A Perugia* közelében lévo Piagale városkában született, elnevezése: Boldog Piagale-i Herkulán (latinosan: Plagario-i). Belépve a Ferenc-rendbe nagy elszántsággal törekedett az erényes életre. Amint pappá szentelték, Krisztus huséges szolgája akart lenni és különösen az igehirdetés által szolgálni a lelkek üdvét. Muködési területe Toszkána és Romagna* városai, községei. Különösen gyakran és nagy hatással beszélt Krisztus szenvedésérol. Az volt a vélemény, hogy ezen a téren korának összes szónokát felülmúlta. Úgy bsezélt, hogy hallgatói legtöbbször hangos zokogásba törtek ki. A toszkánai Aquila városban egy nagypénteken oly szívhez szólóan beszélt, hogy a hívek egész beszéde alatt hangosan zokogtak. Egy nemesasszony, Maria Catalana azonban nem hatódott meg, sot visszatetszo volt számára a nép sírása, ezért felkiáltott: „Elég, Herkulán testvér, elég!” A szónok erre hangosan válaszolt: „Még jobban, Donna Maria, még jobban! Igen! Sírjunk, zokogjunk! Nem tudunk elég könynyet ejteni Krisztus szenvedésén; több vért ontott érettünk az Úr, mint amenynyi könnyet valaha is ejthetünk.” Persze o nemcsak beszélt, hanem imáiban, elmélkedéseiben és vezekléseiben folyton át is élte Urunk szenvedését. Luccában*, ahol nagyböjti prédikációkat tartott, nagy volt a szorongás: ellenség fenyegette a várost és elfogyott a gabona is. Herkulán bátorította oket: bízzanak Isten gondviselésében. S ígérte, hogy a húsvéti idoben megszunik az éhínség és eltávozik az ellenség. Ez be is következett. Áldásos muködése 1451. máj. 28-án ért véget a romagnai Castel-Nuovo*-ban. Állandó tiszteletét IX. Piusz pápa erosítette meg 1860-ban.

„Mivel a világ nem ismerte föl Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy oktalannak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívoket. A zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1 Kor 1,21 sk.)

Imádság:

Szent Pál     vértanú, † 362       

Szent Pelágiusz     vértanú, † 825           

Szent Szalviusz     püspök és vértanú, † ~760       

*Chignin vára, Chambéry mellett, 1107. +Belley, 1178. június 26.

A köznemesség a középkorban sok fiát ajánlotta fel az Egyháznak, hogy az elsőszülött lehetőleg csorbítatlanul örökölhesse a családi javakat. Azon is fáradoztak tehát, hogy a jövendő papoknak jó nevelést nyújtsanak, és e cél érdekében már nagyon fiatal korukban egyházi iskolákba küldték őket. Bár a későbbiekben nem lett ezeknek a fiatalembereknek mindegyikéből szent, nem is futott be mindegyikük fényes pályát, mint püspök vagy szerzetesrendi elöljáró, de egzisztenciájuk mindenesetre biztosított volt. Kétségtelenül ilyen terveket szőtt Chignini Erluin úr is Antelmus nevű fia születésekor. Saját magának Dauphinében, feleségének pedig Savoyában és Genfben levő kapcsolatai mellett nem lehetett gondja semmire.

Antelmus nagyon korán elhagyta Chambéry vidékét és Genfbe költözött. Ott fejezte be tanulmányait, és szerezte meg nehézség nélkül a kanonokságot, sőt, a székesegyház prépostja lett. Egyidejűleg az akkoriban szokásos hivatalhalmozással a belleyi püspök titkára is volt, aki pappá szentelte. Antelmus szívesen látogatta meg egy rokonát, a Bugeyben levő Portes karthauzi kolostorában. Azután eljött a nap (valószínűleg 1133-ban), amelyen érett megfontolás után elhatározta, hogy ott is marad. Még nem végezte be Portes-ban noviciátusát, amikor a karthauzi kolostor (La Grande-Chartreuse) priorja, a híres I. Guigo (1083--1137) elrendelte, hogy települjön át az anyaházba. Ezt 1132-ben egy lavina eltemette és a kolostor közösségének fele halálát lelte. Olyan férfiakra volt szükség, akik képesek arra, hogy közreműködjenek az újjáépítésben. Feltételezhetjük, hogy Guigo behatóan értesült erről a novíciusról, mielőtt rendelkezését kiadta.

