Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Anzelm püspök, hitvalló és egyháztanító

2019. április 21. - Andre Lowoa

szentanzelm.jpgNehéz időkben az Úristen mindig támaszt Egyházának férfiakat, kik győzik szent jellemmel, buzgósággal, tudománnyal és szellemmel, kik koruknak irányítói és a késő utódok számára is vezérek és segítők. Krisztus országában naggyá azonban csak a világtól való elvonultságban lehet válni, az imádság, elmélkedés szent magányában, a tantelés és önmegtagadás iskolájában. Az ősegyház nagyjai többnyire a pusztában, remetéknél járták ezt az iskolát, mielőtt a nyilvános élet porondjára léptek, mint pl. Aranyszájú Szent János (jan. 27) vagy Nagy Szent Vazul (jún. 14). A középkor nagy emberei többnyire kolostorokból kerültek ki. 

Szent Anzelm is Szent Benedeknek egy csöndes kolostorából lépett Anglia prímási székére és korának leghevesebb harcai közé. Életútja pedig ez volt: 

Született 1033-ban Piemont tartománynak Aosta városában. Atyja Gundulf lombardiai nemes volt: anyja, Ermenberga, igen gondosan nevelte, de korán elhalt. Az élénk szellemű ifjú most világias életre adta magát, meghasonlott atyjával, bebarangolta egész Burgundiát, végre kikötött Normandiában, Bec bencés kelostorában, melynek priorja volt a híres, tudós Lanfranc, honfitársa. Érett megfontolás után 26 éves korában belépett és annyira kivált a tudományban és szerzetesi erényekben, hogy már három évre rá kolostorának priorja lett. Fiatalsága kihívta az idősebbek irigységét, a fiatalabbak ellenkezését; mindkettőt legyőzte szelídsége, alázata és önfeláldozása. 

Anzelm természettől visszavonultságra és elmélkedő, gondolkodó életre hajlott; hisz a legélesebb elméjű hittudósok egyike, ki a legnehezebb kérdéseket is oly alaposan és olyan mélységgel tárgyalta, hogy ma is a hittudomány és bölcselet elsőrendű csillagai között ragyog; amiért is XI. Kelemen pápa őt 1750-ben egyházdoktorrá tette. Mindazáltal a legteljesebb odaadással végezte elöljárói teendőit. Igen szigorúan osztotta be idejét. Nappal tanította kolostora fiatal tagjait, intézte a kormányzat, fölügyelet dolgait, fogadta a tanácskérők seregét; éjszaka imádkozott, tanult és írta híres könyveit. Éjfél után dőlt rövid álomra, a matutínum zsolozsmája után; sokszor azonban ott érte a hajnal. 

Mindenkinek mindene tudott lenni. Különös varázsa volt nagyratörő nemeslelkű ifjakra; elöljárósága alatt legalább 180-an kopogtattak a bec-i kolostor kapuján fölvételért. Anzelm szeretettel fogadta őket, nagy türelemmel és értéssel oktatta és vezette; úgyhogy Becből új, egészséges szent szellem indult ki, mint régebben Clunyből. Nagy elfoglaltsága mellett óriási önfeláldozással talált időt és erőt a betegek különös gondozására. Eadmer, barátja, szerzetestársa és életírója azt mondja róla: „Anzelm az egészségeseknek atyjuk volt, a betegeknek anyjuk, illetőleg helyesebben, egészségeseknek és betegeknek atyjuk és anyjuk volt egyben”. 

Föltűnő, hogy ez a könyvbújó és könyvíró férfiú mennyire ismerte az embereket és az életet, s milyen bölcs tanácsokat és eligazításokat tudott adni nehéz esetekben. Ennek csak az a magyarázata, hogy állandóan merített a bölcsesség ősforrásából, s lángoló imádságban tisztán tartotta lelke szemét a szenvedélyek homályosító füstjétől. Ezért messze földről fölkeresték tanácskérők; sőt pápák és püspökök, fejedelmek és országnagyok ostromalfák leveleikkel és követeikkel. 

Ez a gondja csak nőtt, mikor 1078-ban kolostorának apátja lett. Szentségének, tudományának és bölcsességének híre már akkor az egész világot bejárta. Nem csoda, ha szelleme nagyságának tágabb tér nyílt. Apáti kötelessége Anzelmet nem egyszer Angliába szólította, mely akkoriban Normandiával közös fő alatt volt; hisz 1066-ban normandiai Vilmos meghódította Angliát. Egy ilyen útja alkalmával az angol király, II. Vilmos betegágyához kívánta a szent férfiút és utána nem tágított, míg el nem fogadta a canterbury-i érsekséget. Anzelm számára most küzdelmekkel és szenvedésekkel teljes idő kezdődött: II. Vilmos ünnepélyes ígéretei dacára folyton sértette az Egyház jogait és érdekeit, nevezetesen kénye-kedve szerint pénzért osztogatta az egyházi állásokat (a simónia gyalázatos bűne) és teljesen úgy tekintette a püspököket és apátokat, mint világi országnagyokat úgy is iktatta be őket ( = invesztitúra) méltóságukba, jóllehet épp abban az időben VII. Gergely pápa ezt igen határozottan megtiltotta. Anzelm félelem nélkül szembeszállt a királlyal és szorongásában Vilmos ellenzése dacára Rómába indult, hagy a pápa tanácsát és segítségét kérje. Abban az időben az utazás nem volt könnyű dolog. Anzelmre is rálesett egy rablólovag a csatlósaival. Azonban Anzelm látása olyan hatással volt rá, hogy maga megvallotta társainak: „Úgy voltam előtte, mintha nem ember, hanem angyal nézne rám, s ahelyett hogy kincseit követeltem volna, áldást kértem.” Anzelmnek már külseje is olyan hatással volt, hogy még a szállásokon is azt mondták az ismeretlen idegenre: ennek „élet emberének” kell lenni. Rómában meg csak úgy hívták: a szent férfiú. 

Rómában a pápa jóváhagyta minden tettét és intézkedését. Királya azonban száműzte, s így kb. három évig időzött Rómában, majd Franciaországban. A nagy harcot maga az Úristen intézte el. II. Vilmos egy nap vadászatra indult; este halva találták, nyíllal a mellében. 

Utódja, I. Henrik visszahívta Anzelmet, megígért minden jót, de csakhamar bátyja útjára tért, s kezdte lábbal tiporni az egyház jogait. Anzelm megőrizte a király iránti hűségét, amiben szabad volt, de tapodtat sem engedett meggyőződéséből. „Nem félek én a szenvedéstől, sem a haláltól, hanem igen, félek a bűntől és az Egyház meggyalázásától.” Megint Rómában a pápánál keresett és talált támaszt; Henrik elkobozta javait, őt, magát pedig számkivetette. Másfél évet töltött Anzelm most Lyonban. A király jámbor húga azonban Henriket lassan jobb belátásra bírta. Bec-ben egyezség jött létre, mely az Egyház függetlenségét is biztosította és a király jogos érdekeit is óvta, melyet aztán a pápa is jóváhagyott. 

Anzelm a nép határtalan lelkesedése között foglalta el újra érseki székét. Most már zavartalanul élhetett hivatásának. A király ettől az időtől kezdve annyira megbecsülte, hogy távollétében megtette birodalma kormányzójának. Ő pedig fölhasználta ezt a bizalmat: papságnál és hívőknél helyreállította a vallási fegyelmet és buzgalmat, érvényt szerzett az Egyház törvényeinek, még pedig nemcsak az általános egyházi előírásoknak, hanem az angol egyház ősi szokásainak és jogos sajátosságainak, és a canterbury-i érseki szék prímási jogainak is. 

A sokféle elfoglaltság közepett Anzelm nem tágított a régi szerzetesi szigorúságtól. Teste ezt megérezte. Már 25 évvel halála előtt sokszor láz gyötörte, sokszor teljes álmatlanság és étvágytalanság kereste meg. Mindazáltal sok betegség közepett 76 esztendőt ért meg. 1109 nagyhetén súlyos betegen fölolvastatta magának a passiót. Mikor az olvasás odaért: „Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, azért én is rendelem nektek, miként Atyám országot rendelt nekem” (Luk. 22,28-29), kezdett alábbhagyni lélegzése és csöndesen meghalt. 

A föntemlített Eadmer beszéli, mint szemtanú: Anzelm egyszer kíséretével hivatalos útra ment. Szokása szerint elmerült szent elmélkedésben. Egyszerre fölriasztotta a kíséret nevetése, kurjongatása, a kutyák ugatása. A kutyák ugyanis fölhajtottak egy nyulat, mely ijedten a püspök lova alá menekült, miközben űzői körbe vették. A püspök megállította a menetet. Könny csordult szeméből. „Ti nevettek, - kezdte nagy komolysággal, - de ennek a szegény teremtésnek itt nincs nevethetnékje. Mindenfelől ellenség környezi, s most itt nálunk keres menedéket. Nem éppen így jár-e az emberi lélek? Gonosz szellemek keresztül-kasul űzik-hajtják bűnben és gazságban. Mikor pedig halálra válik, bekerítik zsákmányukat, minden pillanatban meg akarják ragadni és az örök halál örvényébe taszítani. Milyen aggodalommal és vággyal néz aztán menekülés után!” Erre megparancsolta, hogy tartsák féken a kutyákat, és a nyúl nagy iramban menekült az erdőbe. 

„De te, Uram, ne távoztasd el tőlem segítségedet, Figyelj az én oltalmamra. Mentsd meg, ó Isten, lelkemet a fegyvertől, és egyetlenemet ( = életemet) az eb kezéből” (Zsolt. 21,20, 21). 

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/04/21/2018_aprilis_21_szent_anzelm_puspok_hitvallo_es_egyhaztanito

CANTERBURY SZENT ANZELM - TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK

CANTERBURY SZENT ANZELM

*Aosta, 1033. +Canterbury, 1109. április 21.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Anyja, Ermenburga a Savoyai nemességből származott, apja, Gundolf lombard volt. Szülővárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát. Elég korán hajlamot mutatott a szerzetesi életre. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, összeveszett apjával, és egyszer s mindenkorra elhagyta Aostát. A következő három évben nyughatatlan vándoréletet élt Franciaországban, ennek részleteit azonban nem ismerjük. Lanfranc beci prior és későbbi canterburyi érsek tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta, valószínűleg 1059-ben. Vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. Egy ideig bizonytalankodott hivatása felől, azután 1060-ban szerzetes lett Becben. Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett.

Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070--1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját: a Monologionban és a Proszlogionban. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv első megfogalmazását, kissé eltérő formában attól, amint később Descartes által ismertté vált. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta, továbbá egy logikai bevezetés, amely erősen Arisztotelész filozófiájára hagyatkozik.

Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte, hogy a vitatott kérdésekben állást foglaljon. Teológiai bizonyításmódja kihívta Lanfranc bírálatát, tudniillik nem idézte az egyházatyákat, sem az elismert tanítókat. A Proszlogion érvelését Gaunilo marmoutiers-i szerzetes udvariasan, de határozottan megcáfolta. 1090-ben Anzelmet belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt. Roscelin azt állította, hogy Lanfranc és Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott (eretnek) nézeteit. Anzelm egy, a beauvais-i püspökhöz intézett levélben védekezett, s nekilátott, hogy részletesen kifejtse hitét. Ezt sok késedelmeskedés után csak 1094-ben fejezte be, és De incarnatione Verbi (Az Ige megtestesülése) címen II. Orbán pápának ajánlotta.

Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála óta a canterburyi püspöki szék üres volt. 1093-ban Anzelmet hívták meg Canterburybe érseknek. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Vilmos Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta, és vonakodott II. Orbán pápa elismerésétől. Magatartása már 1097-ben arra kényszerítette Anzelmet, hogy Rómába utazzon. Ekkor következett első száműzetése: csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor érvényesíteni akarta a pápai rendeletet a hűbéri eskü és a laikus invesztitúra ügyében, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel. 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Az egyezség érvényben tartotta a laikus invesztitúra tilalmát, de megengedte, hogy az egyháziak továbbra is hűbéresküt tegyenek laikusok kezébe. Anzelm, aki a pápai tekintély előtt készségesen meghajolt, ezekben a harcokban az alapvető elvi kérdésekben rendíthetetlen szilárdságot tanúsított, a gyakorlati részletekben azonban hajlékony volt.

Néhány jelentős teológiai munkája e harcok zajában született. A legjelentősebb köztük a Cur Deus homo (Miért lett emberré az Isten?). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) c. beszéde. Utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában, s 1109-ben halt meg.

Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelm imádságai misztikus bensőségükkel és mélységükkel jól érzékeltetik a szakítást a karoling kor józan és visszafogott imaformáival, és már a késő középkor személyes és hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utalnak. Levelei szintén jellemének szenvedélyes és érzelmes oldaláról árulkodnak, s ez éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra, amely a 12. századi monasztikus lelkiség egyik jellemző vonása. Sohasem volt boldogabb, mint beci prior korában, ahol hasonló gondolkodású tanítványok csapatát gyűjthette maga köré, és velük lelki és hittudományi kérdésekről vitatkozhatott. Sok minden bizonyítja ezeknek a beszélgetéseknek szívélyességét és eredetiségét, s egyúttal Anzelm képességét arra, hogy szellemi igazságokat képszerű hasonlatokkal fejezzen ki.

