Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Nagypéntek – Feria VI. in Parasceve (I. oszt. duplex) Stációs templom: S. Croce in Gerusalemme-bazilika

2019. április 19. - Andre Lowoa

nagypentek17.jpgIgen alkalmasan kezdődik a nagypénteki zsolozsma épp a 2. zsoltárral, mely a gonosz világnak Isten küldötte ellen való összeesküvését fejezi ki. Krisztus Urunkat ez juttatta keresztre. Azért a 21. zsoltárban az Üdvözítő szenvedéseit állítja lelki szemeink elé az egyház. Ugyanebben a zsoltárban az Isten akaratán való megnyugvás is megnyilatkozik, ami a következő 26. zsoltárban bizalommá erősödik.

A 37. zsoltár már a kereszten függő Üdvözítő szenvedését juttatja eszünkbe. Isten reá rakta mindnyájunk gonoszságát és ez teszi kínjait oly elviselhetetlenekké, hogy Istenhez kell fordulnia vigasztalásért. Azonban a Mindenható végzésén megnyugodva mégis örömmel teljesíti fájdalmas feladatát Istennek ártatlan Báránya. Ezt fejezi ki a 39. zsoltár és ugyanezt ismétli meg röviden az 53. is: az édes Jézus kéri mennyei Atyjának segítségét ellenségei ellen, de azért megnyugszik és kész akarattal mutatja be áldozatát.

A szenvedések fokozódnak a kereszten. Az isteni Üdvözítő némán tűri azokat, de a mesterével együttérző egyház az 58. zsoltárban fejezi ki panaszait Krisztus ellenségeivel szemben. A 87. zsoltárban a fájdalmaktól teljesen elnyomott lélek utolsó sóhajtását véljük hallani, mintegy bővebben a Megváltó szavait: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” – „Beteljesedett” – az áldozat végrehajtott: Jézus a bűnök váltságáért meghalt a kereszten, de ártatlanul kiontott vére bosszúért kiált az égre azok ellen, akik még ezután sem térnek meg gonosz útjaikról, akik továbbra is ellenségeivel szövetkezve: „Feszítsd meg” – et kiáltanak az igazságra. Ezzel a gondolattal fejezi be a 93. zsoltár a nagypénteki Matutinumot.

A nagypénteki Laudes zsoltárai közül a 142. ugyanazt a hangulatot fejezi ki, mint a Matutinum. Azonban a 84. zsoltárban már a megváltás fölött érzett öröm hangjait kell föltalálnunk. Habakuk éneke is az Isten megváltói működését dicsőíti és egyben igen alkalmas módon tolmácsolja a szenvedések után megdicsőült Üdvözítő lelkének hálaénekét. A 147. zsoltárban azután ehhez a hálaénekhez csatolja az új Jeruzsálem is a magáét, mert hiszen az egyház kegyelemforrásai a Megváltó kereszthalálával vették kezdetüket.

„Annyira szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá, hogy mindaz, aki Őbenne hisz meg ne haljon, hanem örök élete legyen." — A mai szent napon teljesedett be az isteni gondviselés magasztos ténye: az emberi nem megváltása. Az édes Üdvözítő magára vállalta az emberiség bűneinek büntetését és keresztáldozatával, mint végtelen értékű áldozattal, a mai napon engesztelte ki Istent azokért a végtelen sértésekért, melyeket minden halálos bűn ejt az Ő végtelen fölségén.

Ez a Nagypéntek jelentősége.[1]

A hívő lelket kell, hogy nagy hála, de egyben szomorúság is töltse el, mélységes bánat a bűnök fölött, melyek szeretett Üdvözítőnk rettenetes szenvedéseit és halálát okozták. A gyász napja tehát ez, melyen a régi magyar ének szavai szerint minden állat megindul, csak a bűnös nem búsul”.[2]

Nem kell külön szólnunk e szent nap történelmi emlékeiről, mert ez egyidős a keresztény Húsvéttal (πάσχα σταυρώσιμον = a keresztrefeszítés húsvétja).[3] A zsidók minden pénteket „előkészület”-nek (parasceue gör.) neveztek, mert a másnapi munkaszünet miatt ekkor kellett a szombatra szükséges dolgokat előkészíteniük;[4] a kereszténység ezt az elnevezést csak egy napra, a Nagypéntekre, tartotta meg, mert ezen a napon készítette elő isteni Üdvözítőnk kereszthalálával a húsvéti föltámadás dicsőségét.[5]

A nagypénteki szertartások közül legrégibb a keresztimádás[6] és a Passió éneklése. Ezeket ugyanis legalább Jeruzsálemben, a szenvedések színhelyén, már a IV. századi zarándoknő is megemlíti. Nagycsütörtök éjjel — mint említettük — az Olajfák-hegyén voltak a Jeruzsálemiek.[7] Mikor innét a körmenet a kapukhoz ért, már derengett,[8] mire pedig a Kereszt-bazilikához értek, már világos volt. Innét a Pilátusról szóló evangéliumi részletek felolvasása és a püspök buzdító beszéde után a nép hazatért pihenni, de a buzgóbbak még előbb a korbácsolás oszlopához is elmentek. Reggel nyolc órakor ismét a Kereszt-bazilikában találjuk a híveket. A püspök számára kathedrát állítottak föl, eléje pedig vászonnal letakart asztalt tettek, melyre aranyozott ezüst tartóban a kereszt fáját helyezték. A szent kereszt felső részét tartotta a püspök, az asztal körül pedig a szerpapok vigyáztak.[9] Ezután a hívek egyik kapun be a másikon kimenve a kereszt imádásához járultak, miközben mindegyikük homlokával és szemével érintvén megcsókolta azt. Mire az egész nép elvégezte ezt, már tizenkét óra volt. A kereszten való szenvedés ideje alatt (12 órától 3 óráig) a zsoltárokból, apostoli levelekből és cselekedetekből, a prófétákból és evangéliumokból elolvasták mindazt, ami a passióra vonatkozik, közben megfelelő himnuszokat és könyörgéseket imádkoztak. A nép sírt és jajgatott, de legkivált akkor, mikor három óra tájban sz. János evangéliumának ahhoz a helyéhez értek „kiadá lelkét”.[10] Innét a Martyriumba, majd az Anastaseba vonultak, ahol azt olvastak föl, mint kérte el arimathiai József Pilátustól az Úr holttestét,[11] azután pedig, ki ahogy bírta, önkéntes vigíliát tartottak.[12] Az elmondottakon kivül még abban is teljes a megegyezés a különböző korok és helyek keresztényei között, hogy e napon sehol Szentmise nem mondatott.[13] A keresztimádás nyugatra a VII. vagy VIII. században jött át Jeruzsálemből és az előremegszenteltek miséjének nyomai (köznyelven: csonkamise) is csak a VIII. századig mennek vissza, de kétségtelen, hogy e szertartás régibb eredetű.[14] Ebben az időtájban alakultak ki azután ősrégi elemekből a nagypénteki szertartások,[15] melyek már a IX. században lényegükben fedik a maiakat.[16]

A mostani szertartások három (illetve nálunk négy) részből állanak, melyek a gyász jellegét viselik magukon.[17] Fekete ruhákban vonul a papság a leszerelt oltárhoz és sem gyertyát sem pedig tömjént nem visznek magukkal. Mikor a menet az oltár elé ér, ott arcraborulva kis ideig elmélkednek,[18] mialatt két oltárszolga egyetlen vászonlepellel letakarja az oltárt.[19]

I. IMÁDSÁGOK.

Az oltár megcsókolása után minden cím (titulus) nélkül[20] kezdi olvasni a fölolvasó Ozeás 6, 1—6, mely már a vigasztalás szavait tartalmazza. Egy Tractus (Habacuc 3.) közbeéneklése után a nagycsütörtöki Könyörgést ismétli a pap, mely előtt a szerpap „Flectamus genua” felszólítást mond.[21] Az ezután felolvasandó prophetia (Exod. 12, 1—11.) a húsvéti bárány elrendelését és az ezzel kapcsolatos szertartásokat írja le. A húsvéti bárány a keresztrefeszített Megváltó előképe volt, azért olvastatja az egyház Nagypénteken az erről szóló prophetiát.

Ezután a Passió következik, úgymint Virágvasárnapon, csakhogy letakaratlan könyvtartóval ;[22] „A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése János evangélista[23] írása szerint”. (Ján. 18, 1—19, 37.) A következőket, (tehát u. o. 19, 37—42.) evangélium gyanánt olvassa a szerpap, de gyertyák és tömjénezés nélkül; az elején nincs áldás, a végén pedig a pap nem csókolja meg a könyvet.

Ezután egy NAGYON RÉGI imádságsorozat következik. Az egyház könyörög az egész emberiségért.

Minden könyörgés előtt hosszabb bevezetésben jelzi, hogy kikért imádkozik, azután „Hajtsatok térdet" felszólítás és „Keljetek föl” felelet után[24] mondja el a pap a könyörgést. Ez régen minden ünnepélyes misénél így volt, most csak a nagypénteki szertartások részét képezi és bár az imáknak semmi különös vonatkozásuk sincs a napi eseményekhez, mégis általános mivoltuk szépen megfelel a keresztáldozat általános érvényének.[25] Csak ezen a napon imádkozik az egyház nyilvánosan az eretnekekért, szakadárokért, zsidókért és pogányokért, mert Krisztus Urunk is e napon imádkozott a keresztfán ellenségeiért.[26]

II. KERESZTIMÁDÁS.

A könyörgések végeztével a pap leteszi a miseruhát[27] és kezébe vévén a letakart feszületet az oltár leckeoldala mellett a nép felé fordulva leoldja a kereszt leplének felső szélét és e szavakat énekli: „Íme a kereszt fája, melyen a világ Üdvössége függött” - mire a kar ezt feleli: „Jöjjetek, imádjuk!”[28] Erre mind leborulnak a feszület előtt. A pap feljebb lép az oltárhoz és félig lebontván a kereszttakarót emelkedettebb hangon énekli ugyanazt. Végül harmadszor is megismétlődik e szertartás a most már teljesen szabadon föltűnő Fölfeszített keresztje előtt, melyet a pap az oltár közepén mutat a hívek elé.[29] Most az oltár előtt a középre viszi a keresztet és ott egy fekete lepelre fekteti. Azután cipőit levetve[30] háromszoros térdhajtással és csókkal üdvözli a keresztrefeszített Megváltót.[31] Mialatt a papság és utána a nép is a kereszt imádását végzi, azalatt az énekkar az Improperiákat ( = szemrehányások) énekli, melyekben megrázó ellentétekben veti szemére az Úr a zsidóknak hálátlanságukat.[32]

III. CSONKAMISE.

A keresztimádás vége felé meggyújtják az oltár gyertyáit, a szerpap kiteríti a corporalet és a keresztet ismét az oltárra helyezi. Azután körmenetileg elhozzák az előző nap konszekrált szent Ostyát[33] égő gyertyák és tömjénezés kíséretében, mialatt a „Vexilla Regis” himnuszt éneklik.[34] A pap az oltáron a Legszentebbet a tányérkára teszi, a kehelybe pedig bor és víz öntetik,[35] a tömjénezőbe is tömjént tesznek minden szó nélkül. Az oltár megfüstölése alatt a pap a szokott imádságokat mondja, de a kézmosás ismét csendben történik. Az „Imádkozzatok testvérek" és az azt megelőző ima[36] elmondása után a „Miatyánk” következik a rendes bevezetéssel és befejező imádsággal: „Szabadíts meg minket, kérünk Uram ...”, melyet azonban ez alkalommal hangosan mond a pap és közben nem vet magára keresztet a tányérkával. Az Úrfölmutatás csak egy kézzel történik és utána három részre töri a pap a Szentostyát, melynek legkisebb részecskéjét a borba ereszti minden imádság nélkül. A „Szent testedet, Uram Jézus Krisztus...” elmondása után pedig a rendes szertartások keretében[37] magához veszi az Úr szent testét.[38] A kehely kiöblítése után az oltár közepén meghajolva elmondja e rövid imát: „Mit szájjal vettünk ...” Azután meghajolva az oltár előtt a segédkezekkel együtt elvonul. A csendes vecsernye után az oltárt ismét leszerelik.

