Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

FOSSA*- I BOLDOG BERNARDIN -

2019. november 10. - Andre Lowoa
Avellinói Szent András     hitvalló, † 1608.         


FOSSA*- I BOLDOG BERNARDIN (1420-1503)
Aguilai Bernardinnak is mondják, mert Fossa Aquilához közel van. O a harmadik szentéletu Bernardin a 15. század boldogjai között. Nemesi családból (Amici*) származott. Ifjúkorában kituno humanista és vallásos nevelésben részesült. Igen járatos volt a jogi tudományban és a szentírás ismeretében. Egyszer Perugiában hallotta Márkiai Szent Jakabot prédikálni, ennek hatására kérte felvételét a Ferenc-rendbe. A rendben ízig-vérig ferences életével világoskodott. Olyan tiszta életu volt, hogy angyalnak nevezték. Ezt az erényt azonban sok imával, böjttel, önmegtagadással szerezte meg és biztosította. Krisztus szenvedése fölött oly mélyen meghatódott, hogy gyakran sírt: a könynyek felfogására ilyen elmélkedései alkalmával kendot erosített a mellére. Felebarátait mindenben igyekezett segíteni, ha annyagilag nem, legalább jó szóval, tanácsaival, de leginkább igehirdetésével. Bejárta Itália nagy részét, továbbá Dalmáciát, Horvátországot (akkor ez Magyarországhoz tartozott), mindenütt szép eredményeket ért el. Az aquilaiak többször is kérték, legyen a püspökük (a pápa is támogatta kérésüket), de o annyira alázatos volt, hogy mindannyiszor elhárította magától ezt a rangot. Az obszerváns mozgalom egyik fo képviseloje volt: négyszer viselte a tartományi vikáriusi (azaz tartományfonöki) hivatalt, megírta az itáliai obszervánsok történetét 1464-ig. Egyszer egy rendtársával úton volt, s közben az emmauszi tanítványok története került szóba. Egy zarándok csatlakozott hozzájuk, aki nagy hozzáértéssel magyarázta nekik, mit mondott az Úr a két tanítványnak. Egyszer csak fölismerték: az Úr Jézus volt az idegen. De akkor az el is tunt szemük elol. Érdemekben gazdag életét 1503. nov. 29-én fejezte be Aquilában a Szent Julián kolostorban. Évszázados tiszteletét XII. Leó pápa hagyta jóvá.
„Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsoségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak.” (Lk 24, 26-27.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardint a lelkek üdvére igéd kiváló hirdetojévé tetted. Add kegyelmedet, hogy példájára a szeretet muveit gyakoroljuk és elnyerjük irgalmadat. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Avellíno Szent András hitvalló

avsza.jpgAndrás nápolyi teatínus atya hűséges kísérőjével, Jakab fráterrel misézni indult. Azzal a tüzes vággyal igyekezett most is az oltár elé, amely fölszentelése óta, több mint 60 éve hevítette reggelenként: bemutatni az újszövetség vérontás nélküli áldozatát, látni kenyér és bor színe alatt az Urat, egyesülni az édes Üdvözítővel! Aznap, 1608 nov. 10-én azonban nem jutott neki osztályrészül a papi életnek ez a nagy kegyelme. De ennél többet kapott.

Jakab testvér mindjárt a sekrestye elhagyása után észrevette, hogy a 86 éves páter szokatlanul bizonytalan léptekkel jár s azért kérte, hogy forduljanak vissza. András azonban biztatta: „Megsegít az Isten!” Célhoz is ért: fölment az oltárra, kiterítette a korporálét, rátette a kelyhet, kinyitotta a misekönyvet s lement a lépcsőimádsághoz. Keresztet is vetett magára s elkezdte: Introibo ad altare Dei (Bemegyek az Úrnak oltárához). A testvér látta, hogy a miséző megingott, s zavarában nem felelte a ministráns szavait: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam (Az Istenhez, aki ifjú örömmel tölt el engem). András megismételte a 42. zsoltárból való előbbi verset: Introibo ... De erre mindjárt le is hanyatlott Jakab testvér karjaiba, hogy ott harmadszor is elsuttogja: Introibo ad altare Dei. Szélütés érte. Cellájába vitték s megerősítették a végső szentségekkel. Még aznap este bement Ura örömébe. Akit reggel nem szólíthatott le az oltárra, azt este színről-színre láthatta. Halála hírtelen jött, de nem érte készületlenül. Hisz egész élete halálára való készület volt.

