Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

I. Szent Kalixtus pápa és vértanú (+222)

2019. október 14. - Andre Lowoa

szent_kalixtus_pa_pa_e_s_ve_rtanu.jpgEgy Karpoforus nevű kereszténynek volt rabszolgája; gazdája azonban szabaddá tette. Most a zsidók bevádolták a római hatóságoknál; ezek Szardínia bányáiba küldték rabmunkára. I. Szent Viktor pápa (+ 197) alatt kiszabadult; Zefirin pápa (+ 217) első diakónusaként a temetőhelynek ő volt felügyelője. Innen van, hogy még most is az ő nevét viseli az a katakomba, melyet a Via Appián minden római zarándok felejthetetlen áhítattal meglátogat. Zefirin után ő lett a pápa, s öt évig nehéz viszonyok közt nagy bölcsességgel és szelídséggel kormányozta az Egyházat. Nevezetesen megengedte nemes keresztény nőknek, hogy rabszolgához menjenek feleségül, és ami jelentősebb: megengedte, hogy aki a testiség bűnébe esett, szigorú vezeklés után föloldozást kaphat. Eddig ugyanis az ilyent többnyire egyszerűen kirekesztették az Egyházból. Ezért a papi lelkületéért megneheztelt néhány sötétlelkű rigorista, köztűk Hippolitus, akit aztán pártja megtett ellenpápának. Idővel azonban ez a különben szentéletű és tudós ember kibékült az Egyházzal, sőt vérével pecsételte meg hitét.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Nikétász hitvalló

Szent Nikétász hitvalló.
Szent Paflagóniában született, istenfélő szülőktől. Távoli rokona volt a szentképtisztelő Iréné császárnőnek. 17 éves korában Konstantinápolyba került, és császári szolgálatba állt. Magas rangot is elérve, belátta az élet hiúságát, és kolostorba akart vonulni. A császár nem akarta őt a szolgálatból elengedni. Az utód: Ranabé Mihály alatt kérte, hogy a szolgálatból kilépjen. Örmény Leó császár alatt, látva a szentképek elleni üldözést, elment Konstantinápolyból egy más kolostorba lépett be. Teofil, az új császár nem hagyott neki itt sem békét. Kolostorból kolostorba vándorolt, végül egy tenger melletti kolostorban telepedett le. Itt 76 éves korában halt meg, 838 körül. Életében is, halála után is sok csodát tett.

Szent Florenciusz vértanú - BOLDOG BIALAI HONORÁT kapucinus - SZENT KÁLMÁN (Kolman) - Szent Kárpusz és Papilász vértanúk és társaik

