Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Istenes Szent János hitvalló

2021. március 08. - Andre Lowoa

iszj.jpgSok idő kellett ahhoz, hogy Cíudad János az Úristen kegyelmével és saját erős közreműködésével Istenes Jánossá váljon. Mert szentünk változatos élet után csak 40 éves korában ismerte föl élete célját: szolgálni az Úr Jézust betegeinek ápolása által. De mikor ezt a hivatását fölismerte, egész emberként minden fönntartás nélkül szentelte reá magát.

Született 1495. március 8-án a portugál Montemorban derék kézműves családból. Szülei gondosan nevelték, de fiukkal nem volt szerencséjük; semmi sem vallott benne a későbbi szentre. Egyszer megszállt náluk egy spanyol pap, aki annyi szépet mondott el hazája fővárosáról, Madridról, hogy a kalandok után vágyódó 9 éves fiú a távozó vendéggel megszökött hazulról. Szökését édesanyja annyira szívére vette, hogy három hétre rá meghalt, édesapja pedig Szent Ferenc rendjébe lépett. A lelkiismeretlen pap nem is vitte őt el Madridba, hanem útközben otthagyta egy spanyol faluban. A magárahagyott fiú egy pásztorhoz szegődött el, aki rövidesen megszerette, sőt 21 éves karában egyik leányát akarta mindenáron hozzáadni feleségül. A fiatalember azonban nem akarta föladni szabadságát; hogy a sok zaklatástól megmeneküljön, katonának állt be a spanyol hadseregbe.

V. Károly császár és spanyol király akkor a franciákkal hadakozik. Éppen folyik Fontarabia várának ostroma, amelyben János is résztvesz. A katonák közt lazább erkölcsi fölfogás uralkodott, s bizony ő is katona módon élt. Egy baleset azonban jobb belátásra bírta. Lóháton megy a szomszédba élelemért. A francia tábor mellett érthetően jobban sarkantyúzza lovát, mely erre egy sziklához vágja gazdáját. Orrán, száján folyt a vér s hosszú ideig mozdulatlanul feküdt. Végre magához tért s első gondolata a betegek gyógyítójához s a bűnösök menedékéhez szállott segítségért. S nem hiába fordult Szűz Máriához, nemsokára erőhöz jutott és sikerült visszavánszorognia a spanyol táborba, ahol csakhamar fölépült. De itt sem maradhatott sokáig. Reá bízott, értékes dolgok tűnnek el, nem tudja nyilvánvalóan bebizonyítani ártatlanságát, s csak főparancsnoka jószívűségének köszönhető, hogy kötélhalál helyett elbocsátással büntetik. Erre megint visszatér régi gazdájához, aki a régi szeretettel fogadja.

Nyugtalan vére s újabb házassági ajánlatok megint a katonasághoz terelik. A császár most a törökkel küzd, s János ezt a hadjáratot is végigküzdi, de most már sokkal komolyabb lélekkel és élettel. A hadjárat után jóvá akarja tenni régi hibáját s a szülői ház látogatására indul. Hazaérve megtudja, mit okozott az ő gyerekes meggondolatlansága: keményen meg akar vezekelni. De erre egyelőre nem kerül rá a sor. Jelentéktelen próbálkozás után végre egy száműzött nemesi családhoz áll be szolgának s a családdal Afrikába megy. Itt csakhamar a szolgából családfönntartó lesz. A szokatlan éghajlat aláássa a család egészségét, vagyonuk elúszik, s János vállalkozik a férfi, az asszony és négy kislányuk eltartására. Éjjelét is nappallá téve dolgozik, s így táplálja és megmenti őket.

A sok meddő próbálkozás és meg nem valósított erősfogadás után ez volt eddigi élete legkomolyabb és legigazibb cselekedete. Az Úristen, aki nem marad adós az ital vízért sem, melyet szomjazónak nyújtunk az Úr Jézus nevében, e tettét bőségesen megjutalmazta: Gyóntatója tanácsára visszatér Spanyolországba, ahol egy ideig úgy iparkodik jót tenni, hogy olcsó szentképekkel és jó könyvekkel házal. Végre azonban megtalálja az Úristentől számára kijelölt helyet.

Egyszer t. i. szegény beteg didergő gyermeket talált az utcán. Karjára vette, hogy lakására vigye. Azonban minél tovább ment, annál nehezebbé vált az, először egészen könnyű teher, s kénytelen volt megpihenni. Úgy látta, hogy a ragyogó arcú kisgyerek maga az isteni kisded kezében a kereszttel és gránátalmával, s szól hozzája: „János, te Granadában fogod megtalálni keresztedet”. Ez volt a nagy fordulat János életében.

Elmegy Granadába. Éppen ott tartózkodott Avilai Boldog János (+ 1569; ünnepe máj. 10), aki 40 éves apostoli munkájával kiérdemelte az „Andalúzia (Dél-Spanyolország) apostola” elnevezést. Meghallgatta ennek a kiváló szónoknak Sebestyén-napi szentbeszédét, amelynek az volt a lényege inkább ezerszer meghalni, mint Istent megbántani. A beszéd olyan megrázó hatással volt Jánosra, hogy kiérve a templomból, sírni kezdett s őrültként tépte haját eddigi céltalansága miatt. Őrültnek gondolták s kórházba vitték. Csakhamar kiengedték onnan, s Avilai János lelkivezetése alá került. Ez a nagy lelkivezető, Borgia Szent Ferenc (okt. 10), Szent Teréz (okt. 15), Granadai Lajos lelki barátja és tanácsadója rövidesen rászorítja a végleges állhatatosságra, amelyet fogadalommal erősít meg: szolgálni az Urat szegény betegek gondozásával. Ez 1535 körül történt.