IV. KRISZTUS TEMETÉSE.

Náluk[39] a kehelykiöblítést megelőzőleg helyezik el az Oltáriszentséget a szentségmutatóba. A Nagycsütörtökön átváltoztatott harmadik nagy Ostyát teszi bele a pap és az egészet selyemfátyollal letakarva körmenetileg viszi arra a díszes mellékoltárra, mely az Úr nyugvóhelyét, arimathiai József sziklasírját kell, hogy eszünkbe juttassa.[40] Ezalatt ismét a „Vexilla Regis” himnuszt kell énekelni.[41] A görögöknél Nagypénteken este van Krisztus temetése a 118. zsoltár és megfelelő tropárok éneklése közben. Ők egy koporsóba helyezett Krisztus-szobrot visznek fényes körmenetben a virágokkal gazdagon fölékesített szentsírba.

A NAGYPÉNTEKI KÖNYÖRGÉSEK:
1. A katolikus Anyaszentegyházért.
Könyörögjünk, kedveseim, az Isten szent Egyházáért, hogy azt a mi Urunk Istenünk az egész földön békében és egységben megtartani és megőrizni méltóztassék, alája vetve neki a fejedelemségeket és hatalmakat és adja, hogy békés és nyugodalmas életet élvén, magasztaljuk a mindenható Atya Istent.

Mindenható örök Isten, aki dicsőségedet Krisztusban minden nemzetnek kinyilatkoztattad, őrizd irgalmasságod műveit, hogy Egyházad az egész földön elterjedve, neved megvallásában állhatatos hittel megmaradjon. Ugyanazon Urunk ...

2. A pápáért. 
Könyörögjünk szentséges pápánkért, N.-ért is, hogy a mi Urunk Istenünk, aki őt a püspökség rendjébe kiválasztotta, épségben és erőben őrizze meg Egyházának, az Isten szent népének kormányzására.

Mindenható örök Isten, akinek ítéletén alapszik a világmindenség: tekints kegyelmesen esdekléseinkre és tartsd meg kegyességeddel választott legfőbb pásztorunkat, hogy a keresztény nép, melyet tekintélyeddel kormányoznak, az ily nagy pápa alatt hitének érdemeiben gyarapodjék. A mi Urunk ...

3. A klérusért és az egész szent népért.
Könyörögjünk valamennyi püspökért, és áldozópapért, szerpapért, alszerpapért, gyertyavivőért, ördögűzőért, olvasóért, ajtóőrért, hitvallóért, szűzért, özvegyért s Istennek egész szent népéért.

Mindenható örök Isten, akinek Lelke megszenteli és kormányozza az Egyház egész testét, hallgass meg minket, midőn annak minden rendjéért esedezünk, hogy kegyelmed ajándékából neked minden osztály híven szolgáljon. A mi Urunk ...

4. Az államfőkért.
Könyörögjünk azokért is, akik az államokat kormányozzák, és azoknak hivatali és hatalmi szerveikért : hogy elméjüket és szívüket a mi Urunk Istenünk az ő akarata szerint irányítsa a mi örök békénkre.

Mindenható örök Isten, akinek a kezében van minden hatalom és az összes népeknek a jogai: tekints jóságosan azokra, akik minket hatalommal kormányoznak; hogy az egész földkerekségén a te jobbod oltalma alatt a vallás is teljes épségben és a haza is teljes biztonságban fönnálljon. A mi Urunk ...

5. A katechumenokért.
Könyörögjünk hittanulóinkért is, hogy a mi Urunk Istenünk nyissa meg szívüket-fülüket, és az irgalom kapuját, hogy az újjászületés fürdője által minden bűnük bocsánatát megnyervén, ők is a mi Urunk Jézus Krisztusban tagok legyenek.

Mindenható örök Isten! aki Egyházadat mindig új sarjadékkal szaporítod, gyarapítsd hittanulóink hitét és értelmét, hogy a keresztség forrásában újjászületve, fogadott fiai közé számíttassanak. A mi Urunk…

6. Isten irgalmáért a szükségben szenvedőknek.
Könyörögjünk kedveseim, a mindenható Atya Istenhez, hogy tisztítsa meg a világot minden tévelytől, távolítsa el a betegségeket, hárítsa el az éhséget, nyissa föl a börtönöket, oldja föl a bilincseket, engedjen az utazóknak visszatérést, a betegeknek gyógyulást, a hajózóknak biztos kikötőbe jutást.

Mindenható örök Isten, szomorúak vigasztalása, sanyargatottak erőssége, jussanak színed elé, a bármely bajból hozzád kiáltók esedezései, hogy mindnyájan örvendezhessenek annak, hogy szükségeikben irgalmaddal megsegítetted őket. A mi Urunk ...

7. Az eretnekek és szakadárok megtéréséért.
Könyörögjünk az eretnekekért és szakadárokért is, hogy a mi Urunk Istenünk szabadítsa meg őket minden tévtantól, és a szent és apostoli katolikus Anyaszentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.

Mindenható Örök Isten, aki mindenkit üdvözítesz, és senkit sem akarsz elkárhoztatni, tekints az ördögi ravaszsággal megejtett lelkekre, hogy minden eretnek tévedést letéve, a tévelygők szíve megjavuljon és igazságod egységébe visszatérjen. A mi Urunk ...

8. A zsidók megtéréséért.
Könyörögjünk a hűtlen zsidókért is, hogy a mi Urunk Istenünk távolítsa el a leplet szívükről, és ők is megismerjék a mi Urunkat, Jézus Krisztust.

(A térdhajtás itt elmarad, mert a zsidók csúfból hajtogattak térdet az Úr előtt e napon)

Mindenható örök Isten, aki a hűtlen zsidóktól sem tagadod meg irgalmasságodat, hallgasd meg könyörgéseinket, melyeket e nép vakságának elhárításáért neked fölajánlunk, hogy megismerve igazságodnak világát, Krisztust, kibontakozzanak a sötétségből. Ugyanazon a mi Urunk…

9. A pogányok megtéréséért.
Könyörögjünk a pogányokért is, hogy a mindenható Isten távolítsa el szívükből a gonoszságot, hogy elhagyván bálványaikat, térjenek meg az élő igaz Istenhez, s az ő egyetlen Fiához, Jézus Krisztushoz, a mi Urunkhoz és Istenünkhöz…