Szent Florenciusz vértanú.
Szalonikiből származott, apostoli tanítvány volt. Buzgó követője és hirdetője volt a keresztény hitnek. Leleplezte és megvetette a pogány istenek tiszteletét, hirdetve, hogy a bálványszobrok üres és érzéketlen tárgyak. Sokakat megerősített a keresztény hitben és Isten parancsainak teljesítésében. Ezért a vidék parancsnoka elé vitték ítéletre. Először megverték, majd testét éles vassal szurkálták, végül forró üstbe vetették. Imádkozva és Istennek hálát adva lehelte ki benne szent lelkét, a III. század elején.
BOLDOG BIALAI HONORÁT kapucinus (1829-1916)
Eredeti nevén Kozminski Vencel Biala-ban született. A tehetséges fiú Varsóban építész-technikai szakközépiskolában tanult, közben a környezet, társak, tanárok befolyására hite meggyengült. 17 éves korában összeesküvés vádjával a cári orosz hatóság börtönbe vetette. Helyzete elég kilátástalan volt. Halálos ítélet várt rá. Tífuszban is megbetegedett. Ilyen állapotban három héten át Isten ellen lázadt, megtagadta hitét, káromolta Istent. Édesanyja naponta járt a várbörtönbe, hogy fia után érdeklodjön, s mindennap a közelben lévo pálos templomban a Chestochowa-i Szuzanya-kép elott imádkozott fia szabadulásáért. A két édesanya (a Bold. Szuz és anyja) imájára bekövetkezett elobb gyógyulása és megtérése, 1846. aug. 15-én, majd szabadulása „csodálatosó módon” 1847. márc. 27-én. Utána új életet kezdett. Befejezte tanulmányait, majd egy szentgyónása után, melyet a varsói kapucinus templomban végzett, elhatározta, kapucinus lesz. Édesanyja és rokonai le akarták szándékáról beszélni, de o határozott maradt. 1848. dec. 21-én megkezdte a novíciátust, ekkor kapta a Honorát nevet. Felszentelése (1852) után Varsóban muködött 11 évig igen eredményesen, közben tartományi titkár is volt 10 évig. Felvirágoztatta a ferences III. rendet, 1857-ben megalapította a Feliciána Novérek Kongregációját, keresett szónok és gyóntató volt. A lengyel felkelés leverése után, 1864-ben, minthogy a cári uralom a papokat és szerzeteseket tartotta a felkelés fo mozgatóinak, sok kolostort megszuntetett, Honorát atyát pedig Zakroczimba számuzte. Itt 28 évet töltött és csak a gyóntatást engedték meg neki. Így viszont sok buzgó lelket tudott vezetni, s rajtuk keresztül titokban 26 vallásos kongregációt, közösséget tudott megszervezni. Ezután Nowe Miastoba került, ahol 24 évet töltött. Haldokolva mondotta a körülállóknak: „Atyák, nem is tudjátok, hogy köztetek volt egy nagy bunös. Fiatal koromban megtagadtam Istent.” II. János Pál 1988-ban avatta boldoggá.
Boldog Honorát tanúsága Szent Ferencrol:
„Már a rendbe való belépésemkor nagy tisztelettel voltam Szeráfi Szent Ferenc atyám iránt. Késobb, amint életét, erényeit, lelkületét jobban megismertem, legkedvesebb szent lett számomra. Egyetlen kívánságom, hogy ot tökéletesen követhessem, és Reguláját huségesen megtartsam.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Honorát áldozópapnak megadtad a gyöngéd szeretet lelkületét az emberek iránt, hogy a veled való kiengesztelodésre vezesse oket. Közbenjárására add meg nekünk, hogy megízleljük a te bocsánatod édességét és tökéletes szeretetben egyesüljünk veled. A mi Urunk Jézus által.
SZENT KÁLMÁN (Kolman)
+Stockerau, 1012.
Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Stockerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett.
Tisztelete már 1014. október 13-án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kálmán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stokkerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba.
Szent Kárpusz és Papilász vértanúk és társaik.
Karpusz és Papilasz mindketten Pergamon városában születték istenfélő szülőktől. Mindketten istenfélő keresztény nevelést kaptak. Amikor elérték a felnőtt kort, méltókká lettek arra, hogy az Egyházban vezetői tisztséget töltsenek be. Karpuszt püspökké szentelték, és Tiatira városában hirdette az evangéliumot. Karpusz Papilaszt diakónusává szentelte. Igehirdetői tevékenységükben sok eredményt értek el. Ellenségeik feljelentették őket Déciusz császárnál. Ő helyettesét: a kegyetlen Valériust küldte el a dolgok kivizsgálására. Mivel nem tudta őket hittagadásra bírni, mindkettőjüket lovakhoz kötöztetve Szardisz városába vitette. A nehéz úton követte őket szolgájuk Szent Agatodor. A városban a nagy kínzások következtében Agatodor meghalt. A keresztények éjjel titokban temették el.
Karpuszt és Papilászt újra visszavitték Pergamonba, és ott tüzes kemencébe dobták. A kemencéből csodásan épségben megszabadulva, végül kardhalálra ítélték őket. A vesztőhelyre vitték Papilász testvérét. Agatonikát is, akit szintén lefejeztek. Holttestüket őrizet nélkül kidobták, de a keresztények titokban eltemették őket. Ez történt 251 körül.

Szent Eduárd király és hitvalló

szenteduard.jpgSzent Eduárd a dicsőséges angolszász királyi családból eredt, mely a századok folyásában annyi kiváló szentet, hitvallót és vértanút nevelt az ég számára. Atyja a szép és könnyelmű Ethelréd király (978-1016), anyja pedig Emma, I. Richárd normandiai herceg leánya volt. Születése és gyermekkora az angol történelem leggyászosabb idejére esik.