Antelmus tehát szerzetesi fogadalmát Chartreuse-ben tette le. Csakhamar ugyanott prokurátor lett, s egyben a gazdálkodás felelős vezetője. Legfőbb törekvése volt, hogy az épületeket újból felépítse, a kolostor gazdaságát használhatóvá tegye. Mint prokurátor, a laikus testvérek vezetője is volt, akik közé egy napon az édesapját is felvették.

Mindenki által elismert képességei azzal a következménnyel jártak, hogy 1139-ben a kolostor priorjává választották. Nemcsak a könyvtárat gazdagította új kötetekkel, mint elődei, hanem felkarolta Guigo dédelgetett tervét, és összehívta az első általános rendi káptalant, hogy a karthauzi rendet, amelynek elterjesztésén lázas buzgósággal dolgozott, megerősítse. Az 1142-ben összegyűlt 8 prior elhatározta, hogy a chartreuse-i prior lesz mindig az általános rendfőnök, akinek a többi priorok engedelmességgel tartoznak. Így Antelmus lett az első rendfőnök. 1151-ben azonban csatlakozva egy vitához, amely a karthauziakat két csoportra szakította, lemondott megbízatásáról, és megint egyszerű szerzetes lett. Portes kolostora nemsokára priorjává választotta, ettől kezdve ezt a házat, amelybe annak idején novíciusként lépett be, nagy körültekintéssel vezette. Széles körű karitatív tevékenységet fejtett ki, amikor éhínség miatt a szerencsétlen nép csapatosan özönlött a kolostor kapujához.

Amikor a nagy karthauzi kolostor új priorja, Baziliusz szükségesnek tartotta, hogy egy tapasztalt ember tanácsát kérje, Antelmus haladéktalanul elindult hozzá. Amikor arról volt szó, hogy II. Sándort vagy az ellenpápát választja-e, megértette, hogy a szerzeteseket és az egész rendet meg kell nyernie a törvényes pápa ügyének. 1163-ban Sándor, hogy viszonozza melléállását, Belley püspöki székébe emelte.

Antelmusra új megpróbáltatások vártak, s ezek hivatalából adódtak, amely a pápaság és császárság szakadatlan vitájának idejében igen nehéz volt. Grenoble-ban, ahol különösen áttekinthetetlen volt a helyzet, a törvényes püspöknek nem sikerült elfoglalnia püspöki székét. Ekkor Antelmus Baziliusz egyetértésével közbelépett érdekében VII. Lajos királynál. Minden erejével tevékenykedett III. Sándor pápa pártja szószólójaként. Többek között rábízták azt a különleges küldetést is, hogy Anglia királyát és Becket Tamást (lásd: A szentek élete, 738. o.) békítse ki egymással. Barbarossa Frigyes császár azonban keresztülhúzta ennek a tervnek kivitelét. Néhány évvel később a császár mégis felruházta Antelmust a közvetlenség kiváltságával, azaz kegyura a császár lett. Így Belley püspöke megszabadult a Savoya grófjától, Humbertustól való függéstől, és közvetlenül a császár alá került. Nem lehetetlen, hogy Antelmus, akit nyugtalanítottak a savoyai mesterkedései, kifejezetten kérte is ezt a kegyet; emellett szól, hogy ettől a naptól kezdve a gróf még ellenségesebb lett iránta, embereit a püspök ellen bujtogatta, sőt nem riadt vissza Belley egy papjának meggyilkolásától sem. Amikor e gaztette miatt kiközösítés sújtotta, a bűnös kihallgatást kért Rómában, és a pápától el is nyerte a feloldozást. Antelmus meghajolt ugyan a római szó előtt, de elhatározta, hogy visszavonul Chartreuse-be. A pápának nagy fáradozásába került, hogy Antelmus visszatérjen püspöki templomába. Nem maradt azonban ott hosszú ideig: kora (időközben hetvenéves lett) és betegsége felmorzsolta erejét. Halálos ágyán megbocsátott a nyilvános bocsánatkérésre hozzá érkező grófnak.

Antelmust nagyon kedvelték, s halálát megsiratták egyházmegyéjének hívei. Jelek és csodák történtek sírjánál, s évszázadokon át tisztelték ereklyéit (ezek ma is a székesegyházban találhatók). Tisztelete spontán módon és igen gyorsan elterjedt; a karthauziak 1607-től hivatalosan is szentként tisztelik.