Anzelmet gyakran a skolasztika atyjaként emlegetik. Ez a megnevezés azonban csak szűk korlátok között illik rá. Először is nem a világi iskolák és egyetemek világában élt, holott ezek jelentették a skolasztikus teológia bölcsőjét. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya; nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Nagyon fontos a módszere: feltűnő ellentétben a késő középkori teológusok módszerével szinte teljesen lemond a tekintélyek idézéséről. Mégis mindezen különbségek ellenére Anzelm gondolkodásmódja sokban érintkezik a skolasztikus teológia szellemével: bátran hozzányúl az alapvető problémákhoz; meg van győződve, hogy a dogmatikai igazságokat értelemmel meg lehet érteni; kész hagyományos megoldási kísérleteket elvetni, és régi igazságokat új, nemegyszer meghökkentő nyelven kifejezni; módszer és célkitűzés szempontjából minden munkája egységes. Ezek a vonások inkább a skolasztika hittudósai közé sorolják őt.

Az is igaz, hogy fő gondolatai a halálát követő első két évszázadban nem találtak általános elismerésre. Duns Scotus előtt alig volt jelentős híve istenérvének. Éppen így nem fogadták el jellemző irvelését arról sem, hogy Isten megtestesülése szükségszerű volt, jóllehet nagy hatással volt e téma későbbi megvitatására. Anzelm, a hittudós és lelki író megbecsülése csak a 14. században vált általánossá.

A harc, amelyet Anzelmnek mint érseknek kellett megvívni az angol egyház szabadságáért, azzal a következménnyel járt, hogy a jellemére és életszentségére vonatkozó vélemények nagyon eltértek egymástól -- még Canterbury szerzetesei között is. Az egyik párt, amelyet barátja és későbbi életrajzírója Eadmer vezetett, szilárdan meg volt győződve szentségéről, s ennek bizonyítására csodákat sorolt föl. A másik tábor azon a véleményen volt, hogy Anzelm elmulasztotta a canterburyi egyház jogainak megvédését, és csodatévő erejét kétségbe vonta. Lassan, ám biztosan növekedett szentségének elismerése. 1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szentté avatási eljárás előkészítő vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy -- tudomásunk szerint - - szentté avatták volna.

Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, kortársait megragadta -- és még most is hat azokra, akik műveit olvassák -- teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy ő volt ,,korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön''.

Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Anzelm személyiségének sugárzó erejéről a következőket beszélik:

Miután Cantebury érseke lett, a királlyal folytatott viták miatt szükségesnek látta, hogy a pápát fölkeresse. A hosszas utazás nem volt veszélytelen. Így Anzelmen rajtaütött egy rablólovag, aki lovascsapatával megleste és ki akarta fosztani. De az érsek alakja és tekintete olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett bármit is követelni tőle, sőt letérdelt és áldását kérte. Azután cinkosaihoz fordult, és ezt mondta nekik: ,,Nem tehettem mást. Úgy éreztem magam, mintha nem emberrel, hanem angyallal álltam volna szemtől-szemben.''

Anzelmnek puszta megpillantása tisztelettel töltötte el az embereket. Pedig utazás közben ritkán fedte föl kilétét.

A király ellenséges viselkedése kényszerítette a lyoni száműzetésre. Akkor történt, hogy egyik útitársa Vasas Szent Péter ünnepének vigíliáján (Vasas Szent Pétert augusztus 1-én ünnepelték) álmot látott. Barátságos tekintetű ifjú állt előtte, és azt mondta neki: ,,Akarsz újságot hallani?'' A pap azt válaszolta: ,,Nagyon szívesen.'' ,,Nos, halljad hát: a harc Anzelm és Vilmos király közt véget ért.'' A következő éjszaka egy másik papnak egy láthatatlan kéz papírdarabkát nyomott a markába, miközben zsoltározott. Rátekintett és azt olvasta: Vilmos király halott. A következő napon megérkezett a hír: Vilmos királyt halálos baleset érte

vadászaton a hampshire-i erdőben. Egy ismeretlen kéz által kilőtt nyíl szíven találta. A püspök ellensége elnyerte ítéletét. Anzelm pedig a hír hallatára keservesen sírt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét!


TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.

A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték.

Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne.

A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.

Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket.

Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.

Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett.

Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni.

Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek.

A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek.

Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban.

1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket.

Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először.

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket.

Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.


--------------------------------------------------------------------------------
Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért)

 

Húsvétvasárnap (Dominica Resurrectionis. I. oszt. duplex ünnep. I. rendű kiváltságolt nyolcaddal)

husvet2017.jpgA HÚSVÉT IDEJE

Az egyházi év mozgó ünnepeinek középpontját a Húsvét képezi. Ettől függ ugyanis az egész előkészületi időn (Hetvenedvasárnaptól kezdve) kívül a további ünnepek egész sora, úgymint Áldozócsütörtök (40. nap Húsvét u.), Pünkösd (50. nap Húsvét u.), azután Szentháromság ünnepe, Úrnapja és Jézus sz. Szívének ünnepe, valamint sz. József főünnepe is.

A húsvéti ünnepkör két főünnepét: a Húsvétot és Pünkösdöt az egyház az ő elődjétől, a választott néptől örökölte, de azokat épp a legjellegzetesebb keresztény tannak: a Fiú és Szentlélek Isten tiszteletének szentelte.[1] Az ószövetségből való származás okozza azután, hogy ezeknek a napoknak nincsen állandó dátumuk, hanem évről-évre változik idejük. A különbség oka a zsidó és a mi időszámításunk különbözőségében rejlik. A zsidók ugyanis holdévek szerint számítanak és a napévtől így mutatkozó eltérést időnként (kb. háromévenként) egy pótlóhónap (Veadar) hozzáadásával küszöbölik ki. Az ő húsvétjuk a holdév első hónapjának (Nisan) 14—21. napjai között, tehát a holdtöltére következő héten van. A Nisan hónap a mi évünk márciusára vagy áprilisára esik, sőt ha Veadar előzte meg, akkor még májusba is belenyúlhat.

Az evangéliumokból megállapítható, hogy az Utolsó-vacsora, melyet a törvény Nisan 14-én estére, írt elő,[2] csütörtöki napon volt, eszerint az Úr keresztrefeszítése, vagyis a következő nap: Nisan 15-e péntekre esett és így az Üdvözítő a következő hét első napján, azaz Nisan 17.-én hajnalban támadt föl.[3] Azonban az akkori időszámítás bizonytalansága lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy a napévnek mily napjai felelnek meg ezeknek.[4] Azért minden eddigi kísérlet, mely az Üdvözítő halálának és föltámadásának pontos évnapját a mi időszámításunk szerint akarta kikutatni, meddő maradt.[5] Erős hagyomány szól ugyan március 25-e, mint a keresztrefeszítés évfordulónapja mellett,[6] de történeti alapja ennek nincsen.[7]

Ebből a körülményből magyarázható, hogy kezdetben a Húsvét idejét illetőleg nagy eltérések mutatkoztak az egyházban. Ahol a zsidó időszámítás ismeretes volt, ott természetesen azokkal együtt tartották a Paschat, de nyugaton ez nem volt keresztülvihető, itt tehát más megoldásról kellett gondoskodni. Ez nem is késett soká. Rómában és Alexardriában jöttek rá arra a számításra, melyet ma is követ az egyház.[8] Ebben három mozzanat játszik szerepet: a tavaszi éjnapegyen ( = napéjegyenlőség - megj. F.Z.), a holdtölte és a vasárnap.[9] A különböző vélemények és szokások sokáig küzdöttek egymással. Az ú. n. húsvéti vitákban a keletiek sz. Jánosra, a nyugatiak pedig Péter és Pál apostolra hivatkoztak. Végre az első egyetemes zsinat (I. nicaeai 325-ben) az akkor már többségben levő nyugati véleményt fogadta el és a következőket határozta: 1. Húsvét mindig vasárnap legyen, 2. holdtölte után és 3. a tavaszi éjnapegyen után. A teljes egyöntetűség ugyan még ezután sem következett be, amit egyes egyházak makacskodásán kívül az éjnapegyen különböző számítása (márc. 18. 21. 25.) is okozott.[10] Kb. a VIII. század óta ünnepelte az egész keresztény világ egy időben a Húsvétot.[11]

Ezek szerint a tavaszi éjnapegyen (márc. 21) után következő holdtöltét követő vasárnap a Húsvét, melynek végső határai egyfelől márc. 22-e, másfelől pedig ápr. 25-e. Tehát harmincöt napi időközben mozog ez az ünnep és vele az egyházi év legszentebb napjai. Bár több oldalról fölhangzott már az az óhajtás, hogy az egyház kösse meghatározott naphoz a Húsvétot, mindazáltal nem tartjuk kívánatosnak annyi szent symbolum és immár majd kétezer éves hagyomány elvetését tisztán külsőséges előnyök miatt.[12]

HÚSVÉT ÜNNEPÉNEK TÁRGYA

Húsvét ünnepének két tárgya van.: 1. Az édes Üdvözítő dicsőséges föltámadása és 2. az igazak megszabadulása a pokol tornácából.[13] Ehhez régebben a hívek gyarapodása fölött való öröm[14] is járult, akiknek a keresztségben való újjászületése[15] vízből és Szentlélekből eszerint egybeesett a Megváltó újjáéledésével.

A Nagyböjt hosszú szomorúsága után az Allelujának örvendezése és a 117. zsoltár diadalmas hangjai uralkodnak Szentmisén és zsolozsmán egyaránt. Az egyház részt vesz isteni Jegyesének soha el nem múló győzelmében. Az ünnepek ünnepének (solemnitas solemnitatum) nevezték a régiek[16] e napot és valóban Krisztus Urunk föltámadása volt és lesz is mindig nemcsak az egyházi évnek és az üdvösség történetének egyik leghatalmasabb eseménye, de egész hitünknek is örök szentesítése, megdönthetetlen isteni bizonyítéka.[17]

A HÚSVÉTI SZERTARTÁSOK KIFEJLŐDÉSE

Ennek az ünnepnek történeti kifejlődéséről nem kell szólanunk, mert ez nemcsak hogy egyidős, de valójában régibb az egyháznál. Csupán a szertartások fejlődéséről lehet itt pár szót ejtenünk. A legrégibb időben teljes egyöntetűség volt e tekintetben kelet és nyugat között, de sajnos éppen ezért nem tudjuk meg bővebben a húsvéti szertartásokat, mert a Jeruzsálemi zarándoknő, akiről szó van, csak pár mondatban emlékezik meg azokról. A középkorban körmenet előzte meg a Szentmisét, melyről már a föltámadási szertartásnál szólottunk. Néhol e napon a Szentháromság tiszteletére három gyertya égett az oltár előtt, míg Nagypénteken és Nagyszombaton csak kettő, annak jelzésére, hogy akkor a Fiúisten a sírban feküdt. Mikor a pápa e napon „Pax vobis”-t mondott, a kar nem felelt, mert a hagyomány szerint N. sz. Gergely pápának egyszer a Mária Maggiore templomban[18] a húsvéti misén angyal felelt e köszöntésre.[19] Ugyancsak Rómában keletkezett az a szokás, hogy Húsvét napján hármas vecsernyét mondottak, melyen egymásután három takarót távolítottak el az oltárról ugyanúgy és ugyanazzal a jelentőséggel, mint azt Karácsonynál láttuk.[20] Ennek utolsó nyoma a XII. ordoban van, de Németországban helyenként a XIX. századig fönnmaradt,[21] A mai húsvéti misének egyetlen különlegessége a Lépcsőének után a „Victimae paschali laudes” sequentia, melynek szerzője Wipo II. Konrád és III. Henrik német-római császár udvari papja 1030—50 körül.[22]

A Szentmise zsoltárai a legnagyobb öröm hangján zengenek az Üdvözítő diadaláról. A 138. zsoltár, melyet már a föltámadási szertartásnál teljes egészében hallottunk, mindjárt az Introitusban rámutat az ünnep főtárgyára: a Megváltó föltámadására. A Gradualét a húsvéti örömnek ősi kifejezésképp a 117. zsoltár alkotja: „Ezt a napot az Úr alkotta, örüljünk és örvendezzünk benne!” az Offertoriumban pedig a 75. zsoltár 9. 10. verse a feltámadással kapcsolatban a pogányok és zsidók rémületét juttatja kifejezésre: „A föld megrendült és megnyugodott, mikor Isten fölkelt az ítéleten.”