Angliát ugyanis akkoriban úgyszólván állandóan zaklatták a dánok. És ahol ezek a marcona pogány harcosok megjelentek, mindenütt halál és pusztulás járt nyomukban. Ethelréd eleinte pénzen próbált tőlük békét vásárolni; de csak azt érte el, hogy gazdagságának hírével mindig újabb és újabb csapatokat vonzott Skandináviából Angliába. Ekkor végső kétségbeesésében olyan lépésre szánta el magát, melyből még nagyobb bajok sarjadtak: 1002 nov. 13-án a Wessex tartományban megtelepedett összes dánokat legyilkoltatta. Svén dán király, mint előre látható volt, újabb és még kegyetlenebb háborúval felelt az esztelen kihívásra; megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg Ethelréd trónját fenekestül fel nem forgatja. Esküjéhez híven négy éven át megállás nélkül dúlta, rabolta Wessexet. 1007-ben óriási összeg fejében egy időre elvonult ugyan, de csak azért, hogy hat év múlva még nagyabb készülettel jelenjék meg. Véres harcok árán sorra hatalmába kerítette a városokat, köztük Londont, s utoljára arra kényszerítette Ethelrédet, hogy sógoránál, II. Richárd normandiai hercegnél keressen menedéket.

Ilyen szomorú viszonyok közt született Eduárd. Első emlékei hazájának pusztulása és családjának szétszóródása voltak. Még karon ülő gyermek volt, mikor anyja a vad ellenség elől Normandiába futott vele. Később végigélte szerencsétlen atyjának első és második menekülését, két bátyjának, a vitéz „Vasoldalú” Ödönnek és Alfrédnak hősi halálát és Nagy Kanut dán királyságának megszilárdulását. Mert a dán betörés csakhamar a rendszeres hódítás alakját öltötte, s a szent királyok öröksége közel harminc esztendőre idegen bitorlók zsákmánya lett. Így a kis hercegnek nemcsak gyermek- és ifjúkorát, hanem kezdő férfikorát is idegen országban, idegen nyelvű és szokású emberek között kellett töltenie. Talán ez a nagy idegenség is hozzájárult, hogy korán megszokta a magánosságot és a lélek kincseinek keresését. A mélyebb ok más volt: anyja az újszülöttet az oltárra tette, és fölajánlotta Istennek. Ennek az anyai gesztusnak áldása kísérte végig az ifjúság sikamlós utain. Szelíd és szófogadó gyermekből mélyen vallásos és aszkétikus hajlamú ifjúvá fejlődött. Gyermeki hitét és ártatlanságát minden csábítással szemben meg tudta őrizni. Pedig kísértésben nem volt hiány. Hiszen a roueni hercegi udvar épp akkoriban, Ördög Róbert uralkodása idején valóságos melegágya volt, a bűnöknek és durva erőszakosságoknak. Ő azonban diadalmaskodott minden akadályon és kísértésen. Úgy élt romlott környezetben, mint a tövisek és bojtorjánok közül kiemelkedő virágszál. Kortársai nem ok nélkül nevezték őt az udvar angyalának.

Nagy Kanul halála után (1035) alattvalói egy része unszolva kérte a jámbor herceget, hogy térjen vissza és a fegyver jogán vegye vissza atyáinak örökségét. Eduárd azonban, bár lelkét már régóta égette a honvágy, elutasította magától a kísértést. „Ha csak embervérrel szerezhetem meg, inkább sohase legyen enyém az ország”, mondotta. És valóban kisujját sem mozdította a feléje nyújtott koronáért. Nyugodtan várt tovább, míg vérontás nélkül érvényesítheti igényeit. Ez pedig hamarabb bekövetkezett, mint bárki gondolta volna. Nagy Kanut fiainak, Hardikanutnak és Haroldnak gyors egymásutánban történt elhalálozása után ugyanis a dán uralom magától összeomlott. Ekkor az angol urak egyhangú lelkesedéssel hazahívták bujdosó urukat és őt Winchesterben nagy fénnyel királlyá koronázták (1042).

Eduárd mint király is hű maradt azokhoz az elvekhez, melyeket herceg korában olyan következetesen képviselt. Azt tartotta, hogy egy ország jólétének legbiztosabb mértéke az egyházi élet virágzása. Ezért legsürgősebb feladatának tekintette a sok háború következtében elhanyatlott vallásos szellem fölfrissítését és az eldurvult erkölcsök megszelídítését. Rengeteg áldozattal újból felépítette az elpusztult templomokat és kolostorokat; sőt a régiek mellé újakat is létesített. Ezen a téren legnevezetesebb alkotása a londoni Westminster-apátság alapítása. A kolostorok celláit jámbor és tudós barátokkal népesítette be, akiket külföldről, főleg Franciaországból hívott. Ugyanígy gondoskodott róla, hogy a püspöki székekbe és a plébániai javadalmakba is méltó papok kerüljenek. Nagylelkűsége és bőkezűsége ebben nem ismert korlátokat. Odaadó munkásságával sikerült is elérnie, hogy az angol egyház meglepően rövid idő alatt felépült sebeiből és ismét mintaképe lett a bensőséges életnek és fegyelemnek.

