Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Onezim apostol - Szent Özséb remete

2019. február 15. - Andre Lowoa

Szent Onezim apostol

Onezim Szent Filemonnak volt a rabszolgája. Valamilyen dologban kárt okozott urának. Hogy a büntetést elkerülje, elszökött tőle Rómába Szent Pál apostolhoz. Az apostol ott Krisztushoz térítette. Szent Pál arra figyelmeztette, hogy a szabadságot lélekben és tisztességben keresse. Onezim belátta vétkét, és kész volt visszamenni gazdájához. Kérte Pált, hogy vállaljon részt urával való kibékítésében. Szent Pál erre egy rövid levél kíséretében küldte Onezimust vissza urához. Kérte, hogy a szökött rabot úgy fogadja vissza, mint testvérét a kereszténységben, mint magát Szent Pált. Szent Pál halála után Onezim Hispániában, Görögországban és Kisázsiában hirdette az evangéliumot. Késő öregkorában, Szent János apostol és Timóteus után Efezus püspöke lett. Vértanúi halált halt Rómában 109 körül.


Szent Özséb remete

Szentünk szülőhelyéről és szüleiről semmi ismeretünk nincs. Az ismeretes, hogy előbb belépett egy kolostorba, majd egy idő után azt otthagyva, Szíriában Aszicha falu közelébe egy hegyen telepedett le. Itt élt több mint 90 esztendeig nagy önmegtagadásban. A nyitott égbolt alatt élve, türelemmel viselte el az időjárás viszontagságait. Eledele nagyon szegényes volt. Bár több mint 90 esztendős volt és egészsége meggyöngült a nagyböjt folyamán, elég volt neki 15 szem füge. 400 körül hunyt el, magas életkort érve meg.



Szent Szigfrid hitvalló, † ~1050

Szent Fausztínus pap és Jovíta diakónus vértanúk

sfetj.jpgTraján császár uralkodásának utolsó éveiben a bresciai keresztény gyülekezet tagjai közül buzgóságukkal messze kiemelkedtek az ifjú Fausztínus és Jovíta. A jómódú és tekintélyes családból származott testvérpár fiatal kora ellenére rettenthetetlen bátorsággal és ékesszólással hirdette a keresztény tanokat. Nem csoda tehát, hogy Apollónius püspök sietett őket levitái közé sorozni: Fausztínust áldozópappá, Jovítát pedig szerpappá szentelte. Ettől kezdve a két testvér még nagyobb buzgósággal folytatta apostoli működését. De éppen buzgóságukkal hamarosan magukra vonták a város pogány kormányzójának, Italikusnak haragját; ugyanis törvénysértést látott az ősi istenek megvetésében s ezért Fausztínust és Jovítát Traján utódjának, Hadrián császárnak engedélyével elfogatta és tömlöcbe vettette. Öt nappal később maga Hadrián császár is Bresciába érkezett és színe elé idézte a foglyokat. Fausztínus és Jovíta azonban minden hízelgés és csábítás ellenére kitartott Krisztus mellett. A császár felszólította őket, hogy áldozzanak a Napnak, mint legfőbb lénynek. Azzal feleltek, hogy az égnek és földnek teremtője összehasonlíthatatlanul nagyobb minden teremtménynél, tehát a napnál is; azután imádságba merültek s kérésükre az Úr alaktalan szuroktömeggé változtatta az imént még fényesen csillogó napbálványt.

Ugyanezt tették Szaturnus és Diána bálványképeivel is. Ekkor a türelmét vesztett császár a cirkuszba vitette őket s ott először kiéheztetett oroszlánokat, majd égő fáklyákkal ingerelt leopárdokat bocsáttatott rájuk. De hiába; a kiéheztetett fenevadak megjuhászodott kutyák módjára simultak a vértanúk lábaihoz. Mikor ellenben Italikus és egy pogány pap közelükbe jöttek, azon nyomban darabokra szaggatták őket. A nép e csodálatos esemény láttán zúgolódni kezdett és a foglyok szabadon bocsátását követelte. Italikus felesége pedig, mikor látta, hogy a bálványok saját papjaikat sem tudjak megoltalmazni, kereszténynek jelentette ki magát s példáját egy Kolocerus nevű főtiszt és számos közrendű ember is követte.

A császár azonban még mindig nem akarta feladni a küzdelmet. Miután a vadállatokkal nem boldogult, tűzzel akarta elemészteni a két bátor hitvallót. De a poroszlók hiába szították még oly magasra a máglya lángját, Isten csodálatos módon megoltalmazta bátor hitvallóit. Hadrián ekkor tömlöcbe vettette Fausztínust és Jovítát és éhséggel próbálta hittagadásra bírni őket. Ők azonban Isten kegyelméből könnyen tűrték az éhség gyötrelmeit.

Hadrián, mikor látta, hogy semmire sem megy a rettenthetetlen bajnokokkal, legalább másokat akart elijeszteni példájuk követésétől. Ezért az elfogott Kolocerussal együtt kezükön, lábukon nehéz bilincsekkel Milánóba kísértette őket. Innét Kolocerust Aostába s azután ismét Milánóba vitette; Fausztímust és Jovítát pedig Milánóból egyenesen Rómába kísértette és itt újabb kínzásnak vetette őket alá. Útközben rengeteget kellett szenvedniük a fáradtságtól, a nap hevétől és a sebeikre ülepedett vastag porrétegtől. Végre hosszú bolyongás után ismét Bresciába vitték őket és itt a Kremona felé vezető kapu előtt 121 február 15. lefejezték. A régi hagyomány háromezerre teszi azoknak az embereknek a számát, akiket a két rendíthetetlen hitvalló példája vezérelt Krisztushoz.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

BOLDOG MARERI FILIPPA - BOLDOG SZÁSZ JORDÁN domonkos rendfőnök - LINDISFARNEI SZENT KÁLMÁN bencés apát