Élete ezután a keresztény irgalmassági cselekedeteknek valóságos hőskölteménye. Amikor pl. Granada városának egyik legnagyobb kórháza lángba borult, egy percig sem habozott a lángok közé rohanni, s a kórtermekből menteni a betegeket. Emberi erőt meghaladó módon legalább egy félóráig tette ezt tűzben, füstben. A lelkében égő szeretet lángja erősebb volt a külső tűznél: mindenki csodálatára semmi baja sem történt. Leleményes szeretettel fát szedegetett s azt eladta, majd gyűjtéssel és kéregetéssel lassan előteremtette azt az összeget, amellyel 1540-ben egy kórháznak alapjait vethette meg. Ez a kórház akkor még nem volt nagy, azonban ez lett az egész keresztény világot behálózó nagy szeretetintézménynek bölcsője: ebből fejlődött ki a János lerakta alapon a buzgó tanítványok segítségével az 1570-ben a pápától megerősített irgalmasrend.

Ez a kórház ihleti mai napig az irgalmasokat, hogy intézményeikben gyógyítsák a testet, de amellett gondozzák a lelket. E kórház jótéteményei Magyarországon is érezhetők, mert csak a jelenlegi országban is Budapesten, Egerben, Pécsett, Pápán és Vácon vannak irgalmasrendi kórházak. Ebbe a kórházba vitt nem egyszer Istenes János egy-egy beteget, akit az utcán fölszedett, aztán ágyba fektette, megmosta s alázatosan megcsókolta lábait. Egy ilyen betegnél egyszer a hagyomány szerint észrevette, hogy lábai keresztül vannak lyukasztva, s nem volt nehéz megismernie az Úr Krisztust. Bizonyos, hogy minden beteg személyében az Úr Jézust vitte és ápolta; mert maga az Úr megmondotta: A végítéletben a választottakhoz majd így szól: „Beteg voltam és meglátogattatok engem”. Mikor pedig ezek elcsodálkoznak „Uram, mikor láttunk mi betegen”, azt feleli majd: „Bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek” (Máté 25,36). Milyen lecke volt a langyos keresztényeknek, ha Istenes János végigment a nagyváros utcáin kosárral a hátán s ezekkel a szavakkal gyűjtött kórháza betegei számára: „Legyetek magatok iránt irgalmasok, tegyetek jót!” Az Írás szerint: „Az irgalmas ember önlelkének tesz jót” (Példabeszédek 11).

Halála is irgalmassági cselekedettel kapcsolatos. A Granada mellett levő Xenil folyó megáradt és sok jól használható fa úszott benne. János belement a hideg vízbe s fát gyűjtött annak a kórháznak, amelyre az első pénzt szintén fával szerezte. A hideg víz megártott neki annál is inkább, mert egy fuldokló fiúnak is utána vetette magát, akit meg is mentett. Az így keletkezett hűlés okozta halálát. A szentségekkel megerősítve fölkelt ágyából, felöltözködött, térdre borult s a feszületet szívéhez szorítva lehelte ki lelkét az Úr 1550. évének márc. 8. napján élete 55. évében. 1690-ben avatták szentté, XIII. Leó pápa pedig az egész keresztény világ betegeinek védőjévé nyilvánította s fölvétette nevét a haldoklók litániájába.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

ISTENES SZENT JÁNOS

2021. március 08. - Andre Lowoa

Szent Filemon     vértanú, † 303.   


ISTENES SZENT JÁNOS

*Montemor-o-novo (Portugália), 1495. március 8. +Granada, 1550. március 8.
Ciudad János egyszerű, vallásos szülők fiaként Portugáliában született 1495. március 8-án. Amikor nyolc éves lett, szülei szállást adtak egy papnak, aki Madridba igyekezett és lelkesedéssel beszélt a spanyolok vallásos életéről. A fiú kipirult arccal hallgatta, s amikor a pap eltávozott, megszökött otthonról: Madridba akart menni. Miután három héten át eredménytelenül kutattak utána, édesanyja belehalt bánatába. Felesége halála után az apa belépett testvérnek a ferencesekhez. Ő sem látta fiát soha többé.

János mintegy hatvan mérföldnyire gyalogolt, akkorra teljesen kimerült. Egy kis spanyol város, Oropesa pásztorainak vezetője irgalomból házába fogadta. A juhokat kellett őriznie, ennek fejében pedig olyan nevelésben részesült, amelyet szüleinél aligha kapott volna meg. Megtanult írni, olvasni, számolni, és a gazdálkodásban is kiképezték. Derék fiatalemberré lett, és gazdája minden évben fontosabb feladatokat bízott rá, végül már az egész birtokot ő vezette egyedül. A gazda végleg a családjához akarta kötni értékes emberét, és elhatározta, hogy lányát feleségül adja hozzá.

Úgy látszik, János addig boldog volt Oropesában, de most azt gondolta, hogy a házasság nem neki való. Először gondolkodási időt kért, aztán elutasította az ajánlatot. Mikor pedig gazdája erőltette a dolgot, elszökött.

Katonának állt és a francia-spanyol háborúban szolgált. A katonáskodás közben viszont elfelejtkezett az imádságról, és egyre mélyebbre süllyedt. Csak egy lelki megrázkódtatás térítette ismét jó útra: leesett a lováról, és elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, ellenséges területen találta magát. A Szűzanyához fohászkodott, és épségben visszajutott a spanyol táborba.

De ott még rosszabbul járt: megbízták, hogy őrizze a zsákmányt, amit minden ébersége ellenére elloptak. Őt gyanúsították a tett elkövetésével, és halálra ítélték. Föl akarták akasztani, de egy magas rangú tiszt visszaadta az életét azzal a föltétellel, hogy minél előbb tűnjön el a hadseregből.