A leghathatósabb indítást mégsem bőkezűségével, hanem fönséges élete példájával adta. Mert ő a trón magasán is ugyanaz a szigorú aszkéta maradt, aki a roueni hercegi udvarban volt. Mikor hívei ösztönzésére egybekelt Godvin grófnak jámborsága, tudománya és művészi készsége révén egyaránt kitűnő lányával, Edithával, mindjárt az esküvő után megegyezett vele, hogy a házasságban is teljes megtartóztatásban élnek. És valóban a két jámbor lélek nem mint férj és feleség, hanem mint két szerető testvér élt egymással; mindegyik azon igyekezett, hogy minél többet tehessen a másik megszentelésére. Különösen az irgalmas szeretetben versenyeztek. Eduárd, hogy minél többet áldozhasson a szegények, árvák és betegek istápolására, lehető legszűkebbre szabta udvartartásának költségeit. Ugyanígy Editha is elsősorban saját személyén igyekezett megtakarítani az alamizsnára szánt összegeket. De alkalomadtán saját személyében is szívesen tett a szent király szolgálatot az arra szoruló betegeknek és szűkölködőknek. Egyszer pl. a saját hátán vitt egy inaszakadt embert a westminsteri Szent Péter-templom oltára elé és alázatos készségével kieszközölte annak csodálatos meggyógyulását.

Az Oltáriszentség iránt kora gyermekségétől fogva különös áhítattal viseltetett s vételéhez mindig nagy bensőséggel és odaadással készült. Hasonlóan nagy tisztelettel volt az egyház feje, a pápa iránt is. IX. Szent Leó uralkodása idején (1049-1054) személyesen akart ellátogatni az örökvárosba. Mivel azonban tanácsadói az ország fenyegetett helyzetére való tekintettel ellenezték szándékát, megelégedett azzal, hogy fényes követség és gazdag ajándékok küldésével fejezte ki gyermeki ragaszkodását. II. Miklós pápával (+ 1061) viszont a westminsteri alapítás megerősítéséért lépett diplomáciai összeköttetésbe.

Alattvalói már életében a csodatevő szent nimbuszával övezték alakját. A legenda egész sereg vakról és bénáról tud, akik az ő közbenjárására kapták vissza testi épségüket. Azután részletesen elbeszéli azt is, hogyan látta meg és közölte környezetével ellenségének, az ifjabbik Svén királynak tengerbezuhanását és halálát éppen abban a pillanatban, mikor flottájával Anglia megtámadására akart indulni. Sőt azt is tudni vélik, hogy előre megérezte mindazokat a szomorú eseményeket, melyek halála után Angliára jövendők voltak. Bizonyos, hogy későbbi hányattatások és megpróbáltatások közt ugyancsak emlegették az angol honfiak „a jó Szent Eduárd törvényeit”.

Népe szeretetétől és fejedelmi kortársai nagyrabecsülésétől övezve 1066 jan. 5-én hunyt el. Mivel halála után még több csodát művelt, mint életében, utóda, Hódító Vilmos drágamívű arany- és ezüstládába foglaltatta hamvait. Mikor e ládát 36 évvel később felnyitották, a drága tetemet éppen olyan frissnek és életteljesnek találták, mint a temetés napján volt. Ettől kezdve az egész angol nép nemzeti szentként kezdte tisztelni. III. Sándor pápa II. Henrik kérésére 1161 febr. 7-én kelt bullájával az egész Egyházra kiterjesztette tiszteletét. Ekkor Szent Tamás canterbury érsek kezdeményezésére újból fölemelték a szent hamvait és 1163 okt. 13-án világra szóló fénnyel átvitték a westminsteri apásság templomába, melynek ő élete utolsó 16 évében minden szabad gondját és jövedelmét szánta, sőt még halálos ágyán is írta ajándékleveleit. Az átvitel óta az egyetemes Egyház okt. 13-án ünnepli emlékét.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Benjamin diakónus - SZENT EDVÁRD (EDE)

Szent Benjamin diakónus.