Szent Aladár



Szent Fausztinusz pap és vértanú, † 120


BOLDOG MARERI FILIPPA II. r. (kb. 1196-1236)
Az elokelo Mareri családból származott. Gyermekkorában senkinek sem okozott megbántást. Felserdülése után a szentírás tanulmányozásába fogott: tudós és tisztalelku tanítók vezetésével nagy elorehaladásra tett szert. Egyre inkább elfordult a világ hiúságaitól, hogy Istennek éljen. Hercegi, királyi kéroket utasított vissza, ami kiváltotta szülei és különösen Tamás testvére neheztelését. Kérésük, fenyegetésük ellenére kitartott elhatározása mellett. Ebben eros támaszra talált Szent Ferencben, aki birtokukon, minthogy az a Rieti völgyben volt, gyakran megfordult. Szent Klára esete ismétlodött meg, ha nem is ugyanolyan módon. Filippa házuk egyik szobájába szinte bezárkózott a zaklatások elol. Amikor látta, hogy ezektol itt sem tud szabadulni, jámbor nokkel a közeli hegyekbe vonult, egyszeru ruházatban, elszánva magát, hogy ott fog barlangokban lakni, amíg Isten valami útbaigazítást nem ad. Valami rendkívüli esemény állhat Tamás testvére magatartása megváltozása mögött: rendelkezésére bocsátotta a Szent Péter templomot a külváros egy részével együtt, melyet adómentessé is tett. Volt a közelben egy régi bencés monostor: ezt átalakíttatta s ajánlotta, hogy oda költözzenek. Filippa el is fogadta az ajánlatot. Szent Ferencnek is gondja volt rá: elküldte egyik tapasztalt rendtársát, Rogerius testvért, hogy a közösségnek, mely Szent Klára Regulája szerint kezdett élni, lelki vezetoje legyen 1218 körül. Ezután többen is csatlakoztak hozzájuk, s Filippa lett a vezetojük. Mint tartóra állított gyertya világoskodott novértársai elott, úgy, hogy közben a legkisebb és a többiek szolgája akart lenni. Testét virrasztásokkal, böjtökkel igyekezett szolgaságra fogni s Szent Pálhoz hasonlóan dicsekedett testi gyengeségei, betegségei miatt. Imái közben gyakran könnyezett, s mikor betegek tapasztalták a könnyek gyógyító hatását, azok kérésére kis üvegekbe gyujtötte össze a könnyeket. Mások lélke üdve szívügye volt. Minden módot fölhasznált, hogy a tévelygoket a helyes útra terelje. Egyszer egyik novértársát rokonai - akarata ellenére - kicsalták a rendházból. Filippa imájára a kapu elott úgy megmerevedett, hogy semmiféle ero nem volt képes elmozdítani. Gondja volt a szegényekre. Adományokkal, jótanácsokkal segítette oket. Kezét betegekre téve oket meggyógyította. Kenyérszaporítási csodáról is tudunk. Mennyei látomásokkal megerosítve, halála idejét elore tudva, hagyta itt a földi életet. Tisztelete századok óta megszakítatlan. Ezen az alapon avatta ot boldoggá VII. Piusz.
„Imádságaitokban mindig emlékezzetek meg rólunk, állandóan kérjétek Istent, hogy o, aki tudja, hogy emberi törékenységünk miatt ekkora veszélyeknek kitéve megállni nem tudnánk, kegyelmével minket megerosítve, a tole ránk bízott feladatot méltó módon tudjuk teljesíteni.”
IX. Gergely levele a Szegény Úrnokhöz.

Imádság:

Istenünk, te megengedted, hogy Boldog Filippa szolgálód erényeivel és csodatételeivel világoskodjék. Add kegyelmedet, hogy ami neked tetszo, szóval és tettel véghezvigyük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Georgina


Szent Ildefonz hitvalló, † 669


BOLDOG SZÁSZ JORDÁN domonkos rendfőnök *Borgberge, Paderborn mellett, 12. század vége. +Kisázsia déli tengerpartjánál, 1237. február 13.
Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) utódaként Jordán szervezte meg a prédikátor testvérek, a domonkosok rendjét. Generálisságának tizenöt éve alatt a rend konventjeinek száma harmincról csaknem háromszázra nőtt. Általa valósult meg a világmisszió, amelyre már Domonkos is gondolt, amikor 1217-ben szétküldte néhány társát. Jordán bejárta a Nyugatot, Angliától Dél- Itáliáig, az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger keleti partjáig, a Pireneusoktól Észak-Németországig. Mint apostolt, nevelőt, lelkivezetőt és mindenekelőtt mint hitszónokot emelik ki a rend évkönyvei.

Ennek ellenére az Egyház egészében meglehetősen ismeretlen maradt. Talán azzal áll ez összefüggésben, hogy idegen országban halt meg. Hazatérőben a palesztinai kolostorok vizitációjáról, hajója elsüllyedt, Jordán társaival együtt a tengerbe fulladt. Partra sodródott holttestét az akkói domonkos templomban temették el. Amikor a keresztes lovagok és zarándokok e támaszpontja 1291-ben a mohamedánok kezébe került, sírjának nyoma veszett. Ma már azt sem tudjuk, hogy hol állt a domonkosok kolostora.

Mint fiatal nemes került Párizsba, a késő középkor kulturális központjába. Megszerezte a ,,magister artium'' és a ,,teológia baccalaureusa'' fokozatot. Itt ismerte meg 1219-ben Domonkost, és az ő hatására a következő év hamvazószerdáján belépett a párizsi Szent Jakab konventbe. Kezdettől fogva nagy tekintélye lehetett, mert alig két hónappal később a párizsi konvent ama négy küldöttje közé választották, akik részt vettek a Domonkos által 1220 pünkösdjére Bolognába összehívott általános rendi káptalanon. Az 1221. évi bolognai általános káptalanon Domonkos rábízta a lombardiai rendtartomány vezetését, amelynek akkor a legtöbb kolostora volt. Röviddel Jordán bolognai hivatalba lépése előtt halt meg Domonkos. A tartomány vezetésében Jordán annyira bevált, és ezen túlmenően akkora csodálatot keltett a testvéreiben, hogy a Párizsban tartott 1222. évi általános káptalanon magister genaralisszá választották.

Valamely közösség az első időben írásba foglalt alkotmány és törvényalkotás nélkül is fennállhat; csakhamar megmutatkozik azonban annak szükségessége, hogy rögzítsék az utódokat is kötelező külső kereteket. Ennek felismerése alapján építette ki Jordán a rend szervezetét. Vezetése alatt a rend mindinkább elterjedt: a domonkosok két tanszékhez jutottak a párizsi egyetemen, misszionáltak a szaracénok között és a pápai Kúria szolgálatába léptek. Jordán tudta annak jelentőségét is, hogy mit jelent az első nemzedék példája a későbbi évszázadokra, ezért megírta A prédikáló rend kezdeteinek könyvét. Ennek előszavában ez áll: ,,Hogy megszülető és felnövekvő fiaink ne legyenek tudatlanságban a rend kezdeti alapjairól... Ezért, Krisztusban szeretett testvéreim és fiaim, fogadjátok olyan tisztelettel a következőket, ahogy összegyűjtöttem, és hevüljetek testvéreink első szeretetének buzgó utánzásában!''