A Nagyböjt végeztével Húsvét volt az első nap, amikor ismét szabad volt a híveknek húst venni magukhoz. A magyarok erről nevezték el ez ünnepet,[23] mert a közönséges nép előtt — mely sokkal fogékonyabb a külsőségek iránt, mint a dolgok mélyebb értelmével szemben — ez volt a legfeltűnőbb. A hosszú megtartóztatás után sokan igen mohón vetették magukat a húsételekre, aminek fonákságára már aranyszájú sz. János is figyelmezteti a híveket.[24] Ennek a helytelenségnek orvoslására rendelhette el az egyház a húsvéti ételszentelést.[25] Természetesen elsősorban a hús, még pedig a húsvéti bárány megszentelésének nyomára akadunk, melynek legrégibb említése a VII. századi bobbioi sacramentariumban található.[26] Különösen Németországban terjedt gyorsan e szép szokás, de már a XI. században Francia-[27] és Spanyolországban[28] is találkozunk vele. Rómában még előbb, már a IX. században megvolt. Itt a pápa maga áldotta meg u húsvéti bárányt az Utolsó vacsorát utánzó étkezésnél.[29] A bárányhús mellett már a X. században föltűnik a sonkaszentelés is.[30]

Mint láttuk hajdan a tojás sem volt böjtös étel, viszont azonban a régiek igen alkalmas átmenetnek tartották evését a böjtről a rendes életmódra.[31] Ezért Húsvét napján néhol ünnepélyesen kezdték meg a tojásvásárt, melynek örömére a tojásokat díszíteni, fejteni is kezdték,[32] ami különösen a szláv népeknél divatos.[33] A tojás azonkívül a föltámadás symboluma is,[34] vagy pedig héja az Ószövetséget, magva pedig az Újszövetséget jelképezi.[35] Vörös színe emlékeztet bennünket Krisztus Urunk vakságunkért kiontott szent vérére.[36] A tojásszentelés a XII. század óta majd minden szertartáskönyvben benne van, még pedig mai formájában.[37]

Ősrégi a kenyérszentelés is. Mikor t. i. a régi mindennapi vagy minden vasárnapi szentáldozás lassanként ritkább lett, a nem áldozó hívek számára Szentmise után megáldott kenyeret: eulogiát osztottak ki. Ez később nyugaton elmaradt, csak Húsvétkor van még meg emléke a kenyérszentelésben. A középkorban a nyugatiaknál is hasonló szokás volt, mint még most is a görögöknél,[38] ugyanis kalácsot hoztak a templomba, melyből áldozás után egy falatot ettek és egy korty bort is ittak rá.[39]

A mi rituálénkban két kenyérszentelési formula van, az első föltalálható már a Sacr. Gregorianum toldalékában, a második pedig rheimsi Hinkmár Capituláiban (852-ben)[40]. Az említett ételeken kívül régebben néhol tejet, mézet,[41] retket és sót is áldottak e napon.[42]
_____________________
[1] Az isteni Gondviselés művének kell tulajdonítani, hogy a megváltástörténet két legnevezetesebb mozzanata, ú.m. az Úr föltámadása és a Szentlélek eljövetele ezekre az ősi zsidó ünnepekre esvén, azoknak új és magasztos értelmet adott és így fönnmaradásukat a világ végéig biztosította. Exod. 12, 14: „örökös istentisztelet” a Húsvét. Egyébként a zsidó és keresztény Húsvét összefüggéséről l. Kellner: Heort. 32. o. (L. még Duchesne: Origines du culte crétien 225.: mozgó ünnepek = zsidó kalendárium, álló ünnepek = keresztény kalendárium.)
[2] Deut. 16, 6.
[3] Mt. 26,17; Mk. 14,12; Luk. 22, 7. — Mt. 27,62 — Mt. 28, 1; Mk. 16, 1; Jn. 20, 11. Ezzel szemben megemlítjük Kugler eltérő véleményét, aki azt állítja hogy az utolsóvacsora Nisan 13-án volt, mert Krisztus Urunk és apostolai nem voltak jeruzsálemiek. (Kramp: i. m. II. 11. o. 2 jegyz.) Szerinte időszámításunk 30. évében április 7-én halt meg az Üdvözítő.
[4] A zsidó időszámítás gyarlóságát igazolandó elég idéznünk Gamaliel rabbi levelét, melyet a babiloni és médiai zsidókhoz írt: „Ezennel tudomástokra hozzuk, hogy miután a galambok még nagyon gyengék és a bárányok még nagyon fiatalok (ezek az áldozatra voltak szükségesek) és az Abib ideje (Nisan zsidó neve) sem jött még el, azért a mi kartársainkkal egyetértőleg szükségesnek tartottuk az évhez 30 napot (Veadar) hozzáadni. "(Talmud, id. Kellner: i. m. 38. o.) Hogy az Úr idejében mikor erősödtek meg eléggé a galambok és a bárányok, azt természetesen a legalaposabb tudós sem tudja már megállapítani!
[5] Krisztus Urunk halála éve Róma alapítása után (valószínűleg) 782-ben volt, mely évben a Pascha (zsidó húsvét) vagy március 19-én vagy április 17-én-volt. Ezt már úgy látszik alexandriai Kelemen idejében is tudták, mert ő említi, hogy Krisztus halála napjának némelyek március 21-ét, mások április 19-ét tartják. Azonban nagy volt a nézeteltérés: március 23. (Lactantius: De morte persecut. 1; Div. Instit. 4, 10.) április 9. (243-ban „De paschate computus” ismeretlen szerzőtől), sőt augusztus 13. is! (alex. Kelemennél) id. Duchesne: i. m. 251. o.
[6] 207 körül így ír Tertullián: „Passio perfecta est sub Tiberio Caesare, consulibus Rubellio Gemino et Rufio Gemino, mense Martio, temporibus Paschae, die VIII. Kal. april. die prima azymorum.” (Adv. Jud.) Azonban a 29. évben (Kr. u.), mikor e két férfiú volt consul, márc. 25.-én már utolsó negyede volt a holdnak {Duchesne; i. h.). Márc. 25-ét említi az Úr halála napja gyanánt: Hippolytus Dániel kommentárja és húsvéti táblázata, a 354. év chronographusa: Szenvedett pedig (a Megváltó) 33 éves korában 8 nappal április kalendái előtt egy pénteki napon Tiberius 18. évében, mikor Rufus és Rubelio voltak consulok.” (id. Kellner: í. m. 104. o.); sz. Ágoston: in Heptat. II. 90; némely Pilátus-akta, Martyrologiumok, Martyro. Hieronym. stb. Franciaországban 570-ig így ünnepeltek. (Márn bragai püspök (+ 580.) De paschate. (M. L. 72. 47—51.))
[7] A föltámadás napja ezek szerint márc. 27-én volt, a mennybemenetel május 5-én, Pünkösd pedig május 15. (l. Nilles: Kalend. II. 279. o. és Bolland. Márc. III. 684.) Toursban Perpetuus püspök idejében (461—491) ezt a föltámadást (VI. vagy V. Cal. Apr.) és a mozgó Húsvétot is megülték. (Toursi Gergely: Hist. Francor. 10, 5. M. L. 71, 566. sk. o.)
[8] 1. Sixtus pápa (116—125) alatt vagy még előbb. (V. ö. Euseb. H. E. 4, 21. 5,27.)
[9] Ezeket már ismeri sz. Ágoston is, de még az ő magyarázata zavaros. Szerinte az év (persze a zsidó holdévet érti) első hónapjának 3. hetében legyen a Húsvét, egyrészt az Úr által hirdetett új élet (azért első hónap), másrészt a harmadik kor: a kegyelem idejének (azért 3. hét) jelképezésére. (Ugyanazért támadt föl az Úr a 3. napon.) Így ad inquis. Jan. 1. II. seu ep. 55, c. 3. (M. L. 33, 206.) Azonkívül a szombatra is vigyázunk — írja— mert azon a Húsvéton, melyen az Úr szenvedett, úgy esett, hogy az Úr halála és föltámadása között szombat volt. (U. o. c. 9. és 15. M. L. 33, 211. és 217.) Ezzel szemben a már idézett bragai Márton püspök (i. m. c. 7.) már eléggé pontos a húsvéti idő megállapításában. Számítása szerint a két határnap márc. 23. és ápr. 21. (L. Kellner: i. m. 43. o.)
[10] Nilles a nyugati húsvétvitákról és az ott előfordult csodákról ír. Többször megtörtént, hogy hibás Húsvét esetén (így pl. 417-ben) a keresztkutak az igazi Húsvétkor teltek meg (M. L. 54, 600). Hasonló csodát ír le Cassianus (M. L. 69, 765.) azután toursi sz. Gergely (M. L. 71, 726.) 573-ban pl. a spanyol keresztkutak nem a spanyol, hanem a francia húsvétkor teltek meg. (M. L. 160, 187.) stb.
[11] Duchesne szerint a VII. században volt az utolsó húsvéti vita a briteknél, de Krusch és Proost szerint még N. Károly idejében is volt eltérés.
[12] Már sz. Ágoston fölhívja figyelmünket erre a fontos körülményre: Diem natalem Domini non in sacramento (érti alatta a symbolikus jelentést) celebrari, sed tantum in memoriam revocari, quod natus sit, azért van a Karácsony mindig ugyanazon, a napon, míg a Pascha = átmenet („erről a halandó életről egy más halhatatlan életre”), tehát sacramentum. Sacramentum est in aliqua celebratione, cum rei gestae commemoratio ita fit, ut aliquid etiam significari intelligatur, quod sancte accipiendum est. (Ad inquis. Jan. 1. II. seii epist. 55. c. 1.— M. L. 33, 205.) Durandus szerint a hold az egyház, a nap Krisztus Urunk. Ekkor kezdenek a napok hosszabbak lenni az éjszakánál: a tudatlanság után a tudás növekszik és ubi abundavit iniquitas, superabundavit et gratia; virtutes crescere, vitia superari debent; tenebrae mortis et dies vitae. Tavasszal van, mikor minden újjáéled. (Rat. div. off. 207. o.)
[13] Nilles: Kalend. II. 315. o.; Durandus négy mozzanatot sorol föl: Phase = Transitus 1. populi per mare rubrum, 2. ecclesiae per baptismum ab infidelitate ad fidem, 3. per continentiam a vitiis ad virtutes et 4. Christi a mortalitate in immortalitatem. (Rat. div. off. 219. o.)
[14] Kellner: Heortologie 69. o.
[15] Thalhofer: Handbuch I. 656. o.
[16] N. sz. Gergely: Hom. 22, in Evang. és Naz. sz. Gergely: Or. 42. (id. Lonovics: i. m. 199. sköv. o.) és Durandus (i. h.) A napok királynőjének is nevezték (Naz. sz. Gergely: Or. 19.), melytől minden más ünnep szentségét nyeri (N. sz. Leó: Sermo 48. in Quadrag.) és melynek minden vasárnap nyolcada. (Durandus.)
[17] Görögöknél: ‘H 
γία κα μεγάλη Κυριακ το Πάσχα. (Nilles: Kalend. II. 301. o. és Míhályfi: i. m. 169. o.)
[18] Ma is ott van a Statio.
[19] Durandus: Rat. div. off. 222. sköv. o.
[20] u. o. 119. o. és Rat. div. Off. I. 3: De picturis 10. o.
[21] Thalhofer: i. m. 657. 0.
[22] Így Mihalyfi: i. m. 149- o. és Müller: i. m. 339. o. stb., de Nilles: Kalend. II. 420. o. szerint ismeretlen. Vagy Notker a szerző, (+ 911) Utolsó előtti verse hajdan ez volt: „Credendum est magis Mariae veraci, quam Judaeorum turbae fallaci”.
[23] Nilles: Kalend. II. 310.; Mihályfi: i. m. 148. o. stb.
[24] „Ne cselekedjetek úgy, mint sok keresztény, kik a böjt végével mintha rabságból szabadultak volna ki, minden hiedelem nélkül sietnek az asztalhoz: mintha minden törekvésük az volna, hogy azon lelki hasznot, melyet a böjttől és általa nyertek, a mértékletlenség áltat minél hamarabb elveszítsék." (Hom. 15, ad Antioch. és Hom. 1. de Anna. Szaniszló: I. m. 104. o.)
[25] Kellner: i. m. 68; Thalhofer: i. m. 655; Nilles: i. m. II. 325. stb. Durandus szerint semmi olyat nem szabad e napon enni, ami nincs megáldva. (Rat. div. off. 220.)
[26] „Benedictio ad agnum benedicendum in Pascha” (Muratori: Lit. Rom. Vet. II. 959.)
[27] Juiniégesi sacramentarium. (Franz : Die kirchl. Bened. I. 577. o.)
[28] Silosi Lib. ord.
[29] u. o. 581. o. Már Wallafridus Strabo ( De exord. ct increm. c. 43.) rosszalja, hogy mise alatt az oltárra tették a bárányhúst. (Sőt az egész szokást „zsidó babonának" nevezi l. De reb. eccl. c. 18. — id. Lonovics: i. m. 206. o.) Ezt később meg is tiltották, mégis Photius még ezzel is vádolta a nyugatiakat. (L. Franz : i. m. l. 578. — Micrologus c. 54. — M. L. 151, 1016.)
[30] Gerchard : Vita s. Ulrich c. 23. (id. Thalhofer : i. m. 656. o.)
[31] Nillos : Kalend. II. 326. o.
[32] Egyes népek a tojásról nevezték is el a Húsvétet, mint a magyarok a húsról.
[33] Franz : i. m. I. 591. Ugyanő kimutatja, hogy e keresztény szokás nem függ össze az ősgermán Ostara (tavaszistennő, némelyek szerint innét a német Ostern elnevezés) vagy Donar tiszteletére rendezett tojásjátékokkal, festéssel stb. (u. o. 590. sköv.)
[34] Franz : i. h. ; Nilles : i. m. II. 311.; Lonovics : i. m. 206. o. ; Menzel : Christliche Symbolik, 1855. II. I. 179. stb.
[35] Franz : i. h.
[36] Maltzev szerint. Ugyanő közli, hogy a hagyomány szerint Mária Magdolna nyújtott át egyszer Tiberius császárnak egy tojást e szavakkal : „Krisztus feltámadt”. Nilles erről így nyilatkozik : Historiam credat, qui voluerit ; non ego. (i. m. II. 314.1. j. és 311. o.)
[37] Csak a húsvéti vonatkozást csatolta hozzá a Rit. Rom.
[38] πασχάζειν (Mihályfí: i. m. 170. o.)
[39] Beleth : Explicatio c. 119. (id. Franz : i. m. I. 593. o.)
[40] L. Franz : i. m. I. 248. o.
[41] Mert „introducam vos in terram fluentem lac et mel” — írja Durandus. (Rationale 220. o.)
[42] Thalhofer : i. m. I. 656. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 194-203. old.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/04/01/2018_aprilis_1_husvetvasarnap