1521-ben született Castronuovo városkában az egykori nápolyi királyság területén. A Kerek-asztal egyik híres lovagjának nevét nyerte: a Lancelotto névre keresztelték. Atyját Jánosnak, anyját Apella Margitnak hívták. A szülők vallásos és igen jómódú nemesemberek voltak, s nevelésük alatt a kis fiú igen derék és feltűnő szépségű ifjává serdült. Ritka szépsége a női nemnek különösebb érdeklődését keltette föl, ő azonban sohasem jött kísértésbe, hogy mondai patrónusának lovagi „hódítására” pályázzon. Tisztasága akarata ellenére két ízben került komoly veszedelembe, s a veszedelemből mind a kétszer bűn nélkül sikerült megmenekülnie.

Szüleit úgy látszik korán vesztette el s tizenhatéves korában, 1537-ben átvette az ősi családi ház vezetését. Lelkülete, nevelése, tehetsége és tudományszomja a papság felé terelte s önállósulása után mindjárt fölvette a papi ruhát. Még ugyanabban az évben szubdiákonus lett. Amikor falujának templomában először olvasta a szentleckét, ujjongó lelkének ezt a nagy eseményét szükségesnek tartotta megörökíteni s a templom falára a következő írást karcolta egy szöggel: „Az Úr 1537. évében aug. 19-én itt énekelte a szentleckét nemes és nemzetes Avellino Lancelotto szubdiakonus”. Nyolc év múlva aztán (1545) áldozópappá szentelték.

Fölszentelése után csakhamar nekilátott komoly továbbképzésnek. 1547 őszén elhagyta szülőföldjét, Nápolyba költözött s egész erejével és lelkesedésével nekifeküdt az egyházi és világi jognak. Tanulmányai során szép ismeretekre tett szert, lelki élete azonban akkor még nem mutatta a szentnek oroszlánkörmeit. Két eseménynek kellett közbejönnie, hogy a bensőségesebb papi élet mélyeire evezzen. Az egyik egy lelkigyakorlat, amelyet 1548-ban a híres Lainez Jakab jezsuita atya tartott Nápolyban, a másik pedig egy tárgyaláson való szereplése. Mint pap-ügyvéd egy nem éppen igazságtalan ügyet védett a bíróság előtt. Az őt jellemző ügyességgel és ügyeskedéssel igyekezett megfelelni a kapott megbízásnak. Védelem közben azonban egy hazugság csúszott ki a száján. Más ember talán azt mondta volna, hogy az ügyvéd nem is élhetne meg, ha mindig az igazlelkűség talaján maradna.

Lancelottonak azonban megdöbbentően lelkébe vágódott a gondolat, hogy miközben mások ügyeivel bajlódik, a maga lelkét elhanyagolja, sőt hazugsággal öldösi. Hisz az írás szavai szerint „a hazug száj megöli a lelket” (Bölcsesség 1,11). Hősi elszántsággal teljesen szakított az ügyvédkedéssel s hozzálátott a saját és mások lelkének mentéséhez.