Jordán nem a ,,zöld asztal'' mellől vezette a rendet. Beutazta egész Európát. Egyéniségéből rendkívüli vonzóerő áradt ki. Olyan sok tanárt és tanítványt vonzott magához, hogy amíg a rend generálisa volt, a kolostorok és tagjaik száma megtízszereződött. Ezernél több jelentkezőt vett fel a rendbe. Mindenekelőtt az egyetemi városokat kereste fel. A rend krónikása, Fracheti Gellért (1195--1271) írja: ,,Gyakran töltötte a negyvennapos böjti időt Párizsban vagy Bolognában. Amikor itt tartózkodott, a konvent éppenséggel valami méhkaptárhoz hasonlított; nagyon sokan léptek be ugyanis a rendbe, és sokakat küldött innen az egyes tartományokba. Alig érkezett meg, tüstént sok szerzetesi ruhát készíttetett, mert bízott Istenben, hogy testvéreket vehet fel. Elég gyakran a vártnál is többen kérték felvételüket a rendbe, úgyhogy nem lehetett fellelni elegendő szerzetesi ruhát.'' E jelentkezők közül a legismertebb Nagy Szent Albert (lásd: A szentek élete, 659. o.).

A rend terjesztéséért és a rendi szellem elmélyítéséért végzett fáradozásai mellett sem feledkezett meg a kereszténység nagy gondjairól. Magas állású személyiségekkel is mert nyíltan beszélni. Egyszer összetalálkozott II. Frigyes császárral: ,,Felség, tisztségem miatt sok tartományban megfordulok, és egy kissé csodálkozom azon, hogy Ön nem kérdezi meg, mit beszélnek az emberek.'' A császár így válaszolt: ,,Mindenütt vannak embereim, és tudok mindenről, ami a világban történik.'' Jordán válasza ez volt: ,,Az Úr Jézus Krisztus is tudott Istenként mindent, mégis megkérdezte a tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ön csak ember, és nem tud némely dolgot, amit Önről beszélnek, amit pedig üdvös volna tudnia. Azt beszélik Önről, hogy elnyomja az Egyházat, Róma döntéseit megveti, jóslatokra hallgat, a jó tanáccsal nem törődik, hogy figyelembe sem veszi Krisztus helytartóját, aki lelki ügyekben Önnek is ura. Mindez nem tesz jót az Ön személyének.''

A domonkos rend célja kettős: az Istennel való benső találkozás és az Isten országáért végzett külső munka. Az Istennel való kapcsolat az apostoli tevékenység feltétele és alapja. Amint Domonkos is a tettek nagy embere volt, mert nagy imádkozóként állt Isten előtt, úgy Jordán erőforrása is nagy istenszeretetében rejlett. Állandóan áldásért könyörgött, és imát kért munkájához. Megragadók Bolognába, a Szent Ágnes kolostor nővéreihez írt levelei, amelyek a segítő imádságért való háláját tanúsítják. Ezekben a levelekben olyan tiszta jámbor magatartás nyilatkozik meg, amelynek súlypontja nem a rendkívüliben, a természet dolgait meghaladóban nyugszik. Jordán inkább a józan és értelmes mérsékletet tartotta fontosnak, elsősorban pedig a vallási életben: ,,Aki vándorol, óvatosan jár ide-oda, nem mászkál figyelmetlenül, nem futkos mohó izgatottsággal és vigyázatlan hevességgel. Mindenekelőtt attól félek, hogy vannak köztetek néhányan olyanok, akik figyelmetlenül és mérték nélkül tüsténkednek szertelen vezeklő lelkülettel, virrasztásokkal vagy rendkívüli böjtökkel, avagy hasonló jellegű egyéb olyan szigorúságokkal, amelyek elviselhetetlenek gyenge testetek számára. Meredek és szűk az életre vivő út, és nagy vigyázattal kell rajta járni, hogy se hanyagságunkkal jobbra, se túlzó vezeklésünkkel balra le ne térjünk róla. Az utóbbitól féltelek benneteket mégis a legjobban, mert ha oktalanul kívánjátok sanyargatni testeteket, az ellenkező végletbe estek, úgyhogy elakadtok az Úrnak az örök nyugalomra vivő útján. Vigyázz magadra, hogy lelki bágyadtság vagy testi gyengeség el ne vegye testedtől a jócselekedet lehetőségét, lelkedtől a feszítőerőt, felebarátodtól a jó példát, Istentől a dicsőséget, és el ne hatalmasodjon benned mindaz a rossz, ami a mértéktelenségből származik. A testi vezeklés csak kevéssé hasznos, s a virrasztásban, böjtben és sírásban könnyen túl lehet lépni a helyes mértéket. Az erények viszont, az alázatosság és türelem, szelídség és engedelmesség, szeretet és szerénység sohasem növekedhetnek túlzott mértékben.''

Szász Jordán élete és munkássága világosan megmutatja, hogy ő lett az a kristályosodási pont, amelyre a fiatal rendnek az egyetemes kibontakozás akkori szakaszában szüksége volt. Az ő vezetése alatt nemcsak a rend külső szervezete haladt a kibontakozás felé, hanem belső fejlődése is hatalmasan előrelendült, s ez a prédikáló rendet a lelkipásztorkodás és a teológiai tudomány jelentős tényezőjévé tette az egész kereszténységben.

Tiszteletét 1826-ban hagyták jóvá.


Szent Jovita diákonus és vértanú, † 120


LINDISFARNEI SZENT KÁLMÁN bencés apát
+Inishbofin, 676.
Kálmán a Skócia délnyugati partjánál fekvő Iona-sziget kolostorának szerzetese volt. 661-ig -- amikor Finan utódja lett a northumbriai Lindisfarne kolostorának apátjaként -- semmit sem tudunk róla.

Három évig tartó lindisfarnei kormányzásának idejét erősen megzavarták a királyi udvarban élő római és kelta papság közti súlyos viták.

Northumbria uralkodója ezekben az években Oswiu volt, aki testvérével, Szent Oszvalddal (604 körül--642) együtt fiatalemberként keresztelkedett meg, amikor Ionán élt száműzetésben. Arra nevelték, hogy az írországi kelta szerzetesség hagyományait kövesse. Hitvesét, Eanflaed királynét, Northumbria egy másik nemzetségéből való, korábbi királyának a lányát azonban Szent Paulinus püspök, Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) társainak egyike keresztelte meg; gyermekkorától kezdve arra nevelték Canterburyben, hogy a római papság szokásait kövesse. Az udvar két, egymással vitázó csoportja különböző módszereket alkalmazott a húsvét időpontjának kiszámításában; így egy alkalommal a királyné papjaival a virágvasárnapot, a király pedig papjaival már a húsvétot ünnepelte. Az volt a látszat, hogy más különbségek is vannak az egyházi fegyelem terén.