Mindenható Örök Isten, aki a bűnösöknek nem halálát, hanem mindig életét keresed, fogadd kegyelmesen imádságunkat és mentsd meg őket a bálványozástól; s gyűjtsd Anyaszentegyházad kebelébe, neved dicséretére és dicsőségére. A mi Urunk ...
___________________
[1] Durandus szerint: 1. Christi immolatio, 2. inferni spoliatio, 3. mortis conculcatio, 4. humani generis redemptio, 5. paradisi apertio et, 6. scipturarum manifestatio. (Rationale 207.)
[2] A protestánsok örömünnepnek tekintik Nagypénteket,mint a megváltás befejezésének emléknapját. Olyan ez — Írja Kellner és Szaniszló —- mintha a gyermekek atyjuk halálának évforduló napját örömünneppel ülnék meg arra való tekintettel, hogy e napon nagy örökség birtokába jutottak. Ezzel szemben a katholikusok ősi idők óta nem tekintik ünnepnek e napot, (Constit. Apost. 5, 18.; sz. Ambrus: Epist. 23, 12. M. L. 16, 1030; IV. toledói zsinat 633-ban can. 8. stb.) hanem szigorú böjttel és virrasztással vesznek részt lélekben az Üdvözítő szenvedéseiben.
[3] A régiek hagyománya szerint márc. 25-én volt az Úr keresztrefeszítésének évfordulója. (L. erről még bővebben a „Húsvét ideje” fejezetet.) pl. sz. Ágoston: De Trinit. 4, 5. (M. L. 42, 894), u. i. egy régi vaticani codex (3806.): „Annuntiatio conceptionis et passio Domini." Azután Martyr. Rom. e napon emlékezik meg a jobb latorról. (L. bőv. Bolland. Márc. III. 538. sköv. és Nilles; Kalend, II. 254. o. és „(márc. 25.) Gyümölcsoltó B. A.” fejezet.
[4] így a sivatagi vándorlás alatt a mannát is. (Exod. 16, 22—26.)
[5] Nilles: Kalend. II. 253. o. és Durandus: Rat. div. off. 251. o.: „Nos vero hoc nomen, quod est commune cuilibet sextae feriae, appropriaimus illi sextae feriae, quae est proxima ante pascha, pro eo, quod tunc praeparatus est cibus sive manna, quo et militans ecclesia modo, et triumphans in futura requie perfruetur.”
[6] Az imádás mindig arra vonatkozik, aki a kereszten meghalt érettünk. A szertartásokban előforduló kifejezések, melyek a kereszt imádására vonatkoznak, jelképesen értendők: a kereszt Krisztus jelképe.
[7] Ezt a vigíliát mindenki kivétel nélkül megtartotta — irja Eucheria. (A görögök még ma is átvirrasztják a Nagycsütörtök és Nagypéntek közötti éjjelt: ἀγρυπνία τῶν ἁγίων παθῶν, mialatt a négy evangéliumból a passiót 12 részre osztva olvassák, közben sok imát és tropárt énekelnek.) (Nilles: Kalend. II. 236. o. és Mihályfi: i. m. 168. o.)
[8] Úgyhogy egyik ember a másikat megismerhette.
[9] Azért kell ez az elővigyázat — írja a zarándoknő — mert egyszer valaki leharapott egy darabot a keresztből.
[10] 19, 30.
[11] Ján. 19, 38.
[12] Peregrinatio 36. és 37. c. Corp. script. eccl.Lat. 39, 87. sköv. U. i. Paulinus: Epist. ad Sever. 32. és sz. Jeromos: Epist. ad Eustoch. 108. Id. Lonovics: Archaeologia I. 168. o. A görögöknél Nagypénteken nincs keresztimádás, hanem amint láttuk Nagyböjt III. Vasárnapján. Azonkívül még két alkalommal: aug. 1-én (Nllles: i. m. I. 228. sköv.) és szept. 10—13. (u. o. 273. o.)
[13] Duchesne: Origines du culte chrétien 237. o. Ennek okát adja Durandus (i. h.): „Non sacrificant amici, dum trucident inimici." Szaniszló pedig így: 1. Nem kell emlék, mikor valóság van, 2. a mise örömet fejez ki, már pedig e nap a fájdalomé. „Dominus vobiscum” köszöntés pedig azért nincs szerinte, mert e napon nincs velünk az Úr! (legalább úgy mint rendesen, mert keresztre feszítve meghall i. m. 84. o.) Különben már I. Ince pápa (Epist. ad Dec. 25, 2) is írja, hogy e két napon (Nagypéntek és Nagyszombaton) nincs mise, hanem csak prédikáció, mert az apostolok e napon szomorúan elrejtőztek.
[14] Ez egyszerű áldozási szertartás. Duchesne azt hiszi, hogy ez a régi liturgia nélküli összejöveteleken mindig volt, miként most is van a görögöknél Nagyböjt minden napján (szombat és vasárnap kivételével). Ilyen lehetett az üldözések alatt, de még később is az otthoni szentáldozás. (Origines ... 239. o.(U.i. Thalhofer: Handbuch I. 635. o.)
[15] Missale Gothico-Gallic.(M.L. 72, 267.), Gelasianum (ed. Wilson. 74. sk. o.)
[16] így Kellner: Heortologie. 59. o. stb.
[17] „Quasi funeris obsequium” —- írja Durandus: Rationale 203. o. — azért „tacita et humili voce dicitur officium”, egyébként pedig e napon „arctissinum ieiunium et silentium!”
[18] Régen minden nagymise prostratioval kezdődött. E napon alázatosságot fejez ki e cselekedet, mikor Krisztus végtelenül megalázta magát érettünk — és a legmélyebb gyászt. (Thalhofer, Lonovics, Szaniszló stb.)
[19] Ez jelzi a gyolcsot, mely Krisztus testét takarta (Durandus: i. h.) és Lonovics is szemfödélhez hasonlítja. (i. m. 16,3.0.)
[20] Quia titulus est caput lectionis, et sine capite sumus, cum Christus occiditur” (Gavanti: Thes. Rituum I. 4. 9, - Id. Lonovics: i. m. 164. o.) Régen minden Istentisztelet leckével kezdődött (Durandus: i. h.). Az oltáron nem égnek e szertartások alatt gyertyák, ami szintén régi hagyomány. A gyertyák csak a II. sz. óta égnek az oltáron, azelőtt az oltár mellett volt a helyük. (Thalhofer i. m. 631. o.)
[21] Ezt szokta hajdan a szerpap minden miseima előtt kiáltani. (Arlesi Caesar.: Hom. 34.; Constit. Apost. 8, 9.; Cassianus: Instit. 2, 7. — id. Lonovics: i. m. 166. sk.)
[22] Durandus ennek két okát adja: 1. Krisztus is ruhátlanul függött a kereszten és 2. János evangélista az Úr elfogatásakor köntösét elhagyván menekült. Megjegyzendő, hogy Mk. 14, 51. 52. nem János evangélistáról van szó, csak „egy ifjú”-ról. Ennek kilétét sokféleképp magyarázzák. (L. bőv. Belser: Gesch. des Leidens und Sterbens, der Auferstehung und Himmelfahrt des Herrn, Freiburg in Br. 1903. 272.8 ) Durandus idejében e passiót mezítláb énekelték, „ut cum afflicto pro nobis nos aflligi debere monstremus.” Néhol a passió e szavainál: „szétosztották maguk között ruháimat” — az oltárterítőt levették. (Rationale div. off. 204. o.)
[23] Azért olvassa az egyház éppen sz. János szerint Nagypénteken a passiót, mert a keresztrefeszítésnél ő szemtanú volt.
[24] Kivéve a zsidókért való könyörgést, mert ők csúfból hajtogattak térdet az Úr előtt e napon, különben is írja Durandus — eorum caecitas nulla poterit oratione depelli, donec plenitudo gentium subintraverit, ideo non est pro eis vehementer orandum, nec genua flectenda.
[25] Thalhofer; Handbuch I. 633. o.
[26] E könyörgések magyar fordítását 1. Kiss: Imádkoznunk 107—112. o. Duchesne szerint ilyenek voltak a régi aliturgikus összejövetelek. (Origines du culte crétien 224. o.)
[27] „Illő lévén, hogy főékszerétől fosztottan tartsa kezében a kereszten meztelenül függő Megváltónk képét” — írja Lonovics: i. m. 170. o. — aki különben összefüggést keres ebben a Heraclius-féle csodával. (l. Binterim: Denkw. 5. köt. 1. rész. 457. és „(május 3.) Kereszt feltalálása”: 319. o.) V. ö. Müller: Das Kirchenjahr 293. o.
[28] Ez az I. római ordo függelékében már megvan, de abban az időben még körmenet alatt énekelték a „Beati immaculati”-val (Zsolt. 118.) kombinálva. Ez tehát római eredetű szertartás, míg a többi ének gallikán eredetű. (Így Duchesne: i. m. 238. o. és Thalhofer: i. m. 634. o.) Természetesen az imádás nem a fát illeti meg, hanem a rajta függő Üdvözítőt és a szent vért, amely átitatta. (L. erről Lonovics: i. m. 168. o. 2. jegyz.)
[29] Ez Durandus szerint Krisztus Urunk levetkőztetésére emlékeztet, mely azért történik 3 részben, mert a zsidók háromszor csúfolták meg az Urat: 1. a helytartó udvarán, 2. a praetoriumban és 3. a kereszten. Azonban az ő idejében az Improperiák még megelőzték a kereszt leleplezését. (Rationale 205. o.)
[30] V. ö. Mózes az égő csipkebokor előtt: „Oldd le saruidat lábaidról, mert a hely, melyen állasz, szent.” (Exod. 3, 5.) A középkorban mezítláb történt e szertartás, (Marténe: De ant. eccl. disc. 13, 15. és Durandus: i. h.) Ez nálunk a hideg időjárás miatt elmarad.
[31] Eközben az esztergomi Directorium szerint (1918. 49. o.) e szavakat kell mondani: „Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot." Természetesen halkan, mert ez nem tartozik a szertartásokhoz. Ezt különben már Lonovics is ajánlja.
[32] Szabad fordításukat l. Kiss: Imádkozzunk 323. o.
[33] Innét a név: Missa praesanctificatorum: Előre-megszenteltek miséje.
[34] L. Kiss: Imádkozzunk; 326. o.: „Királyi zászlók lobognak...”
[35] Durandus szerint ez azt a vért és vizet jelzi, ami az Úr oldalából folyott, mikor a katona lándzsájával átdöfte. (Rat. div. off. 206. o.)
[36] Ezekben az imákban előfordul az „áldozat” (sacrificium) szó. A mai napon ezeket tágabb értelemben kell vennünk: jócselekedet, áldozás. (Kramp: i. m. II. 177.1)
[37] „Veszem a mennyei kenyeret...” „Uram nem vagyok méltó ...” és „A mi Urunk J. Kr. teste ...”
[38] Ma csak a miséző (jobban mondva caelebrans) áldozik e napon. Ez csak a X. római ordóban van először így: „Communicat autem solus Pontifex sine ministris.” Németországban a XV. századig a nép is áldozott. (Thalhofer: i. m. 636. o.) Erre vonatkozó egyéb adatokat l. Mihályfi: i. m. 143. o
[39] Németországban, Ausztriában, Cseh- és Lengyelországban is.
[40] A szentsír első említése augsburgi sz. Ulrik életrajzában van (X. század). Az Oltáriszentséget a XVI. század óta helyezik oda. (Talán először 1577-ben Münchenben. Thalhofer: 636. és Mihályfi: 145. o.)
[41] Directorium Strigon. 1918. 50. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 154-165 old.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/03/30/2018_marcius_30_nagypentek_feria_vi_in_parasceve

Szent Viktor és vértanútársai

Szent Viktor és vértanútársai

A szent vértanúk: Viktor, Zotik, Zénón, Akindin és Szeverián, akkor lettek Krisztusban hívők, amikor látták, hogy szent György nagyvértanú a kínzások,között is sértetlen maradt. Szent György csodái ugyanis sok pogány megtérését eredményezték. Ezeket vagy a börtönbe vetették, vagy tűzzel elégették, szent vértanúinkat pedig Nikomédiában fejezték le karddal 303-ban.

A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA kármelita nővér

A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA kármelita nővér
*Párizs, 1566. február. 26. +Pontoise, 1618. április 18.
Amikor madame Acarie 1614-ben, az amiens-i Kármelbe lépésekor felvette a Megtestesülésről nevezett Mária nevet, már egy hosszú élet volt a háta mögött. Madame Acarie-ról egy kortársi tudósítás azt mondja, hogy ,,semmi nevezetesebbet nem kezdtek el Isten dicsőségére, mielőtt vele nem beszéltek, vagy a tanácsát meg ne kérdezték volna''.

1566. február 27-én a keresztségben a Barbe (Borbála) nevet kapta. Szüleit, Avrillot-ékat Párizs legtekintélyesebb családjai közé számították, akik a kor vallási és politikai nyugtalanságai közepette egyértelműen az Egyház oldalára álltak. Franciaország akkoriban a kálvinista ,,hugenották'' és a katolikus ,,párt közti ún. ,,vallásháborúk színtere volt; az utóbbi 1575-től ,,Ligának'' nevezte magát. A ,,Bertalan-éj'' (1572) Párizsában nőtt fel Barbe Avrillot. Későbbi életére nagy jelentőségű volt az az idő, amelyet a longchamp-i klarisszák nevelőintézetében töltött. Itt járult tizenkét éves korában első szentáldozásához, s itt kapta meg bensőséges vallási életének alapjait is. Nagyon boldognak érezte magát a kolostorban, szívesen lett volna maga is apáca, szüleinek azonban más tervük volt vele: férjhez kellett mennie.

Pierre Acarie, az a fiatalember, akit a férjéül választottak, ugyanazokhoz a körökhöz tartozott, mint az Avrillot család. Tekintélyes állást töltött be mint királyi tanácsos és a számvevőszék tagja, nagy vagyonnal rendelkezett, szigorúan katolikus érzelmű volt és a ,,Liga'' hűséges híve.

1582. augusztus 23-án tartották meg az esküvőt. Acarie úr ugyancsak büszkélkedhetett szép, fiatal feleségével, akit szelíd, kellemes lénye mindenütt kedveltté tett, és akit mint a szép Acarie-nét sokszor megcsodáltak. Ahhoz is értett, hogy nagy háztartását vezesse; házassága első tíz évében hat gyermeket hozott világra, akiknek kiváló édesanyja volt.

Őszintén szerette férjét, bár annak könnyen ingerelhető, gyakran kiszámíthatatlan lénye nem egykönnyen adott helyt az önfeledt meghittségnek. Ő viszont annál inkább arra törekedett, hogy mindenben alárendelje magát neki. A házaséletet akkoriban vallásos körökben nem sokra becsülték. Annál jelentősebbnek mutatkozik Barbe hivatása, hogy éppen házassága által járjon a szentség útján. Arra törekedett, hogy lelki életét -- amennyire kötelességei megengedték -- a Longchamp-ban megszokott módon élje tovább. A mindennapos szentmiséhez, a szentségek rendszeres vételéhez, a Szentírás olvasásához és a napi lelkiismeret- vizsgálathoz szilárdan ragaszkodott. Ebből az időből némely, annyira érthető kis hiúságát később nagyon bánta. Ha lehetőség adódott számára, szívesen olvasott. Egy napon férje az Amadisnak, egy abban az évszázadban divatos, és valakitől kölcsönvett regénynek az olvasásába merülve találta. Nem szólt semmit, de attól kezdve gondoskodott, hogy hitvese jámbor irodalmat is találjon a könyvespolcon. Nem is sejtette, hogy ez mennyire találkozott annak valódi ízlésével. A vallási könyvek sokkal jobban érdekelték, mint egyebek.