Most visszatért Oropesába, régi gazdájához, aki örömmel fogadta ugyan, de ismét házassági terveivel szorongatta. Erre harmadszor is a szökést választotta. Beállt abba a hadseregbe, amely Bécsnél harcolt a törökök ellen, és a hadjárat befejezése után becsületben bocsátották el.

János elzarándokolt Compostellába, és ott megvilágosításért imádkozott, hogy milyen útra lépjen a jövőben, de kérdésére nem kapott választ. Visszatért szülőhelyére, s megtudta, hogy szülei már meghaltak.

Egy nap aztán az a gondolata támadt, Afrikába megy, hogy ott segítségére legyen a fogoly keresztényeknek, és talán dicsőséges vértanúságot is szenvedjen. Elszegődött egy gróf családjához, aki Ceutába ment száműzetésbe. Ott megismerkedett egy ferences atyával, aki megmondta neki, hogy a vértanúság utáni szomjúhozásában még sok az önszeretet, valami szerényebbre törekedjék. Így hát János visszatért Gibraltárba, és szentképeket árusított. Hamarosan egy kis boltot is tudott vásárolni magának Granadában.

Egy napon Avilai János, a híres hitszónok érkezett a városba. A szentéletű férfi szavai mélységesen megragadták Jánost. Elajándékozta minden áruját, és bezárta a boltját. Mivel igen különösen viselkedett, kiabálva és a mellét verve szaladgált az utcákon, bolondok házába csukták, hogy észre térítsék.

Avilai János meghallotta, mi lett prédikációjának következménye. Meglátogatta az ,,őrültet'', aki őreinek nagy csodálkozására azonnal megnyugodott. Avilai pedig megmagyarázta Jánosnak, hogy éppen elég ideig űzte különc bűnbánati gyakorlatait, kezdjen most már olyasvalamibe, ami másoknak is hasznos.

Negyvenkét éves volt akkor. Már birtokában volt a nagy hivatáshoz szükséges belső érettségnek, és egy zarándoklat alkalmával világos lett előtte Isten hívása: a rászoruló szegény betegeken kell segítenie. Fölkereste Avilai Jánost, aki megerősítette őt küldetésében, és irányt adott lelki életének.

Kemény munkába vágott ekkor: éjszaka fát gyűjtött az erdőben, s nappal eladta. Árából élelmet és orvosságot vásárolt a vagyontalan betegeknek. Ez az üzlet is fölvirágzott, és János hamarosan olyan helyzetbe került, hogy házat bérelhetett. Oda hordta betegeit, és önfeláldozóan ápolta őket.

Minden este kilenc óra tájban elment hazulról a hátán egy puttonnyal, és egy zsinóron két tálat lógatva a vállán hangosan ezt kiáltozta: ,,Ki akar jót tenni magának? Az Isten szerelméért, tegyetek magatoknak is valami jót, testvéreim!'' Kezdetben nem sok gyűlt össze, de hamarosan ismerték már az oly jóságosnak és szent életűnek látszó embert. Az adományok egyre gazdagabbak lettek, és gyakran alaposan megrakodva tért haza, nemegyszer egy szegény beteg kíséretében, akit valahol fölszedett.

Szentségének híre elterjedt, és nemsokára már nem kellett kéregetnie; az emberek odahozták neki a szükséges dolgokat, és a granadai érsek is erőteljesen támogatta, úgyhogy egy nagyobb házat tudott bérelni.

Tuy püspöke, aki nagyra becsülte őt, jóváhagyta az ,,Istenes János'' nevet, amelyet az emberek adtak neki. Készíttetett számára egy köntöst is, hogy megismerjék róla, és meghagyta, hogy segítőtársai is olyat viseljenek.

Egyre több ifjú ember jött, hogy János vezetése alá rendelje magát; csak alapos vizsgálat után vette föl őket. A mű szemmel láthatóan Isten áldását élvezte. Hamarosan egy második kórházat kellett építenie, és ez Jánost adósságba verte. Az érsek tanácsára Valladolidba ment az udvarhoz, hogy támogatást kérjen, amit meg is kapott. Rövidesen azonban Valladolidban is éppen olyan sok szegény jött hozzá, mint Granadában. Kísérőtársa figyelmeztette, hogy az adományt eredeti céljára fordítsa, mármint Granada számára, de János nem volt képes egyetlen szegényt sem elutasítani. ,,Testvéreim -- válaszolta --, akár itt, akár Granadában adunk, mindig az Úrnak adunk, mert ő van mindenhol és minden szegényben.'' Végül is udvari jótevői további készpénz helyett váltókat adtak neki, amelyeket csak Granadában lehetett beváltani. Így ki tudta egyenlíteni adósságait.

A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetősen felőrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelyből a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit.

Egy gazdag jótevője engedélyt szerzett az érsektől, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján.

Műve egyre jobban elterjedt, végül harminchat évvel a szent halála után V. Sixtus pápa kánonilag is megerősítette a közösséget Irgalmas testvérek néven. A rend az egész világon elterjedt, 1980-ban 189 rendházban 1755 szerzetes tevékenykedett.

Istenes Jánost 1690-ben avatták szentté. XIII. Leó pápa a katolikus kórházak védőszentjévé tette, s nevét belefoglalta a haldoklók egyházi imájába.