Trichinás Szent Tivadar atya

Szent Hildegund     szűz, † 1188       



Szent Teotimusz     püspök és hitvalló, † ~410       


Trichinás Szent Tivadar atya

Tivadar atya Konstantinápolyban született. Szülei gazdag emberek voltak. Korán elhagyta szülei házát, Thrákiába ment és egy puszta helyen remete eletet_élt. Vezeklő szőrövet: trichinát hordott, ezzel is sanyargatta testét. Innen van mellékneve is. Életében önmegtagadásban, alázatosságban, hosszútűrésben tűnt ki. Istentől megkapta a hatalmat a gonoszlelkek felett. Sok csodát tett az emberekért. Sírjából halála után jóillatú gyógyító olaj fakadt. Életének vége teljesen ismeretlen. Feltételezik, hogy a IV. és IX. század között hunyt el.


Szent Zita     szűz, † 1278      

Szent Anasztáz atya - Sinaita Szent Anasztáz pátriárka - URBÍNOI BOLDOG BENEDEK kapucinus

Montepulciánói Szent Ágnes     szűz, † 1317       



Szent Anasztáz atya

Szentünket gyermekkorától Isten félelmében és szeretetében nevelték. Elérve a felnőttkort, szerzetessé kívánt lenni. Ezért a Sínai hegyre ment Lépcsős szent János atyához. János atya halála után őt választották meg a Sínai hegy főnökévé. Anasztáz atya nem mindig tartózkodott a hegyen. A tiszta hit utáni lángoló buzgósága vitte őt Egyiptomba, Arábiába, Szíriába, azzal a vággyal, hogy leleplezze és az igaz hitre vezesse vissza az akefaléták, eutichiánus eretnekségektől felkavart keresztény egyházat. Késő öregségben halt meg 686-ban.


Sinaita Szent Anasztáz pátriárka

Anasztáz a Sínai hegyen élt szerzetesként. Innen választották meg 56l-ben Antiochia pátriárkájává. Innen van a neve. Hivatásában nagy buzgósággal harcolt a monofizita tévtanítás ellen. A tévtanítók mindent elkövettek, hogy a pátriárkát saját oldalukra állítsák, de nem értek célt. Anasztáz körlevelekben, tanításokban hívta fel a rábízottakat, hogy a tévtanítástól óvakodjanak. Az ellenség hajtogatására Jusztin császár elítélte, hogy eltékozolja az egyházi vagyont, ezért száműzetésbe küldte, utóda: szent Gergely a fáráni laura elöljárója 23 évig kormányozta helyette az egyházat, ő is kitűnt jótéteményeivel. Ellenségei házasságtöréssel vádolták meg, de a zsinat felmentette. 596-ban bekövetkezett halála után Anasztáz pátriárkát visszahívták Antiochiába, és ő békében hunyt el 599-ben vagy 60l-ben.


URBÍNOI BOLDOG BENEDEK kapucinus (1560-1625)
Marche* tartomány Urbino nevu városában született 1560-ban nemesi családból. Anyja halálos ágyánál a hatéves fiú a Szuzanya pártfogásába ajánlotta. Egész élete folyamán tapasztalta mennyei édesanyja jóságos segítségét. Tanulmányait Perugiában és Páduában végezte. Imája bevilágít lelkületébe: „Adj Uram tudományt, mely megtanít megismerni Téged, és add kegyelmedet, hogy szeresselek. Mert csak azért akarlak megismerni, hogy szeresselek.” 22 évesen, megszerezve a filozófiai és jogi doktorátust, fényes karriert futhatott volna be, ehelyett belépett a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt el akarták küldeni. De Benedek az Isten Anyjához fordult, s az o közbenjárására egészsége úgy megjavult, hogy népmissziók tartására is tudott vállalkozni. Néhány évig Brindisi Szent Lorinc társa volt annak németországi és csehországi útjain, majd Itáliában hirdette Isten igéjét, többször volt házfonök is. Önmegtagadó életmód, az ima és szegénység szelleme jellemezte. Az igehirdetésben buzgóságra és egyszeruségre törekedett. Idos korában is megtörtént, hogy amikor a karimánál hibát ejtett, hibájáért bocsánatot kért. Mondták neki, hogy ez csak a novíciusoknál szokás. Mire o azt felelte: Igen, én még novícius vagyok erényekben. Utolsó éveiben eloszeretettel prédikált a falusiaknak és oktatta a hit elemeire a gyermekeket. Miután Istent 40 évig nagy tökéletességgel szolgálta, Fossombroneban* halt meg 65 éves korában. IX. Piusz avatta boldoggá 1867-ben.
Részlet a kapucinusok elso Konstituciójából:
„Isten igéjének hirdetése Krisztus példája szerint, egyike az Isten egyházában létezo legnagyszerubb feladatoknak. Foleg ettol függ a világ üdvössége. Azért ezt a szolgálatot nem kell olyanra bízni, aki nem szent és példás életu, nincs világos és érett ítéloképessége, szilárd és tüzes akaratereje. A tudomány és ékesszólás ugyanis szeretet nélkül nem épít, sot gyakran rombol.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Benedeket naggyá tetted a kereszt iránti forró szeretetben és az Ige szolgálatában. Add meg nekünk, hogy kövessük példáját: jámborul, igazként és józanul élve ebben a világban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Nagyszombat - Sabbatum Sanctum, vagy Vigilia Paschae (I. oszt. duplex) Stációs templom: Lateráni Szent János bazilika

nagyszombat17.jpgA sötét-zsolozsma első zsoltára, a 4. zsoltár mintegy a sírban fekvő Üdvözítő beszéde gyanánt hat reánk, mert ő némasága mellett is hangos tanulságul szolgál az emberiségnek.

Mit ér minden földi dicsőség, érdemes-e háborúskodni a világ javaiért, mikor mindez csak hiúság. Az igazságért áldozatot kell hozni és akkor fogjuk mi is a Krisztus Urunk által hirdetett békét élvezhetni. A 14. zsoltár röviden elsorolja, hogy kik azok, akik majd az Úr hajlékában helyet fognak találni és akik ővele együtt fognak majd az örök nyugalomban részesülni. Végül a 15. zsoltár azt a gondolatot fejezi ki, hogy Isten az ő híveit szenvedésekkel kipróbálja ugyan, de a romlástól megóvja. Itt az Úr föltámadására kell már vonatkoztatni.

Amivel az I. Noct. végződött, azzal kezdődik a második. Az Üdvözítő legyőzte a halált és szenvedése árán megváltotta a világot. A 23. zsoltár a pokol tornácába immár isteni dicsőségében bevonuló Fiúistent juttatja eszünkbe. Az erre következő 26. zsoltárt vagy az Úr Jézus bizalmának kifejezése gyanánt foghatjuk fel, vagy helyesebben a pokol tornácából megszabadult jámbor lelkek hálaénekének. Ugyanezt folytatja a 29. zsoltár, amelyben már a Megváltó föltámadását sejtető mondások is előfordulnak.

Az 53. zsoltárt a föltámadás által ellenségein diadalmaskodó Üdvözítő helyett mondja az egyház. Ugyanezt a gondolatot szolgálja a 75. zsoltár is e helyen : a halál pihenése után, melyre a gonoszok az isteni Megváltót kárhoztatták, föl fog Ő támadni és majdan ítélkezni fog bírái fölött. Azután éppúgy mint Nagycsütörtökön, ma is egy szomorú akkorddal zárul a Matutinum: az Üdvözítő sebekkel átlyuggatott holtteste még a sírban fekszik. Ezt a gyászos emlékezést fejezi ki a 87. zsoltár.

A bűnbánó 50. zsoltár után a mai Laudes hangulata már teljesen a föltámadás hatása alatt áll. A 91. és 63. zsoltárok után — amelyekben az ellenségek cseleitől és támadásaitól megszabaduló és a szenvedések után megdicsőülő Istenember imádsága jut kifejezésre — Ezechiás hálaéneke következik, mellyel ez a király a haláltól való megmentését köszönte meg Istennek. Az alkalmazás kézenfekvő. Ezután a rövid, de hatalmas erejű 150. zsoltárral, a Mindenható nagyságainak magasztalásával zárul Nagyszombat Laudese.

Nagyszombaton az Úr teste a sírban nyugodott, lelke pedig leszállott a pokol tornácába és megvitte az ott levő igazaknak az ördögi rabságból való szabadulást. Ennek a napnak régebben nem volt és tulajdonképpen, ma sincsen liturgiája, mert a mostani szertartások már tényleg Húsvétra vonatkoznak.[1] Kezdetben valóban a Nagyszombatról Húsvétra virradó éjjel végezték ezeket,[2] amit még mai szövegük is több helyen elárul, amint látni fogjuk. Mindezek a szertartások a keresztségre vonatkoznak, melynek ünnepélyes kiszolgáltatása a régi egyházban a feltámadás éjjeléhez és Pünkösd virrasztásához (vigília) volt kötve.[3] Mikor az éjjeli virrasztásokat kezdték kiküszöbölni, akkor ezeket a szertartásokat is a többi vigíliához hasonlóan az ünnepet megelőző napra tették át. Így Húsvét vigíliáját már a VIII. században Nagyszombat délután tartották meg,[4] míg végül a XVI. században reggelre került.[5] (1951/1955-től éjjel van – szerk. megj.)

E nap szertartásaiban már enyhíti a szomorúságot a föltámadás közeledtének tudata. A tűzszentelésnél még violaszínben jelenik meg a papság, de a húsvéti örömének alatt már fehér dalmatikát olt magára a szerpap. A leckék, könyörgések és a keresztvízszentelés violaszínű ruhákkal megy végbe, de a Szentmisén ismét az örvendező fehér színű ruhák tűnnek föl és hosszú némaság után fölhangzik újra az Alleluja : örvendezzünk![6] a „Dicsőség a magasságban énekére pedig megszólal az orgona és megkondulnak ismét a Nagycsütörtökön elnémult harangok.[7]

I. TŰZSZENTELÉS.

A szertartások a tűzszenteléssel kezdődnek. Az egyház megszenteli mindazt, amire különösen a szent istentiszteleti ténykedéseknél szükség van. Mivel pedig a Nagyhét három utolsó napján a gyász kifejezésére el szokták oltani a gyertyákat és lámpákat a templomban, azért azok örvendetes föllángolása előtt, mely az Úr föltámadásakor fog bekövetkezni, alkalmasnak látszott a tüzet is megszentelni. Mint annyi sok szép szertartásnak, ennek is a nyomát Galliában találjuk,[8] ahol már Amalarius metzi diakónus (IX. század) az előbb elmondott okát adja az „új tűz megáldásának”. Mások más okát keresik e szertartásnak. Így pl. a régi kivilágítás emlékét látják benne, melyet a keresztelendők fölvonulása alkalmával már N. Konstantin császár elrendelt.[9]

A keresztelendők régi neve: illuminandi ( = megvilágositandók) is alkalmul szolgálhatott arra, hogy épp e napon történjék a tűzszentelés.[10] Mindenesetre a tűz nagyon alkalmas szimbóluma a halálnak és a föltámadásnak : elalszik, de újra meg lehet gyújtani.[11] Jelképezi azonkívül az Úr tanítását is : a kovakő, melyből a tüzet ki kell ütni, Krisztus, a tűz, melyet kiütnek belőle, a Szentlélek jelképe.[12] Rómában csak később honosodott meg a tűzszentelés, de már Sz. Bonifác idejében, azaz 751 táján, Zakariás pápa így írja le a római szokást a tüzet illetőleg : Nagycsütörtökön meggyújtottak három olajjal telt nagy lámpát és azokat félretették a templom egy elrejtett helyére, Nagyszombaton azután ezekből gyújtotta meg a pap a templom többi gyertyáit. Németországban ez nem volt szokás, ott abban az időben gyűjtőlencsével gyűjtve össze a napsugarakat keltették lángra az új tüzet.[13] A római tűzszentelés a Gelasianum tanúsága szerint egy századdal később már Nagypénteken történt.[14] Mindent egybevetve azt kell megállapítani, hogy a tűzszentelés Rómában a IX. század végén vagy a X. elején honosult meg, de Nagycsütörtökön — és csak 1200 körül találjuk meg először a nagyszombatit, mégpedig legnagyobbrészt már a mai imádságokkal.[15]

A XI. században jelenik meg e szertartás Németországban is, ahol szintén e két napon találkozunk vele, de itt a nagycsütörtöki szentelés a szombati mellett a XV. századig fönnmaradt.