Úgy tűnt, hogy az ügyek heves összetűzésre vezetnek, amikor az ifjú Yorki Szent Wilfrid (634--709/10), aki több évig tanulmányozta Rómában és Lyonban a katolikus Egyház hagyományait és szokásait, visszatért Northumbriába. Oswiu király, hogy a rómaiak és a kelták közti viszályt megszüntesse, felszólította mindkét pártot, hogy véleményüket fejtsék ki előtte és egy zsinat előtt, amelyet valószínűleg 664 őszén tartottak Whitbyben. Kálmán a keltákkal tartott. A római párt fő szószólója Wilfrid volt, aki oltalmazóra és pártfogóra talált Alchfrithben, Oswiu első házasságából való fiában, aki abban az időben a Northumbria déli részén lévő Deirában uralkodott.

Wilfrid érve úgy hangzott, hogy a kelta szokások ellentétben állnak a katolikus hagyománnyal; Kálmán viszont elődeire, Szent Kolumbára (lásd: 306. o.) és Szent Aidanra (lásd: 466. o.) hivatkozott, és azt állította, hogy hagyományukat János apostol alapozta meg Kisázsiában. Ez ellen Wilfrid azzal tiltakozott, hogy az általa követett hagyományokat és szokásokat Rómában tartják, ott pedig Szent Péter és Pál apostol tanított, szenvedett és talált végső nyugvóhelyre. Ezeket gyakorolják Afrikában, Ázsiában, Görögországban és Egyiptomban is, sőt minden helyen, ahol elterjedt Krisztus Egyháza. Az egyedüli nép, amely elzárkózott a világ többi részének hagyományától, a skótok (így hívták akkor az íreket) és a britek, és még ők is megoszlanak egymás között. Ezért -- fejezte be Wilfrid Kálmán ellen fordulva -- ,,világos, hogy ti sem János apostol példáját nem követitek, mint ahogy beképzelitek magatoknak, sem Péter apostolét, akinek a hagyományát szándékosan mellőzitek''. Ez hatékony érvnek mutatkozott. Wilfrid ugyanis azt a következtetést vonta le, hogy Kálmán és követői minden bizonnyal vétkeznek, ha nemcsak az egyetemes Egyház hagyományait utasítják el hanem az Apostoli Székét is, amelyre Krisztus maga bízta rá Egyháza legfőbb tekintélyét, amikor Péternek adta a mennyország kulcsait.

Ebben a helyzetben avatkozott bele a vitába Oswiu király, és megkérdezte Kálmántól: elfogadja-e, hogy Krisztus valóban a Wilfrid által idézett szavakat mondta Péternek. Kálmán azt válaszolta, hogy azok valóban igazak, és nem tudja bebizonyítani, hogy Kolumbának is ilyenféle tekintélyt lehetne kölcsönözni. ,,Akkor hát -- mondta a király -- Péter a mennyország kapujának az őre, és nem mondhatok neki ellent. Rendelkezéseinek minden dologban legjobb tudásom szerint engedelmeskednem kell, máskülönben megtörténhet, hogy ha a mennyország kapujához érkezem, a kapus nem nyitja ki nekem.'' A király döntését a zsinat elfogadta, Kálmán azonban nem tudott erőt venni magán, hogy engedelmeskedjék. Lindisfarne kelta szerzeteseivel és egy csoport hasonló érzelmű szerzetessel együtt hamarosan visszavonult Ionára, majd pedig az Ír-sziget nyugati partjánál fekvő Inishbofin szigetére. Inishbofinon azonban új viszály támadt az ír szerzetesek és az angolok között: az angolok ugyanis panaszkodtak, hogy az írek ide-oda vándorolnak, és nem veszik ki részüket a mezei munkából, csupán élvezni akarják a betakarított termést. Kálmán arra kényszerült, hogy a közösséget megossza, és angol tagjai számára új kolostort keressen a szárazföldön. A továbbiakban mindkét közösséget kormányozta egészen 676- ban bekövetkezett haláláig.

Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) kevés rokonszenvet érzett a kelta szerzetesek helyi szokásai iránt, de a whitbyi zsinat lefolyásáról és Kálmán eltávozásáról csak jót tudott mondani: dicséri lelkipásztori buzgóságukat, a világtól elforduló lelkületüket és apostoli szegénységüket. Amikor Kálmán és szerzetesei elhagyták Lindisfarne-t, csak kevés épület volt ott, és nem volt más a tulajdonukban, csak néhány szarvasmarha. Egyikük sem akart elfogadni földet vagy más ajándékokat kolostorok építésére, kivéve, ha világi felsőbbség kifejezetten megparancsolta nekik. A kolostoraikhoz áramló nép nem azért jött, hogy ételt és alamizsnát keressen, hanem hogy Isten igéjét hallgassa. Northumbria birodalmának valódi apostolai voltak, és tevékenységük ideje a Szigetország északi részében az Egyház aranykora volt.

Szent Máron atya

Szent Máron atya

Máron atya nem messze Cirus városától élte vezeklő életét egy hegyen. Ott talált egy elhagyott pogány templomot, amit Istennek szentelt. Magának egy kis sátort épített, de nem sokat használta, mert a szabad ég alatt lakott többnyire. Természeténél fogva beteges volt, más betegek is meglátogatták őt. Isten vigyázott rá, és a betegeket általa meggyógyította. Imádságai által testi és lelki betegek gyógyultak meg. A lelki betegségekre az igazságosságot és az alázatosságot ajánlotta nekik gyógyszerül. Békében halt meg 370 körül.