Szent Ágoston egy mondása különösen mélyen hatott rá: ,,Túlságosan kapzsi az, akinek Isten egyedül nem elég.'' Isten egyedül -- ez volt az, ami elbűvölte. Isten, a végtelenül szent, igaz, mindentudó, mindenütt, az ő saját lelkében is jelen van -- mi szükség van másra? Ennek a mindent átható isteni jelenvalóságnak a puszta ténye teljesen foglyul ejtette. Félretette a könyveket, nem volt rájuk szüksége többé. Új élet kezdődött számára, a nagyobb benső egyszerűség élete az őt körülvevő sokféleség közepette -- a misztikus élet. Senkinek sem beszélt róla, titkát azonban mégsem tudta teljesen elrejteni. Gyakran annyira túláradt benne Isten kegyelme, hogy bármennyire igyekezett is, nem állt már hatalmában ezeket az eksztázisokat elrejteni. Elképzelhetjük a környezetére gyakorolt hatást. Betegnek tartották, orvosokat hívtak, szemrehányást tettek neki, mert úgy vélték, hogy feltűnést akar kelteni. Versengve buzgólkodtak azon, hogy megalázzák. Sokkal rosszabb volt azonban saját belső bizonytalansága: vajon helyes úton jár-e? Csalódásoknak esett áldozatul? Nem volt lelkivezetője, senki, aki tanácsot adhatott volna neki. Csak öt év elteltével szabadította meg ettől a kíntól egy kiváló lelkivezető, Canfieldi Benedek (1562--1610) kapucinus atya, aki Angliából származott, de akkortájt Párizsban tartózkodott. Amikor madame Acarie kitárulkozott előtte, az atya úgy találta, hogy Istentől való mindaz, ami vele történt. Teljesen át kell engednie magát a lelkében működő isteni tevékenységnek. ,,Mintha érezhetően levettek volna egy követ a lelkemről'' -- mondotta később, olyan jól érezte magát, amikor ezt a közlést hallotta. Csak egy kérése maradt még: imádkozhasson azért a kegyelemért, hogy belső élete ne akadályozza abban, hogy mint asszony és anya tökéletesen teljesíthesse a kötelességeit.

A Valois nemzetség kihalása (1589) után a francia királyi trón utódlásának joga a Bourbon-Navarrai házra szállt. A trón várományosát, Navarrai Henriket azonban, mivel protestáns volt, a katolikusok elutasították. A közte és a ,,Liga'' közt most következett nyílt hatalmi harcban Pierre Acarie nemcsak pénzügyileg, hanem politikailag is olyan veszélyes helyzetbe került, hogy IV. Henrik áttérése és trónra lépése után, 1594-ben menekülnie kellett Párizsból. Vagyona maradékát az fenyegette, hogy hitelezői zsákmánya lesz, jó hírnevét pedig az, hogy áldozatul esik a rágalmaknak. Hogy mindezt kimondhatatlan fáradozásokkal mégis sikerült megakadályozni, egyedül hitvesének érdeme volt. Ő, akit ,,eksztatikusnak'' gúnyoltak, férje távollétének négy éve alatt bámulatos okosságot és körültekintést tanúsított a legbonyolultabb jogi, pénzügyi és egyéb nehézségek közepette. Nem bizonyult kisebbnek akkor sem, amikor lábtörése miatt fájdalmas műtétnek kellett alávetnie magát, és hosszú ideig tartó szenvedéseket kellett kiállnia. Panasz nélkül tűrt mindent, csodálatra méltó türelemmel, azután is, amikor első balesetét két másik követte, és attól kezdve csak mankóval tudott járni.

A nantes-i ediktum évében (1598), amely a protestánsoknak tett engedmények árán meghozta Franciaországnak a belső békét, Pierre Acarie is visszatérhetett Párizsba. Egyet-mást megváltoztatva talált házában. Az a kiterjedt szeretettevékenység, amelyet felesége gyakorolt, azt hozta magával, hogy ki-bejárt a sok segítségre szoruló és segítő egyaránt. Ezen túlmenően azonban az ,,Acarie-szalon'' mindinkább a művelt szellemek találkozóhelye lett. Magas rangú és nagy tekintélyű papokat, mint Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), Pierre de Bérulle (1575--1629) bíborost, Étienne Binet (1569--1639) jezsuita generálist, Pierre Coton-t (1564--1626), a király gyóntatóját, az egyetem professzorait és doktorait vonzotta az ott uralkodó szellem. Hogy milyen szellem volt ez, tanúsítja Szalézi Ferenc, aki szerint madame Acarie ,,a Szentlélek megszentelt eszköze''. Jelenlétében mindenkit az az erős érzés fogott el, hogy egészen közel került Istenhez. A téma, amelyről ebben a körben mindenekelőtt szó esett, Franciaországnak a hitharcok hosszú ideje után szükségessé vált vallási megújulása volt. Barbe Acarie személyesen tett meg mindent, amit csak tudott: látogatta Párizs kórházait, segített a betegeken, bátorságot öntött a tévelygőkbe és kételkedőkbe, imádsággal küzdött a lelkükért, és -- mint boldoggá avatási perében esküvel tanúsították -- több mint tízezer embert vezetett vissza a katolikus hitre. De mi volt mindez ebben a nagy nyomorúságban?

1601-ben francia nyelven is kiadták a kármelita rend spanyol reformátorának, Avilai Nagy Szent Teréznek (lásd: A szentek élete, 589. o.) életrajzát. Madame Acarie először elutasítóan viselkedett vele szemben. Ezt követően azonban két egymás után következő látomásban megjelent neki Teréz anya, és tudomására hozta: az az Isten akarata, hogy Barbe kármelita kolostorok alapításán fáradozzon Franciaországban. Egyben megígérte, hogy legyőz minden nehézséget. Nem lehetett meg nem hallani, hogy Isten szólt általa. Meg is értette: ha Franciaország vallási megújulásának kell következnie, akkor azt az imádság, az áldozat és engesztelés széles hullámának kell meghoznia. Ennek a feladatnak szolgált a sarutlan kármelita apácák rendje.

Azok a nehézségek, amelyekről a jelenés beszélt, nem mutatkoztak csekélynek. Hogy az új kolostorokban megalapozzák Teréz anya szellemét, spanyol kármelita apácákat akartak Franciaországba telepíteni. Ám VIII. Kelemen (1592--1605) pápa hosszas közbenjárására és kifejezett parancsára is szükség volt, míg végre 1604 augusztusában hat spanyol nővér -- francia hölgyek és urak kíséretében -- elindulhatott az útra. Az első alapítás számára megfelelő házat találtak Párizsban a Notre Dame des Champs korábbi bencés kolostorban, amely azonban felújításra és átalakításra szorult. Anélkül, hogy beteg lábára vigyázott volna, madame Acarie felügyelt az építkezésekre. Legnagyobb és legnehezebb feladata azonban az volt, hogy kiválassza és előkészítse az új kolostor ,,élő építőköveit''. Jelentkezőkben nem volt hiány. Sok eszményi lelkületű, mindenféle rendű és rangú leány és asszony késznek mutatkozott arra, hogy életét engesztelő áldozatul ajánlja fel. Madame Acarie nekik szentelte magát, és jövendő hivatásukra oktatta őket. Egyáltalán nem vett fel azonban minden jelentkezőt. ,,A szív mélyéig kell hatolnunk, és meg kell néznünk, hogy Isten ott van-e, vagy legalábbis ott lesz-e'' -- mondta, és hála ,,a szellemek megkülönböztetése'' adományának, amellyel kiemelkedő módon rendelkezett, senki sem értett ehhez nála jobban. 1604. október 15-én megérkeztek a spanyol kármelita apácák Párizsba, és a következő napokban megtörtént az ünnepélyes alapítás. 1605--1609 között ezt további négy követte Pontoise-ban, Amiens-ben, Tours-ban és Rouenban. Valamennyiről madame Acarie gondoskodott, míg csak túlságos igénybevétele miatt a férje meg nem tiltotta további hasonló útjait. Az alapot azonban már lerakta, és halálakor az egész országban szétszórva már tizenhét virágzó kármelita kolostor működött. Hasonlóképpen neki köszönhetik az orsolyiták is az akkori Franciaországba történt letelepítésüket. Számos bencés női kolostort ösztönzött a szükséges reformokra.

1613 őszén Pierre Acarie felesége karjai között meghalt. Gyermekeik ekkorra már régen felnőttek, nem volt szükségük anyjukra.

Amikor 1602-ben harmadszor jelent meg neki Avilai Szent Teréz, megígérte, hogy egykor ő is kármelita lesz majd: laikus nővér. Nem csekély áldozatába került akkoriban madame Acarie-nak, hogy kimondja rá az igent. Messze járt attól, hogy büszkeségből ne fogadja el a laikus nővér helyzetét, de az fájt neki, hogy laikus nővérként nem mondhatja a kórusimát. Bátran legyűrte azonban ezt, és szívesen fogadta, amit tőle kívántak. Elérkezett az ígéret beváltásának ideje. A máskor oly engedelmes lélek ellenállt minden kísérletnek, amely szándéka megváltoztatására akarta késztetni, hiszen: ,,Isten kívánja tőlem, hogy laikus nővér legyek''. Amiens-ben az általa alapított karmelita kolostorok közül a legszegényebbe kérte a felvételét 1614. február 14- én, és így lett a Megtestesülésről nevezett Máriaként utolsó a nővérek között. Mosogatta az edényeket, segített a konyhában, és alázatos engedelmességgel térdelt saját lánya előtt, aki akkoriban a kolostor szubpriornője volt. ,,Hogy méltók legyünk Istenhez, el kell szakadnunk minden dologtól, és teljesen meg kell hajolnunk az akarata előtt'' -- mondta már mint madame Acarie is. E mondását az hitelesítette, hogy most, a szokatlan munka minden nehézsége és annyira megromlott egészsége ellenére sem vált türelmetlenné és csüggeteggé. Nagylelkűségére és alázatosságára új kegyelmi adományokat kapott viszonzásul. ,,A szenvedésekben mindennél bensőségesebben tapasztalom meg Isten jelenlétét'' -- ismerte fel, és lelkének olyan nagy volt a belső ragyogása, hogy kívülről is meglátszott, mint soha azelőtt. ,,Tekintete olyan fénylő és sugárzó volt, hogy csaknem megvakultam tőle'' -- közli későbbi életrajzírója, dr. A. Duval, aki egyszer váratlanul találkozott vele a kerengőben.

Hogy könnyebben nyújthassanak neki orvosi segítséget, 1616 decemberében a Párizstól nem messze fekvő Pontoise kolostorába vitték. Itt megvolt az az öröme, hogy elláthatta a sekrestyésnő tisztét. Rejtettségének vége szakadt: Párizs közelsége sok embernek tette lehetővé, hogy felkeressék a Megtestesülésről nevezett Máriát, és -- bár rács mögött -- a tanácsát és imasegítségét kérhessék. Nemsokára súlyosan megbetegedett, és a tökéletes önátadás szellemében elviselt, kimondhatatlan szenvedés után 1618. április 18-án meghalt.

Már négy év múlva megkezdték a boldoggá avatási eljárást, ezt azonban csak 1791. május 24-én, a francia forradalom idején zárta le VI. Pius pápa. Néhány levéltől eltekintve nem hagyott hátra írásokat, ő maga azonban, mint joggal mondták róla, a tökéletes istenszeretet eleven könyve volt.

Szent János atya - Szent Kozma hitvalló

Szent Herluka     szűz, † 1127       



Szent János atya

János atya ifjúságától fogva vágyott a szerzetesi életre. Ezért felkereste Dekapolita Gergely-atyát, aki őt szerzetessé tette. Utána együtt éltek és együtt haladtak a tökéletes életben. János atya olyan nagy haladást tett, hogy maga Gergely atya is örült neki. Igazán hivő, békés természetű, testét a lélek uralmának alávető szerzetes volt. Szóval és életével ragyogott szerzetestársai előtt. A képromboló Örmény Leó császár idejében mesterével együtt Konstantinápolyban volt, hogy a képrombolás tévtanításának nehéz idején vigasztalja és erősítse az ottani híveket. János atya ezután ott élt, 820 körül bekövetkezett haláláig. Himnuszköltő József atya temette el testét szent Gergely sírjában, aki valamivel hamarabb halt meg tanítványánál.


Szent Kozma hitvalló

Kozma atya konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korától megszerette Krisztust és érette szerzetessé lett. Szent élete miatt Khalkedon város püspökévé tették. Ebben a hivatásában buzgón védelmezte a szentképek-tiszteletét a tévtanítók ellen. Ezért sokat kellett szenvednie tőlük. A száműzetést is el kellett szenvednie, de igaz hitében állhatatos maradt. Vele szenvedett szent Aukszent atya is, aki ugyanazokat szenvedte el, mint Kozma. Kozma főpap meghalt 816 körül.