Nápolyban a 16. század közepe táján a trienti zsinat megindította megújhodás szellemét különösen a teatínusok képviselték. Egyik alapítójuk, Szent Kajetán (aug. 7.) ott halt meg közvetlenül Lancelottonak odaérkezése előtt, a másik pedig, Carafa Péter (a későbbi IV. Pál pápa) akkor Nápoly bíboros-érseke volt. Lancelotto összeköttetésben állott a teatínus rendházzal, s ennek a barátságnak is volt köszönhető, hogy az érseki helynök őt 1551-ben igen kényes föladattal bízta meg. Egy apácamonostor élére állította azzal a meghagyással, hogy állítsa ott helyre a meglazult szerzetesi fegyelmet. Eréllyel, bölcsességgel és buzgósággal fogott hozzá a munkához. Sok-sok fáradozását valószínűleg siker koronázta volna s aligha törölték volna el a monostort két évtizedre rá, ha 1556-ban egy váratlan esemény munkáját félbe nem szakítja. Egy orgyilkos megsebezte az arcán, s alig hegedt be ez a seb, ugyanaz a gonosztevő újra megtámadta s két sebet ütött rajta. Az egyik seb átvágta az orrát s ott tátongott mindkét arcán, a másik pedig állán érte. Az első annyira súlyos volt, hogy komolyan elvérzéstől kellett tartani. Válságos állapotában saját kívánságára a teatínusokhoz vitték. A jó atyák a legjobb orvosokhoz fordultak s harmadnapra nagynehezen sikerült elállítani a vérzést. Hosszabb gyógykezelés után teljesen talpraállott.

Fölgyógyulása után hivatalos vizsgálat indult meg a bűnös fölkutatására. Ez a vizsgálat azonban eredménytelen maradt; Lancelotto egy szóval sem árulta el támadóját és annak fölbujtóját. Pedig jól ismerte az értelmi szerzőt is, a végrehajtót is. Az apácamonostor fegyelmének helyreállítása alkalmával ti. a társalgó szobából ki kellett tiltania több embert. Egyikük sehogysem bírt ebbe beletörődni s ismételten megfenyegette Lancelottót. Végre is arra vetemedett, hogy orgyilkost bérelt föl. Csak jóval később derült ki, hogy ez az elvetemült fölbérlő egy világias életű kanonok. A magáról megfeledkezett szerencsétlen embert később úgy gyilkolták meg a nyílt utcán. A támadás végrehajtója pedig egyéb gonosztettei miatt gályarabságban fejezte be életét.

Mire Lancelotto fölépült, készen állott új elhatározása szerzetessé lesz és pedig annak a szerzetnek tagjává, amely eddig is nagy hatással volt reá s amely súlyos betegségében annyi szeretettel ápolta. 1557 nov. 30-án fölvette a szerzetesi ruhát, s eddigi nevét a napi szentnek, Szent András apostolnak nevével cserélte föl. A beöltözés azért történt András napján s nevét is azért változtatta meg, mert igen nagy kegyelettel viseltetett az iránt az apostol iránt, aki kereszthalála előtt olyan lelkes himnuszt zengett el a keresztfáról.

Az új novíciuson nem látszott meg, hogy immár 36 év nyomja a vállát: 16 éves fiatal ember jókedvével végzett mindent, a legnehezebb dolgokat is. A rendháznak egyik tehetetlen aggastyánná vált szerzetesét bízták gondjaira. Egy teljesen megrokkant félig halott embernek öltöztetése és vetkőztetése, mosdatása és etetése, ápolása és mindenirányú kiszolgálása nem könnyű dolog; nagy-nagy szeretetet és emberfölötti türelmet igényel. S ezt a munkát mindenki nagy bámulatára kilenc hónapon át végezte. A következő évben letette ünnepélyes fogadalmát, s csakhamar megkezdte jelentős rendi működését. Főleg az lebegett előtte, hogy megfelelő rendi fiatalságot neveljen rendjének s hogy szerzetét minél jobban elterjessze és az egyházi megújhodás szolgálatára minél alkalmasabbá tegye. Már 1560-ban a novíciusok mesterévé lett. Ezt a hivatalt tíz éven át viselte, az utolsó három évben a házfőnökséggel együtt. Ebben a minőségben megszervezte a rend első bölcseleti és hittudományi főiskoláját. 1570-1582 elöljárói akaratából Nápolyon kívül működött. Ott volt az első teatínusok között, akiket Borromeo Szent Károly Milánóban telepített le. Felsőolaszország e nagy reformátora barátságával tüntette ki. A piacenzai háznak is ő volt az első főnöke. Emellett többször kapott megbízást különösen a felső-olaszországi rendházak hivatalos látogatására. 1582-től élete végéig fajra Nápolyban találjuk, mint elöljárót, majd mint egyszerű pátert.