SZENT JOHANNA (JANKA) szűz

Szent János     hitvalló, † 1613   
SZENT JOHANNA (JANKA) szűz, III. r., rendalapító (1464-1505)
Francia királyi családból származott, Valois* Johanna néven is nevezzük. Apja XI. Lajos király. Születése után hamarosan kiderült, hogy csípoficama van, sánta lett. Emiatt apja nem kedvelte. Szégyelte, hogy hibás lánya van. Az életszentségre nézve azonban ez a sántaság egyáltalán nem jelentett hátrányt. Sot elonyt! 7 éves korában kinyilatkaztatást kapott arról, hogy Szuz Mária tiszteletére szerzetesrendet fog alapítani. Apja már kiskorában odaígérte házasságra Károly orleáni herceg kiskorú fiának, Lajosnak. Államérdekbol. Lajos késobb valóban házasságra lépett Jankával - érdekbol. Ti. ez a házasság a királysághoz segítette. Késobb az is lett XII. Lajos néven. De felesége nem kellett neki. Nem éltek házaséletet. Johanna még a házasságkötés elott a ferences III. rendbe lépett. Gyóntatóatyja rendszerint ferences volt. Félresikerült házassága miatt nem esett kétségbe. Mint egy tartomány (Berry) úrnoje sok jót tett alattvalóival.
Amikor férje király lett, azonnal kérte házassága érvénytelenné nyilvánítását, ami meg is történt az egyházi törvények szerint. Így Johanna felszabadult. Bourges vidékének hercegasszonyaként itt is bölcsen, jóságosan uralkodott. S hozzáláthatott régi terve megvalósításához. Egy ferences atya (Gábriel-Mária) segítségével megalapította az Angyali Üdvözletrol (Annunciatio) nevezett szerzetesrendet, melyet VI. Sándor pápa 1502-ben hagyott jóvá (annunciáták). A rend tagjai a Szuzanya tiszteletének elomozdításávál, jótékonykodással, betegek gondozásával foglalkoztak. (Ma is léteznek néhány kolostorban.) Janka még különös áhítattal volt az Oltáriszentség és az Úr Jézus szenvedése iránt. 1504. pünkösd ünnepén o is letette a szerzetesi fogadalmakat; ekkor a Johanna-Mária nevet vette fel. A következo év elején végrendelkezett, majd febr. 4-én fejezte be életét. Volt férje, aki most már becsülte ot, királynoi temetést rendezett számára. (Királynoi palástban temették.) Holttestét halála után 57 évvel épségben találták. XIV. Benedek boldoggá, XII. Piusz pedig szentté avatta 1950-ben. A ferencesek tisztelik mint a III. rend tagját és mint egy ferences jellegu szerzetesrend alapítóját.
Johanna rendjét így nevezte: „Mária tíz öröme és gyönyörusége szerzetesrendje”.
Mária tíz erénye, melyeket Johanna éveken át folytatott elmélkedései során összeállított, a következo: tisztaság, okosság, alázatosság, hit, áhítat, engedelmesség, szegénység, béketurés, szeretet, együttszenvedés. A rend szabályzata is kihangsúlyozza ezt a tíz erényt.

Imádság:
Istenünk, te úgy rendelted, hogy Szent Johanna a Boldogságos Szuz erényeinek követésére Istennek szentelt szüzekkel új szerzetescsaládot alapítson. Segíts, hogy a Boldogságos Szuz erényeinek gyakorlása által Krisztust minél jobban tudjuk követni. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Ábrahám püspök - Szent Aukszent atya - QUERFURTI SZENT BRÚNÓ-BONIFÁC érsek - SZENT CIRILL és SZENT METÓD