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS - SZENT APOLLONIUS vértanú

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS (1534-1602)

A Hibernoi elnevezés (latinul Hibernonius) arra utal, hogy valamelyik ose Írországból származott (Hibernia: Írország). Murciában, Spanyolország délkeleti részén régi nemesi szüloktol született. Ifjú korában Valenciában nagybátyjánál nevelkedett. Itt azokban az években szentéletu szerzetesek muködtek (B. Factor Miklós, Bertran Szt. Lajos), akiknek példája bizonyára felkeltette András érdeklodését a szerzetesi élet iránt. A döntést azonban egy profán és kellemetlen eset hozta meg: Amikor Valenciából hazája, Murcia felé vándorolt, rablók támadták meg és elvitték minden pénzét. Bizonyára gondolt az Úr szavaira: „Ne gyujtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti s a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyujtsetek kincset a mennyben.” Elhatározta, hogy maradandó kincseket fog gyujteni. 22 éves korában jelentkezett ferencesnek a valenciai tartományban. Habár származása és iskolázottsága szerint a klerikusok közé kerülhetett volna, o laikus testvér akart lenni, hogy az alázatosság utján törekedjék a tökéletességre. Különbözo kolostorokban sokféle beosztásban tevékenykedett, de mindenhol azt kereste, miben lehetne más segítségére. Ha azt látta, hogy a másik testvérnek valami feladatot nehéz ellátni, segített neki, vagy átvállalta a munkát, mégha az nehéz vagy kevésbé kívánatos is volt. Életírói állítják, hogy ifjúkori ártatlanságát egész életén át megorizte. Természetesen sok önmegtagadással, imával. Imái, különösen ha azt a Szent Szuz képe vagy az Oltáriszentség elott, vagy a szenvedo Jézusra gondolva végezte, sokszor extázisba mentek át. Jóllehet teológiát nem végzett, a hit dolgában meglepo jártasságot árult el, ezen teológusok is csodálkoztak. Istenhez igyekezett vezetni az eltévedtéket, mohamedánokat is. A szenvedo lelkeken sok imával, búcsúnyeréssel segített. Istentol rendkívüli karizmákban (jövendölés, betegek gyógyítása) részesült. Életszentségét Szent Paszkál és a valenciai érsek is elismerte. Gandiában halt meg a szentek halálával. Temetése inkább ünneplés volt, mint gyász. Életszentsége s csodatételei hatására VI. Piusz boldoggá avatta. „Mint Istennek szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindezen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke… Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel.” (Kol 3, 12 sk)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Andrást felékesítetted a szemlélodéssel és csodálatos ártatlansággal. Add meg közbenjárására, hogy a világ csábításai közben egész szívvel hozzád ragaszkodjunk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


SZENT APOLLONIUS vértanú +Róma, 183--185 körül, április 18. vagy 21.
Bár Jézus szavai szerint a gazdagoknak nehezebb bejutniok a mennyek országába, mint a szegényeknek, követése mégsem volt soha a szegény emberek kiváltsága. Már az Evangélium is értesít az előkelő Nikodémusról és a gazdag arimateai Józsefről, akik nem teljes nyilvánossággal ugyan, de követték Jézus tanítását. Amikor aztán később az Úr tanítványai csaknem az egész oikumenét, ,,földkerekséget'', Kelet és Nyugat akkor lakott országait keresztül-kasul bejárták és térítették, a felső társadalmi réteg egyes tagjai lassanként csatlakoztak minden akkori vallás e legszerényebbjéhez, és beléptek a ,,testvérek'' közösségébe, ahogy a keresztények nevezték magukat.

Ezeknek az előkelő megtérteknek egyike volt Apollonius, a tekintélyes római arisztokrata. Megtérését vélhetően Szent Jusztinnak (lásd: A szentek élete, 237. o.) köszönheti, akit vértanúként is követett. Cézáreai Euszébiosz (+339) tanúsága szerint Apollonius ,,nagy tekintélyben állott a hívek előtt kitűnő neveltetése és filozófiai képzettsége miatt'' (Egyháztörténelem V, 21). Egy napon egy rabszolga feljelentette mint keresztényt, és Perennis prétoriánus prefektus, a fiatalkorú Commodus császár képviselője elé vitték, hogy felelősségre vonják.

Az akkori vezető római körök növekvő romlottságával magyarázható, hogy a személyében egyáltalán nem keresztényellenes Commodus kormányzása alatt bűnvádi eljárás indulhatott egy római patrícius ellen keresztény hitvallása miatt.

Perennis, aki tehetséges, de gátlástalan férfi volt, a kortárs történészek tanúsága szerint a római állam egyes alattvalóit pusztán gazdagságuk miatt is bűnösként maga elé állíttatta, és elítélte, hogy kivégzésük után vagyonukat megkaparinthassa; ezáltal a leggazdagabbak közé tartozhatott. Apolloniusnak a bírósági eljárás során részletesen tisztáznia kellett magát Perennis előtt, úgyhogy az volt az egésznek a látszata, mintha ez a nyereséghajhászó tisztviselő nagyon a vádlott ellen fordult volna. A kihallgatás szó szerinti szövege megmaradt.

Perennis a kihallgatást ezzel a rideg kérdéssel kezdte: ,,Apollonius, keresztény vagy?'' Ez így válaszolt: ,,Igen, keresztény vagyok, és mint ilyen, tisztelem és félem Istent, aki teremtette az eget, a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van''. Perennis erre így szólt: ,,Változtasd meg elveidet! Kövesd tanácsomat, és esküdj meg kürioszunk (urunk), az autokrator (egyeduralkodó) Commodus szerencseistennőjére (Tükhére)!'' -- Commodus császár az uralkodó isteni mivoltának ,,dogmájára'' támaszkodva, amely nagyon megfelelt hiúságának, más fennhéjázó címek mellett felvette a keleti uralkodókultuszban elterjedt küriosz nevet. A görög nevek és a görög nyelv akkoriban modernnek számított Rómában. A szerencseistennő, Tükhé vagy Fortuna a Geniushoz hasonlóan a régóta tisztelt védőistenségek egyike volt. Egyben megszemélyesítette pártfogoltjának sorsát. Minden rómainak késznek kellett lennie, hogy megesküdjön a császár Tükhéjére vagy Fortunájára, hogy bebizonyítsa császár iránti hűségét. Úgy látszik, hogy Commodus császár különösen kedvelte Fortuna kultuszát; pénzeire verette őt, az általa választott Fortuna manens (maradandó Fortuna) és a Fortuna felix (boldog Fortuna) melléknévvel.

Apollonius mint keresztény nem bocsátkozhatott ilyen bálványkultuszba. Válaszában csatlakozott Perennisnek ahhoz a kívánságához, hogy változtassa meg elveit, szó szerint fordítva: változtassa meg gondolkodását vagy forduljon meg. ,,Aki megfordul, s eközben elfordul Isten igaz, jó és csodálatra méltó parancsaitól, jogtalanul, becstelenül és istentelenül jár el; aki pedig úgy fordul meg, hogy közben elfordul mindenféle igazságtalanságtól és rosszaságtól, még a rossz gondolatoktól is, és menekül a bűn uralma elől, s egyáltalán nem tér vissza hozzá, az igaz.'' Apollonius ezután részletesen megmagyarázta esküje megtagadásának okát, és hangsúlyozta készségét, hogy az egyedül igaz Istenre hajlandó megesküdni, hogy tiszteli a császárt és imádkozik uralmáért. Perennis azonban megismételte követeléseit, és ezenfelül még azt kívánta: ,,Áldozz az isteneknek és az autokrator Commodus képének!'' De Apollonius mosolyogva felelt: ,,A megváltozásra és az esküre vonatkozóan már előadtam védekezésemet. Arra a felhívásra pedig, hogy áldozzak, a következőt válaszolom: vértelen és tiszta áldozatot én is és valamennyien mi keresztények bemutatunk, tudniillik a mindenható Istennek (a ,,Pantokratornak''), az ég és föld s minden élőlény Kürioszának. Ez az áldozat imádságokból áll, mindenekelőtt Isten képmásaiért, azokért, akik Isten rendelése folytán uralkodók lettek itt a földön. Szent és igaz parancsaink szerint naponta imádkozunk a mennyben lakó Istenhez e földi világot kormányzó Commodusért. Jól tudjuk ugyanis, hogy nem másnak az akaratából gyakorolja uralmát a földön, hanem egyedül a láthatatlan Isten végzéséből, aki -- mint mondják -- áthatja a mindenséget''.

Apollonius ebben a feleletben a Perennis által használt kifejezésekkel játszott: az autokrator és küriosz Commodusszal, akinek képe elé tömjént kellett volna hintenie, szembeállította a Pantokratort, a mindenség Kürioszát, és világosan kifejezte, hogy az ember képe előtt nem szabad Istent megillető tiszteletet tanúsítani, hogy az ember csak képmása Istennek, akiért imádkozhatunk és kell is imádkoznunk, az igaz Istennek viszont áldozatot mutathatunk be, és kell is ezt tennünk. A naponta bemutatott vértelen és tiszta áldozattal, mely mindenekelőtt imádságokból áll, Apollonius az Eucharisztiára gondolt, amelyben Isten emberré lett Igéje a kenyér és bor színe alatt, közössége közepette, áldozatul mutatja be magát mennyei Atyjának. Apollonius nyilvánvalóan Athénagorasz (+180 után) tanítványa volt, aki 177 körül egy Marcus Aureliusnak címzett, s a keresztények védelmében összeállított iratban (Apológia,13. fej.) teljesen hasonlóan fejezi ki magát.

Perennis nem mutatott megértést az ilyen eszmék iránt, és végül háromnapi gondolkodási időt adott Apolloniusnak. Ennek eltelte után sok szenátor, tanácsos és magasan képzett férfi jelenlétében újból elővezették Apolloniust, ő pedig megismételte azt az elhatározását, hogy kitart az Isten félelmében. Perennis viszont egy állami határozatra utalva újból felszólította, hogy gondolja meg és nyilvánítsa ki tiszteletét az istenek iránt. Apollonius azonban erre megjegyezte: ,,Isten végzése nem szüntethető meg emberi döntésekkel''. Minden pogány kultusz értelmetlenségének kifejtésével megerősítette: ,,Prefektus, mi nem tartjuk szerencsétlenségnek, ha az igaz Istenért meg kell halnunk. Amik vagyunk, Istenért vagyunk. És készek vagyunk arra, hogy mindent elviseljünk inkább, mint hogy rosszul haljunk meg. Mert akár élünk, akár halunk, a Kürioszhoz tartozunk.'' (vö. Róm 14, 8) A prefektus gúnyos megjegyzésére, hogy Apollonius eszerint élvezettel hal meg, egyszerűen így válaszolt: ,,Szívesen élek, Perennis; de az élet iránti szeretetből nem félek a haláltól. Nincs értékesebb az életnél. Ezen azonban az örök életet értem, minden lélek halhatatlan életét, azét, aki jól töltötte a jelen életet.''