Nagyon népszerű szentelmény volt ez. A házakban is eloltottak ez alkalommal minden tüzet és a szentelt tűzzel meggyújtott fával élesztették újra. Hamuját jégkár és rovarok ellen szétszórták a mezőn. Néhol — hazánkban[16] is — egy bábut is beledobtak a tűzbe, ami vagy Júdást jelezte, vagy az Ostermannt.[17]

A mai tűzszentelés három könyörgésből áll. A templom bejárata előtt gyújtják meg kovakőből a tüzet, amelyhez violaszínű vecsernyepalástban járul a pap.

Ezután a húsvéti gyertyába tűzendő öt tömjénszem megáldása következik egy különös könyörgés keretében, mely részben a tömjénre, részben a tűzre és gyertyára vonatkozik. Ennek az a magyarázata, hogy ez az imádság eredetileg teljesen a húsvéti gyertyaszenteléshez tartozott,[18] de később, mikor a tömjén neve „incensum” lett, félreértették az elején előforduló kifejezést: „super hunc incensum” (t. i. erre a meggyújtott gyertyára) és a tömjénszentelésre vonatkoztatva „super hoc incensum”-ot csináltak belőle,[19] míg a gyertyaszentelés formája az „Exultet” lett. Az öt tömjénszem jelzi a Krisztus Urunkat szimbolizáló húsvéti gyertyán az üdvözítő öt szent sebét és azokat az illatszereket, melyekkel bebalzsamozták Jézust.[20]

II. BEVONULÁS.

A szerpap most fehér dalmatikát ölt magára és kezébe vesz egy vesszőt (arundo), melynek végére három gyertya van erősítve, így indul meg a menet be a templomba. Útközben háromszor mind emelkedettebb hangon énekelvén : „Krisztus világossága” F. „Hála Istennek", — a szerpap térdhajtás mellett egyenként meggyújtja a vesszőn levő gyertyákat a szentelt tűzből. Ez a szertartás, mely a XIII. században keletkezett,[21] szinten jelképes értelmű. A vessző jelzi Krisztus emberségét, mely meghajolt a szenvedésben, de a föltámadásban visszaegyenesedett, a három gyertya (Szentháromság[22]) pedig az Istensége, mely nem mindjárt ragyogott föl teljes fényében, hanem csak lassanként.[23]

III. HÚSVÉTI ÖRÖMÉNEK ÉS GYERTYAFELAJÁNLÁS.

Ezen ünnepélyes bevonulás után a szerpap áldást kér a paptól, mint evangélium előtt szokás és megtömjénezvén a misekönyvet elénekli a húsvéti öröméneket (Praeconium paschale), miközben fölajánlja a húsvéti gyertyát.[24] Már sz. Ágoston is írt „laus cerei”-t, ami alighanem a húsvéti gyertyára vonatkozott,[25] Sz. Jeromos is tanúskodik róla,[26] hogy 384-ben Felsőitáliában már megvolt helyenként ez a szertartás, de ugyan őtőle azt is megtudjuk, hogy Rómában az ő idejében még nem volt. Ennodius páviai szerpap (+ 521-ben mint püspök) két „benedictio cerei”-t is írt, melyek gondolatmenete megegyezik a maival.[27] A Liber Pontificalis szerint Zozimus pápa (417—418) engedte meg,[28] de annyi bizonyos, hogy Rómában a Szent Péter-bazilikában a IX. században még nem volt gyertyaszentelés, azonban a X.-ben mar igen.[29] Nápolyban 770-ben már „régi szokás” a húsvéti gyertya[30] és ugyancsak, a VIII. században már a Gelasianum arról tanúskodik, hogy Galliában is megvolt e szertartás.[31] Spanyolországban még előbb, talán már a IV. vagy V. században is ismeretes volt,[32] de csak a 633.-i IV. toledoi zsinat 9. can. után lett általánossá.[33] Az „Exultet” először a VII. századi gallikán liturgikus könyvekben található föl.[34] Kezdetben Sz. Ágostont tekintették szerzőjének és a X. századi poitiersi pontificale szerint Sz. Jeromos javította volna. Sőt Honorius és Durandus szerint Sz. Ambrus a szerzője.[35] Tényleg csak annyit lehet megállapítani, hogy felsőolaszországi vagy gall eredetű.[36]

Mielőtt az Exultet fordítására áttérnénk, még meg kell jegyeznünk, hogy a húsvéti gyertya az egyházi szimbolika szerint az Üdvözítőt jelképezi, aki Húsvétkor halottaiból föltámadott.[37] Innét van, hogy igen fel szokták díszíteni ezt a gyertyát,[38] melynek már nagy méretei is mutatják, hogy a rendesnél nagyobb és ünnepélyesebb célt szolgál.[39] A szerpap a húsvéti öröméneket a rendes Praefationál sokkal ünnepélyesebb dallamban is énekli, mely a műértők szerint a régi egyházi zenének igazi mesterműve.[40]

Örvendezzenek immár a mennynek angyali seregei, örvendezzenek az isteni titkok és ily nagy Király diadala miatt harsanjon meg az üdvösség kürtje. Örüljön a föld is, melyet ily fényesség sugarai ragyognak tele és az örök Király fényétől meg világítva érezze, hogy az egész világról elmúlott a sötétség. Örüljön az egyház is, a mi anyánk, melyet ily nagy világosság fényessége díszített föl és a népek nagy rivalgásától visszhangozzék ez a terem. Azért kérlek benneteket szeretett testvéreim, kik mellettem álltok, hogy e szent világosság ily csodás fénye miatt velem együtt a mindenható Isten irgalmáért esedezzetek. Hogy aki engem érdemeimen kívül a leviták sorába fölvenni méltóztatott, az belém öntvén az ő világosságának fényét, képessé tegyen ennek a gyertyának dicséretét elzengeni. A mi Urunk Jézus Krisztus, az ő Fia által, aki vele él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten

V. Mindörökkön örökké. F. Ámen.
V. Az Úr legyen veletek. F. És a te lelkeddel.
V. Föl a szívekkel. F. Emeljük az Úrhoz.
V. Adjunk hálát a mi Urunknak Istenünknek.
F. Méltó és igazságos.

Valóban méltó és igazságos a láthatatlan Istent, a mindenható Atyát és az ő egyszülött Fiát, a mi Urunk Jézus Krisztust, szívünk és lelkünk egész hevével és a szó erejével zengvén megdicsőíteni. Aki helyettünk az örök Atyának megfizette Ádám tartozását és a régi vétek büntetését szent vérével eltörölte. Mert ezek a húsvéti ünnepek, melyek alkalmával azt az igaz Bárányt megölték, kinek vére által a hívek ajtófélfái megszenteltettek. Ez az az éj, melyen egykor a mi Atyáinkat, Izrael fiait, kivezetvén Egyiptomból, a Vörös-tengeren száraz lábbal átkelni rendelted. Ez tehát az az éj, mely a bűnök sötétségét a tűzoszlop világosságával megtisztította. Ez az az éj, mely ma az egész földön a Krisztusban hívőket, a világ bűneitől és a bűnök homályától elválasztva, visszaadja a kegyelemnek és egyesíti a szentséggel. Ez az az éj, melyben lerontva a halál bilincseit Krisztus a pokolból győzelmesen fölszállott. Mert semmit sem használt volna születnünk, ha meg nem váltattunk volna. Ó, mily csodálatosan megbecsült bennünket a te irgalmasságod, mely körülvesz ! Ó, mily megbecsülhetetlen nagysága a szeretetnek, szolgád megváltására Fiadat adtad oda ! Ó, bizonyára szükséges volt Ádám vétke, melyet Krisztus halála eltörölt ! Ó, boldog vétek, mely ily nagy és magasztos Megváltót érdemelt ![41] Ó, valóban boldog éj, mely egyedül volt méltó megtudni az időt és órát, melyben Krisztus a halálból föltámadott! Ez az az éj, melyről írva vagyon : „És az éj világossá lesz mint a nappal: És az éj az én világosságom az én gyönyörűségemben". Tehát ennek az éjnek megszentelése elűzi a vétkeket, lemossa a bűnöket, visszaadja a bukottnak ártatlanságát és a szomorúnak vígságát. Elűzi a gyűlölködést, kieszközli az egyetértést és megtöri a zsarnokságot.

Itt szúrja bele a szerpap a gyertyába keresztalakban az öt tömjénszemet.[42]

Fogadd tehát, szentséges mennyei Atyánk, ezért az éjért hála gyanánt ezt a gyertyát esti áldozatul, melyet neked ennek a viaszgyertyának ünnepélyes felajánlásával a méhek munkájából szolgái keze által ad az Anyaszentegyház. Immár ismerjük ennek az oszlopnak dicséretét, melyet Isten tiszteletere a fénylő tűz meggyújt.

arundo.jpgItt a szerpap a háromágú gyertyatartó egyik gyertyájával meggyújtja a húsvéti gyertyát.[43]

Melynek fénye bar mindenfele eloszlik, mégis világossága kölcsönzésének kárát nem ismeri. Mert az olvadó viasz táplálja, melyet ez értékes világító anyagává a méhecske alkotott.[44]

Itt meggyújtják a templom lámpáit is.

Ó, valóban boldog éj, mely kifosztotta az egyiptomiakat és gazdagította a zsidókat.[45] Éj, melyben a földiek a mennyeiekkel, az emberi az istenivel összekapcsolódik. Kérünk tehát, Uram, hogy ez a neved tiszteletére megszentelt gyertya ez éj sötétségének eloszlatására állandóan fönnmaradjon. És kellemes illatáldozat gyanánt a magasságbeli világosságokkal egyesüljön. Lángjait meglássa a hajnalcsillag, az a hajnalcsillag, amelyik soha le nem nyugszik. Az, aki visszatérvén a pokol tornácából az emberi nemnek világosságára fölragyogott.[46] Kérünk tehát téged, Uram, hogy minket, a te szolgáidat és az egész papságot, valamint az ájtatos népet, meg Szentatyánkat ... pápát és főpásztorunkat ... (...) békés időket engedve e húsvéti örömökben hatalmas segítségeddel vezetni, kormányozni és fönntartani méltóztassál. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten mindörökkön örökké. F. Amen.

IV. 12. PRÓFÉCIA = JÖVENDÖLÉS.

A húsvéti örömének végeztével ismét violaszínű ruhát ölt a szerpap is és a tizenkét prófécia olvasása következik, melyeknek célja volt régen egyszer röviden a keresztelendők elé tárni, hogy mit tett Isten az ő üdvükért. Az első római ordók szerint ezeket görögül olvasták,[47] és csak a XIV. meg a XV. ordo bízza a pápa tetszésére, hogy csak latinul is olvastathatja.[48] Számuk helyenként változó volt[49] és olvasásuk módja legősibb formája a római egyház éjjeli istentiszteletének abból az időből, amikor még az antiphonális éneklés ismeretlen volt.[50]

Minden szentírási részlet után a szerpap fölszólítása : „Hajtsunk térdet”. F. „Keljetek föl”. — következik[51] és azután egy könyörgés, mely megfelel az olvasott prófécia tartalmának. A negyedik, nyolcadik és tizenegyedik után pedig Tractust is énekel a kar, melyekben Isten jótéteményeit dicsőíti, amiket a hívek védelmére és áldására cselekedett.[52]

I. prófécia. Gen. l, 1-2, 2. (A világ és az első ember alkotása)
II. prófécia. Gen. 5, 31-6, 22. 7, 6, 11-14. 18-8. 21. {A vízözön)
III. prófécia. Gen. 22, 1-19. (Izsák föláldozása és Isten ígérete)
IV. prófécia. Exod. 14, 24-15, 1. (Az egyiptomi sereg pusztulása)
Tractus. Exod. 15, 1-3. (A zsidók hálaéneke.)
V. prófécia, Iz. 54, 17-55, 11. (Mindenkit hív az igaz Istenhez)
VI. prófécia. Bar. 3, 9-38. (Az igaz bölcsesség és annak áldása)[53]
VII. prófécia. Ez. 37, l-14.(Csontokkal telt mezőt Isten föltámaszt)[54]
VIII. prófécia, Iz. 4,1-6. (Izrael bűnhődése után öröm : az Üdvözítő jön)
Tractus. Iz. 5, 1. 2, (Izrael az Úr szőlőkertje)
IX. prófécia. Exod. 12, 1-11. (A húsvéti bárány = Krisztus előképe)
X. prófécia. Jónás 3, 1-10. (Ninive város megtérése.)
XI. prófécia. Deut. 31, 22-30. (Mózes búcsúbeszéde : ne lázongjatok !)
Tractus. Deut. 32, l-4. (Mózes éneke.)
XII. prófécia. Dán. 3, l-24. (Nabukodnozor aranybálványa, a három ifjú nem imádja, sértetlenül maradnak a kemencében)

V. KERESZTVÍZSZENTELÉS.

A pap violaszín vecsernyepalástot ölt és a kereszt meg a húsvéti gyertya előlvitele mellett megindul a körmenet a keresztkúthoz, mialatt a kar a következő Tractust énekli:

Tractus.. Zsolt. 41, 2-4. Mint a szarvas vágyódik a vizek forrásaihoz, úgy vágyódik az én lelkem tehozzád, Istenem. Szomjazza az én lelkem az élő Istent, mikor fogok eljutni és megjelenni Isten színe előtt? Könnyűim voltak kenyerem éjjel és nappal, mikor mondták nekem naponként: Hol van a te Istened?[55]

V. Az Úr legyen veletek. F. És a te lelkeddel.

Oratio. Mindenható örök Isten, tekints kegyesen újjászülető néped ájtatosságára, mely mint a szarvas keresi a te vizeidnek forrását és engedd kegyesen, hogy a hitnek szomjúsága a keresztség szentsége által lelkét és testét megszentelje. A mi Urunk...