János fiatal korában katonáskodott, azután megváltoztatta életét: magányba vonult, majd a Ferenc-rendbe lépett. Pappá szentelése után egy ideig Barcelonában muködött mint igehirdeto. A hittudományban is igen jártas volt. Amikor hallott a jeruzsálemi négy ferences vértanúról (1391), feltámadt benne a vágy, hogy o is hasonló módon tegyen tanúságot hitérol és lehessen vértanú. Elment Rómába, hogy a Szentszéktol engedélyt kérjen a mohamedánok közti igehirdetésre. Az engedély elnyerése után visszatért hazájába, ahol csatlakozott hozzá rendtársa, Duenas Péter testvér. O szerzetbe lépése elott a királyi udvarban volt apród, onnan lépett be Szent Ferenc rendjébe. Elmentek a mórok megszállta Granadába. Feszülettel a jobb kezükben hirdették Krisztust. Mikor kérdezték, miért jöttek, azt felelték. „Azért, hogy a granadaiak megnyissák szívüket Krisztus elott, Mohamedet pedig számuzzék onnan.” Hamarosan elfogták és börtönbe zárták oket. Ígérgetések, fenyegetések, megvesszozések nem tudták oket megtörni. Akkor az emír kardot ragadott és sajátkezuleg végezte ki oket, mindkettot lefejezte. A vértanúk testét végighurcolták a városon, de késobb a keresztényeknek sikerült megszerezni és tisztelettel eltemetni. XII. Kelemen pápa (1730-1740) avatta oket boldoggá. Vértanúságuk elomozdította a következo században Granada s ezzel egész Spanyolország felszabadítását a mohamedán iga alól.

Duns Scotus nyomán vallja, hogy az ige megtestesülése a Boldogságos Szuz méhében nemcsak azért történt, mert ment volt az eredeti buntol, hanem Isten elore elrendelése és a kegyelem teljes ingyenessége folytán. Mert ha osszüleink nem vétkeztek volna, az emberi természet megdicsoítése végett Krisztus akkor is megszületett volna Máriától, akit Isten minden teremtménynél jobban szeret.

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza
vagy október 30. *Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.
Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.

BOLDOG PATRICK O’HEALY, CONOR O’DEVANY püspökök és társaik ír vértanúk (+1579.08.)
Írország VIII. Henrik angol király idejében veszítette el függetlenségét. Királyi nyomásra az ír parlament megszavazta a király egyházi foségérol hozott törvényt, a püspökök nagy többsége, a papság és az egész nép azonban hosiesen kitartott a katolikus hit mellett. Századokra kihatóan folyt az ír nép elnyomása és üldözése, ahol az egyházüldözok maguk is keresztények voltak, s az ír népet ígérgetésekkel, fenyegetésekkel az Egyháztól való elszakadásra akarták kényszeríteni. S amikor ezt nem tudták elérni, minden emberi és isteni jog lábbal tiprásával kivégezték azokat, akiket eroszakkal sem tudtak megtörni. Azok közül, akik inkább a halált választották, minthogy elismerjék az angol királyt az Egyház fejének, az Egyház 1992-ben tizenhetet avatott boldoggá: 4 püspök, 2 egyházmegyés pap, 4 szerzetespap, egy szerzetes testvér és 6 világi hívo van ezek között. Szent Ferenc rendjét a négy következo vértanú képviseli:
1. Patrick O’Healy püspök,
2. Conn O’Bourke pap, ok egyszerre, 1579. augusztusában haltak vértanú halált. Patrik püspököt elfogása után a védekezés lehetoségétol megfosztva elítélték. A börtönben nagy lelki erorol tett tanúságot, ami a börtönorökre is hatással volt. Mielott kivégezték, buzdította a katolikusokat, hogy maradjanak állhatatosak a hitben, az elszakadtakat pedig intette a megtérésre. Társával, O’Bourke ferences atyával egymást buzdították a vértanúságra s egymást oldozták fel.
3. Conor O’Devany püspök az ír prímás vikáriusa volt. Szent Ignác vértanúhoz hasonlóan halála elott imádkozott a katolikusokért, hogy hitükben kitartsanak, üldözoiért, hogy belássák tévedésüket, a hóhérának kifejezte, hogy megbocsát neki. 1611-ben végezték ki.
4. John Kearney ferences papot eloször 1644-ben vetették börtönbe s kínozták meg, de innét katolikusok segítségével kiszabadult. Másodszor 1653- ban tartóztatták le, börtönbe zárták, majd halálra ítélték, mivel tilalom ellenére szentmisét mondott, szentségeket szolgáltatott ki és a katolikusokat buzdította, hogy maradjanak huségesek a római pápához. A vesztohelyre ferences ruhában, imádkozva, kezében kereszttel és rózsafüzérrel ment, kivégzése elott újra megvallotta hitét sokak elott.
„Ezek a vértanúk, akik hitükrol ragyogó tanúságot tettek, csodálatos példájukkal világoskodnak elottünk, tanítanak bennünket, hogy az evangélium parancsaihoz ragaszkodjunk, azt minden földi érdeknél elobbre helyezzük. Az Egyház közössége örvend tanúságuknak, ugyanakkor újabb ösztönzést nyer nagyobb dolgok véghezvitelére.”
A boldoggá avatási bullából.
Imádság:

