítette meg tiszteletét 1385-ben.
A Ferences Martyrologium ezt írja róla:
„Folignoban Boldog Crisci Péter hitvalló a III. rendbol, aki egyszeruségével, bunbánatával, a könnyek adományával és csodáival tunt ki, kinek ünnepét apostoli engedéllyel ugyanott szentmisével júl. 19-én ünneplik meg.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a világias életbol Szent Ferenc atyánk követése útjára vezetted, add, hogy bunbánó és erényes élete példáját követve eljussunk a mennyei dicsoségbe. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Szimforoza és hét fia vértanuk,
Szent Hedvig özvegy
Szent Hedvig fejedelemasszony kitűnő példája a Salamon királytól magasztalt erős asszonynak (Péld. 31), mert egyrészt hűségesen megosztotta férjével az uralkodás minden gondját és örömét, másrészt igazi keresztény alázattal és béketűréssel viselte a rája nehezedett csapások és megpróbáltatások hosszú sorát. Áldása, öröme, mintaképe és tanítómestere volt családjának és népének egyaránt. Róla betű szerint áll az Írás szava: „Kezét kinyújtotta a szűkölködőknek és tenyerét megnyitotta a szegényeknek” ... „a kegyesség törvénye volt az ő nyelvén és .. szemmel tartotta házanépe ösvényeit és kenyerét hivalkodva nem ette”. (Péld. 31).SZENT HEDVIG - Szent Jácint vértanú
Szent Frigyes püspök és vértanú, † 838
SZENT HEDVIG
*1373. december vége és 1374. február közepe között +Krakkó, 1399. július 17.
Szent Hedvig lengyel királynő, Nagy Lajos magyar és lengyel király, valamint Erzsébet boszniai hercegnő harmadik gyermeke volt. Egy szerződés értelmében, melyet atyja, Lajos király Lipót ausztriai herceggel kötött, Lipót fia, Vilmos hitvesének szánták. A házasságkötés szertartását a négy éves Hedvig és a nyolc éves Vilmos között 1378. június 15-én Haimburgban Demeter bíboros, ostrzyhomiai érsek végezte. A két gyermeket ezután együtt nevelték Bécsben.
Amikor Hedvig 6 éves lett, hazahozták Magyarországra, hogy itt készüljön föl a tényleges házasságkötésre. Atyja, Nagy Lajos Vilmossal együtt a magyar trónra szánta, de a király halála után az özvegy Erzsébet királyné és a nemesek az idősebb leányt, Máriát ültették a magyar trónra, Hedviget pedig a lengyel trónra rendelték. Hedvig 1384 őszén érkezett Krakkóba, és október 15-én, védőszentjének, Sziléziai Szent Hedvignek ünnepén koronázta meg Bodzanta gnieznói érsek. A lengyelek azonban, akik Hedviget királynőjükké választották, Vilmost nem akarták a trónon látni. Ezért amikor Jagelló László követeket küldött, hogy megkérje Hedvig kezét, szívesen fogadták, meghallgatták kérését, főként mert ígéretet tett arra, hogy vele együtt az egész litván nép megkeresztelkedik és egyesül Lengyelországgal.
A Habsburgok azzal válaszoltak a lengyel tervre, hogy Krakkóba küldték Vilmost, aki be akart törni Wawel várába. A Haimburgban megkötött házasság ugyanis nem kívánt újabb házasságkötést, csupán meg kellett volna a jegyeseknek erősíteniük a korábban kötött házassági szerződést. A lengyelek azonban fölfedezték a tervet, és Vilmost kiűzték az országból.
Hedvig, aki gyermekkorától kezdve nagyon hűséges volt a kegyelemhez, bár teste-lelke tiltakozott az új házasság ellen, mégis beleegyezését adta, mert Isten akaratát látta benne. László 1386. február 12-én érkezett Krakkóba, s három nap múlva testvéreivel és kíséretével együtt megkeresztelkedett. Február 18-án megtartották az esküvőt. A Habsburgok, kiknek reményei ezzel szertefoszlottak, hamis híreket kezdtek terjeszteni Vilmos és Hedvig korábbi együttéléséről. Hedvig a Wawel katedrálisában a papság és Bodzanta érsek jelenlétében nyilvánosan visszavonta a gyermekkorában tett házassági ígéretét. VI. Orbán pápa személyesen vizsgálta ki az ügyet, nemcsak a lengyelektől kapott jelentés alapján, hanem legátusa, Maffiolo Lampugnano érsek által is, akit csak ezért küldött 1386-ban Lengyelországba. Később Bonaventura padovai bíboros is vizsgálatot folytatott. A pápa, meggyőződvén Vilmos vádjainak alaptalanságáról (miután Vilmos meg se jelent Rómában a kánoni tárgyaláson, melyet ő kezdeményezett), 1388. április 18-án bullát intézett Jagelló Lászlóhoz. Ebben dicséri megtérését és szól a házasságáról, melynek érvényességéhez nem fér kétség. VI. Orbán szívélyes kapcsolatot tartott fenn később is a királyi párral, utóda, IX. Bonifác pedig elfogadta, hogy keresztapja legyen születendő gyermeküknek. Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha a házasság érvényessége felől bármi kétség maradt volna fenn.