Rendi elfoglaltságán kívül nagyarányú külső munkásságot fejtett ki. A Szent Andrásról, az ő védőszentjéről nevezett nápolyi apácáknak ő az alapítója. Piacenzában a trienti zsinat kívánsága szerint alapított szemináriumnak ő volt az első igazgatója. Ahol csak megfordult, fáradhatatlanul dolgozott a papság újjászületésén. A lelkipásztori munkák közül a betegek látogatása volt különös gondjának és buzgóságának tárgya. Az ilyen látogatásai azonban mindig nagyon rövidek voltak. Rendtársainak is mindig azt tanácsolta, hogy beteglátogatásaikat minél rövidebbre fogják. Igen keresett lelkivezető volt és kitűnő tanácsadó hírében állott. Az egyházi önreform e korszakának legnevesebb egyházi és világi vezetőembereivel szoros összeköttetésben állott. Kitűnő szónok és még kiválóbb levélíró volt. Egy-egy levelével nagyobb hatást ért el, mint a legnagyobb szónok legékesszólóbb beszédjével. Fönnmaradt két kötet leveleinek nemcsak történeti, hanem komoly aszkétikai és irodalmi értékük is van. Ezenkívül öt kötet egyéb aszkétikus munkája maradt ránk. Ő nevelte az aszkétikus irodalom számára Scupoli Lőrincet, a „Lelki harc” c. munka híres szerzőjét.

Ez a sokoldalú munkásság úgy volt lehetséges, hogy az idő fölhasználásának művésze volt. Ha másokat a rendház folyosóján haszontalan beszélgetésben lepett meg, szeretettel, de teljes határozottsággal oda mondotta: „Elveszett idő, elveszett idő!” Az elért sikerek nem tették kevéllyé, a sok-sok bűn és gonoszság látása nem keserítette s nem kérgesítette el lelkét. Hisz Isten szinte őrzőangyalnak melléje adta a keresztet, melynek szenvedélyes szeretetéért vette föl annak idején az András nevet: ötven évig szenvedett súlyos sérvben, a járás kín és veszedelem volt számára; mégsem vett soha kocsit igénybe. Amellett sokat kellett szenvednie a Gonoszlélek kísértéseitől, még élete végén is. De hű maradt fogadalmához, mellyel megtoldotta annak idején szerzetesi fogadalmát minden nap haladni a tökéletesedés útján. 1590-ben XIII. Gergely pápa erőnek erejével püspöknek akarta megtenni. A leghatározottabban ellenállt. 1593-ban meggyilkolták legkedveltebb unokaöccsét. Őszintén megsiratta, de a gyilkosnak nagylelkűen megbocsátott, sőt még a meggyilkoltnak testvérét is rávette a keresztény megbocsátásra.

Az Isten országáért végzett állandó munkában megérett az örökkévalóság számára. Amikor a nápolyi San Paolo Maggioreban utoljára elmondotta az „Introibo”-t, akkor már nem annyira a földi oltárra, mint inkább az örök főpap mennyei oltárára gondolt. Abban a templomban temették el, amelyben legtöbbet dolgozott a lelkekért s amelynek porondján hősként esett el. Halála után már 16 évre (1624) boldoggá avatták. A szentek sorába 1712-ben iktatták.