Ezután következik a keresztvízszentelés. A mai formula majdnem szó-szerint benne van a Gelasianumban,[56] de a keresztvízszentelésnek eddig ismert legrégibb szövege már a IV. századból való.[57] Azonban a keresztséghez használt víz megszentelésére vonatkozólag már a II. századból is vannak adataink,[58] azután pedig mind sűrűbben említik az egyházi írók ezt a szertartást.[59] Hogy az egyház miért választotta a keresztség kiszolgáltatása és ezzel összefüggésben a keresztvíz szentelése napjának épp a Nagyszombatot, annak okát Durandus nagyon helyesen abban látja, hogy a keresztség részint az Úr szenvedéséből (bűnöktől való megtisztulás), részint föltámadásából meríti erejét (a kegyelem megújítása), azért szolgáltatják ki Nagypéntek és Húsvétvasárnap között.[60]

A szentelés egy Praefatio keretében történik, melyet megelőz egy könyörgés: Isten segítségével nyerjék el a keresztelendők a keresztség kegyelmét:

V. Mindörökkön örökké. F. Amen.
V. Az Úr legyen veletek. F. És a te lelkeddel.
V. Föl a szívekkel. F. Emeljük az Úrhoz.
V. Adjunk hálát a mi Urunknak Istenünknek. F. Méltó és igazságos. Valóban méltó és igazságos, méltányos és üdvös, hogy mi neked mindig és mindenhol hálát adjunk, szent Urunk, mindenható Atya, örök Isten. Aki láthatatlan hatalmaddal csodálatosan eszközlöd szentségeidnek hatását és bár mi ily nagy titkok elnyerésére méltatlanok vagyunk, te mégsem hagyván el kegyelmed adományait, a mi kérésünkre is kegyesen hallgatsz Isten, kinek Lelke a világ kezdetén a vizek fölött lebegett, hogy már akkor is elnyerje a víz a szentelés erejét. Isten, ki a gonosz világ bűneit a vízzel lemosván az újjászületés módját éppen a vízözön kiárasztásával jelölted meg: hogy egy és ugyanannak az elemnek titka legyen mind a bűnök vége, mind az erények forrása. Tekints, Uram, egyházadra és szaporítsd benne az újjászületéseket, aki kegyelmed bőséges áradatával örvendezteted meg városodat és a keresztkutat megnyitod az egész földkerekségen a nemzetek megújítására, hogy a te fölséged rendeletéből magába fogadja Egyszülötted kegyelmét a Szentlélektől.

Itt a pap kezével keresztalakban szétválasztja a vizet.[61]

Aki ezt a vizet, mely az emberek újjászületésére készíttetett, titkos hatalmának hozzáadása által megtermékenyíti, hogy megszentelést foganván és az isteni forrás szeplőtelen méhéből új lénnyé születvén mennyei nemzetségnek adjon életet. És mindazokat, akiket akár nemük a testben, akár koruk megkülönböztet az időben, a kegyelem-anya egy gyermekségre szülje. Messze távozzék tehát el innét, Uram, a te parancsodra minden tisztátalan lélek, távolodjék el az ördögi cselszövésnek minden gonoszsága. Ne legyen itt helye az ellenséges hatalom beleavatkozásának, ne vethessen cselt körüle, ne lopódzhassék bele titokban, ne ronthassa meg fertőjével.

Kezével érinti a vizet.[62]

Legyen ment ez a szent és ártatlan teremtmény az ellenség minden támadásától és tisztuljon meg minden gonoszság eltávozásával. Legyen élő forrás, megújító víz, tisztító áradat, hogy mindazok, akik ez üdvhozó fürdőben meg fognak mosdani, a Szentlélek működése által a tökéletes megtisztulás kegyelmét elnyerhessék. Azért meg + áldalak téged, vízteremtmény, az élő Isten által, az igaz + Isten által, a szent + Isten által, Isten által, ki téged az ő szavával kezdetben elválasztott a szárazföldtől, kinek Lelke fölötted lebegett.

Kezével szétválasztván a vizet, a négy égtáj felé hint belőle[63] mondván:

Aki téged a paradicsom forrásából eredeztetett és a négy folyammal az egész földet megöntöztette. Aki téged, mikor a sivatagban keserű voltál, kellemessé és így ihatóvá tett és a szomjazó nép számára a sziklából előhozott. Meg + áldalak téged Jézus Krisztus, az ő egy Fia a mi Urunk által is, aki téged a galileai Kánában csodajel gyanánt hatalmával borrá változtatott. Aki lábaival járt fölötted és akit a Jordánban János tebenned megkeresztelt. Ki téged vérével együtt oldalából kifolyatott és tanítványainak parancsolá, hogy a hívők tebenned megkereszteltessenek, mondván: „Menjetek, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Megváltoztatva a hangot így folytatja: Ezt a parancsot megtartván, mindenható Isten, légy kegyesen segítségünkre és jóságosán sugalmazz. Háromszor keresztalakban a vízbe lehel.[64] Áldd meg szájaddal ezt az egyszerű vizet, hogy a természetes tisztuláson kívül, melyet a test mosása által lehet vele elérni, a lelkek megtisztítására is hatásossá legyen. Ezután a húsvéti gyertyát belemártva a vízbe énekli: Szálljon le e kútfő teljességébe a Szentlélek ereje. Kihúzza a gyertyát, majd mélyebben belemártva emelkedettebb hangon énekli ugyanazt: Szálljon le... és így harmadszor is.[65] Azután Ψ alakban[66] háromszor rálehelvén a vízre, így folytatja az éneket: És ennek a víznek egész lényegét termékenyítse meg a megújítás erejével. Itt kiveszik a húsvéti gyertyát a vízből. Itt pusztuljanak el mindenki bűnének szennyei, itt tisztuljon meg a te hasonlóságodra teremtett és az ő eredetének tiszteletére megjavított természet minden régi rútságától, hogy minden ember, aki a megújulásnak ezt a szentségét fölveszi, az igazi ártatlanság új gyermekségére újjászülessék. Mondja: A. mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki el fog jönni ítélni eleveneket és holtakat és a világot a tűz által. F. Amen. A segédkezők egyike meghinti a népet vízzel[67] és merít a keresztkútból a házak meghintésére is.[68] Azután a szentelő pap a keresztelendők olajából önt keresztalakban egy keveset a vízbe e szavak kíséretében:

Szenteltessék és termékenyíttessék meg e forrás az üdvösség olajával a belőle újjászületők számára az örök életre. F. Amen.

Azután ugyanígy a krizmából[69] is mondván:

A mi Urunk Jézus Krisztus és a vigasztaló Szentlélek krizmájának beleöntése történjék meg a Szentháromság nevében. F. Amen.

Végül egyszerre öntvén olajat és krizmát ezeket mondja:

A megszentelés krizmájának, a megkenés olajának és a keresztvíznek összevegyítése történjék hasonlóképpen az Atyá + nak és Fiú + nak és Szent + léleknek nevében. F. Amen.

Ezután összekeveri kezével a vizet és a beleöntött olajakat és meghinti a keresztkutat.

Ezzel a keresztvízszentelés be is fejeződött és ha vannak keresztelendők, azokat most mindjárt meg is lehet keresztelni. Tulajdonképen egy a mai szertartás tetőpontja, mert hiszen az Üdvözítő keresztáldozatát e szentség alkalmazza az egyes hívő lelkekre. Azért ha volna keresztelendő e napon, akkor okvetlenül a szertartásnak ezen részénél kell megkeresztelni.[70] Ennek végeztével[71] az őskeresztény korban az újonnan kereszteltek ragyogó fehér ruhákban, égő gyertyákkal a kezükben vonultak a papsággal együtt a keresztelési kápolnából a templomba, aminek örömére — mint láttuk — Nagy Konstantin az utcákat kivilágíttatta és alamizsnát osztatott a szegényeknek.

VI. MINDENSZENTEK LITÁNIÁJA.

Az oltárhoz érve[72] a papság arcraborul és a karral váltakozva a Mindenszentek litániáját éneklik, melyet a hívek is térdenállva mondanak a következő évben megkeresztelendőkért.[73] Mikor a litánia e könyörgéséhez érnek: „Mi bűnösök: Kérünk téged, hallgass meg minket!” — akkor a papság bemegy a sekrestyébe és

VII. SZENTMISE.

a Szentmiséhez — a húsvéti öröm kifejezésére[74] — fehér színbe öltözvén tér vissza az oltárhoz, mialatt a kar elérvén a litánia végére 3—3-szor ünnepélyesen énekli a Kyriet „Uram, irgalmazz nekünk; Krisztus, kegyelmezz nekünk; Uram, irgalmazz nekünk”. E közben a pap elmondja a lépcsőimát, azután megcsókolván és megtömjénezvén az oltárt intonálja az angyali éneket[75] (Gloria) „Dicsőség a magasságban Istennek ...” mire az orgona diadalmas zenéje és a harangok zúgása fejezi ki az egyháznak az Üdvözítő dicsőséges föltámadása fölött érzett örömét. Az Oratio és a Szentlecke[76] a lélekben való megújulás és a Krisztushoz való emelkedés szükségességére figyelmeztet.

Lectio befejeztével a pap kezdi[77] és az énekkar feleli háromszor mindig emelkedettebb hangon az Alleluját. Majd rögtön ezután „Valljátok meg az Urat, mert jó ő, mert örökkévaló az ő irgalmassága”[78] karverssel a 116. zsoltárt éneklik Tractus gyanánt.[79]

A föltámadásról szóló evangélium[80] olvasására csak tömjént visz a papság, de gyertyákat nem. Ennek az az oka, hogy régen ez alkalommal minden neophyta kezében ott volt a keresztségnél kapott égő gyertya, az ambon mellett pedig, ahonnét a szerpap az evangéliumot olvasta, ott égett a húsvéti gyertya, tehát úgyis elég világosság lévén, szokássá vált a mostan dívó gyakorlat.[81] Az újabb (1014) eredetű Credo természetesen nincs a mai misében,[82] úgyszintén az Offertorium, békecsók és Agnus Dei is elmarad.[83] A Communio és Postcommunio helyébe lép a Vecsernye, mely igen rövid.[84] Hármas Alleluja karverssel elénekli a kar a 116. zsoltárt, majd a Magnificat következik a „Vespere autem Sabbati...” antiphonával, mialatt a pap mint rendes vecsernyén megtömjénezi az oltárt. „Öntsd belénk, Uram, a te szeretetednek szellemét, hogy kiket húsvéti szentségeiddel eltöltöttél, a te kegyeletedben egyesítsd” — könyörgés[85] után kettős Allelujás”Ite missa est.” fejezi be rendes szertartások kíséretében a Szentmisét — „hogy a hívek az Úr házából magukkal honvigyék azon magasztos éneket, mellyel a keresztény világ a Jézus föltámadása fölötti örömét tizenkilenc század óta hirdeti s melyet Sz. Jeromos szerint[86] hajdan a hívek még mezei munkájok közben is hangoztattak” — olvassuk Lonovicsnál.[87] Ezért szoktak a hívek egymásnak boldog Alleluját kívánni, ami megfelel a keletiek e napokon szokásos „Krisztus feltámadt” köszöntésének.[88]

Szentmise után nálunk kiteszik a szentsírra az Oltáriszentséget.

HÁZSZENTELÉS.