Hedvig tevékenyen részt vett az állam életében, s mindent megtett az ország nagyságának és hatalmának biztosítása érdekében. Tevékenysége nem korlátozódott a szokásos királynői tevékenységre: egyszerű és tiszta életvitele (melyet nem könnyen rendelt alá a kor szokásainak és eszméinek), vele született értelmessége és széles körű műveltsége révén sok emlékezetes dolgot művelt rövid élete folyamán. Mindenekelőtt elérte azt, amit sem törvény, sem fegyver nem tudott elérni: a pogány Litvániát a kereszthez vezette. Mint Litvánia Istentől vezetett apostola gondoskodott megfelelő személyek kiműveléséről, kik értették a megkeresztelt nép nyelvét, lelkületét, adottságait és jellemét: Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára.
Sokat fáradozott az elszakadt Ruténia megtérítéséért is. Tudván, hogy a ruténok ragaszkodnak a keleti nyelvhez, fölismerte, hogy csak akkor nyerheti meg őket az Egyháznak, ha meghagyják nyelvüket és gazdag szertartásaik használatát. Ezért a szláv bencésekhez fordult és kérte, nyissanak Krakkóban novíciátust. Rómában elérte, hogy a pápa engedélyezze a krakkói egyetemen a teológiai fakultás megnyitását. IX. Bonifác 1399. január 11-én adta meg az engedélyt.
Hedvig szívén viselte a betegek, árvák, szegények, elesettek sorsát. Gyakran látogatta a kórházakat, és ápolta betegeiket. Sokat próbálkozott a parasztság nyomorának enyhítésével.
Szentség hírében halt meg. Nem a Wawel-katedrális kriptájába temették el, mint a többi királyokat, hanem a főoltár alá, azzal a meggyőződéssel, hogy csak kis ideig marad ott, addig, míg föl nem emelik az oltár dicsőségébe. Már 1426-ban megalakította Wojciech Jastrzembiec gnieznói érsek az első bizottságot, melynek feladata Hedvig életszentségének kivizsgálása volt. Föltételezhető, hogy az eljárás akkor szakadt félbe, amikor Jagelló Kázmér 1454-ben feleségül vette Habsburg Albrecht leányát, Erzsébetet, akinek nagyatyja Vilmos herceg testvére volt. Erzsébettel és kíséretével a Wawelben otthont kapott a Hedvig iránti ellenszenv is.
A boldoggáavatási eljárás több évszázadig tartó megszakadása ellenére is a nép szívében elevenen élt Hedvig tisztelete és emlékezete. Bizonyítja ezt az ikonográfia, hiszen a lengyel szentek és boldogok között őt is ábrázolták. Pótolhatatlan veszteséget jelent e szempontból a waweli Szent Kereszt-szárnyasoltár pusztulása, melynek képeit csak egy 1670-es leírásból ismerjük. Az oltárszekrény külső oldalán négy alak volt látható: Sziléziai Hedvig, Boldog Kinga, Szent Brigitta és Boldog Hedvig a következő aláírással: ,,Boldog Hedvig királynő, Jagelló László hitvese, meghalt 1399-ben''. A képen Hedvig a feszület előtt térdelt királyi ruhában, feje körül glóriával.
A lengyel püspöki kar 1933. szeptember 29-én Czestochowában tartott ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy ismét kéri Hedvig -- vagy ahogy a lengyelek mondják: Jadwiga -- boldoggá avatását. Az eljárást 1950-ben fölújították.
Példája:
Nagyon nehéz eldönteni mi az igazi hivatásunk,
de ha eldöntöttük, maximális igyekezettel dolgozzunk a beteljesítésén!
Szent Jácint vértanú
Amasztrisz volt a szülővárosa Paflagóniában, Szülei istenfélő emberek voltak. Idős ember volt már, amikor meglátta, hogy pogány polgártársai egy szilfa alatt bálványimádást folytatnak. Titokban kivágta a fát. A haragvó emberek megkínozták, és bíró elé hurcolták, megostorozták, fogait kitörték, testet marcangolták. Közben beesteledett. Jácint testét fényözön vette körül és ő egészségesnek érezte magát, Végül börtönbe zárták ahol csendesen elhunyt az Úrban 310-ben.
Szent Kamill hitvalló, † 1614