Szent Ábrahám püspök

Ábrahám Cirusból származott és Nagy Teodóz császár uralkodása alatt élt. (379-95.) Amikor felnőtt, szétosztotta vagyonát a kolostorok között, és azok egyikében élt vezeklő életet. Megtudva, hogy a Libanon hegyén léteznek olyan helyek, ahol teljes magányosságban élhet, oda távozott és hallgatagságban, és szigorú böjtben élt. Sokat szenvedett a pogányok erőszakoskodásától, de a keresztény szegény földművesektől is, akik mindig adományokat kértek tőle. Ábrahám mindenét odaadta nekik. Ez az emberszeretet annyira megérintette őket, hogy templomot építettek és kérték Ábrahámot, hogy legyen a papjuk. Ez a kérésük teljesült. Miután megerősítette őket a istenfélelemben, maga helyett új papot adott nekik, őmaga pedig kolostorba vonult. Szent élete miatt Karr város püspökévé tették. Ábrahám nem változtatott ezután sem szigorú életén. Teodóz császár látni kívánva őt, a fővárosba hívta, ahol a szent püspök nemsokára meghalt.
Szent Antonin     szerzetes és hitvalló, † 830   
Szent Aukszent atya
Szentünk Szíriából származott. Először a konstantinápolyi császári udvarban az ifjú Teodóz császárnak fő emberei közé tartozott. Egy idő múlva, elhagyva a világ tiszteletét és gazdagságát, szerzetessé lett. Bithiniába távozván, az Okszia hegyén élt, nem messze Khalkedontól. Meghívták a 451-ben, Kalkedonban tartott IV. egyetemes zsinatra. A zsinaton buzgósággal védve az igaz hitet, harcolt Eutiches és Nesztor tévtanításai ellen. Isten gyógyító erőt adomanyozott neki. Imádságai által sokan meggyógyultak. Ugyancsak rendelkezett a jövőbelátás képességével is. Elhunyt 470 körül.
Szent Bálint     pap és vértanú, † 269        
Szent Bálint     püspök és vértanú, † ~280    
QUERFURTI SZENT BRÚNÓ-BONIFÁC érsek, vértanú
és október 15. *Querfurt, 974. +Poroszország, 1009. március 14.
Brúnó 974-ben született Querfurt várában; ennek közelében fejlődött ki Querfurt városa, amely ma Halle körzetébe tartozik. Rokonságban volt az Ottók császári házával. Szülőföldjén szerzett első képzése után Brúnó 986-ban a magdeburgi dómiskolába ment. Ott vele csaknem egyidős unokafivérével, Thietmarral, a későbbi merseburgi püspökkel együtt nevelkedett kilenc éven át. 972-től 981-ig itt tanult Szent Adalbert (lásd: A szentek élete, 762. o.) későbbi prágai püspök is, aki 997-ben a pogány poroszok térítése közben vértanúhalált halt.
A III. Ottó gondolatvilágát is meghatározó szláv püspök apostoli tevékenységéről szóló tudósítások döntően hatottak Brúnó későbbi fejlődésére. Tanulmányai befejezése után, 995-ben kanonok lett a magdeburgi dómban. III. Ottó 997-ben felvette házikápolnájába. Aachenben hallotta meg a császár lengyelországi követeitől Adalbert vértanúságának hírét, s ez őt is mélyen megrázta.
Amikor 998 februárjában a császár kíséretével együtt Rómába érkezett, és meglátogatta Szent Bonifác és Alexius Aventinuson levő kolostorát, amelyben Adalbert öt évet töltött, Brúnó belépett ebbe a kolostorba. Noviciátusának éve után, 999 tavaszán letette a szerzetesi fogadalmat. Miközben III. Ottó Szent Adalbert sírjához zarándokolt Gnieznóba, Brúnó Szent Romuáld (lásd: A szentek élete, 271. o.) apáthoz csatlakozva elvonult egy Róma közelében levő remeteségbe. Amikor Romuáld tanítványaival együtt letelepedett a Ravenna melletti Pereum erdős, mocsaras vidékén, Brúnó követte. 1001 decemberében III. Ottó jelenlétében felszenteltek ott egy Adalbert-templomot. Röviddel ezután Szent Benedek (lásd: 576. o.) és János remeték I. Boleszláv Chrobry (Bátor) lengyel uralkodó és III. Ottó császár kívánságának megfelelően elindultak Lengyelországba, hogy új remeteséget alapítsanak, és a missziónak szenteljék magukat. Brúnó megígérte nekik, hogy hamarosan követi őket. Miután II. Szilveszter pápától megkapta az engedélyt, és a pogányok érsekévé nevezték ki, 1002 telén átkelt az Alpokon, hogy missziós megbízatását megerősíttesse Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) királlyal, a váratlanul korán (1002. január 23.) elhunyt III. Ottó utódával, és püspökké szenteltesse magát.
A II. Henrik és I. Boleszláv (Chrobry) közti ellentét miatt a németek és a lengyelek hadban álltak egymással. (Az utóbbi ugyanis megszállta Csehországot és nagy szláv birodalmat akart felépíteni.) Brúnó ezért megszakította lengyel útját, és Regensburgon át Magyarországra sietett. Először is Szent István (lásd: A szentek élete, 806. o.) királyt és Szent Asztrik (lásd: A szentek élete, 837. o.) érseket kereste fel. A Tisza alsó folyása és a Maros között telepedett meg akkoriban az ún. fekete magyarok még túlnyomóan pogány néptörzse. Brúnó térített körükben, de csak csekély eredményt tudott elérni. 1004 nyarán elkísért egy magyar küldöttséget, amely felkereste II. Henriket, hogy a birodalom és István király között keletkezett feszültségeket eloszlassák.1004. augusztus 21-én a magdeburgi Tagino érsek püspökké szentelte.
Brúnó szülőföldjén való tartózkodását arra használta fel, hogy összeállítsa Szent Adalbert életrajzát. Querfurtban vártemplomot ipíttetett. 1005 tavaszán ismét elkezdte missziós tevékenységét a fekete magyarok között; fáradságos és veszélyes dolog volt ez.1007 őszén István király udvarában találkozott II. Henrik király és Boldog Gizella (lásd: A szentek élete, 767. o.) királynő testvérével, augsburgi Brúnó püspökkel, aki a kereszténység elterjesztésén buzgón fáradozó missziós püspököt óva intette életének minden szükségtelen veszélyeztetésétől.
Amikor I. István és II. Henrik szövetséget kötött egymással I. Boleszláv ellen, Brúnó elhagyta Magyarországot, hogy lengyelországi missziós igehirdetésének régóta táplált tervét megvalósítsa. Megkísérelte, hogy kerülő úton, a keleti határon át jusson be az országba. Ezért kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) nagyfejedelemhez ment, aki Annával, II. Baziliosz és VIII. Konstantinosz bizánci császár nővérével való házasságkötése után birodalma kereszténnyé tételén fáradozott. Vladimir új missziós területet nyitott meg Brúnó számára a besenyők harcias nomád törzsénél, a Dnyeper alsó folyása mentén. Személyesen vezette el egy határlánchoz Brúnót és kísérőit, akik öt hónapig tartózkodtak a besenyőknél; mintegy harminc pogányt kereszteltek meg, s közvetítettek a köztük és Vladimir közti békeszerződésben.
1008 nyarán Brúnó érsek végre eljutott Lengyelországba. Nem messze Posentől, Miedzyrzecze Adalbert kolostorában átdolgozta Adalbert életrajzát. Ezenkívül megszerkesztette ,,Az öt testvér szenvedéstörténeté''-t, azokét, akiket 1003-ban Miedzyrzeczében megöltek a zsákmányra éhes rablók. Írásával maradandó emléket állított az őt Lengyelországban megelőző két itáliai szerzetesnek, Benedeknek és Jánosnak, valamint Izsák, Máté és Krisztián lengyel remetéknek.
1008 decemberében levelet írt Lengyelországból II. Henriknek, s ez minden idők egyik legtanulságosabb dokumentumai közé tartozik: tudósított a magyarok és a besenyők közti térítés eredményeiről, Vladimir nagyfejedelemnek és I. Boleszlávnak a kereszténység elterjesztéséért folytatott buzgalmáról. Szemrehányásokat tett a német királynak, mert szövetségben a liutizek néptörzsével, amely a 983-i nagy szláv felkelés után visszasüllyedt a pogányságba, hadba szállt Boleszláv ellen. Könyörgő szavakkal sürgette, hogy kössön békét Boleszlávval, hogy így működjön közre a kereszténység elterjesztésében s a liutizek és poroszok megtérítésében; ,,mert azoknak a kemény pogány szíveknek megtéréséért kell most fáradsággal felöveznünk magunkat, hiszen a Szentlélek indít rá; minden tevékenységünkkel fáradhatatlanul fel kell emésztődnünk, mert Péter harcol''. Levelében megemlítette Brúnó azt is, hogy Svédországba távozott segítőitől hírt kapott missziós sikereikről. 1009 elején Boleszláv megbízottai Poroszország déli határához vezették. Prédikált Nethimar pogány fejedelem területén. Jóakaratú fogadtatásra talált, és a fejedelem egész udvarával együtt megkeresztelkedett; de, mint merseburgi Thietmar krónikájában megjegyezte: ,,a túlburjánzó tüskékkel borított országot nem egykönnyen tudta feltörni''. A megtért fejedelem testvére elutasította a kereszténységet, Brúnó érseket tizennyolc társával együtt foglyul ejtette, és február 14-én lefejeztette. Maradványaikat Boleszláv feltehetően 1009. október 15-én Lengyelországba vitette és eltemettette.
Szent Brúnó tiszteletének kezdetéről kevés adat maradt fenn. 1109-ben querfurti Dietrich bencés kolostort alapított a Querfurt melletti Lutisburgban, s ezt Szűz Mária és Szent Brúnó tiszteletére szentelték fel. A 13. században zarándoklatok kezdődtek a Querfurt keleti részén lévő Brúnó-kápolnához. A bencések és a kamalduliak bevették naptárukba. A Martirologium Romanumban csak a 16. században jelent meg neve. A 17. században megnövekedett tisztelete Kelet-Poroszország katolikusai körében. Adalbert mellett Brúnót is Poroszország védőszentjévé emelték. Kelet-Poroszország protestánsai is gondoltak rá, amint ezer évvel vértanúsága után a Brúnó-kereszt felirata tanúsítja: ,,A bátor német hithirdetőnek, aki Mazúriában élharcosként szenvedte el tizennyolc társával együtt 1009-ben a vértanúhalált Krisztusért, a nemes querfurti Brúnónak tisztelő emlékezésül. Lötzen evangélikus gyülekezete, 1910''.
SZENT CIRILL és SZENT METÓD
Cirill: * Tesszalonika, 827. +Róma, 869. február 14. Metód: * Tesszalonika, 815 körül. +Velehrád, 885. április 6.
A nyugati szláv törzsek, amelyek a népvándorlás után letelepültek és megalkották a nagy morva birodalmat, a 9. század elején magas színvonalú politikai és kulturális életet éltek. Készek voltak a kereszténység elfogadására, de ha a germán területről érkező misszionáriusok térítik meg őket, az politikai függőséget is jelentett volna. Ezért Rasztiszláv, a birodalom uralkodója a kereszténységnek olyan formáját kereste, amely országa és a szláv népek önállóságát nem fenyegeti. Kívánsága teljesülni látszott, amikor a bizánci kormányzat egy csoport keresztény térítőt küldött, akik közül különösen két testvér tűnt ki: Konstantin áldozópap és Metód szerzetes.