A plébános vagy valamelyik más pap azután a keresztkútból az olajak belevegyítése előtt merített vízzel a lakóházak szentelésére megy. Karinget és fehér stólát vevén magára, mikor a házba belép Krisztus Urunk szavaival így köszönti annak lakóit: „Békesség e háznak és minden benne lakónak”. — Azután meghintvén szenteltvízzel a házat és lakóit a „Vidi aquam” karverset énekli, majd pedig egy Könyörgésben arra kéri az Istent, hogy „amint a zsidók házait az Egyiptomból való kimenet alkalmával, mert a bárány vérével voltak megkenve, (mely a mi Húsvétunkat jelezte, amikor Krisztus áldoztatott föl) az öldöklő angyaltól megőrizte, úgy méltóztassék elküldeni szent angyalát a mennyből, hogy őrizze, oltalmazza, pártfogolja, látogassa és védje meg ennek a háznak minden lakóját".[89]

Nagyszombat délelőtt kezdve a böjt mindkét parancsa (hústól való megtartóztatás és egyszeri jóllakás) megszűnik. Ezzel a nagyböjt véget ért. A nagyszombati Completorium után, már a húsvéti Szűz Mária karvers hangzik föl: „Regina caeli, laetare, alleluja”.[90]

Oratio. Isten, ki e szentséges éjt Urunk föltámadásának dicsőségével világossá tetted, tartsd fenn családod új sarjadékában a fiúvá fogadás lelkét, melyben részesítetted, hogy testben és lélekben megújulván, neked tisztán szolgálhasson.
_____________________
[1] Így tudja ezt már Durandus is, aki az apostolok elrejtőzésével magyarázza a napi istentisztelet hiányát (Rat. div. off. 207. o.)
[2 ] Az első csillag megjelenése után kezdték. (Nilles: Kalend. II. 270. o.) Sajnos a húsvéti virrasztás részleteit a jeruzsálemi zarándoknő nem írja le, mert „vigilae autem paschales sic fiunt quemadmodum ad nos.” (Peregr. c. 38. Corp. ser. eccl. Lat. 39,90.) De a görögök szintén fényes szertartások között virrasztották át már akkor is az éjjelt. L. Nysszai Sz. Gergely: Or. 4. in s. Pascha (M. Gr. 46, 681.) és Naz. Sz. Gergely: Or. 42. (M. Gr. 36, 623.)
[3] Már a II. században. (Tertullianus: De bapt. c. 19.)
[4] Így Duchesne: i. m. 239. stb; de még Durandus idejében is éjjel voltak néhol a húsvéti szertartások.(i. h.), amint ma is a görögöknél. (A keletiek Húsvétját és az arról szükséges tudnivalókat illetőleg l. Mihályfi: 169. sköv. o., azután Miksa hrg.: Praelectiones ... I. 93. sköv. és Nilles; Kalend. II. 256. sköv. o.)
[5] (Müller); Mihályfi szerint azonban már a IX. vagy X. században. A szent sírra az Oltáriszentséget csak a mise után szokás kitenni (Így írja elő az eszterg. Director. 1918. 50. o.)
[6] Szó szerint „dicsérjük az Istent”, de az egyház használatában az öröm kifejezésére szolgál. Ilyen értelemben használja már a Jelenések könyve is (19. fej.) I, még „Hetvenedvasárnap”.
[7] Régen t. i. ez volt a mise eleje. A nagyszombati misében, általában csak a legrégibb részek vannak még, az újabbak — amint látni fogjuk — elmaradnak.
[8] Duchesne szerint brit vagy ír szokás volt ez, melyet a VIII. századi misszionáriusok hoztak a kontinensre. Ezt a nézetet a Sz. Patrik legendára építi. (Origines ... 240. o.)
[9] Eusebius: Vita Const. 4, 22. így Thalhofer: Handbuch I. 640. o., aki különben megemlíti azt a föltevést is, hogy e szertartás a pogány Wuotan tiszteletére gyújtani szokott tavaszi tüzek elnyomására rendeltetett. (L. még Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 146. o.)
[l0] Így Kellner: Heortologie 64. o.
[11] Duchesne: i. h.
[12] Franz: Die kirchl. Bened. I. 516. o. és már Durandus: Rat. div. off. 209. o.
[13] Epist. Zach. pp. ad Bonif. 87. Id. Thalhofer: Handbuch I.
[14] Gelas. I. 42. (id. Franz: i. m. I. 509. o.)
[15] A X. római ordóban.
[16] Szaniszló: A kath. Anyaszentegyh. ünn. szert. 85. o. Júdás megégetése. „Ez régi közmondás és jelenti, hogy valamint az előbbi esztendőből fönnmaradt szentelt olaj az új szentelt olaj megérkeztével e tűzben megégettetik: úgy lőn Júdás, Krisztus árulója is, a tűznek, mégpedig a kárhozat tüzének boldogtalan prédája”.
[17] Franz: i. m. I. 517. o.
[18] Így még a Gelasianumban.
[19] Először a st. jumiégesi Sacramentariumban (tehát a IX. vagy XI. században) szerepel tömjénszentelő ima gyanánt, a „hoc incensum” a XII. században jelenik meg. Franz: i. m. I. 529.)
[20] Durandus: i. m. 200. és Szaniszló: i. m. 87. o.
[21] Nyoma van ugyan már a XII. római ordóban, de a teljes szertartás csak a XIV.-ben van meg, tehát a XIII. században. (M. L.. 78, 1218.) L. Binterim: Denkw. V. 221. Durandus még nem említi.
[22] Így Szaniszló is: i. m. 87. o.
[23] így Thalhofer: i. m. 641. o.
[24] Ez nem szentelés csak fölajánlás. (Franz: i. m. I. 5-17. és Thalhofer; i. h.) Durandus ebben is mysztikus értelmet keres: a szerpap jelzi a gyöngébb nemet, azért szenteli ő, mert Krisztus is először Mária Magdolnának jelent meg. (Rationale 208. o.) Később is mindenütt szerpap énekelte, csak Ravennában maga a püspök, (Így N. Sz. Gergely: Epist. XI. 20.)
[25] De civ. Dei 15, 22. (M. L. 41, 467.)
[26] Epist. 18. ad Praesidium diac. (Piacensa) (M. L. 30, 182.) ő nem helyesli az ez alkalommal mondott énekeket.
[27] (Corp. ser. eccl. Lat. 6, 415. sköv.)
[28] „Per parrocia concessa licentia cereum benedicendi” (I. 87, 225.) U. i. Amalar: De eccl. off. 1. 17. (M. L. 105, 1033.) és Durandus: Rat. div. off, 208. o.: Zozimus és I. Theodorus pápa.
[29] I. római ordo, M. L. 78, 955. így Franz i. m. I. 526. o., míg Thalhofer szerint a VI. században Rómában már rég szokás volt a gyertyaszentelés, (i. m. 644.)
[30] — egyszer meg is gyúlt itt a templom tőle — (Franz: i.m. 527. o.)
[31] ed. Wilson 80. o. A Gelasianum húsvéti öröménekének gondolatmenete megegyezik Ennodiuséval.
[32] Prudentius M. L. 59, 818.
[33] M. L. 34, 369.
[34] Bobbioi Sacram., Missale Gallic. vetus, Missale Gothicum,
[35] V. ö. a Te Deum hynmusz szerzőjére vonatkozó találgatásokkal.
[36] Franz: i. m. L 533. sköv. o. Alsóitáliában ezt tekercsről énekelték. Amint a szerpap a tekercset forgatta, mindig a szövegnek megfelelő kép fordult a nép felé, mert a képek éppen e célból fordítva voltak rajzolva a szöveg közé. Ilyen pergamenttekercsek még a XIV. és XV. századból is maradtali fönn. (Thalhofer: i. m. 645. o. stb.)
[37] Durandus szerint még azt a tűzoszlopot is eszünkbe juttatja, mely a zsidókat a sivatagban vezette. (Rat. div. off. 209.)
[38] Régen az év ünnepeit is rárótták, vagy pedig egy táblára fölírva ráakasztották. (Nilles: Kalend. II. 270. o.); Durandus szerint Parisban a szenvedés ereklyéit is rátették. (i. h.)
[39] A püspökök szertartáskönyve szerint kiválóan nagy legyen. Hogy mely alkalmakkor kell meggyújtani, arra vonatkozólag l. Mihályfi: i. m. 147. o. Áldozócsütörtök evangélium után el kell oltani, mert ekkor az általa jelképezett üdvözítő fölment a mennybe.
[40] Nickel: Heil. Zeiten II. 268. o. (id. Lonovics: i. m. 180. o.) L. még Braun: Osterprakonium und Osterkerzenweibe. (St. aus. M. L. 56. (1899.) 273. sköv.)
[41] Ezt az első hallásra kissé merésznek tetsző két mondatot — mely pedig csak a szerető szív lángodozásának természetes túlzása, de semmiképpen sem akar theologiai vélemény lenni - a IX. és X. században kihagyták. (Lonovics : i. h. és Franz : i. m. I. 540. o.)
[42] A XII. század óta.
[43] Mint láttuk a háromágú gyertya a Szentháromság syimboluma, míg a húsvéti gyertya Krisztus Urunkat jelképezi azért mondja e meggyújtásról
Szaniszló : „Deum de Deo, lumen de lumine”. (i. m. 87. o.) Régen Poitiersban egy kígyóalakú csőre erősített gyertyával gyújtották meg (rézkígyó). Az örömének e helyén pedig már a XI. század óta történik a meggyújtás, (Franz : i. m. I. 547. o.) .
[44] Régen itt következett a méhek dicsérete, melyet részint dagályossága miatt, részint pedig a benne előforduló physiologiai tévedés miatt később (X. században) kihagytak. A régiek ugyanis a méhet a szüzesség symbólumának tekintették, mert azt gondolták, hogy parthenogenezis által szaporodik a száján keresztül. (Franz : i. m. I. 541. o.)
[45] Ez nem volt rablás az akkori zsidók részéről, hanem jogos kárpótlás az egyiptomiaktól elszenvedett sok igazságtalanságért. {J... Zschokke : H. S. 85. o.)
[46] t. i. az Üdvözítő.
[47] A IV. században Jeruzsálemben Húsvét után nyolc napig tanulták az újonnan kereszteltek a hittitkokat. Ezeket is görögül mondta a püspök és egy presbyter fordította le a hallgatóságnak szír és latin nyelvre. (Peregr. c. 47. Corp. script. eccl. Lat. 39, 99.)
[48] Thalhofer, Handbuch 1.647.
[49] Néhol 14, másutt 24 is. Gelasianumban 10, Gregorianumban csak 7. Már Sz. Ágoston is említi ezeket. (Sermo 2. in Sabb Sancto — id. Lonovics: i. m. 181. o.)
[50] Pachomii vita c. 22. (M. L 73, 243) és Reg. s. Bened. c. 11. (id. Thalhofer.)
[51] Kivéve a 12. után, mert ebben azt olvassuk, hogy Nabukodonozor a bálvány előtt parancsolt térdhajtást.
[52] Müller: Das Kirchenjahr 315.o. Szerinte ez a 12 prófécia az Úr Jézus által tanított új életmód bemutatása. (i. m. 313. sköv. o.)
[53] Így Müller : i. h.
[54] Mint az élettelen csontváz, olyan az emberi lélek Isten kegyelme nélkül. Azonban a Mindenható irgalma a keresztség szentségében új és magasztos életre hívja a bűn által meghalt lelkeket. (Kramp : i. m. II. 198.)
[55] Már a IV. században is erre alkalmazták a 41. zsoltárnak ezeket a verseit. Pl. Sz. Ágoston : Enar. in Ps. 41. (id. Lonovics : i. m. 180. o.)
[56] ed. Wilson 84. sköv. o. (Mihályfi : i. m. 147.)
[57] Thmuisi Serapion püspök (+ 362) imái között található.
[58] Excerpta Theodoti c. 82. (M. L. 9, 695.) és Tertull. : De bapt. c. 4. (id. Thalhofer.)
[59] Sz. Cyprianus: Epist. 70. ad Jan., epist. 73.; Sz. Vazul: De Spir. So. c. 27.; jeruzs. Sz. Cyrill: Catech. Mystag. 3.; Sz. Ambrus: De sacram. I. 5. stb.
[60] Rationale div. off. 211. o. V. ö. Róm. 6, 4.
[61] Müller magyarázata : a kereszt négy ága szerint csurogjon a Megváltó vére az új paradicsom négy világtája felé (i. m, 918. o.); Durandus e szertartásban exorcizmust lát. (i. m. 212.) Ez már a Gregoriánumban megvan.
[62] Ezzel jelzi annak birtokbavételét és megszentelését a papi hatalom által.
[63] Ez azt juttatja eszünkbe, hogy a keresztség kegyelme az egész világra elterjedt. (Durandus : Rat. div. off. 212. o. ; Müller: i. m. 318. o.; Lonovics: i. m. 184. o. stb.)
[64] Így már a Gregorianum, az óspanyol (mozarab misekönyv és a görögök euchologiuma is. (Lonovics i. h. 3. jegyz.) „hogy valamint lehelete által öntött lelket Isten az első emberpárba s valamint Jézus a Szentlelket az apostolokkal lehelete által közölte, úgy a keresztvízben is a Szentlelket a hívekre az Úr mindenható ereje árassza”.
[65] A Szentléleknek ez a segítségül hívása a Krisztust jelképező húsvéti gyertya belemerítése által a szentelés főpontja, (így Thalhofer: i. m. 650. o.) Értelme: miként Jézus a Jordánba lépvén megszentelte a vizet, úgy szentelődjék meg az most is az ő jelképének belemerítése által. Régen a keresztelendők és a gyertyavivők tették bele gyertyáikat (már a 800 körül írt st. amandi ordó is tud erről. l. Duchesne: Origines . .. Append. 461. sköv. o.), a húsvéti gyertyát a XII. század óta merítik bele. (Franz: i. m. I. 551. o.)
[66] A keresztrefeszített Üdvözítő alakja. (Müller: i. m. 319. o.) Mások a Szentháromság jelképének tartják. Igen szellemes magyarázat, mely a görög Ψ betűt ψυχή = lélek rövidítésének tekinti. Eszerint mintegy lelket lehelvén a vízbe a pap megeleveníti azt. A következő szavak igazolni látszanak e föltevést. (Kramp. i. m. II. 206.)
[67] (Annak emlékeztetekéül, hogy egykor ők is a keresztkút habjaiban lettek az igaz egyház sorsosi s hogyha lelkeiket bűn fertőzteti, igyekezzenek azt az Őszinte bánat könnyeivel tisztára mosni." (Lonovics: i. m. 185. o.)
[68] L. alább házszentelés.
[69] „Per huiusmodi ergo admixtionem unio Christi et ecclesiae significatur, nam chrisma est Christus, aqua populus. (Durandus: Rat. div. off. 213. o.)
[70] L. Kramp. i. m. II. 207.
[71] Abban az időben (mint a görögöknél most is) mindjárt a keresztség után következett a bérmálás is, de már Durandus úgy tudja, hogy hét nappal később lettek a neophyták megbérmalva. (Rat. 216. o.)
[72] Régen az említett körmenet alatt énekelték a Mindenszentek litániáját.
[73] A szentek segítségéért e litániával az egyház minden fontos cselekmény alkalmával szokott könyörögni, (pápa-, püspök-, templomszenteles stb.) L.Kiss: Imádkozzunk 237. o. (egészen a Miatyánkig kizárólag.)
[74] Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez tulajdonképpen már húsvéti mise, melyet régente már Húsvét hajnalán mutattak be az Úrnak. (A hajnali csillag föltüntekor: Gelasianum.)
[75] Nincs Bevezetés (Introitus), mert ez mint antiphonális ének (u. e. áll a Fölajánlás és Áldozásra is) későbbi eredetű, (VII. század vége: Duchesne: Origines ... 246.) már pedig ilyen nagy ünnepélyes alkalommal mindig ragaszkodtak a régi szokásokhoz és tartózkodtak a változtatásoktól. (Thalhofer: Handbuch. L 652. o.) — Azért nincs Introitus — írja Durandus — mert Krisztus, aki pedig a principium, még a sírban nyugszik. (Rat. 218. 0.)
[76] Kolossz. 3, 1—4.
[77] A főpapi misében az alszerpap ilymódon figyelmezteti erre a celebranst: „Főtisztelendő Atya! nagyörömet hirdetek Önnek, ami annyit tesz: Alleluja!”
[78] Zsolt. 117, 1.
[79] Alleluja már az öröm kifejezője, de az utána következő Tractus mutatja, hogy még a Nagyböjtben vagyunk. Erről az ősrégi szertartásról l. Wolter: i. m. IV. 393. és 428. o.
[80] Mt. 28, 1—7.
[81] Thalhofer i. h. Mihályfi 148. o. Durandus szerint azért nincs gyertya, mert még akkor senki sem hitte az Üdvözítő föltámadását, de tömjén van, mert az asszonyok illatszereket hoztak az Úr sírjához, (i. h.) Kb. u. i. XIV. Bened. I. 8.
[82] Durandus szerint ez sokak kételkedését akarja kifejezni, mellyel a föltámadás hírét fogadták. Az Ő idejében néhol volt Credo e napon.
[83] A már előbb említett okon kívül az Offertorium azért is elmarad, mert e napon a húsvéti gyertya az oblatio, (Mihályfi 147. o.) azután meg Durandus szerint „még nem támadott föl, aki adhatna nekünk mit fölajánlani.” A hívek áldozásával összefüggő békecsók az áldozás elmaradásával együtt szintén elmaradt, az áldozó neophyták pedig már bérmáláskor megkapták. (Thalhofer 652. o.) Gavantus szerint azért, nincs, „mert még nem mondta Krisztus az apostoloknak: Békesség nektek!” (Lonovics 190.) Agnus Dei csak a VII. század óta énekeltetik (Sergius pp. 687—701.), különben is énekelték már a litániában, tehát ismételni nem kell.
[84] A szertartások már úgyis hosszúra nyúltak, azért nem akarja az egyház fárasztani az újonnan keresztelteket és híveit hosszú officiummal. (Így magyarázták ezt már a régiek is.) V. ö. Sz. Ágoston: Sermo 228. in die paschae (Mur. Lit. Rom. vet. II. 61.) és a zarándoknő a IV. században: „sed totum ad momentum fit propter populum, ne diutius tardetur et sic iam dimittitur populus." (Peregr. c. 38. - Corp. scr. 39, 81.)
[85] Ezt az imát mondja a pap a húsvéti időben a Szentmisén kivül) való áloztatás után is. — A vecsernye éneklése e helyen a X. század óta szokásos. (Thalhofer I. 653.)
[86] Epist. 18. ad Marcell.
[87] I. m. I. 189. o.
[88] Felelet: „Valóban föltámadt” (Mihályfi 170 o.) Ezt régen nyugaton is gyakorolták: „Resurrexit Dominus: Deo gratias” vagy „Et apparuit Simoni" —
utána békecsók. (Durandus 221. o.)
[89] Ennek az imának elemei már a Gelasianumban vannak. {V. ö. Franz: i. m. L 604. sköv.) E szertartás a római és esztergomi Rituáléban egyformán megtalálható.
[90] Kiss: Imádkozzunk 11. o. Szerzője ismeretlen. Alighanem a XIII. századból ered.A régiek szerint N. Sz. Gergely pápa idejében Húsvét táján nagy pestis pusztított, miértis a pápa elrendelte, hogy hordozzák körül könyörgő körmenetben a Sz. Lukács által festett Mária képet. Ez alkalommal a kép mellett három angyal hangja hallatszott, akik azt énekelték: Regina caeti laetare ... mire N. Sz. Gergely folytatta: Ora pro nobis Deum, alleluja — és látta amint az Úr angyala letörölve véres kardját visszadugta azt hüvelyébe, mire a pestis megszűnt. (Durand: Rat. 224. o. és mások.) Nagyon helyesen jegyzi meg erre Lonovics, hogy ez eseményről épp N. Sz. Gergely legrégibb életírói nem tudnak.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 166-189. old.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/03/31/2018_marcius_31_nagyszombat_sabbatum_sanctum_vagy_vigilia_paschae