*Ain Karim, Kr. e. 7. +Mahérusz vára, Kr. u. 29.
,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik. Izajás próféta megírta: Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: ťKészítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!Ť Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.'' (Mk 1,1--4). Így hangzik az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben megőrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelő Jánosnak a Jordán mellett indított bűnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Az evangélisták közül az egyetlen ,,történész'' ennek az eseménynek páratlan üdvösségtörténeti jelentőségét egy hatos tagolású időmeghatározásban fejezi ki határozott vonásokkal (Lk 3,1 sk.): Tiberius császár uralkodásának tizenötödik éve az október 27. és szeptember 28. közötti időre utal, valószínűleg a Krisztus utáni 28/29. évben. Tulajdonképpen ez az egyetlen közvetlen évmegjelölés evangéliumainkban.

Keresztelők -- és keresztelési mozgalmak -- nem voltak ismeretlenek a korforduló zsidósága előtt. De közülük csak egy kapta meg már zsidó kortársaitól ,,a Keresztelő'' nevet. János alakja és keresztsége különös, feltűnő lehetett.

Alakjában semmi sem emlékeztetett az úgynevezett álmessiások viselkedésére, akiknek föllépéséről az újszövetségi hagyomány is beszél. Voltak, akik messiási prófétáknak adták ki magukat, s követőiknek megígérték, hogy megismétlik Izrael eszményi őskorának, a mózesi időknek csodáit. A Lk 2,30 szerint bizonyos, hogy János föllépése előtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végső várakozásai fűződtek. Kumrán jámborai is a júdeai pusztában -- távol a bűnös világtól és az elvilágiasodott templomtól -- akartak fölkészülni akkoriban Isten végső megjelenésére. Még az is lehetséges, hogy János egy bizonyos ideig náluk tartózkodott. Az említett messiás- jelöltekkel szemben ő nem ígért semmiféle megmentő csodát, amely igazolhatta volna őt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi.

A János-evangélium Betániát (1,28), később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. Amikor a zsidók a Jordán déli folyásának steppevidékén meglátták a Keresztelő bőrövvel összefogott teveszőr ruháját és szűkös pusztai étkezését (Mk 1,6), egykori legizzóbb prófétájukra, Illésre kellett emlékezniök, akin ,,szőrruha volt, a derekán pedig bőröv'' (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a Vég előtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelő új Illés támadt. Az övénél nem kisebb bátorsággal hirdette meg a régi felszólítást: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához! (Mt 3,2). És Izrael ne ringassa magát álmokba: az Eljövendő nem fogja Isten népét elnyomóitól megszabadítani, nem fogja a világbirodalom fényébe emelni. Az ítélet végső aratását fogja elvégezni: ,,Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti'' (Mt 3,12). Vagy amint János egy másik képpel hirdeti: Az utána jövő Erősebb Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni, azaz Isten népének igaz tagjait megmenti, és a bűnbánattól elfordulókat megsemmisíti (Mt 3,11).