Szentünk Izdegerd perzsa császár uralkodása idején élt. Mivel sok perzsa pogányt térített a keresztény hitre, megrágalmazták, megverték és börtönbe vetették, ahol két évig szenvedett. Egy görög ember, aki követségben volt a perzsa udvarban, hallott Benjaminról. Kérte‚ hogy bocsássa szabadon. A császár megígértette a követtel, hogy Benjamin nem fog több perzsát megtéríteni. A követ ezt meg is ígérte.
Benjamin ebbe nem egyezett bele. A császár erre megparancsolta, hogy 12 kihegyezett szöget verjenek keze és lába körmei közé. Amikor látta, hogy Benjamint ez nem töri meg, megparancsolta, hogy szúrják át vastag hegyes nyárssal. Ez 420 körül történt.
SZENT EDVÁRD (EDE) angol király volt, apja Ethelréd angolszász király (978-1016), anyja Emma, I.Richárd Normandiai herceg leánya. Az ország dán megszállása miatt a királyi család Normandiában talált menedéket, Edvárd (Eduárd) is egészen kisgyermekkorától ott is nevelkedett és csak 1042-ben térhetett vissza Angliába, Londonba, amikor a dán uralom magától összeomlott, és a hatalom átvétele fegyveres küzdelem nélkül megtörténhetett. A Normandiai idegen környezet és annak erkölcstelen élete kemény próbára tette a fiatal Edvárdot. A nehézségeket a magánosságnak és a lélek kincseinek keresésével igyekezett kikerülni. Kortársai az udvar angyalának nevezték.
Visszatértekor Winchesterben nagy pompával királlyá koronázták. Igyekezett az ország újjáépítését, a szegénység felszámolását és az egyház szervezését gyorsítani. Sok templom mellett a Westminster-apátság alapítása is az ő nevéhez fűződik. Nagyon példamutatóan és alázatosan élt. Feleségével, Edithával szerető testvérként éltek együtt, minden erejükkel a másik megszentelésén fáradoztak. Együtt segítették a rászorulókat, maga Edvárd személyesen is gondozta a szegényeket.
Nagyon szeretett volna IX. Leó pápa uralkodása alatt Rómába látogatni, de ezt a politikai helyzet nem tette lehetővé. Követségek és ajándékok küldésével fejezte ki ezért ragaszkodását és tiszteletét.
1066. január 5-én halt meg, alattvalói már ekkor szentként tisztelték. Sírjánál csodák történtek. A csodák miatt, utóda Hódító Vilmos a hamvait díszes arany- és ezüst koporsóba foglalta hamvait. Teste 36 év multán, amikor felnyitották koporsóját, teljesen ép volt sírjában. Ettől kezdve már nemzeti szentjükként tisztelték az angolok. 1161. február 7-én III. Sándor pápa az egész egyházra kiterjesztette tiszteletét. Testét 1163. október 13-án hatalmas pompával vitték át az általa újjáépített Westminsteri apátság templomába, és azóta is ott nyugszik. Ő volt az utolsó angolszász király.
Imaszándék:
    A szegénység ellen mindenkinek meg kell tenni a magáét…

Fatima nagy napja 1917. október 13.

1013fatima8.jpgOktóber 13. Fatimában nagy, döntő nap. Ezen a napon kell megvalósulnia annak, amit az „Asszony” megígért: 1. Kicsoda Ő és mit akar. 2. Meg kell történnie a nagy csodának, hogy általa mindenki higgyen a jelenéseknek. Ezeket a jövendöléseket az időre már szerte az országban ismerték. Mindenki, hívők és gúnyolódók egyaránt örültek a merész jövendölésnek, amely előre meghatározott napon, órában és helyen nagy csodát ígért. Ez a legkönnyebb és leghatásosabb eszköz arra, hogy vele igazoltassék a fatimai jelenések valódisága. Érthető tehát a nagy kíváncsiság, amellyel egész Portugália várta október 13-át.


A szabadgondolkodók nyugtalansága

Amilyen mértékben növekedett a tömeg lelkesedése a fatimai csodák iránt, éppannyira nyugtalankodtak a szabadgondolkodók. Egyik napon három férfi jelent meg a gyermekeknél. Mivel erőszakos vallatással nem értek el eredményt, eltávoztak. De megfenyegették a gyermekeket: „Nagyon ajánljuk, hogy feltárjátok a titkot a járás-alkormányzó előtt, mert különben megölhet benneteket.” – „Mily szerencse – kiáltotta a bátor kis Jacinta! – Úgyis annyira szeretem Jézust és a Szent Szüzet. Legalább gyorsabban fogunk hozzájuk menni!”