Apollonius hiába fáradozott azon, hogy a prefektus számára felfoghatóvá tegye Isten az emberré lett és az emberek üdvösségéért megfeszített Fiáról szóló keresztény tanítást; a keménynyakú értetlenség láttán megjegyezte: ,,Mennyire fáj nekem, hogy nincs érzéked a kegyelem szépsége iránt! Ó, Perennis, csak a kitárt szív képes felfogni a Küriosz szavát, mint ahogy csak a nyitott szem láthatja meg a fényt''. Egy a hallgatók közt jelenlevő cinikus filozófus közbekiáltását Apollonius ezzel vágta el: ,,A balgák szemében az igazság szükségszerűen esztelenségnek látszik.'' Majd utalt arra, hogy mint egykor a próféták és a régi filozófusok, Jézus is -- aki az embereket egymás iránti szeretetre és a császár tiszteletére, de egyedül Isten imádására tanította -- gyűlöletes volt azok szemében, akik nem taníthatók. Már Platón tudatában volt minden valóban igaz sorsának, amikor azt mondta: ,,Az igaz embert megkorbácsolják, kínpadra vonják és megkötözik, a szemét kiszúrják, és minden szenvedést el kell viselnie, végül pedig keresztre feszítik.'' (Az állam II, 361 sk) Ezután Apollonius így folytatta: ,,Amint rágalmazó vádlói az ártatlan Szókratészt bűnösnek jelentették ki, és felizgatták ellene a népet, úgy ítélte el és kötözte meg néhány gátlástalan ember a mi Tanítónkat és Üdvözítőnket; valójában ugyanígy tettek már előfutáraival, a prófétákkal is, akik előre megjövendölték dicsőségét.'' Tévedhetetlen bizonyossággal hangsúlyozta Apollonius, hogy ettől a megfeszített Jézustól ,,tanultuk meg, hogy szépen éljünk, és hogy előre tekintsünk a remélt jövőbeli javakra, ha látszólag értelmetlenül kell szenvednünk''.

Amikor Perennis végül berekesztette a kihallgatást, Apollonius sajnálkozását fejezte ki, amiért nem sikerült védőbeszédével a prefektus szívét megvilágosítania és az egyedül igaz Isten tiszteletére indítania. Perennis lefejezésre ítélte Apolloniust. Biztosra vehetjük, hogy a római joggyakorlat szerint az ítéletet azonnal végrehajtották.

Apollonius nem maradt egyedül; a régi római nemzetségekhez tartozók legjobbjai a következő évszázadokban, az általános pusztulás közepette megtalálták az utat Krisztushoz, és szeretetből lemondtak földi jólétükről, hogy szebb életük legyen majd Krisztus országában.

Nagycsütörtök - Feria V. in Coena Domini (I. oszt. duplex) Stációs templom: Lateráni Szent János bazilika

nagycsutortok.jpgA galliai zarándoknő már leírja, miként járták végig e nap estéjén a jeruzsálemi hívek az Üdvözítő haláltusájának helyeit az Olajfák-hegyén. Reggelfelé szent hymnuszok éneklése közben mentek el a Getszemáni kertbe, ahol Krisztus Urunk elfogatásáról szóló evangéliumot olvasták több mint kétszáz gyertya fénye mellett. Ennek hallatára – írja a zarándoknő – a nép olyan zúgás és jajgatásban tört ki, hogy talán egészen a városig elhallatszott a nép morajlása.[1] Ugyanebben az időben már a nyugaton is többször említettik a Nagycsütörtök. A 397-i III. karthagói zsinat 29. can.[2] sz. Ágoston[3] és I. Ince pápa[4] itt a legrégibb tanúi. A régiek is általában az Úr vacsorája (Coena Domini) napjának nevezték, de már az V. században előfordult[5] a később különösen Nyugat-galliában kedvelt elnevezés : Natale calicis = a kehely születésnapja.[6] A magyar Zöld-csütörtök elnevezés a német Gründonnerstag lefordítása. Ez a német név,[7] valószínűleg nem a zöld színtől ered,[8] hanem vagy attól a régi szótól : grün = bűn-nélküli,[9] vagy pedig a régi bajor tájszólás gronen (vagy grunen = sírni) igéjéből.[10] Ezen a napon történt ugyanis a nyilvános bűnösök kiengesztelése,[11] Ezek a templom előtt leborultak, majd a Miserere (50. zsolt.) hangjai mellett bevezették őket oda, amire a templom minden ajtaját kinyitották.[12] Ezt a szertartást vörös ruhában végezte a püspök.[13] Ugyancsak e napon mondották el régente a keresztelendők a hitvallást: redditio symboli.[14]

Nagycsütörtök szertartásai az ú. n. sötét- vagy zörgő-zsolozsmával[15] (matutinum tenebrarum) kezdődnek, melyet régen éjjel, [16] ma pedig Nagyszerda délután vagy inkább estefelé[17] szoktak végezni.[18] A Nagyhét három utolsó napjának ezen zsolozsmái szerkezetüket illetőleg megegyezők, azért itt írjuk le azokat. Előkészületkor az oltár leckeoldalára állítanak egy háromszög alakú gyertyatartót, melynek tetején egy rendes viaszgyertyát, jobbról és balról pedig lépcsőzetesen lefelé 7—7 nyers-viaszból való gyertyát helyeznek el. Ugyanilyenek az oltáron levő gyertyák is ez alkalmakkor a gyász kifejezésére. Minden zsoltár végeztével eloltanak egy-egy gyertyát,[19] csak a középső marad égve. Zachariás éneke alatt az oltár hat gyertyáját is eloltják, valamint a templom minden lámpáját. A karvers ismétlésekor az egyetlen égvemaradt gyertyát az oltár mögé rejtik és csak a befejező könyörgés után teszik vissza helyére. E szertartás természetes magyarázata, hogy miután régebben éjjel mondották a zsolozsmát, sok gyertyára volt szükség,[20] a világosság beálltával azután lassanként eloltották azokat.[21] Azonban már legelső említése alkalmával[22] szimbolikus jelentést kerestek benne. A gyertyák eloltása jelképezi a tanítványok hűtlenségét, akik Krisztust szenvedése alkalmával elhagyták, vagy pedig azt, hogy a zsidók megölték a prófétákat.[23] Nilles szerint e szertartás kifejezi 1. az egyház gyászát az Úr szenvedése és halála fölött, 2. „tenebrae factae sunt...” az Üdvözítő halálakor keletkezett sötétséget, mert 3. Krisztus az igaz világosság kioltatott a keresztfán. [24] Az égő gyertya elrejtése az Úr Jézus sírbatételét juttatja eszünkbe,[25] míg visszahelyezése az Ő dicsőséges feltámadását.[26]

Ezek a zsolozsmák még a következőkben különböznek a rendestől. A Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy csendes elmondása után közvetlenül az első karvers kezdődik, tehát elmarad az az „Isten figyelmezz segítségemre,”[27] a „Dicsőség az Atyának”, [28] az Invitatorium és a Hymnuszok. [29] A leckék előtt nincs áldás és utánuk „Tu autem Domine...”, a könyörgés előtt pedig nem üdvözli a pap „Az Úr legyen veletek”-kel a népet. [30] Az imaórák befejezése is egyforma : „Christus factus est...” karvers, a Miserere zsoltár és a Respice quaesumus ...” könyörgés.[31] A Laudes befejezése után a kereplővel vagy könyvekkel csapott zörejről nevezték el „zörgő zsolozsmának” e szertartást. Ez a zörej eredetileg a zsolozsma végét jelezte, vagy azt, hogy az oltár mögé vitt gyertyát visszahozhatják[32] Durandus szerint ez a nép ellenmondása az áruló Júdásnak, vagy a római cochors visszariadása a Krisztus Urunk halálakor bekövetkezett földrengés miatt.[33]

Az első Nocturnus leckéiről „Jeremiás siralmainak” is szokták nevezni e szertartásokat. Jeremiás próféta e siralmakban tulajdonképpen Jeruzsálem pusztulása fölött kesereg. E napokon az egyház a fájdalomnak ezekkel az utánozhatatlant természetes és lélekbemarkoló szavaival a bűnök fölött való szomorkodásra figyelmezteti híveit, mert a bűnök okozták az Üdvözítő keserves kínszenvedését. Eredeti szövegükben, a héberben, ezeknek a siralmaknak minden verse azokkal a betűkkel kezdődik, melyeket a fordítás most is régi szokás szerint az illető versszak elé tesz. Ez kedvelt formája volt a keletiek költészetének, melyet leginkább arra használtak, hogy vele a gondolat egységét pótolják.[34] Durandus e betűknek misztikus magyarázatát is adja, amit azonban nyugodtan mellőzhetünk.[35]

A mai Matutinum zsoltárai igen alkalmasak arra, hogy a szenvedésre készülő Megváltó aggodalmait és lelki tusáját eszünkbe juttassák, így a 68. zsoltárban mintha csak az Olajfák-hegyén vértizzadó Üdvözítő panaszait hallanánk. A következő 69. zsoltárból ugyancsak az Ő könyörgése tör elő, amelyben gonosz ellenségeivel szemben Isten segítségéért esdekel. Végül a 70. zsoltár a Mindenható akaratában való megnyugvást és a szenvedések után a dicsőség reményét fejezi ki.

A II. Nocturnus a Megváltó királyi hatalmát dicsőítő 71. zsoltárral kezdődik. A Békefejedelem elindult arra a küzdelemre, mely a jóindulatú emberek számára a lelki békét szerezte meg. A 72. zsoltár szavai arra mutatnak rá, hogy az Üdvözítőnek ez az áldozatos lépése Isten irgalmasságának mily meghálálhatatlan ténye volt. Ezzel szemben pedig a választott nép az Úr küldöttének, a Messiásnak, megkínzatásával és meggyilkolásával széttépte Istennel fennálló szövetségét. Ezért kérdi a befejező 73. zsoltár, hogy vájjon meddig fogja tűrni az Úr ellenségeinek diadalmaskodását, akik lerombolják Jézus szent testének templomát; mikor fogja megelégelni gonoszságukat.

Az előző Nocturnusban felvetett kérdésre válaszol a 74. zsoltár. Az Úr kezében levő serleg már-már csordulásig van, vigyázzanak tehát ellenségei, mert az ítéletben Isten le fogja törni szarvukat. Ez be is következett — amint a 75. zsoltár sejteti — mert az Úr legyőzte ellenségeit, összetörte fegyvereiket. Ki is állhatna ellen rettenetes hatalmának? Ez azonban Nagycsütörtökön még csak a jövő reménye, előbb még keserves kínokat kell az édes Jézusnak elszenvednie ! Azért a 76. zsoltár ismét a halálfélelemben gyötrődő lélek érzelmeit szólaltatja meg, amely vigasztalását abból a körülményből meríti, hogy az Isten mindaddig gondoskodott választottairól, nem hagyta őket végképp elpusztulni.

A Laudest bevezető 50. zsoltár után, mely mint a zsoltáros könyv legmegrázóbb bűnbánati zsoltára, arra figyelmeztet, hogy a mi bűneinknek is részük volt az Üdvözítő bekövetkező szenvedéseinek fokozásában, a 89. zsoltárt kétféleképp foghatjuk fel. Vagy Jézus imáját fedezhetjük föl benne, amelyet a gyámoltalan és megváltásra szoruló emberiségért mondott, vagy pedig a szenvedő Üdvözítőre tekintő egyház jajkiáltásának tekinthetjük. A következő 35. zsoltár a rossz emberek gonoszságával szembehelyezvén az isteni irgalmasság végtelen türelmét és jóságát kéri, hogy árassza ki az Úr ránk is kegyelmeit. Mózes hálaéneke és a befejező 146. zsoltár ismét az Istenben való bizalom felkeltését célozzak részint a választott nép csodálatos menekülésének, részint pedig az Úr mindenre kiterjedő gondviselésének megemlítésével.

SZENTMISE.