A Keresztelő a nép minden tagját és osztályát, még vezető köreit is, kivétel nélkül megtérésre szólította föl. Már ő sem becsülte semmire, ha egyesek elbizakodottan megvetettek másokat, és vélt igazvoltukkal kevélykedtek. Ezt tette némely elkülönülő csoport, mint a farizeusok és az esszénusok, arra hivatkozva, hogy ők ismerik a törvényt. És arra se hivatkozzék senki vakmerően, hogy az Isten népéhez tartozik, se arra, hogy a nagy ősatya, Ábrahám érdemei mindent eligazítanak: ,,Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hagy arra hivatkozhattok: Ábrahám a mi atyánk! Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!'' (Mt 3,7--10). ,,Aki utánam jön, erősebb nálam'' -- hirdeti János, kinek bűnbánatra felszólító szava a meghirdetett ítélet közvetlen közelsége miatt minden más próféta szavánál súlyosabb.

Ennek a végső fölkészülésnek a kifejezésére szólítja föl az embereket a ,,bűnbánat keresztségére'' (Mk 1,4). Ez a bűnbánati keresztség is új volt Izrael földjén és népében. Semmi köze sem volt az egyébként is csak a későbbi időkből kimutatható prozelita keresztséghez. Azt az önként vállalkozó pogányoknak és nem a zsidóknak kellett fölvenniök, hagy megtisztuljanak rituális tisztátalanságuktól. Különbözött egyes jelentéktelen zsidó közösségek megismételhető keresztségétől is. A prófétai igehirdető csak a megtérésre kész zsidóknak szolgáltatta ki egyszer, kizárólagosan és végérvényesen!

Erről a megtérést követelő keresztségről természetesen Heródes Antipász negyedes fejedelem sem akart tudni. Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban ő sem tudta kivonni magát. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelő is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17-- 29).

A szokatlan, szinte ijesztő külső, amely Jánost a régi próféták tanítványának mutatta, kemény szigorúsága, magával ragadó prédikációja, előrelátó tekintete, amely megértette az idők jeleit -- s mindez a csodálatos emlékekben oly gazdag Jordán rohanó vizei mellett --, nem maradt hatástalan. Az Újszövetség megőrizte a Keresztelő igehirdetésének megrendítő következményeit. A megtérést elutasító farizeusi jámborok meggyanúsították a Keresztelőt komor, aszketikus életmódja miatt (Mt 11,18 sk.). Jeruzsálem vezető körei hivatalosan megkérdezték a Keresztelőt, hogy ő-e a Próféta, azaz a MTörv 18,15-ben megígért üdvözítő (Jn 1,25). Sőt, amint Josephus mondja, Heródes Antipász messiási megmozdulástól, lázadástól tartott. A néptömegben sokaknak elég éber volt a lelkiismerete ahhoz, hogy fogékonyak legyenek a bűnbánat hirdetőjének szavára. Sőt, ha a Keresztelő kivégzése után rögtön elterjedt a hír, hogy föltámadt, és az ő csodatevő ereje működik Jézusban (Mk 6,14), akkor ezek az emberek nyilván meg voltak győződve a Keresztelő isteni küldetése felől.

Még jellemzőbb, szinte végzetes volt János hatása a saját tanítványaira. Hogy Jézus csak a Keresztelő fogságba vetése után kezdett-e tanításával színre lépni és tanítványokat gyűjteni, amint a szinoptikus hagyomány állítja (Mk 1,14 sk.), vagy már János mellett működött, és tanítványaival Jánoshoz hasonlóan kereszteltetett (Jn 3,22; 4,1 sk.), ez nyílt kérdés maradhat. Annyi biztos, hogy a János- evangélium Keresztelő Jánost úgy jellemzi, mint akinek előkészítő és úttörő feladata van az üdvösség idejének elérkezte előtt (Jn 4,27 sk.). Tanítványai azonban, legalábbis néhányan, úgy vélték, hogy halála után is hűségesnek kell maradniok mesterükhöz: azaz nem Jézusban, hanem Jánosban látták Isten végső küldöttét. Lassanként szektás közösséggé alakultak, amely a krisztushívőkkel rivalizált. Jn 3,26 szerint mesterük, János előtt is háborogtak Jézus keresztelésének nagyobb sikere miatt: ,,Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, és az emberek tódulnak hozzá.'' Szent Pál még Efezus vidékén is talált János- tanítványokat, akik még nem is hallottak a Szentlélek keresztségéről (ApCsel 19,1--7).