„A hirtelen és készületlen haláltól ments meg, Uram, minket” - imádkozzuk a Mindenszentek litániájában. Szent Andráshoz azért szokás fordulni, hogy ebben a nagy ügyben legyen hathatós közbenjárónk az élet és halál Uránál.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Bp., 1932)

Szaloniki Szent Sándor vértanú - Szent Teoktiszt anya

Szaloniki Szent Sándor vértanú


Szentünk szörnyű kínzásokat szenvedett Makszimián császár uralkodása alatt, a VI. század kezdetén. Kereszténynek vallotta magát, és nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni. A haragvó császár megparancsolta, hogy fejezzék le. A hóhér, véve a kardot, égi látomást látva nem akarta teljesíteni a parancsot. A vértanú egy órát kért az imádságra. Ezután lefejezték. Meglátva, hogy lelkét angyalok fogadják, a császár megengedte, hogy testét Szalonikiben temessék el.    


Szent Teoktiszt anya

Leszbosz szigetén, Metima városában született. Fiatal korától szerzetesi életet élt egy női kolostorban. A kolostorra rátámadó tengeri rablók elhurcolták Párosz szigetére. Futással menekült el tőlük és elrejtőzött, mert meg akarta őrizni tisztaságát. A szigeten talált egy félig romba dőlt templomot. Benne rejtőzködött el, és ott élte tovább a szerzetesi életet, böjttel és imádsággal szolgálva Istennek. 35 évet töltött ezen a helyen, és békén hunyt el 881-ben.



Szent Tivadar (Tódor, Theodóros)     vértanú, † 303. 

Szent Matróna anya - Szent Onezifor és Porfir vértanúk

Szent Matróna anya


A pamfiliai Pergében született istenfélő szülőktől. Felserdülvén, szülei férjhez adták egy Domitián nevű emberhez. Házasságukból egy leány született. Férje durvaságai miatt sokat szenvedett. Ezért, leányát egy ismerősre hagyva, titokban eltávozott házából. Először egy férfi kolostorban tartózkodott, férfiruhában, hogy ne találjanak rá. A Babila nevet viselte. Itt erényes életével tűnt ki. Sok idő múlva el hagyva ezt a kolostort az emesszai női kolostorba távozott. Volt Jeruzsálemben is, a Sinai hegyen is, végül visszatért Konstantinápolyba, ahol női kolostort alapított. Hosszú és erényes élet után l00 éves korában adta vissza lelkét Istennek a 492. évben.


Szent Ménasz     vértanú, † 296.         


Szent Onezifor és Porfir vértanúk

Dioklécián császár idején szenvedtek vértanúságot a IV. század elején. Először nagyon verték őket. Aztán vasrácsra fektetve őket, tüzet gyújtottak alájuk. Végül, vad lovakhoz kötözték őket. Köves és egyenetlen helyeken vonszolta a ló őket, és ezekben kimerülve adták vissza lelküket Istennek. A hívek éjszaka titokban összeszedték földi maradványaikat, és tisztelettel eltemették. Sírjuknál sok csoda és gyógyulás történt.