Mások elriasztó híreket terjesztettek. Azt hírlelték, hogy a gyermekeket és családjukat törvényszék elé idézték, mert fellázították a népet; hogy bombát helyeztek el közel a zöld tölgyhöz és mindent felrobbantanak stb. – E fenyegetések annyira megingatták Jacinta szüleit, hogy arra gondoltak, elviszik a gyermekeket Fatimából. A kis látnokok azonban nem engedtek:
– Ha megölnek minket, az nem számít semmit! Előbb jutunk az égbe!
Október 11-én dr. Formigan is megkérdezte Luciát:
– Nem félsz a nép haragjától, ha az október 13-ra jövendölt csoda nem következik be?
– Nem – válaszolta őszintén a leányka –, egy cseppet sem félek!

Másnap, október 12-én Lucia édesanyja a merénylet hírei miatt nagyon nyugtalan. Hívja leányát, hogy menjen vele együtt gyónni, és így készen álljanak mindenre, ha esetleg az ígért csoda nem valósulna meg.
– Ha gyónni óhajt – válaszolta nyugodtan a gyermek – szívesen elmegyek vele, anyám, de nem azért, mert félek. Én biztosra veszem, hogy az égi „Asszony” mindent megtesz, amit megígért!
Leányának őszinte meggyőződésére az anya nem beszélt többet a gyónásról.

Október 13-án reggel a lisszaboni nagy napilap, az „O Seculo” gúnyos cikket tett közzé a fatimai jelenésekről, igazgatójának, Avelino d’Almeida-nak aláírásával. Cikkében csak babonát és csalást lát Fatimát illetőleg, ámbár elismeri, hogy a papság eléggé tartózkodó magatartást tanúsít. Tartózkodók – legalábbis látszólag – teszi hozzá gúnyosan.


A zarándokok tömegei

A gúnyolódó és megfélemlítő cselekvések nem befolyásolták a népet. Előző naptól, október 12-étől fogva Fatimának minden fő- és mellékútját kocsi, kerékpárok s a zarándokok mérhetetlen tömege torlaszolta el. Az éjszakát közel a jelenések helyéhez szabad ég alatt töltötték és közben a rózsafüzért imádkozták és zsoltárokat énekeltek. A lelkek általános mozgósításáról volt szó, hogy hallják az üzenetet, amit az ég küld a földnek, és hogy jelen legyenek a megígért csodánál, amelynek hitelesítenie kell ezt az üzenetet. Különben senki sem tudta, hogy miben nyilatkozik meg ez a csoda, de mindenki igyekezett közelről látni.

Október 13. délelőttje csalódással kezdődött. Az időjárás reggeltől kezdve esős, szomorú és hideg. Azt mondogatták, hogy az ég bizonyára próbára akarja tenni a zarándokok hitét és áhítatát, kemény áldozattal érdemelteti ki azt a nagy szerencsét és kitüntetést, hogy az előre jelzett csodánál jelen lehetnek. A rossz idő egyáltalán nem akadályozta a népet, mert mindenünnen özönlött, még a határszéli városokból is. Nem hiányoztak a nagy újságok tudósítói és fényképészei se, hogy feljegyezzék és közöljék az eseményeket.

Az állandó eső a jelenések helyét, amely különben is mélyen fekszik, hatalmas sártengerré alakította át. A jelen levő zarándokok, illetve kíváncsiskodók szinte bőrig áztak és dideregtek. Egyes szemtanúk tizenkét óra előtt körülbelül 70 000 emberre becsülték a tömeget.

Végre Lucia a tömeghez fordul:
– Mindenki húzza le az esernyőjét!
A nép engedelmeskedett és szakadó esőben imádkozták a rózsafüzért.


Az utolsó jelenés

Kissé váratlanul Lucia felrezzen és felkiált:
– Íme, ott a villám!
Azután kezét felemelve folytatja:
– Lám, ott jön! Íme, ott jön! Látják?...
– Nézd meg jól, lányom! Figyelj nagyon, hogy ne csalódj – figyelmeztette édesanyja, aki mellette térdelt és aggodalmaskodott a lélekbe markoló esemény kimenetele felől. Lucia azonban nem hall már többé, mert elragadtatásba esett.

Vallásos zarándokok kedves figyelemből virágokkal és selyemszalagokkal díszítették fel a zöld tölgyet. Az égi „Asszony” elfogadja a kedves gondoskodást és lábát éppen ezekre a díszekre teszi. Időközben az eső elállt. A tömeg csodálkozva szemléli, mint alakul könnyű, fehér felhő a kis látnokok körül, a tömjénfüsthöz hasonlóan, majd felemelkedik öt-hat méternyire és eltűnik a légben. Ez a jelenség háromszor megismétlődik egymásután, mintha láthatatlan pap lenne ott, aki szertartásosan tömjénezi az égi „Jelenést”.