Míg az újszövetségi hagyomány egy része a Keresztelőt minden előzmény nélkül lépteti föl, tehát nem ismeri előtörténetét, sem meghívatásának történetét, a Lukács-evangélium elmondja születésének és névadásának csodálatos körülményeit idős szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. Ez -- a 6. századtól nyomon követhető hagyomány szerint -- a Jeruzsálemtől 7,5 kilométernyire nyugatra lévő Ain-Karimban történt. Még fontosabb az, amit egyetlen más prófétáról sem állítottak soha: János anyja méhétől fogva el volt telve Szentlélekkel. Ő volt tehát Jahve végső időkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15--17). Ha igaza van az újabb kutatásnak, a gyermek Keresztelő születéstörténete a Keresztelő körének hagyományára megy vissza, ahol anélkül alakult ki és származott tovább, hogy Jézus történetére gondoltak volna. Csak a keresztény hagyomány egyesítette, és hozta vonatkozásba Jézus fogantatásának és születésének történetével.

A Keresztelő tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhető, hogy az ősegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai előfutárának szerepét. ,,A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának vrömhíre terjed...'' (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelő, ,,aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála'' (Mt 11,11). ,,Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról'' (Jn 1,8). ,,Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) -- mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

Az a tény, hogy a későbbi János-szekta utólag elrajzolta a bűnbánathirdető alakját, mit sem változtat a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentőségén. Nem kisebb, mint maga Jézus lett isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9).

Hallgatóinak kell megvallaniok, mi vitte ki őket a Jordánhoz. Talán egy langyos szélkakas-ember vonzotta őket, aki az emberek szája íze szerint beszél? (Mt 11,7 sk.) Ők tudják, hogy egy prófétához vonultak ki. ,,Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb... Asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál'' (Mt 11,7-- 11). Miért? Mert ő az utolsó próféta, aki mint közvetlen út-készítő, egészen a kezdődő Istenország küszöbéig vezet. Ezért az ősegyház joggal látta meg benne az újra eljött Illést (Mt 7,10.14). Jézus a maga isteni küldetését annyira összekapcsolja Jánoséval, hogy azoknak, akik János bűnbánati keresztségét elutasították, kijelenti, hogy ezzel vele és küldetésével szemben is döntöttek (Mk 11,27--33; Lk 7,29 sk.). Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát előfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az előfutárnak és bűnbánathirdetőnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: ,,Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja'' (Mt 11,18--19).

Jézus kétségtelenül útkészítőjének nyilvánította a Keresztelőt. De vajon megfordítva, a Keresztelő is fölismerte Jézusban a megígért Messiást, és tanúságot is tett róla? Erre nem is olyan egyszerű igennel felelni, mint első tekintetre látszik. A Márkus-forrás Keresztelőről szóló híradása beszél ugyan egy eljövendő égi bíróról, de nem úgy, mint a küszöbön álló, a hamarosan elkövetkező Istenország csodatevő meghirdetőjéről. Ha a Keresztelő tanúságot tett volna a már jelenlévő Jézus Messiás-voltáról, akkor János mozgalmának utóélete érthetetlen volna. Nem lehetne mással magyarázni, mint a Jézussal és az ő közösségével való -- a Keresztelő szavaira alapuló -- nyílt szembefordulással. Az viszont nagyon is érthető, hogy a Krisztusra visszatekintő ősegyházi igehirdetés arra törekedett, hogy az eljövendő világbíró prófétáját már az elérkezett, jelenlevő Messiás Jézus tanújává tegye, különösképpen a János-szektával való viták miatt. Ez a törekvés mindenekelőtt a János-evangéliumban szembetűnő. A legrégibb hagyomány szerint a Jordán-parti kinyilatkoztatás eseményei kizárólag Jézusra irányulnak (Mk 1,9--11). A negyedik evangélium viszont Jézus méltóságának különleges, Jánosnak és másoknak szóló tanúságaként értelmezi (Jn 1,30--34). Nyomatékkal mutat rá a Keresztelő a Jordánnál megjelenő Jézusra: ,,Íme, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!'' (1,29), és maga küldi tanítványait Jézushoz (1,35--51). Hatásosabban és erősebben nem lehetett volna a Jézus és a Keresztelő között fennálló kinyilatkoztatás-történeti viszonyt a Keresztelő- mozgalomnak címezve ábrázolni.