BOLDOG SIGNAI JANKA remete, szűz - Kolobosz János atya

BOLDOG SIGNAI JANKA remete, szűz, III. r. (1244-1307)
Firenzétol nem messze Signában született egyszeru, jámbor földmuves szüloktol. Kiskorától apja juhait orizte. Kedvenc foglalkazása az ima és elmélkedés volt. Ha találkozott más pásztorgyermekekkel, szívesen együtt imádkozott velük s arra oktatta oket, hogyan kell Isten kedvében járni, a bunt kerülni. Életébol legendaszeru események maradtak fönn: Félelmetes vihar közepette Jankára és juhaira egy csepp eso sem hullik. Látván ezt a többi pásztor is az alá a fa alá menekül, ahol Janka volt, s ok is tapasztalják a csodás védelmet. (“Janka fáját” még ma is orzik a csoda emlékére.) Máskor a felduzzadt Arno folyón kellene Jankának átmennie: a folyóra teríti köpenyét és rátérdelve szerencsésen átér a túlsó partra. A nép kíváncsiságtól és tisztelettol vezettetve kezdett kijárni Jankához. Ez zavarta imaéletét és bántotta alázatosságát. Ezért elhagyta otthonát és miután felvette a ferences III. rendi ruhát a közeli ferences templomban, az Arno folyó partján egy emberektol nem látogatott helyen kunyhót épített a maga számára, de úgy, hogy az ajtó helyét befalazta. Csak egy szuk ablakot hagyott meg a kunyhó falán, melyen át jólelku ismerosök idonként élelmet adtak be neki. (A „befalazottakról” lásd részletesen: jan. 9- ét.) Ebben a házikóban élt kb. 40 évig állandó önmegtagadást gyakorolva. Voltak, akik felkeresték, szegények, akikkel megosztotta a neki hozott alamizsnát is, szomorúak, akiket megvigasztalt, betegek, akik közül némelyik csodás módon meggyógyult: pl. egy vak ember visszanyerte látását, egy halott gyermek pedig életre kelt. Földi élete 1307. nov. 9-én fejezodött be 63 éves korában. A Breviárium adata szerint halálakor a legközelebbi három templom harangja magától megszólalt, s így találtak rá az emberek a halott Jankára, kinek romlatlanul maradt testét egy kápolnába temették. A remetecellát is kápolnává alakították. A Janka közbenjárására történt csodák hatására VI. Piusz 1798-ban jóváhagyta megszakítás nélküli tiszteletét.
„A föltámadt Krisztus többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta... Ezért úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bunnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ne uralkodjék tehát halandó testetekben a bun, s ne engedelmeskedjetek kívánságainak.” (Róm 6, 9-12.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Janka szuzet hosies önmegtagadásra segítetted. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Kolobosz János atya

Egyiptomban a Szkétisz pusztában élt szerzetesi életet. A Kolobosz (kistermetű, törpe) nevet alacsony termete miatt kapta. Kitűnt különleges engedelmességével, szelídségével és alázatosságával. Lelki atyja: Szent Pimen egy teljesen kiszáradt fát öntöztetett vele három éven át. Amikor a fa gyümölcsöt hozott, az ”engedelmesség fájának” nevezték. Később mások lelkivezetője lévén, sokat fáradozott a rábízottak üdvösségén. Az V. század első felében halt meg. Sok bölcs mondás maradt utána.

A Megváltó (lateráni) bazilikájának szentelési ünnepe II. oszt. duplex ünnep

laterani.jpgLaterán a pápának, mint Róma püspökének székesegyháza, egyike a négy nagy bazilikának, az összes katolikus templomok anyja és feje (Mater et caput omnium ecclesiarum urbis et orbis). Állítólag Nagy Konstantin alapította 324-ben a Laterani egykori palotájában és ajándékozta I. Szilveszternek. Eredetileg a Megváltó bazilikájának (Basilica SS. Salvatoris) hívták. A 10. században földrengés pusztította el, újra felépítették és Keresztelő Sz. János (S. Giovanni in Laterano) tiszteletére szentelték fel. Felszentelés évfordulóját (nov. 9.) és címének ünnepét (aug. 6. Urunk színeváltozása) az egész világ összes papjai 2. osztályú duplex ünnepként megünneplik.

Egy megkapó ellentéttel veszi kezdetét a templomszentelési Szentmise. Különböző szempontból tekintve Isten házát, méltán mondhatjuk egyfelől fölségesen rettenetes helynek, ahol a hatalmas Isten, ég és föld Alkotója és Bírója lakozik; míg másfelől kellemesnek és kívánatosnak, mert hiszen az örök boldogság kútforrása, a mi mennyei Atyánk lakhelye az, mely után lelkünk eped és vágyódik.[1] A Graduale 137. zsoltárát az újszövetségi templom előképére való vonatkozásaik miatt idézi az egyház.[2] Végül az Offertoriumban lelki szemeink elé állítja Dávid királynak fölfogását a templomról, a Communióban pedig legnagyobb fiáét, Krisztus Urunkét. Az előbbi vagyonának legjavát áldozta a fölépítendő jeruzsálemi templom céljára, az Üdvözítő pedig annak szentségét és hivatását megőrzendő korbácsot fogott isteni kezeibe!
___________________
[1] 83. zsoltárról l. Wolter III. 217. – I. Móz. 28,17: „Terribilis est locus iste” – eredetileg Jákob szavai az égig érő lajtorja látomása után: Bethel (Isten háza).
[2] Wolter V. 302 és 66.