Lucia ekkor újra felteszi a kérdést, amelyre az „Asszony” már előbb megígérte, hogy felelni fog:
– Asszonyom, ki vagy és mit óhajtasz tőlem?


Az üzenet

A Madonna így felelt:
– Én vagyok a Rózsafüzér Királynője. Szeretném, ha egy kápolna épülne e helyen tiszteletemre, amelyben minden nap imádkozzák a rózsafüzért.
Majd a „Jelenés” még hozzáfűzi, hogy a háború hamar véget ér és a katonák nemsokára hazatérnek családjukba.
Lucia elmerülve a megbízatásokban, amelyekkel az emberek megterhelték, félbeszakítja az égi „Asszony” beszédét:
– Oly sok mindent szeretnék kérni Tőled!...
A Szent Szűz azt válaszolta, hogy azok közül néhányat teljesít, de nem mindegyiket és azonnal folytatja tovább üzenetét:
– Az embereknek meg kell javulniok és bűneikért bocsánatot kell kérniök.
Azután szomorú tekintettel és esdő hangon kéri: „Ne sértsék tovább az emberek az Úr Jézust, akit már úgyis olyan nagyon megbántottak!”


A többszörös látomás

A Szent Szűz búcsút vesz a kis látnokoktól. Megnyitja kezét, amely sugarakat vetít a nap felé. E pillanatban megkezdődik a hallatlan napcsoda, amelyről mindjárt szólunk. A gyermekek tanúi voltak egy másik jelenésnek is, amely a nap mellett mutatkozott három folytatólagos képben.

Először a Szentcsaládot látták mindhárman a következő sorrendben: a nap jobb oldalán a napnál ragyogóbban a Rózsafüzér Királynője fehér ruhában, kék palásttal. (Az előző jelenéseknél a palást fehér volt.) Balra pirosba öltözötten Szent József a gyermek Jézussal, Aki megáldja a világot. Továbbá Lucia a naptól jobbra látta a férfi Úr Jézust, amint kezét áldásra emeli és balra a Hétfájdalmú Szűzanyát. Végül a Hétfájdalmú Szűz után megjelent a Kármelhegyi Boldogasszony, kezében skapuláréjával.

Kérdezhetjük, hogy a Szent Szűz, aki mindeddig ugyanazon alakban jelent meg, miért mutatkozott most először a Szent Család körében, aztán a Hétfájdalmú Szűz és végül a Kármelhegyi Boldogasszony alakjában? – A válasz, mint azt később látjuk, az, hogy a Szent Szűz ezzel mélyebben be akarta vésni a hívők és csodalátók lelkébe a Rózsafüzér Királynője címet, amelyet Fatimában vett fel. Azon kívül emlékezetükbe idézi az egymás utáni képekkel a titkok hármas sorozatát: örvendetest, dicsőségest, amelyeken elmélkednünk kell a rózsafüzér közben.


(J. Castelbranco: Fatima nagy csodája. Budapest, 1944. Korda Rt. 46-52. old.)