A hagyomány mindenesetre megmutatja nekünk a helyes távlatokat. János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Nem elég nagyság ez? Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelő tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy ő-e ,,az eljövendő'', aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izaiási üdvösség-prófécia szavaival felelt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgő istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intő, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: ,,Boldog, aki nem botránkozik rajtam'' (Mt 11,2--6). Bizonyos, hogy nem esett ki egyetlen gyöngyszem sem a Keresztelő koronájából, ha a fogságban Jézus működéséről tudomást szerezve kérdést intézett hozzá. Sokáig úgy gondolták, a Keresztelő csak látszat, afféle ,,pedagógiai'' kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelőnek kétségei voltak Jézus küldetését illetően. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerűen csak azért, hogy Jézus erősítse meg őt -- akire küldetése végén a vértanúság vár -- hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az ő próféciáinak beteljesülései.

János semmit sem veszít nagyságából, ha úgy áll előttünk, mint az igaz világosság tanúja -- mely világosság a világba jött --, de nem ő maga a világosság (vö. Jn 1,8--10). Ő még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás első és második eljövetele közt. A végső idők lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak először Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bűnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielőtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását.

Ez a valódi, a Keresztelő saját belső gyötrődéséből született kérdés volt az egyetlen és utolsó tett, amelyet az evangéliumok a haláláig hű prófétáról közölnek. És éppen ebben világosodik meg számunkra történetének sokatmondó, példaszerű jelentése. A Messiás előfutárának is -- aki ,,asszonyok szülöttei közt a legnagyobb'' volt -- szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az Eljött más, mint akire számított, üdvözítő műve másképpen kezdődik, mint bárki is várta. Az előfutárnak sincs más útja az egyéni üdvösséghez, mint a hit útja: az Isten -- Názáreti Jézusban adott utolsó -- kinyilatkoztatásába vetett hit útja.


--------------------------------------------------------------------------------

Jánosról, aki az Isten küldötte volt (Jn 1,6), a Szentírás oly világos és fölemelő tanúságot tesz, hogy üdvösségtörténeti jelentőségét semmiféle legendás vagy elbeszélő szöveg nem emelheti. Mégis álljon itt Szent Ágoston szava az Újszövetség súlyos ajkú prófétájáról (Sermo 293,1--3):

,,A megszentelt János születését ünnepli az Egyház. Nincs más az atyák között, akinek földi születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosnak és Jézusnak a születését ünnepeljük. Ez nincs jelentőség híján. Ha talán magyarázatunk a tárgy méltóságához képest rövidnek tetszik is, tartalma mégis annál fönségesebb és termékenyebb.

János meddő öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szűz leánytól. Apja nem hisz János születésében, ezért megnémul. Mária hisz Jézusban, is hitben foganja őt.

János olyan mint valami határvonal a két szövetség, az Ó- és az Újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen határ. Ezt mondja ugyanis: ,,A próféták és a törvény Jánosig tartanak.'' (Mt 11, 13) János a maga személyében az Ószövetséget ábrázolja, de már az újat hirdeti. Mivel az Ószövetség képviselője, azért öregtől születik. Mivel pedig az újat hirdeti, azért már anyja méhében prófétává lesz. Még meg sem született, és Mária érkezésekor anyja ölében repesett az örömtől. Már akkor küldetést kapott, születése előtt. Még mielőtt látta volna őt, nyilvánvalóvá lett, kinek lesz előfutára. Szent összefüggések ezek, és meghaladják a törékeny emberi mértéket. Végül megszületik, megkapja nevét, és apja nyelve megoldódik. Gondold meg, mi történt, mert képszerűen az igaz valóságot jelzi.

Zakariás hallgat, és elveszíti hangját mindaddig, amíg az Úr előfutára, János meg nem születik, és vissza nem adja a hangját. Zakariás hallgatása mi más, mint rejtett, titkos és elzárt prófécia, melyet Krisztus tanítása tesz világossá? Értelme megnyílik az ő eljövetelekor, s ami rejtve volt, napvilágra jön annak megjelenésével, akiről a jövendölés szól. Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az időben hangzó hang, Krisztus azonban a kezdettől hangzó örök Ige.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus Urunk eljövetelére, kérünk, add meg népednek a Szentlélek örömét, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!