Ünnepét 1714-ben vették föl a római naptárba, március 8-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Akkoriban élt Granadában két fiatalember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Antonio Martin azzal vádolta Peter Valascót, hogy megölte testvérét, ezért börtönbe juttatta és bosszút forralt ellene. János ismerte a fiatalembert, aki már több alkalommal alamizsnát adott neki kórháza részére. Egy reggel fölkereste, és eléje tartotta a feszületet. ,,Antonio testvérem -- mondta --, testvéred vére bosszúért kiált, de a te Istened vére irgalomért kiált. Bocsáss meg Valascónak, hogy Isten neked is megbocsásson!'' Antoniót úgy megragadták a szent szavai, hogy nemcsak ellenségének bocsátott meg, hanem elhatározta: hátralévő életét ő is a betegek szolgálatára rendeli. Amikor aztán együtt kihozták Valascót a börtönből, azt úgy meghatotta a halálos ellenségében, Antonióban lejátszódott változás, hogy kérte Jánostól, vegye föl őt is segítőtársnak.

Az általános tisztelet, amely Jánost körülvette, óriásira nőtt, amikor egy nagy kórház égése alkalmával berohant az épületbe, az ágyakat és a fölszereléseket az ablakon át kiszórta, és egy sereg beteget a vállain a szabadba cipelt. A ház már egyetlen lángtenger volt, s lehetetlennek látszott, hogy János élve elhagyhassa, de még egy hajszála sem perzselődött meg sem neki, sem egyetlen betegnek, pedig a láng kellős közepén járt.

Egyszer besúgták az érseknek, hogy János csavargókat és rossz nőket is befogad, és különféle szabálytalanságokat tűr a házában. Az érsek hívatta Jánost, akin már látszottak közeli halálának jelei, és felelősségre vonta a hallottak felől. ,,Ha csak az igazakat fogadom be -- válaszolta a szent --, hamarosan üresen állnának a termeim, és akkor hogyan tudnék a bűnösökért dolgozni? De jöjjön el a házamba, Kegyelmes Uram, és lássa saját maga: úgy fogja találni, hogy nem uralkodik ott semmiféle visszásság, és csak egyetlen igazán rossz emberünk van, aki méltatlanul eszi az alamizsnában kapott kenyeret -- és az én vagyok.'' Az érsek mélyen meghatódott, és szabad kezet adott Jánosnak a kórház vezetésében.



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki az irgalmasság lelkét Szent Jánosba árasztottad, kérünk, add, hogy a szeretet cselekedeteit gyakorolva választottaid közé kerüljünk országodban!

 

MARIA CONSOLATA* BETRONE szűz - Szent Domét atya

2021. március 08. - Andre Lowoa
Szent Apollóniusz     vértanú, † 303.   


MARIA CONSOLATA* BETRONE szűz, II. r. (1903-1946)

Az észak-olaszországi Saluzzo-ban született, keresztneve Pierina. Szülei többször változtattak lakóhelyét és foglalkozást (pékség, gabonakereskedés). Torinóban laktak, amikor Pierina 13 évesen kinyilvánította: szerzetesnovér akar lenni. Döntéséhez nagyban hozzájárult Kis Szent Teréz Önéletrajza olvasása. A család egy ideig ellenkezett, majd megadta a beleegyezést. Pierina 1925-ben a noi szalézi rendben (Segíto Szuz Mária Novérei), majd Cottolengó* közösségénél (La Piccolo Casa*) töltött kb. egy-egy évet, aztán kilépett, mert rájött, máshol van az o igazi hivatása. 1929-ben bölcs gyóntatóatyja és mások tanácsára Torinóban belépett a kapucinus klarissza novérek rendjébe. Ekkor kapta a Maria Consolata nevet. 1934-ben, örökfogadalma alkalmával felajánlotta magát a szeretet áldozataként Istennek felebarátai üdvéért. Ettol kezdve egész élete folytonos szeretetaktussá lett. Naponta elmondott röpimája: „Jézus, Mária, szeretlek titeket, mentsetek lelkeket!” Egyre gyakoribbak lettek a belso hangok, a mennyei Atyának, még többször Jézusnak, a Szent Szuznek, néha szenteknek közlései: a misztika útját járta. 1939-ben a novérek új rendházat nyitottak Moriondo-ban, Torinótól nem messze, oda helyezték. Mint szakács, portás, ruhajavító, betegápoló tevékenykedett itt, közben - szinte észrevétlenül - járta a szeretet útját. 1942-ben kezdodött betegsége (tuberkulózis), mely 1944-ben súlyossá vált, úgyhogy Torinóban szanatóriumokba került. 1946. júl. 3-án már halálos betegen visszavitték a moriondói házba, ahol a végso szentségek felvétele után júl. 18-án 43 évesen szent halállal befejezte életét. Földi maradványait 1958-ban a temetobol a moncalieri rendház kápolnájába vitték. 1995-ben, Torinóban megkezdodött a boldoggá avatási eljárás elso szakasza, 1999-ben ügye Rómába került.
Naplójából (1943. aug. 25.):
Istenem! Hiszem, hogy te végtelenül jó vagy; neked akarok adni minden dicsoséget, amit csak tud adni a földön legkisebb teremtényed. Magamhoz bizalmatlan vagyok, de Benned vakon bízom, s ezért (égi) Anyám Szíve által fogadom, hogy egész életemen át nem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, felébredéstol elalvásig, hogy szeretetemet ki ne fejezzem Irántad.

Imádság:
Istenünk, te Consolata novért kiválasztottad, hogy nekünk az istenszeretet és engesztelés útját megmutassa. Add kegyesen, hogy irántad való szeretetünkben mi is elore haladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Domét atya


Nevén kívül csak annyit tudunk róla, hogy békében hunyt el.