Hajdan e napon két mise volt (reggel és este), amely szokásról már sz. Ágoston is megemlékezik.[36] A Gelasianumban meg éppen három miseformula van Nagycsütörtökre : 1. a bűnbánók kiengesztelése, 2. olajszentelési mise és 3. este az Oltáriszentség alapításának emlékére. Ma csak egy misét szabad e napon minden templomban mondani.[37] Erre az alkalomra a keresztek violaszínű takaróit fehérrel cserélik föl és a papság is fehér ruhákba öltözik. Az Oltáriszentség alapítása és a bűnbánat kiengesztelése fölölt érzett örömét fejezi ki ezzel az egyház. [38]

Az Introitus után, melyben az Üdvözítő keresztjében feltalálható dicsőségünk fölött örvendez az egyház,[39] a Kyrie eleison következik,majd az angyali ének, a Gloria intonálására megszólalnak a harangok és a templom csengői, valamint az orgona is. A harangok azután elnémulnak egészen a nagyszombati[40] mise Gloriájáig és helyüket a kereplő foglalja el. Ez a gyász és megilletődés jele. A harang a hithirdetést is szimbolizálja, elnémulása a jelen esetben az apostolok eljárását jelezheti, akik a zsidóktól való félelmükben elnémultak. A kereplő viszont igen alkalmas a szomorúság kifejezésére, fája pedig emlékeztet a kereszt fájára, melyen a világ üdvössége függött.[41] Eredetileg csak ott volt szabad Gloriát énekelni, ahol olajszentelés is volt e napon. A Lectioban szent Pál apostol leírja az utolsó vacsorán az Oltáriszentség alapítását,[42] a Gradualéban pedig lelki szemeink elé tárul a mindhalálig engedelmes Krisztus képe.[43] A lábmosásról szóló evangélium[44] után az Offertoriumban a 117. zsoltár szavai mintha az Üdvözítő vigasztalására valók volnának, akin a halál nem tudott diadalmaskodni : „nem halok meg, hanem élni fogok és hirdetem az Úr cselekedeteit" Durandus és Thalhofer a keresztelendők sikerült vizsgálata (scrutinium) fölött való öröm kifejezésének tartja ezt a felajánlást. „Az Úr jobbja hatalmasat cselekedett — megtisztítván a halálos bűnöktől ; az Úr jobbja fölmagasztalt engem — megtisztítván a bocsánatosaktól" — írja Durandus.[45]

Ezen a napon három nagy ostyát[46] konzekrál a miséző. Ezek egyikét az áldozásnál magához veszi, a másik a nagypénteki csonkamiséhez, a harmadik pedig a szentsírhoz szükséges.

A kánonnak ezen szavai után: „Ki által mindezeket a jókat, Uram, mindig teremted ...” következik a püspöki székhelyeken az olajszentelés[47] Régebben minden szentelés mise keretében történt, ami pedig a szent olajokat illeti, azokat már a III. században az oltáron szentelték.[48] A VII. századból már biztos adataink vannak arra nézve, hogy Nagycsütörtök volt e szentelés napja.[49] Nagyszombaton volt ugyanis a keresztelés, amikor szükségesek voltak e szent olajok, mivel pedig pénteken és régebben szombaton sem volt Szentmise, azért kellett a csütörtöki napot választani.[50] Az olajszentelés nagyon fényes szertartás, melynél hét alszerpap, hét szerpap és tizenkét áldozópap segédkezik a szentelő püspöknek, még pedig teljes rendi öltözetben.[51] Először a betegek olaját[52] hozza az egyik alszerpap selyembe takart edényben. Ennek szentelése egy exorcismus és egy könyörgés keretében történik, azután folytatódik a Szentmise.

Békecsók nincs.[53] A kehelyöblítés előtt a miséző a két megmaradt nagy Szentostyát és a betegek számára szükséges kisostyákat egy kehelybe teszi, melyet a tányérkával és kehelyfödővel betakarva és selyemvélumba göngyölve az oltár közepére helyez. A miséző áldozása után a papság az ő kezéből fogadja az Oltáriszentséget, ami szépen eszünkbe juttatja az utolsó vacsorát, melyen Krisztus Urunk áldoztatta meg apostolait. A hívek is nagy számmal szoktak e napon a. szentáldozáshoz járulni.

Communio után ünnepélyes körmenetben hozzák a püspök elé a krizmát és a keresztelendők olaját,[54] mialatt az „Audi iudex mortuorum” kezdetű hymnuszt éneklik. Az imádságok elmondása után a püspök és a tizenkét áldozópap a krizmába (olaj és balzsam keveréke) lehelnek és azután egyenként háromszoros térdhajtással közeledvén feléje mindig emelkedettebb hangon éneklik: „Üdvözlégy szent krizma”. A keresztelendők olajának szentelése exorcizmussal kezdődik, majd a püspök és a tizenkét áldozópap keresztalakban rálehelnek, üdvözlik mint a krizmát: „Üdvözlégy szent olaj” — és megcsókolják az edényt, mely magába foglalja, azután ünnepélyes körmenettel visszaviszik a sekrestyébe. — Az a mérhetetlen sok kegyelem és áldás, mely ezekhez a szent olajokhoz fűződik, magyarázza meg azt a szeretetteljes ragaszkodást, melyet az egyház e színes szertartásával kifejezésre juttat. [55]

A Szentmise végeztével[56] fehér vecsernyepalástban és velummal körmenet kíséretében viszi a pap az Oltáriszentséget a „Pange lingua gloriosi Corporis mysterium” hymnusz[57] éneklése közben egy feldíszített mellékoltárhoz, ahol megtömjénezvén a Szentséget elteszi a másnapi csonkamisére.

A Vecsernye csendes elimádkozása után a pap miseingben violaszínű stólával indul az oltárok leszerelésére, mialatt e karverssel: „Szétosztották maguk között ruháimat és köntösömre sorsot vetettek” — az egész 21. zsoltárt elmondja. Ezt a szertartást az I. római ordo említi már. Hajdan a leszerelés után borral és vízzel le is mosták,[58] sőt ágakkal is ledörzsölték az oltárokat, mely szertartásoknak Durandus symbolikus értelmet tulajdonít. [59] Az egész leszerelési szertartás jelentőségét Szaniszló a következőkben foglalja össze: 1. nincs mise Nagyszombatig, tehát nem kell fölszerelés; 2. gyász jele; 3. Krisztust megfosztották ruháitól,[60] 4. Izaiás 53, 2: „Nincs neki dísze nincs ékessége; nézénk rá s nem vala kellemes alakján; 5. Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom kárpitja kettéhasadt és 6. Krisztust elhagyják övéi.

A székesegyházakban ezután a lábmosás szertartása következik. Már sz. Ágoston említi ezt az idejében helyenként dívó szokást, melyet szerinte néhol azért hagytak el, nehogy valaki összetévessze a keresztséggel, [61] amit azonban a XVII. toledói zsinat (694-ben) helytelenít és meghagyja, hogy minden püspök és pap mossa meg e napon az Üdvözítő példájára alattvalóinak lábát. Még a XII. római ordóban csak tizenkét alszerpap lábát mosta meg a pápa, de a XV. század óta már tizenhárom szegényét. Ennek okául azt szokták fölhozni, hogy Nagy sz. Gergelynek, aki mindennap tizenkét szegényt vendégelt meg, egyszer jutalmul tizenharmadik gyanánt egy angyal jelent meg.[62] Mások szerint vagy a házigazdát, vagy Mátyás vagy Pál apostolt jelenti a tizenharmadik szegény.[63] A görögöknél is megvan ez a szertartás, de sokkal drámaibb, mint nálunk. Pl. az első, aki Júdást jelképezi, arcátlanul nyújtja lábát a mosásra, a végén pedig a Péterrel való párbeszédet is megismétlik[64] A mozarab (óspanyol) liturgiában is megvan a lábmosás.[65]

Nálunk a következőképp történik. A püspök (vagy helyettese) violaszínű vecsernyepalástot ölt magára és a szerpap elolvassa a lábmosásról szóló evangéliumot (mint a Szentmisében). A könyv megcsókolása és a püspök megtömjénezése után leveti a vecsernye-palástot és vászontakarót kötve maga elé letérdel, megmossa, letörli és megcsókolja tizenhárom szegény (vagy kanonok) jobb lábát, melyet az alszerpap tart a püspök elé. Közben kar- és zsoltárverseket énekel az énekkar.[66]

A püspök, miután bevégezte a lábmosást, kezeit megmossa, felveszi újból a vecsernyepalástot és halkan elmondván a Miatyánkot egy Könyörgéssel fejezi be a szertartást, amelyben azt kéri Istentől, hogy valamint ő lemosta mások külső szennyeit, úgy mossa le az Úr mindnyájuk belső bűneit.[67]

Nagycsütörtök szertartásainak alapgondolatát a következőkben foglalhatjuk össze : Krisztus Urunk teljesen és alázatosan magára vállalja az Atya által rábízott föladatot, az emberiség megváltását. Ezzel szemben a mi feladatunk testünk és lelkünk fölajánlása az Üdvözítőnek és a vele való egyesülés lélekben és szeretetben, különösen az Oltáriszentségben.[68]