Szent Trifón pátriárka

Szent Trifón pátriárka

Trifón Konstantinápolyban volt szerzetes. István pátriárka halála után őt tette a császár a pátriárkái trón kormányzójává, amíg az új pátriárka betölti az előírt időt és felszentelhetővé válik. Három évig volt helytartó, tiszta és bűntelen életet élt. Amikor az új pátriárka betöltötte a szükséges időt, 931-ben Trifont leváltották és ő minden zúgolódás nélkül kolostorba vonult, ahol azelőtt is élte szerzetesi életét. Két év múlva békésen hunyt el, a Nagy Egyházban temették el a pátriárkák közé 933-ban.


Szent Urzmár     püspök és hitvalló, † 713     

Szent Nikéfor atya

Szent IX. Leó    pápa, † 1054       


Szent Nikéfor atya

Szentünk Konstantinápolyban született istenfélő és gazdag szülőktől. Jó nevelést kapott tőlük. Haláluk után szétosztotta egész örökségét a szegények között, és Konstantinápolyból Khalkedónba ment. Ott szent András kolostorába lépett, és szerzetessé lett. Elöljárója egy kolostorba küldte Föníciába, hogy kormányozna Krisztus nyáját. Csodái sokaságával Krisztus hitére térítette az ott élő pogányokat, szétrombolta bálványtemplomaikat és helyettük keresztény templomokat épített. 33 évig élt ezen a helyen. Halálát közeledni érezve, vissza akart térni Khalkedonba. Útközben halt meg, csónakba szállva.

Szent György hitvalló - Ó-laurai Szent János atya - ASCOLI* Boldog KONRÁD - Szent Kristóf, Theóna és Antonin vértanúk

Szent Antónia     szűz és vértanú, † 312       


Szent Elfeg     püspök és vértanú, † 1012       


Szent Emma     özvegy, † ~1040       


Szent György hitvalló

György, ifjú korától megszerette Krisztust és a szerzetesi életet. Hála szép életének, a piszidiai Antiochia püspökévé tették. Sokat fáradozott a rábízott szellemi nyáj javáért. A szentképeket üldöző Örmény Leó császár idejében élt. Amikor az üldözés megerősödött, a császár Konstantinápolyba hívta a püspököket György püspök is elment és bátran a császár szemére hányta, hogy eltért az Egyház hagyományaitól. Ezért megfosztották püspöki székétől és száműzetésbe küldték. Ott is halt meg.


Ó-laurai Szent János atya

Ó-lauránk: szerzetestelepnek Szent bariton kolostorát nevezték. Ez a kolostor volt a legelső azon a környéken. Ebben a kolostorban élt János atya, aki korán elhagyta a világ hiúságait, vidékről-vidékre vándorolt, aztán eljutott Jeruzsálembe, Onnan visszatértében talált rá szent Khariton kolostorára, és ott maradt. Szent élete miatt a papság kegyelmében részesült. Nagy önmegtartóztatásokkal harcolva testi szenvedélyei ellen, a régi atyák nyomdokain haladt a szent életben. Miután hosszú időt töltött a kolostorban, a VIII. század második felében hunyt el.


ASCOLI* Boldog KONRÁD (1234-1289)
A ferences szentek hazájában, Marche tartomány déli részén, Ascoliban született nemesi családból. Már gyermekkorában önmegtagadó életet élt. Benso barátságban volt Jeromos nevu iskolatársával, akirol tudta, hogy egykor a rendnek fonöke, majd pápa lesz, ezért tisztelete jeléül többször leborult elotte. Késobb mindketten Ascoliban beléptek a Ferenc-rendbe, Perugiában teológiai doktorok lettek. Rómában egy ideig teológiát tanítottak, utána elváltak útjaik. Konrád római tanárkodása és igehirdetése után Afrikába ment misszionáriusnak, Líbiában több ezer embert nyert meg a keresztény hitnek. Két halottat is feltámasztott. Amikor Rómába visszatért, Jeromos már rendfonök volt. 1278-ban a pápa megbízásából Jeromosnak békeközvetíto szerepet kellett vállalnia a francia király és Alfonz, kasztíliai király között. Párizsi útjára maga mellé vette Konrádot is. Küldetésük eredményes volt, mire a pápa Jeromost bíborossá nevezte ki. Nemsokára letelt generálissága s prenestei* püspöksége kormányzására távozott. Konrád pedig még két évig Rómában hirdette az igét, majd Párizsban teológiát tanított, de közben prédikált, kórházakat látogatott. Önmegtagadó élete a remetékre emlékeztetett. Csupasz földön vagy padlón aludt pár órát, durva darócot viselt, mezítláb járt (még szandált se hordott), hetente négy napon kenyéren és vizen böjtölt. Krisztus szenvedésérol nemcsak elmélkedett, hanem abból részt is vállalt. Különös tisztelettel volt a Szentháromság iránt, annak nevében betegeket gyógyított, ördögöket uzött.
Amikor barátját, Jeromost pápává választották (IV. Miklós, 1288), az régi barátját hamarosan kinevezte bíborossá. Útban Róma felé Ascoliban súlyos betegség érte. A betegek szentségének felvétele után szent halállal szülovárosában halt meg, ott is temették el. A pápa díszes síremléket állíttatott tiszteletére, melyet 82 év múlva az újonnan épült Szent Ferenc templomba vittek át. A közbenjárására történt csodák és a folytonos tisztelet miatt VI. Piusz megerosítette ezt a tiszteletet, így tiszteljük ot a boldogok között. „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.” (Dán 12, 3.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Konrádot Fiad szenvedése iránti mély áhítata jutalmául rendkívüli kegyelmekkel halmoztad el. Add meg nekünk, hogy mindennapi keresztünket készséggel hordozzuk, s elnyerjük az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Kristóf, Theóna és Antonin vértanúk

Mindhárman Dioklécián császár katonái és lándzsáinak hordozói voltak. Egy alkalommal, ők is látva szent György nagyvértanú. szenvedéseit és az általa művei csodákat, levetve hadi jelvényeiket, bátran vallották magukat keresztényeknek. Börtön és kínzások után tűzben égették el őket 303-ban.