Egy Leó nevű császári hivatalnok gyermekei voltak. A fiatalabb Konstantin (Cirill a kolostori neve volt) először szülővárosában, Tesszalonikában, majd Konstantinápolyban tanult. A császárváros művelt köreiben a ,,filozófus'' megtisztelő néven ismerték. 858 táján abbahagyta a tanítást, hogy egy időre visszavonuljon egy kolostorba, ahová már évekkel előbb belépett a bátyja, Metód (keresztneve valószínűleg Mihály volt).
860-ban a kormány Konstantint testvérének társaságában a kazárok közé küldte a Fekete-tenger partjára. Politikai és vallási küldetés volt ez. Ekkor találta meg Konstantin Kerszonban Szent Kelemen vértanú pápa ereklyéit.
A görög misszió 863-ban érte el Morvaországot. Konstantin drága kincset hozott magával: a perikopákat és liturgikus szövegeket, amelyeket görögből ő fordított szláv nyelvre, és lejegyzésükhöz maga állított össze írásjeleket (ez az ún. glagolita ábécé, a cirill ábécé ősi formája). A testvérek kísérőikkel együtt több mint három éven át áldásos működést fejtettek ki. Missziós munkájuk azonban ellenérzést váltott ki a bajor püspökökből. Különösen a szláv nyelv liturgiai használatát támadták. A rítus ügye, hogy bizánci legyen-e vagy római, abban az időben csak mellékes kérdésnek számított.
Rasztiszláv szeme előtt egy saját egyháztartomány képe lebegett, amely független a birodalmi egyháztól. Konstantin és Metód ennek az egyházpolitikai kérdésnek a megoldását csak a pápa döntésétől várhatta. Útra keltek tehát Rómába, ahol II. Hadrián pápa ünnepélyesen fogadta őket, mert Szent Kelemen ereklyéit magukkal vitték. Ragyogóan megvédték missziós módszerüket, és a szláv nyelvű istentisztelet jóváhagyást nyert. Rómában Konstantin megbetegedett, és rövidesen, 869. február 14-én, negyvennégy éves korában meghalt. Testét a Szent Kelemen-bazilikában helyezték nyugovóra, és mind a mai napig ott tisztelik.
Kocel pannóniai fejedelem sürgetésére Metódot kinevezték Pannónia és Morvaország érsekévé -- ezzel visszaállították a népvándorlásban elpusztult Sirmium (Szerém, ma Sremska Mitrovica) püspökségét --, ugyanakkor megkapta a szlávok között a szentszéki legátus hatalmát. Ez azonban nem szüntette meg a kelet-frank és a szláv egyház közötti feszültséget. Metód azt hozta föl saját védelmére, hogy neki Szent Péter utóda osztotta ki ezt a missziós területet, ezért ő nem avatkozik bele a birodalmi egyház ügyeibe. A salzburgi püspök ösztönzésére egy bajor zsinat elfogatta, elítélte, s két és fél éven át fogva tartotta Ellwangen kolostori börtönében. Végül is VIII. János pápa erélyes közbelépésére 873-ban kiszabadult. Szvatopluk nagyfejedelem azonban már nem mutatott a görög misszió iránt akkora érdeklődést, mint elődje, Rasztiszláv.
Metód 885 virágvasárnapján halt meg, és székesegyházában temették el. Ez valószínűleg a morvaországi Velehradban volt (ma Staré Mésto). Az új régészeti föltárások sokszorosan igazolták a régi hagyományt. Nagymorvaország másik középpontja Mikulicice volt Hodonin mellett, csak negyvenhárom kilométerre dél felé Staré Méstótól. Itt a 9. századból származó templomok romjait tárták föl.
A görög misszió lelke Cirill volt, korának egyik legműveltebb görögje. Vonzó személyiség volt, aki sikereiben is megőrizte keresztény szerénységét. Hogy a morva újkeresztények mindkét testvért szerették, azon nincs csodálkoznivaló. De hogy a rómaiak és a pápa környezetéhez tartozó klerikusok, akiknek szemében a testvérek missziós tevékenysége a hagyományok megtörésének látszott, Cirill meggyőző erejű érvelése előtt meghajoltak, az már figyelemre méltó.
Szelídsége sohasem vált gyöngeséggé. Eljárásának helyességében bízva kész volt fölvenni a harcot még túlerővel szemben is. Szívóssága nem hátrált meg a ,,háromnyelvűek'' és a ,,pilátuskövetők'' szűkkeblűsége előtt sem -- azokról a latin klerikusokról van szó, akik csak a latint, a görögöt és a hébert akarták engedélyezni az istentiszteletben, vagyis a kereszt feliratának nyelveit. Nagylelkűen a harcot választotta a kolostori cella csendje helyett, hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak. Amikor pedig az aratás idejének kellős közepén magához szólította az Úr, örvendező szívvel sietett eléje.
Fordításai mesterművek. Költő volt, legalábbis az akkori bizánci elképzelés szerint. Volt benne valami visszafogottság, csak akkor lobogott, ha az isteni Bölcsességről beszélt. Teljes határozottsággal szállt szembe mindenkivel, aki a Krisztushoz vezető utat elzárhatta. Ilyen szempontból jellemző a haldokló Cirill imádsága: ,,Semmisítsd meg, Uram, a háromnyelvűek eretnekségét... Hallgasd meg imámat és őrizd hű nyájadat, amelynek élére rendeltél.''
Öccse haláláig Metód ritkán lépett előtérbe. Tizenhat éven keresztül kellett védelmeznie ellenségeivel szemben pannon-morva egyháztartományát. A kisázsiai Olümposz kolostorának csendjébe vágyott szüntelenül. A testi szenvedésekhez, a fogsághoz, az üldözésekhez és az általános bizonytalansághoz lelki szenvedések is társultak. Ellenségei megrágalmazták és eretnekséggel vádolták. A bizonytalanság, hogy a pápa nem hagyja-e magára, és Wiching nyitrai püspök áskálódásai megsokszorozták az érsek szenvedéseit. Metód nemes, önzetlen egyéniség volt. Nagyságát ellenfelei sem tagadhatták.
A két testvér gyermekkora óta beszélte a szláv nyelvet, de születésük, képzésük szerint görögök voltak. Távol állt viszont tőlük minden bizánci szűkkeblűség. Az a meggyőződés határozta meg missziós tevékenységüket, hogy minden nép hivatalos az üdvösségre, és Krisztus minden emberért meghalt. Cirill ezt az egyetemes szemléletmódot saját filozófiai és teológiai elveiből vezette le. Számára a filozófia az isteni és emberi dolgokban eligazító bölcsességet jelentette, amely Istenhez tesz hasonlóvá minket, embereket. Ennek legbelsőbb lényege a Szofia (Bölcsesség), a világnak az a szemlélete, amelynek segítségével behatolhatunk az isteni világba. Krisztus, ,,az emberek kedvelője'', mindenkit el akar vezetni az igazság ismeretére, minden embert a Szofia részesévé akar tenni, görögöt és barbárt egyaránt. Csak efelől az igazán ,,katolikus'' fölfogás felől érthető a két testvér harca a szláv liturgiáért. ,,A nap nem ugyanúgy süt mindenkire? Nem ugyanazon a módon lélegzünk mindnyájan?'' -- ellenfeleikhez így beszéltek Velencében.
Hát nem azért halt meg Krisztus, hogy mindnyájunkat megajándékozzon az ,,ősszülők dicsőségével'' (Cirill kedvenc kifejezése), vagyis az Istennel való paradicsomi egységgel, amelyet Ádám miatt elveszítettünk? És nem kellene-e a népek és a társadalmi rendek között tátongó szakadékot Isten mindent átfogó szeretetével áthidalni?
Cirill és Metód ezt az egyetemes szemléletet aligha vezethette le az akkori bizánci gondolkodásmódból, még kevésbé a nyugatiból. Mind a népnek szóló gazdag liturgikus életért vállalt fáradozásban, mind a népnyelv liturgikus használatában az őskeresztény hagyomány örökösei voltak. Csak ők sugalmazhatták azt a váratlan kijelentést, amellyel VIII. János pápa 880-ban jóváhagyta a szláv liturgiát: ,,Aki a főnyelveket, tudniillik a hébert, a görögöt és a latint teremtette, ugyanaz teremtette a többi nyelvet is saját dicséretére és dicsőségére.''
Ünnepüket 1880-ban vették föl a római naptárba, július 5-re, Szent Péter és Szent Pál oktávájába. De már 1897-ben, amikor e napon Szent Zaccharia M. Antalt ünnepelni kezdték, hetedikére, majd 1969-ben február 14-re, Cirill halála napjára helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A szlávok nagy apostolainak életéből sok részletet elbeszélnek A pannóniai legendák, így azt is, hogyan kezdődött küldetésük a nagy morva birodalomban.
Rasztiszláv, a morva fejedelem isteni intésre tanácskozást tartott főembereivel és a morvákkal, aztán követeket küldött Mihály császárhoz ezzel az üzenettel: ,,Népünknek, amely a pogányságból megtért és a keresztény törvényeket tartja, nincsenek olyan tanítói, akik saját nyelvünkön tanítanák nekünk a keresztény hitet, hogy lássák és utánozzák azt a többi országok is. Küldj hát nekünk, uralkodó, egy püspököt és egy ilyen tanítót; hiszen tőletek mindig jó törvény származik minden országnak.''
Miután a császár összehívta a zsinatot, magához rendelte Konstantint, a filozófust; ismertette vele az ügyet és azt mondta: ,,Tudom, hogy fáradt vagy, filozófus, mégis szükséges, hogy odamenj, mert ezt a dolgot senki sem tudja úgy végbevinni, mint te.''
A filozófus azonban ezt felelte: ,,Bár fáradt vagyok és a testem beteg, örömmel megyek oda, ha vannak a nyelvüknek megfelelő betűik.''
A császár erre azt mondta neki: ,,Nagyatyám és édesapám meg sokan mások keresték már azokat, de nem találták; hogyan leljem meg én? De ha akarod, megadhatja neked az Isten, aki ad mindenkinek, aki ingadozás nélkül kér.''
Miután a filozófus eltávozott onnan, korábbi szokása szerint imádkozni kezdett társaival. Nem sokkal később megjelent neki az Úr, aki meghallgatja szolgáit. Erre ő rögtön összeállította a betűket, és kezdte leírni ezt az evangéliumi szöveget: ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige'' -- és így tovább.
A császár örült és tanácsosaival együtt dicsőítette Istent, s Konstantint sok ajándékkal küldte el. Amikor pedig megérkezett Morvaországba, Rasztiszláv nagy tisztelettel fogadta, tanítványokat toborzott és rábízta oktatásukat. Miután lefordította az egész egyházi rendtartást, megtanította őket a zsolozsma részeire (a Matutinumra, a Hórákra, a Vesperásra, a Kompletóriumra) és a misére. És a próféta szavának megfelelően megnyíltak a süketek fülei, hogy az Írás igéit befogadják, és a dadogók beszéde értelmes lett. Isten örvendezett, az ördög pedig szégyenkezett ezen.
--------------------------------------------------------------------------------
Isten, ki Szent Cirill és Szent Metód által világosítottad meg a szláv népeket, kérünk add, hogy tanításod igéit szívünkbe zárjuk, s tégy bennünket az igaz hitben egyetértő népeddé!