Szent Perpétua és Felicitás vértanúk

2021. március 07. - Andre Lowoa

spetf.jpgA 3. század elején (203 körül) Szeptimus Szevérus (+ 203 körül) császár idején borzalmas keresztényüldözés tört ki a római birodalomhoz tartozó Észak-Afrikában. Egy nap Karthágóban, a fővárosban, három férfit és két nőt vetettek börtönre. A két nő, Perpétua és Felicitás csak hitjelöltek voltak s csak a börtönben vették föl a szent keresztséget. Életük utolsó napjait egykorú följegyzések örökítették meg.

Bibia Perpétua mindössze 22 éves, fiatal és igen előkelő özvegy volt. A börtönben is mellére tapadt kis csecsemője, otthon pedig szégyenkezett és aggódott miatta pogány apja. Jól tudta, hogy ha a római bíróság előtt is megvallja hitét, kivégzik, s ez gyermeke számára árvaságot, édesapjának pedig egy életre szóló boldogtalanságot jelent. Az is biztos volt, hogy hittagadása árán megmentheti apját és fiát, azonkívül pedig saját életét. Perpétua szerette fiat és atyját, de az Úr Krisztust még jobban. Eszében voltak az Úr szavai „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám; és aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám” (Máté 10,37).

Atyja nem bírta sokáig otthon a szégyent, hogy leánya az új tan miatt szenved, nem a gyötrő gondolatot, hogy leányát kereszténysége miatt kivégzik. Megjelent a börtönben s könyörgött Perpétuának, tagadja meg hitét. A vértanújelölt válasza világos és határozott volt: „Atyám, mi az, amit itt előttem a földön látsz, korsó vagy más?” Az atya felelte „Korsó”. Leánya tovább érdeklődött: „Lehet a korsót másnak nevezni, mint korsónak?” Az atya: „Nem”. Perpétua: „Ugyanúgy nem mondhatom magamat sem másnak, mint ami vagyok: én pedig keresztény vagyok”. Az atya ököllel esett neki leányának, majd haraggal és fájdalommal szívében távozott.

Néhány nap múlva megint megjelent a börtönben. Gyöngéden csókolgatta leánya kezeit, lábai elé vetette magát, úrnőjének nevezte s könnyek közt könyörgött: „Könyörülj meg ősz fejemen! Könyörülj meg atyádon, ha ugyan méltónak találsz még arra, hogy atyádnak nevezz. Emlékezzél vissza, hogyan hordtalak gyermekkorodban karjaimon, s hogy szerettelek minden testvérednél jobban. Emlékezzél édesanyádra, testvéreidre és gondolj gyermekedre, aki nélküled nem élhet. Ne ragaszkodj rögeszmédhez, amely az emberek előtt szégyent hoz fejemre s teljesen tönkretesz”. Perpétua vigasztalta apját, de a hit szava most is erősebb volt a vér szavánál.

Másnap a vádlottak a bíró elé kerültek. Mind megvallotta hitét. Perpétuára került a sor. Egyszer csak megint ott terem az atyja kis gyermekével a karján. Egy lépcsővel lejjebb hozta leányát s könyörgött: „Könyörülj meg gyermekeden”. Megszólalt a bíró is: „Könyörülj meg hát öreg édesapádon s kicsiny fiadon”. Perpétua csak ezt válaszolta: „Nem tehetem meg”. „Eszerint hát keresztény vagy?” kérdezte a bíró. „Keresztény vagyok” - válaszolta hősi lélekkel a gyenge nő. Apja erre le akarta húzni az emelvényről, de a bíró ezért megbotoztatta. Jobban fájt ez Perpétuának, mintha őt magát megvesszőzték volna. A bíró kimondta a kegyetlen ítéletet: valamennyien a vadállatok elé kerülnek. Vidáman megy vissza börtönébe, s azonnal küldi atyjához Pompónius diakónust, hogy vigasztalja s kérje vissza kis fiát. Apja nem vigasztalódott meg, s a kis fiút sem engedte vissza anyjához.

A vértanújelölteket az Úristen vigasztaló látomásokkal erősítette a vértanúság pálmájának elnyerésére. E látomásokban az örök boldogságba nyertek betekintést s érezhették végtelen édességének előízét. Így pl. a szent nő látja hétéves korában kereszteletlenül rákbetegségben elhunyt öccsét. A kis Dinokrates nagy szomjúságban, eltorzult arccal áll egy sötét helyen. „Ez nagy bánatot okozott nekem. Fölébredtem és tisztában voltam vele, hogy szenved. De remény kelt bennem, hogy enyhületet szerezhetek neki. Éjjel és nappal imádkoztam érte, és könnyek közt állhatatosan esedeztem Istenhez, hogy kegyeskedjék engem meghallgatni...” Azután újabb látomása lett: „Ugyanaz a hely, ahonnan Dinokratest láttam előlépni, most nagyon világos volt; öcsém pedig tiszta és jó ruhát viselt; arcán a rák helyett már csak forradást lehetett látni. A vizesedény (mely előző látomásban a fiúcskánál sokkal magasabb volt) most oly alacsonnyá lett hogy könnyen elérhette és szélén egy telt ivócsésze állott. Mikor Dinokrates szomját oltotta belőle, eltávozott, hogy gyermekek módjára játsszék. Én fölébredtem és fölismertem, hogy megszabadult büntetésétől”.

A vadállatokkal való találkozás előtt Perpétua találkozott még atyjával. De most is csak azt hajtogatta, hogy nem tagadhatja meg Krisztust még gyermeke és apja kedvéért sem.

A csoportot, amely egy nap került a börtönbe, egy nap vitték a cirkuszba a vadállatok elé. Előzőleg még meg is korbácsolták őket. Egy vad tehén fölkapta a gyenge Perpétuát szarvára s halálosan megsebezte. A halál egy karddal ejtett kegyelemdöfés után következett csak be. Ez történt 203 márc. 7-én.