(Forrás: Liturgikus Lexikon. Szerkesztették: Dr. Kühár Flóris és Dr. Radó Polikárp. Komárom, 1933. 230 old.; Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 324-325. old.)

Szent Antal vértanú - Szent Eusztolia és Szoszipatra anya

A LATERÁNI BAZILIKA FELSZENTELÉSE

A LATERÁNI BAZILIKA FELSZENTELÉSE           


A bazilikát Konstantin császár építette, valószínűleg 324-ben szentelte fel I. Szilveszter pápa, a 12. századtól ünneplik ezen a napon a felszentelés évfordulóját.

Eredetileg római ünnep volt az évforduló. A templom a pápa székesegyháza. Címe: "A Város és a földkerekség minden templomának anyja és feje." Ezért a templom tiszteletét az egész egyházra kiterjesztették.

Az ünnep kifejezésre juttatja az egységet és szeretetet Péter apostoli széke iránt, amely Antiochiai Szent Ignác tanúsága szerint "az egyetemes szeretetközösség élén áll!"

A templomot 1726-ban ismét fel kellett szentelnie XIII. Benedek pápának, mivel tűzvész, földrengés és fosztogatás miatt újjá kellett építeni.

Tanulság:
    Szeretettel figyelj a pápa minden megnyilatkozására!



Szent Antal vértanú

A szíriai Apameából származott. Foglalkozására nézve kőműves volt. Látva, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be isteneiknek, megsajnálta őket, és kérte, hogy álljanak el ettől az istentelenségtől. Mivel nem hallgattak rá, kiment a pusztába, és ott egy Timoteus nevű remeténél töltött két évet. Az ő imádságával megerősítve, visszatért a városba, egy pogány ünnepen bement a templomba, és összetörte a bálványszobrokat. Ezért megkínozták és kiűzték a városból. Ezután Apamea közelében templomot kezdett építeni a Szentháromság tiszteletére. A város pogány lakosai éjjel eljővén, kardokkal darabokra szabdalták.


Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet     szűz, † 1906.         


Szent Eusztolia és Szoszipatra anya

Szent Eusztolia, istenfélő szülők gyermeke Rómában élt Mauritius császár uralkodása alatt. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát, Konstantinápolyba ment, és kolostorba lépett. Szoszipatra, Mauritius császár leánya Konstantinápolyba ment, ahol találkozott Eusztoliával. Szent életének már nagy volt a híre. Mindkét szerzetesnő a császár segítségével női kolostort alapított a fővárosban. Ott élték szerzetesi életüket. Később mások is csatlakoztak hozzájuk. Sok év után, Eusztolia, üdvös tanításokkal látva el mindnyájukat, Szoszipatrát hagyva utódul, elment az Úrhoz 610-ben. Szoszipatra anya 625-ben adta vissza lelkét Istennek.

TOURS-I SZENT MÁRTON - Szent Mihály és a testnélküli mennyei erők

TOURS-I SZENT MÁRTON

*Savaria (Pannónia), 316/317. +Candes, 397. november 8.
Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a ,,Milánói ediktum''-mal Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor az Egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött, nemcsak hívei számát, hanem a befolyása alá tartozó területet illetően is. Az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett, amellyel természetesen együtt járt mindaz a negatív következmény, ami az állam és Egyház szoros összefonódásából mindig adódik.

Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.

Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.

Hilarius püspököt -- éppen az ariánusok -- elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt.

Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.

Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az Egyház ugyanis a kapott szabadságban kezdett berendezkedni, és egyre inkább berendezkedett a világba. Kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, mert a császár példája szerint, aki nagyon gazdag adományokkal látta el az Egyházat, fejedelmek és főúri családok szintén kezdték adományokkal megvetni egy-egy kolostor vagy templom életének alapját. Ennek következtében a klérus a dolgok természetes rendje szerint hamarosan hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották; ha azonban nem az ő személyéről, hanem az Egyházról volt szó, határozottan lépett föl.

Minden tevékenységében apostoli céljai irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése. A veszélyben lévők és az üldözöttek megvédésének gondja és a hit tisztaságáért égő buzgóság miatt ragadtatta magát olykor olyan lépésekre, amelyek miatt később szemrehányást tett magának, és e lépései valóban csak úgy érthetők meg, mint a jogtalansággal szemben alkalmazott végső védekezés tettei.

A szokatlan és új szabadság légköre, amelyben most a kereszténység teljes egészének része volt, mind a tanításban, mind az erkölcsökben vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással.

Hispániában egy gazdag, de nagyon aszketikus életet élő Priscillianus nevű laikus állított össze a montanizmushoz közel álló tanítást, amelyre elsősorban nagyon szigorú erkölcstana volt jellemző. Priscillianus sok követőt szerzett, akik megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban nagyon erős ellentábor szerveződött Ithacus püspök vezetésével, aki az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de utána azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Mikor úgy érezte, hogy Ithacus pártja, melynek oroszlánrésze volt a halálos ítélet meghozatalában, az udvarban túlságosan nagy befolyással bír, és fönnáll a veszély, hogy további vérontás is következik, nehéz szívvel elhatározta magát, hogy fölveszi a közösséget azokkal, akiket kegyetlenségük és igazságtalan eljárásuk miatt került, mert csak így tudta megmenteni Narses gróf és Leucadius prézes életét. Ezzel a lépéssel elérte a célját -- a császár ugyanis Tours püspöke engedékenysége fölötti örömében mindent megígért neki --, emiatt azonban élete végéig vádolta magát.

Mártont a nép ezért nem hibáztatta; úgy fogadták emlékezetükbe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Példája:
    Kitartás a jóban - biztos sikert ígér!

Szent Mihály és a testnélküli mennyei erők

A mai napon a föld tisztelettel tekint fel a mennyekbe. Istennek testből és lélekből álló teremtményei, az emberek, csodálkozva néztek fel Istennek tiszta szellemből álló teremtményeire, az angyalokra. Megünnepeljük a három név szerint ismert angyalt: Mihályt, Gábort és Ráfaelt. Nevükkel a Szentírásban találkozunk. Velük együtt ünnepeljük a többi testnélküli mennyei erőket is.

Mielőtt elhangzott volna Istennek az anyagi világot teremtő szava, megteremtette az angyalok seregét. Teremtésükben Isten udvartartást teremtett Magának. Aztán, Szent Pál szerint: az angyalokat azok szolgálatára rendelte, akik majd öröklik az üdvösséget, azaz az emberek szolgálatára. (Zsd. 1, 14.) Minden ember mellé egy-egy őrző angyalt rendelt. Az angyallal először akkor találkozunk, amikor Isten az Édenkert kapujához angyalt állított tüzes karddal. Alig van a Bibliának olyan lapja, amely nem állítaná elénk az angyalokat. Az angyalok számáról nincs pontos adatunk. Dániel próféta azt látta, hogy ezerszer ezer angyal szolgált Istennek, és sok tízezer állott előtte. (7, 10.) Bár tiszta szellemi lények ifjúi alakban, szárnyakkal ábrázoljuk őket. Soha meg nem halnak, és Isten parancsait késedelem nélkül, gyorsan teljesítik. Szokták őket harci öltözetben is ábrázolni. Isten ügyét képviselve harcolnak minden ördögi működés ellen. Az emberek részéről őket a legnagyobb tisztelet illeti meg Isten után. Kilenc csoportra, karra szokták őket felosztani.


Szent Nikosztrátusz     vértanú, † 306.         


Szent Szempronianusz     vértanú, † 306.         


Szent Villehád     püspök és hitvalló, † 789.