Oratio. Isten, akitől Júdás is megkapta bűnének büntetését és a lator is bűnbánatának jutalmát: engedd éreznünk irgalmad hatását, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, amint a szenvedése közben mindkettőjüknek megadta az érdemüknek megfelelő különböző díjat, úgy távolítsa el tőlünk a régi ember tévelygéseit és adja meg nekünk föltámadása kegyelmét: Aki veled...
___________________
[1] Peregrinatio 35. és 36. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 85. sköv.)
[2] „Hogy az Oltáriszentséget csak éhommal levők vegyék magukhoz, kivéve egy évforduló napon, melyen az Úr vacsorája ünnepeltetik.”
[3] Ad inquis. Jan. (l. I. seu epist. 54) c. 3. (M.L. 33, 202. sköv.) és epist. 18.
[4] Epist. Ad Decentium c. 7. (M. L. 20, 559.)
[5] Polemius Silvius Kalendáriuma (435 – 455 között) márc. 24: Natalis calicis (Kellner: i.m. 51)
[6] Avitus Vienn. (+ 518.) M. L. 59, 302. 309. 321. sköv. és Eligius (+ 640 után): Hom. 10. (M. L. 87. 628.)
[7] Mely először sz. Ulrik életrajzában fordul elő 1200 körül és a XV. és XVI. században már elterjedt.
[8] Bár régen e napon zöld miseruhát használtak. {Marténe: De ant. eccl. disc. III. 237, 346, 352.) Az újabb írók közöl Kellner innét eredezteti a nap elnevezését. (Heortologie 52. o.) Nilles pedig erre a névre a következő véleményeket ismerteti: Olajfák-hegye, tavasz, zöldfőzeléket szoktak enni, régebben Introitus: In loco pascuae ... és a fönt leírandó véleményt teszi magáévá. (Kalend. II. 234.)
[9] Eychmann: Vocabularius praedicantium, 1483; Luk. 23, 31. a bűnösöket száraz ágakhoz hasonlítja az Úr, tehát megtérvén zöld ágakká lesznek ismét, innét eredt a név — irja Punkes, (Kirchenlexicon V. 1.309.) Ezt a magyarázatot Kellner keresettnek és szobatudománynak nevezi, (i. h.)
[10] Így Thalhofer: Handbuch I. 619. és Mihályfi: A nyilv. Istentiszt. 140. o.)
[11] Már I. Ince pápa (401—417) idejében ez volt a római egyház szokása. (i. h.)
[12] így fejezte ki az egyház, hogy mily készségesen bocsátja meg a bűnöket. (Durandus: Rationale 198. 0.)
[13] Marténe: De ant. eccl. rit. I. 6.
[14] (Synod. Laod. can. 46.; Trull, can. fi&.) de Rómában csak Nagyszombaton. (Sz. Ágoston: Confess. 8, 15.) id. Kellner: i. m. 55. o.) Durandus is említi e napon a redditio symbolit és szerinte Nagycsütörtök neve néhol: capitularium (v. ö. Virágvasárnap) Rat. div. off. 202. o. (Egyéb elnevezéseit 1. Mihályfi: i. m. 140. o. 4. j.)
[15] Szaniszló : A Kath. Anyaszentegyh. ünn. szert. 58. o. és Lonovics: Archaeolocia I. 147. o.
[16] A X. századig. (Míhályfi: i. m. 139. o.)
[17] Caerem. episcop.: 9 óra körül.
[18] Nagyszerda Júdás árulásának napja, Peregrinatio 34. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 85.) szerint ekkor elolvasták Mt. 26, 14.-et. Qui locus ubi lectus fuerit, tantus rugitus et mugitus est totius populi, ut nullus sit, qui moveri non possit in lacrimis in ea hora. Durandus: i. m. 194. o. is Júdás árulásáról emlékezik meg e napon, ami különben történetileg is ekkorra esett. (Székely: Conspectus historiae passionis; manuscr. 1914.) A szenvedés történetét áttekinthetően írja le Müller: Das Kirchenjahr 230—251. o. (Mt. 26, 2—27, 66: Mk. 14, 1—15, 46; Luk. 22, 1—23, 53. és In. 18, 1—19, 42. alapján.)
[19] Innét: sötét zsolozsma.
[20] A gyertyák száma még Durandus alatt is bizonytalan: 72 (72 tanítvány, 72 óra a sírban, 72 nemzetség vagy nyelv}; 24 (a lelkek napja vagy a 24 elmaradó Gloria Patri helyett); 15 (12 apost. és a 3 Mária); 12 (apost.); 9 (az emberi nem); 7 (kegyelmek) vagy tetszés szerint. (Rationale 187. o.)
[21] Így Thalhofer: Handbuch I. 620. o.
[22]Sz. Amand ordója..
[23] Thalhofer: i. m. 621 o. és Szaniszló: i. m. 58. o.
[24] Nilles: Kalend. II. 218. o.
[25] Így Amalar: De ord. Antiphon. c. 44. és XIV. Benedek: De festis D. N. J. Chr. c. 5. [26] Mihályfi: i. h.
[27] Principia horarum et fines (t. i. a Benedicamus Domino stb.) dimittuntur, quia recessit et a nobis ablatus est sacerdos et pastor bonus, qui est α et ω ... nec est a quo petamus, quod intendat in adiutorium nostrum (Durandus: Rat. 195. o.)
[28] Quia in Christi passione abscondita fuit fortitudo gloriae ipsius Christi et in eius morte Trinitas visa est extincta, in cuius laude dicitur ille versus. (u. o.)
[29] Mert ezek későbbi keletkezésűek, már pedig e napokon csak a legrégibb részei maradnak meg a liturgiának.
[30] „Hogy eIkerültessék ama gyászos köszöntés emléke, amellyel Júdás elárulta Krisztust mondván: „Üdvözlégy Rabbi." (Durandus.)
[31] L. még Marténe: De ant. eccl. disc. IV, 22.
[32] Mihályfi 140. o.
[33] Rationale 197. o.
[34] Carmina alphabetica et alphabetizantia, (l. Zschokke- Hist. sacr. 1910. 205. o.)
[35] i. m. 196. o.
[36] Ad inquis. Jan. ep. 54, 3. (M. L. 33, 202.)
[37] S. R. C. 1608. szept. 27. -- Azonban kivételek vannak (szerzeteseknél vagy püspöki engedély folytán), sőt helyenként szokás alapján van reggel egy csendes mise is, melyen azok áldoznak, kik a nagymisén nem vehetnek részt. (V. ö. Mihályfi: i. m. 386. sköv. o.)
[38] Kramp szerint azért van ez, mert abban az időben, amelyből e szertartás való, fehér volt az egyetlen egyházi szín. (i. m. III. 148.)
[39] Gal. 6 és Zsolt. 66, 2.
[40] A X. római ordo irja elő ezt a szokást, de azelőtt nem mindenütt ugyanabban az időben történt a harangok elnémulása. Durandus idejében néhol a Vesperán vagy Completoriumon, máshol a Primán. (i. m. 195. o.)
[41] Azonkívül e napokon miként a kellemes ételektől, úgy a harangok és orgona kellemes hangjaitól is megtagadjuk magunkat. (Szaniszló: i.m. 59. o.)
[42] I. Kor. 11, 20—32.
[43] Phil. 2. 8. 9.
[44] Ján. 13, 1—15. — Durandus szerint ebben jelképesen benne van megváltásunk egész teljessége: „Christum a caena surgere est ab accubitu Patris venire, vestimenta deponere se exinanire, linthaeum praecingere formam servi accipere, aquam in pelvi mittere sanguinem suliin effundere, pedes lavare peccata remittere, linthaeo extergere passiones fide mundare, vestimenta resumere est a mortuis resurgere et vestem gloriosae carnis induere, recumbere est ascendere et in dextera Dei sedere.” (Rationale 202.)
[45] i. h. — Kramp a föltámadásra vonatkoztatja, (i. m. II. 149.)
[46] Magyar- és Németországon kívül csak kettőt) mert csak e két országban szokás szentsírt felállítani.
[47] Már a Sacramentariumi Gelasiaiuimban is ezen a helyen.
[48] Sz. Cyprian: Epist. 70. c. 2. Különben már a II. századi Tertullianus így ír: „Kilépvén a keresztkútból megkenetünk szentelt olajjal." (De bapt. c. 7.)
[49] Sacr. Gelas. sz, Eligius stb.
[50] Így már Durandus is. (Rat. div. off. 198. o.)
[51] Mint a mise, úgy e szentelés alkalmával is fehér az egyházi ruhák szine.
[52] Ezt Lonovics úgy magyarázza, hogy ez a legsürgősebb, mert a betegek olajának szükségessége minden percben beállhat. (i. m. 156. o.) — Ezt az olajat az (utolsó) kenet szentségén kívül még harangszentelésnél is használja az egyház.
[53] „Mert Júdás csókkal árulta el Jézust” — mondja Durandus. Azonban az Ő idejében néhol még volt Pax e napon az Oltáriszentség alapítása fölött való öröm miatt.
[54] A keresztelendők olaját használják: keresztvízentelés, keresztség, papszentelés és oltárszentelésnél; a krizmát pedig: keresztvízszentelés, keresztség, bérmálás, püspök-, templom-, kehely-, kehelytányér-és harangszentelésnél.
[55] L. még Löffler: Die Weihe dér heiligen Öle. („Katholik” 1885.)
[56] Utolsó evangélium (Ján. l, 1—14: Kezdetben vala az ige . . .) elején nem jelöli meg a pap kereszttel az oltárt, mert azon van az Oltáriszentség, hanem csak önmagát.
[57] (Aquinoi sz. Tamás a szerzője.) Magyar fordítását l. Kiss: Imádkozzunk 297. o.: „Mondj éneket, Zengő nyelven ...”
[58] Durandus szerint a legtöbb helyen.
[59] A bor és víz jelzi a vért és vizet, mely az Úr átdöfött oldalából folyt, az ágak pedig a töviskoszorút vagy a bor Magdolna kenőcse, mellyel az Úr lábait megkente, a víz az ő könnyei, az ágak pedig haját jelképezik. (Rationale. 202.
[60] A liturgikus symbolika szerint az oltár Krisztus Urunk jelképe.
[61] Ad inquis. Jan. l, II. v. epist. 55. c. 18. (M. L. 33, 220.)
[62] Thalhofer: Handbuch 629. o.
[63] Mihályfi: i. m. 143. o. 2. jegyz.
[64] Nilles: Kalend. II. 219. o. (νιπτήρ). V.ö. Mihályfi i. m. 168. o. és Miksa hrg.: Praelectiones de liturg. Orient. I. 89. sk. o.
[65] M. L. 85, 406.
[66] „Mandatum novum do vobis”, innét e szertartás latin neve-: mandatum, azaz parancsolat.
[67] Katholikus fejedelmek is meg szokták tenni ezt alázatosság gyakorlásából, miként ezt már a X. században Róbert francia király is megtette. (Mihályfi: i. m. 143. o.) Durandus szerint a lábmosás: signum dilectionis, exemplum humilitatis et designat lotionem affectuum. (Rat. div. off 201. o.)
[68] Müller: Das Kirchenjahr 257. o. nyomán.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 141-153. old.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/03/29/2018_marcius_29_nagycsutortok_feria_v_in_coena_domini

Szent Simeon felszentelt vértanú

Szent Péter     vértanú       


Szent Rudolf


Szent Simeon felszentelt vértanú


Simeon a perzsiai Szeleukia-Kteszifon püspöke volt. II. Szápor perzsa király üldözést támasztott a keresztények ellen 34-44 között. Elfogták és a király elé vezették két pappal együtt Simeon püspököt is. A király arra akarta rábeszélni, hogy imádja a Napot. Simeon sem hízelgésekkel, sem fenyegetésekkel nem volt erre hajlandó, ezért börtönbe vetették. Az útón Simeon találkozott egy hitehagyott kereszténnyel Usztazánnal, akinek szemrehányást tett hitehagyása miatt. Erre megbánta bűnét és bánatot tartott, elítélte hitehagyását, ezért fejvesztésre ítélték. Simeont a király másodszor is kihallgatta, és látván állhatatosságát a hitben, megparancsolta, hogy minden keresztényt vezessenek ki a börtönből és öljenek meg. Száz keresztényt végeztek ki ekkor karddal Az utolsó Simeon püspök volt. Velük együtt végezték ki még Fuzik felvigyázót és leányát Aszkitreát, és Ázat királyi hivatalnokot. Mindezek 343, vagy 344-ben történtek.

Szent Adorján vértanú - Szent Agapét pápa - Szent Ákos püspök

Szent Adorján vértanú


Adorján azoknak a keresztényeknek egyike volt, akiket az ítélet előtt sokáig őriztek a börtönben. Egy pogány ünnep alkalmával, a bálványáldozat idején kivezették börtönéből, kényszerítették, hogy az oltárra szórjon tömjént a bálvány tiszteletére. Ő nemcsak hogy ezt nem tette meg, hanem szétrombolta az oltárt a rajta levő áldozati adományokkal együtt. A pogányok ezért kegyetlenül verték, fogait kitörték és végül nagy máglyát készítve, elevenen elégették. Ez 251-ben történt.


Szent Agapét pápa

Agapit, Hagy Teodorik gót király megbízásából, aki akkor az itáliai területet elfoglalva birtokolta. Konstantinápolyiba ment követként Jusztinián császárhoz, hogy vele tárgyalásokat folytasson a békekötésről. Ebben az időben Jusztinián császár helyi zsinatot hívott össze, a konstantinápolyi szék betöltéséről. Pátriárkává a szentéletű Ménász áldozópapot választották. A zsinaton Agapét is részt vett. Ezután nemsokára meghalt Konstantinápolyban 536-ban. Ott is temették el.


Szent Ákos püspök

Ákos az örményországi Melitiné városából származott. Istenfélő szülei sok imádság által nyerték el Istentől gyermeküket. Már gyermekkorától átadták nevelésre a város püspökének Otriosznak, akitől magas keresztény nevelést kapott. Otriosz halála után az emberek egyhangúlag választották meg püspöküknek. Szent Ákos sokat fáradozott, hogy megszüntesse Nesztoriosz tévtanítását, és részt vett a III. egyetemes zsinaton. Életében békeszerető ember volt és különösen irgalmasságával tűnt ki. házából kis kórházat csinált, és maga gondoskodott a betegekről. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Hosszú időn át bölcsen kormányozva egyházát, 435 körül hunyt el békében.



Szent Anicét    pápa, †165       


Szent Dezső


Szent István     apát és hitvalló, † 1134       


Szent Izidóra