Felicitás szintén egész fiatal asszony volt és rabszolga. Az Egyház a breviáriumban így emlékezik meg róla: Felicitás pedig, amikor már közeledett a cirkuszi játék napja, minthogy már nyolc hónapja áldott állapotban volt, igen nagyon félt, hogy kivégzését elhalasztják, amennyiben a törvények tiltották az ily nőknek kivégzését. Azonban vértanútársainak imáira korai szüléssel megszülte kis leányát. Amikor a szülés fájdalmaiban vajúdott, az egyik őr így szólt hozzá: „Ha most így kínlódol, mit fogsz tenni, ha a vadállatok elé dobnak? Ő erre csak ezt felelte: „Most én szenvedek, de akkor más lesz bennem, aki szenved helyettem, minthogy én is érte fogok szenvedni”. Életét Perpétuával hasonló módon fejezte be.

Szent Ágoston a két nőt az Egyház legnagyobb vértanúi közé sorolja. Azt írja róluk, hogy sírjukhoz több keresztény zarándokol, mint amennyi pogány nézte vértanúságukat. A hálás Egyház is fölvette nevüket a szentmise kánonjába, ahol minden miséző pap naponként megemlékszik róluk.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Az Egyszerű Szent Pál - Szent Pál hitvalló - SZENT PERPETUA és SZENT FELICITAS

2021. március 07. - Andre Lowoa

Az Egyszerű Szent Pál


Először földműves volt. Később, 60 éven át, Remete Szent Antal tanítványa és szerzetes társa lett. Idejét nehéz munkában, imádságban és böjtben töltötte el. Kitűnt jóságával és szívének egyszerűségével. Ezért Isten a csodatevés és jövőbelátás ajándékával tüntette ki. Késő öregségben halt meg 340 körül.


Szent Pál hitvalló

Pál a Kis-Ázsia északnyugati partjánál levő Plusziada püspöke volt. Ebben az időben folyt a nagy harc a szentképek tisztelete ellen. A szent főpap látva, hogy mennyi szomorúságot, de bajt is okoznak az igaz hitnek a tévtanítók tevékenységei, bátran szembeszállt velük. Ezért megpróbáltatásokat, száműzetést kellett elszenvednie. Ilyen szenvedések között békében hunyt el 850 körül.


SZENT PERPETUA és SZENT FELICITAS
*Karthagó, 202/203. március 7.
Perpetua és Felicitas, e két fiatal vértanú asszony, kiket -- társaikhoz hasonlóan -- Krisztus szeretete töltött be, a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárja elénk. Ez a magatartás valóság volt az első évszázadok fiatal Egyházában. Az Úr szavainak: ,,Ti mindnyájan testvérek vagytok'' (Mt 23,8) megfelelően a keresztények kezdettől fogva ebben az egészen új és mély értelemben alkalmazták magukra a testvériség fogalmát. Ebből adódóan a férfi testvér mellett egyenlő jogokkal rendelkezett a nővér, s mint ilyent elismerték és szerették. Ez a kor felfogásához mérten valami hallatlan és minden képzeletet felülmúló dolog volt. Az a fiatal baráti csoport, amelyről most szólunk, e keresztény magatartást oly magától értetődő és emberi módon tette sajátjává, ahogy arra csak az ifjúság képes.

Perpetua, a Karthagó környékén élő fiatal patríciusfeleség Felicitasszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. A császár nyilvánvalóan kihalásra akarta kényszeríteni a keresztények népszerűtlen ,,szektáját''. Perpetuát és Felicitast hamarosan letartóztatták Saturnius, Secundulus és Revocatus hittanulókkal együtt. Perpetua még szoptatta első gyermekét, Felicitas pedig közvetlenül szülés előtt állt. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson.

Perpetua mint társaságbeli hölgy kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. Az előkelő ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a reá rótt kemény megpróbáltatást.

Perpetua, miután leírta, apja hogyan kísérelte meg -- eredménytelenül -- rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására, tudósít a keresztségről, amelyet a foglyok a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkaptak, és e szép szavakat fűzi hozzá: ,,Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.'' Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.

Rövid ideig tartó szelídebb bánásmód után a foglyokat egy sötét földalatti zárkában helyezték el. Hosszú, felőrlő fogság után egy napon ,,hirtelen a reggeli mellől hurcolták kihallgatásra őket'' a város fórumára. Váratlanul ismét föltűnt Perpetua apja. Magával hozta Perpetua gyermekét is, és megpróbálta leráncigálni Perpetuát az emelvényről e szavakkal: ,,Szánd meg a fiadat!'' Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: ,,Légy tekintettel atyád ősz fejére! Kíméld kisfiadat! Áldozz a császár üdvére!'' -- Perpetua azonban kurtán válaszolt: ,,Nem!'' -- Amikor a helytartó látta Perpetua határozottságát, még föltette a szokásos kérdést: ,,Keresztény vagy?'' ,,Igen -- válaszolta --, keresztény vagyok.'' Rögtön el is hangzott az ítélet, mely ,,az állatok elé'' küldte a hitvallókat. ,,Ekkor vidáman tértünk vissza börtönünkbe'' -- írja Perpetua. Nemsokára ,,fölragyogott győzelmük napja''. Először vadállatok elé vetették, majd tőrrel leszúrták őket.

A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908- ban Aquinói Szent Tamás miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969- ben, amikor Szent Tamás napját január 28-ra helyezték, visszakerültek március 7-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor fogságukat megszigorították, ezt írta Perpetua: ,,Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt.''