Szent Martinián atya

Szent Martinián atya

Martinián, 18 éves korában elhagyta városát, rokonságát és a palesztinai Cezarea vidékén kolostorba lépett. Fiatal korában testi szenvedélyek gyötörték, lelkét az ördögök kísértették, de Martinián ezeket szigorú böjttel, imádsággal és munkával győzte le. Így élt ő a pusztában 25 éven át. Egy alkalommal egy Zoé nevű bűnös nő kereste fel, azzal a céllal, hogy testi bűnt kövessen el vele. Martinián csupasz lábbal a forró parázsra lépett, bátor lélekkel viselte a tűz forróságát mondván, hogy ilyen lesz a gyehenna tüze. Ez a türelmesség a bűnös Zoét megrendítette, bűnbánatot tartott, és Martinián utasítására elment Szent Paula betlehemi kolostorába, ahol haláláig (10-12 évig) élt bűnbánatban. Martinián, kigyógyulva egy lakatlan szigetre ment és néhány évig ott élt a szabad ég alatt. Erre a szigetre vetette ki a hullámzás egy hajótörés után Szent Fotinia szüzet. A remete befogadta őt, de hogy megelőzze a kísértéseket, beleugrott a tengerbe és egy delfintől vitetve ért partot. Martinián ezután 2 évig vándorolt, és Athénban halt meg az V. század elején. Fotinia ottmaradt a lakatlan szigeten és 6 év magányos és önmegtagadó élet után békében hunyt el.