SZENT SZERAFIN kapucinus

SZENT SZERAFIN kapucinus (1540-1604)
Montegranaro-i Szerafinnak (Szeráf) is nevezik, szülofaluja után (Loretohoz közel). Apja komuves. Anyja vallásos nevelésben részesítette. 16 éves korában egyszer bátyjával komuves munkát végzett egy szomszédos faluban. A házigazda lánya, Ludovika a szentek életébol olvasott fel ebédido alatt. Ebéd után a fiú megkérdezte Ludovikát: „Mit tegyünk, hogy elkerüljük az ítéleten a megszégyenülést? Nem jobb lenne legjobb elmenni remetének?” „Miért akarsz remete lenni? - mondta a lány. Vannak a közelben kapucinusok. Ott imádkozhatsz és vezekelhetsz.” Félix (ez volt a keresztneve) még többet is megtudott a lánytól a kapucinusokról. El is határozta, hogy közéjük megy. Hamarosan fel is vették. Legnagyobb keresztje az volt, hogy a munkák végzésében lassú és ügyetlen volt. Emiatt házfonöke sokat korholta, büntette. Egyszer már ereje is elhagyta, elcsüggedt. Az Oltáriszentség elé borulva kérte az Úr Jézus segítségét. Az Úrtó1 ezt a feleletet hallotta: „Miért zúgolódsz a szenvedés miatt? Jól tudom, mi ér téged, semmi sem történik akaratom ellenére. Ha kedvemet akarod keresni és szolgálni akarsz nekem, tagadd meg magad. Gyakorold a türelmet és járd a kereszt útját. Minden elottem kedves léleknek az útját erre az útra irányítom. Ez a királyi út, ezen az úton a kegyelem kísér.” E szavak után újult erovel viselte a megpróbáltatásokat: így hamarosan nagy tökéletességre jutott. Az éjszaka legnagyobb részét imában töltötte. A kertben külön helyen termelt növényeket a szegények számára. S az o földje sokkal bovebben termett, mint a kert többi része. Sok beteg gyógyulását is kiimádkozta. Szerafint kereszttel és szentolvasóval ábrázolják, mert különös módon tisztelte a szenvedo Jézust és a Szuzanyát. A madarakkal, más állatokkal oly bizalmas viszonyban volt, mint szeráfi atyja. Utolsó éveiben már csodatevo szentként tisztelték mindenütt. Egyik kolostorból a másikba helyezték, mert a hozzá tóduló emberek felborították a kolostor rendjét. Utolsó helye Ascoli* volt, itt halt meg szent halállal. XIII. Kelemen pápa 1767-ben avatta szentté.
A pápa szenttéavatási bullája írja:
„Minden aranynál, ezüstnél, országnál és királyi széknél értékesebb az a bölcsesség, amely a mulandó dolgok megvetésére tanít... Közli ez magát a legkülönbözobb tehetséguekkel, és gazdagon szórja mennyei kincseit mindenkire. Idonként mégis boségesebben árad ki a tudatlanokra, hogy a világ tudományától felfuvalkodott bölcseket megszégyenítse.”
Imádság:
Istenünk, te Szent Szerafint Szentlelked sok ajándékával elhalmozva Krisztus gazdagságának csodálatos tanújaként adtad nekünk. Add, hogy közbenjárására növekedjünk a te ismeretedben és az evangélium igazságaihoz huen éljünk. A mi Urunk...
Szent Vilfrid     püspök és hitvalló, † 709.       

Szent Márton toursi püspök - Szent Probus, Tarach és Andronik vértanúk

Szent Márton toursi püspök.
Pannóniában született, Szombathelyen. Szülei pogányok voltak. Mint római katona ismerkedett meg a keresztény tanokkal. 18 éves korában keresztelkedett meg. Két év múltán otthagyta a katonaságot, Poitiersi Szent Hilárion püspök exorcistává (ördögűzővé) avatta. Visszakerült Szombathelyre. Ott megtérített anyját és rokonait. Ezután visszakerült Franciaországba. Szent élete miatt a nép és a papság arra kényszerítette, hogy vállalja el a toursi püspökséget. Mint püspök is szigorú szerzetesi életet élt. …0 éves korában halt meg, 400 körül november 11-én. Franciaország védőszentjévé választotta.
Szent Maximilián (Miksa)     püspök és vértanú, † ~300.


Szent Probus, Tarach és Andronik vértanúk.
Dioklécián és Maximián császárok uralkodása alatt, Pompleopoliszban három keresztény fogtak el, és Tarzusba vitték őket Maxim prokonzulhoz, hogy ítélkezzék fölöttük. Probus trákiai származású volt, a pamfiliai Pergéből. Tarach római polgár volt és katona, a szíriai Klaudiopoliszból származott. Andronik egy nemes efezusi polgárnak volt a fia. A kihallgatás alkalmából mindnyájan kereszténynek vallották magukat, és nem voltak hajlandóak hitüket megtagadni. A prokonzul ezért mindnyájukat megkínoztatta és a börtönbe vettette. Következő kihallgatásuk Mopszvesztiában volt, és végül Anazarvában. Különféle kínzások után karddal részekre vagdalták őket és így haltak vértanúhalált 304-ben. Holttestüket gonosztevők maradványaihoz dobták, és katonákkal őriztették. Éjszaka földrengés, villámlás és mennydörgés támadt nagy esővel. A katonák elfutottak, a keresztények pedig mennyei fény útmutatása alapján találták meg a vértanúk testeit. Elvitték és tisztességesen eltemették őket olyan helyre, ahol az istentelenek nem tudtak ráakadni.