A rájuk váró sors bizonytalanságában Perpetua világosságért imádkozott. Ekkor a következő álmot látta: Egy magas létra lábánál egy rémítő sárkány hevert, ők pedig a létrán egymás után fölkapaszkodtak az égbe, ahol örömmel fogadták őket. Saturus hágott föl elsőnek, és lekiáltott onnan: ,,Perpetua, várlak! De vigyázz, meg ne marjon ez a sárkány!'' Perpetua így folytatja: ,,Azt válaszoltam: Nem fog bántani! Jézus nevében ráléptem a fejére, mintha az lenne az első fok. Így tudtuk meg, hogy szenvedés vár ránk. Attól fogva nem is reménykedtünk a világban.''

A napló-lapok ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Többek között ezt mondja: ,,Ami Felicitast illeti, ő is részesült az Úr kegyelmében. Így történt: Mivel már a nyolcadik hónapjában volt, kínozta a gond, hogy terhessége miatt elhalasztják vértanúságát. Nem volt szabad ugyanis terhes nőket kivégezni... Társai is erős gondban voltak, hogy jó társukat, akinek tulajdonképpen az ő társaságukban volna a helye, egyedül kell hagyniuk a remélt vértanúság útján. Ezért két nappal a cirkuszi játékok előtt közös fohászkodással imádkoztak az Úrhoz, és közvetlenül az ima befejezése után elkezdődtek Felicitasnál a fájdalmak. Amint nyolcadik hónapos szülésnél természetes, a szülés meggyötörte, nagy fájdalmai voltak. Akkor az egyik börtönőr azt mondta neki: ťHa már most ekkora lármát csapsz, mit csinálsz majd, ha a vadállatok elé vetnek?Ť Ő azonban ezt válaszolta: ťAmit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban más valaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is őérette szenvedek!Ť Egy leánykát szült, akit egyik nővérünk lányának fogadott és fölnevelt.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanú asszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ő könyörgésükre, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk!

A cherszoni szent vértanúk - CARITAS* PIRCKHEIMER klarissza szűz - Szent Emilián szerzetes

2021. március 07. - Andre Lowoa
A cherszoni szent vértanúk

 

Bazil, Efrém, Kapiton, Jenő, Eteriosz, Elpidosz és Agatodor mindnyájan a város püspökei voltak, de különböző időkben. Mindnyájan sokat fáradtak azon, hogy a keresztény hit terjedjen Kherszonész városában. Szent Bazil isteni bölcsességű volt, Efrém dicsőséges. 300 körül hirdették a keresztény hitet. Bazilt a zsidók agyonkövezték. Efrém a Dunánál halt meg kard által. Ugyanez a sorsa lett Jenő, Elpidosz és Agatodor püspöknek is. A zsidók és a pogányok mindhármójukat megölték. Utánuk már Nagy Konstantin császár idején hirdette a hitet Cherszonban Eteriosz. A városban templomot épített és békében kormányozta szellemi nyáját. Konstantinápolyból hazatérőben, Aosza szigetén halt meg békében. Utódja lett a püspökségben Kapiton, a szentéletű pásztor. A pogányok jelet kívántak tőle a keresztény vallás igazolására. Ő főpapi ruhájában bement a megtüzesített kemencébe, és majd egy órát töltött el benne. Mivel sértetlen maradt, ez a csoda sok pogány megtérését eszközölte. Egy alkalommal Konstantinápolyba utazott. Visszatértében nagy tengeri viharba került, és a hajó a Dnyeszter partjaihoz sodródott. A vidék pogány lakosai mindenkit megkötöztek, aki a hajón volt, és a vízbe fullasztottak.



CARITAS* PIRCKHEIMER klarissza szűz (1467-1532)

„A legnagyobb német klarissza” - mondta róla a 20. századi egyháztörténész, Hardick. Nürnbergben igen tisztes patrícius családból származott. A szerzetesi élet, melyre 16 éves korában fogadalommal kötelezte el magát,nem oltotta ki tudásszomját. Muveltsége és lelkiélete egyre fejlodött, míg 1503-ban, 36 évesen a közösség apátnoje lett. Élénk levelezésben volt kora kiváló papjaival, tudósaival. Húszévi békés kormányzás után elérkezett számára a. próbatétel ideje. Nürnberg protestáns kézre került. A városban minden kolostor elnéptelenedett vagy protestánssá lett. Csak a ferenceseket s a lelki irányításuk alatt lévo klarissza rendház 60 apácáját nem bírta rávenni semmilyen nyomás, rábeszélés, fenyegetés, hogy elhagyják hitüket, megszegjék fogadalmukat. Élükön Karitásszal határozottan kitartottak. Hol tanácsurak, hol hutlen papok, hol lutheri prédikátorok zaklatták oket. Karitász egyiküknek így felelt:

„Ha az új tanok prédikátorait akarjátok hozzánk küldeni, inkább hóhért küldjetek, hogy mindnyájunkat fejezzen le.”

A helyzet napról-napra rosszabb lett. 1525 óta nem volt szabad katolikus papnak a zárdában misét mondani, szentségeket kiszolgáltatni. Kényszerítették oket, hogy lutheránus prédikátorok beszédeit meghallgassák. Semmire sem mentek. „Semmiképp nem fogadjuk el ezt a hitet - mondta Karitász. Egyek vagyunk mindnyájan: sem az életben, sem a halálban Isten kegyelmével nem szakadunk el anyánktól, a szent kereszténységtol.” A mérsékelt Melanchton ajánlata ellenére tovább tartott a bátor csapat szorongattatása. Szentmise, szentségek nélkül az imádságból és a szentírás olvasásából merítettek erot. A kolostort be is zárták. Ennek ellenére a novérek maradtak Karitász halála, 1532 után is egészen az utolsó novér haláláig, 1596-ig. Az eroslelku apátno mások számára is a hit oszlopa volt, sot még a hitújítókból is tiszteletet váltott ki.
„Tanúságtétele azt példázza, hogyan lehet elkeseredés és a szív megkeményedése nélkül kitartani meggyozodésünk mellett, remélve szilárdan és bizakodóan, hogy elobb-utóbb felragyog az igazság napja.”
Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te Caritas novért a hivatásban való huség példaképeként állítod elénk. Add, hogy hivatásunkban mi is kitartsunk; és a mindvégig való állhatatosság kegyelmét elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Emilián szerzetes

szentünk Rómában született, eredeti neve Viktorin volt. Egészen öreg koráig sokat vétkezett és elmerült az érzéki élvezetekben. Öreg korában elgondolkozott életén, vétkeire gondolva félni kezdett Isten ítéletétől. Egy kolostorba menve, kérte a főnököt, hogy vegye föl szerzetesei közé. Bűnbánatot tartva, az egész testvériség elcsodálkozott alázatosságán, böjtjein, engedelmességén és a többi szerzetesi tevékenységén. Éjszakánként eltávozva egy barlangba, siratta életének vétkeit, és imádkozott bűnei bocsánatáért. Elhunyt abban a reménységben, hogy Isten jósága megbocsátja bűneit. Ez 850 körül történt.

Nagyböjt III. vasárnapja - Oculi I. oszt.; Stációs templom: Szent Lőrinc bazilikája

2021. március 07. - Andre Lowoa

niiivas.jpgA görögöknél ez a Nagyböjt közepe és a keresztimádás vasárnapja, melynek szertartása hasonlít a mai nagypénteki keresztimádási szertartásunkhoz.[1] A csehek Kýchavná neděle-nek, azaz tüsszentés vasárnapjának nevezik e napot, némelyek szerint a Nagy sz. Gergely idejében pusztított influenza-járvány emlékére.[2] Mások azonban ezt az elnevezést abból a körülményből származtatják, hogy ez időtájban sok nátha szokott előfordulni a tavaszi változó időjárás következtében.[3]

E vasárnapon volt régen a katechumenok (keresztelendők) első vizsgája (scrutiniuma).[4] Mint az előző Vasárnap Szentmiséjét, úgy a mait is a 24. zsoltárból vett szavak vezetik be. Az Istenbe vetett bizalmat ilymódon fölújítván az egyház a Gradualéban (Zs. 9.) a további küzdelemre serkenti híveit, amikor az Úr segítségét kéri a „felülkerekedő ember” t.i. az ember rosszra való hajló természete ellen. A hit és bizalom erősségét kifejező Tractus (Zs. 122.) után az Offertorium és Communio ismét indító okot szolgáltat a küzdelemre: az Istennek szolgálni gyönyörűség. Ugyancsak az Eucharisztia fölött való öröm is kifejezésre jut ez alkalommal.
_________________
[1] Nilles: Kalend. II. 127. o. és Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 167. o.
[2] M.L. 75,79. s köv. L. bőv. (ápr. 25) Búzaszentelő (Litaniae maiores) sz. Márk ap. ev.:
[3] Nilles: i.m. 136. s köv. o.
[4] Mihályfi: i.m.135. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 120-121 old.)

BOLDOG BAYS* MARGIT szűz

2021. március 06. - Andre Lowoa

BOLDOG BAYS* MARGIT szűz, III. r. (1815-1879)

Svájcban, Fribourgban született földmuves, vallásos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették gyermekeiket. Az iskolában kitunt tehetségével, szorgalmával. 15 éves korában ipariskolába került, a noi varró szakmát sajátította el. Ebben a munkakörben dolgozott késobb is, közben segített otthon a házimunkában vagy a mezon. Részt vett kisebb testvérei nevelésében is, akik szerették, ezért hajlottak szavára, akkor is, ha valami miatt hajba kaptak. Tevékenyen részt vett a plébánia életében, foként jó példájával volt másokra nagy hatással. Naponta hosszú utat tett meg a templomba, akármilyen zord idoben. Épülésére volt a híveknek az oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tiszteletével. Vasárnaponként a szentmise után még sokáig imádkozott a tabernákulum elott, majd egy óra hosszat keresztutat végzett. Korán felkelt, hogy jusson ideje az imádságra, néha egész éjszaka imádkozva virrasztott. A rózsafüzért elmélkedve imádkozta. Szívesen vett részt zarándoklatokon - legtöbbször valamelyik Mária-kegyhelyre. Nagy buzgósággal törekedett mások üdvének elomozdítására. Gyermekeket oktatott a hitre, imára s hogy Jézus szeme elott éljenek. A betegeket buzdította: „Isten végtelenül jó, sohasem szabad kételkedni irgalmasságában.” A szegényeket Isten kedvelt barátainak nevezte, s irgalmas szívvel hajolt le hozzájuk. Alázatos volt: sohasem várt emberi elismerést. Betegsége miatti szenvedéseit felajánlotta Isten országa ügyéért: tudatosan részt vett Krisztus szenvedésébol. Életében, halála után is szentnek tartották. Boldoggá avatása 1993-ban történt Scherer Teréziával és Bütler Bernardával együtt.
A boldoggá avatási dekrétumból:
„Ami odafönt van, arra irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” (Kol 3,2-4.) E szavak találóan jellemzik Margit életét. Minden tettét Istenre irányította, az o szolgálója akart lenni. Istenben elrejtve törekedett a megfeszített Jézushoz hasonlóvá válni.

Imádság:
Istenünk, Boldog Margit példát adott az erényes és munkás életre. Közbenjárására add, hogy mindennapi kötelességeink huséges teljesítésével, Isten jelenlétében élve, eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
süti beállítások módosítása