*Corbie mellett (Picardia), 801. +Bréma, 865. február 3.
Oszkár 801-ben született a frank birodalom északi tartományában, Picardiában, a Somme-folyó mellett, Amiens közelében. Mivel korán árvaságra jutott, a corbie-i bencések nevelték. Eleinte nem akart szerzetes lenni, csak életének egy nagy élménye indította erre: a mindenki által dicsőített és hatalmas Nagy Károly császár halála (814). Olyan megrendítő volt számára a világi hatalom elenyészése, hogy elhatározta: szerzetes lesz.

Nemsokára tanítani kezdett a kolostori iskolában, majd 823-tól a Korvey-ben alapított új kolostor tanára és prédikátora lett. Itt érte különleges hivatása, amely az északi misszióra rendelte.

Már a 8. század folyamán többször is fölmerült Dánia és Svédország misszionálása, el is indultak néhányan, de sikert nem értek el. Szent Willibrordnak dolgavégezetlenül kellett elhagynia Dániát; a fríz származású Luidgert pedig a császártól kapott sorozatos megbízatások miatt nem tudta terveit végrehajtani a misszióban. Jámbor Lajos uralkodása alatt azonban kedvezőbb helyzet kínálkozott: 826-ban Harald dán király frank segítséget kért trónja megszerzéséhez, majd ugyanezen év júliusában a Mainz melletti St. Albánban négyszáz férfi társaságában megkeresztelkedett. Az esemény nagy föltűnést keltett, és világosan látszott, hogy talán soha vissza nem térő alkalom kínálkozik Dánia megtérítésére. S erre a műre rendelte az Úr Szent Oszkárt.

Oszkár huszonöt éves volt, amikor apátja, Wala, a császár kérésére, aki szerzeteseket kért a dán király mellé, őt jelölte ki. Teljes szívével igent mondott, pedig veszedelmes feladatra vállalkozott, úgyhogy szerzetestársai közül csak egyetlenegy, Autbert csatlakozott hozzá.

Végighajóztak a Rajnán, majd elhaladva a fríz partok előtt megérkeztek Dániába, ahol Oszkár azonnal hirdetni kezdte az evangéliumot. Ám a következő esztendőben már elűzték őket.

829-ben újabb lehetőség nyílt a misszió előtt: Björn, svéd király meghívta Oszkárt, aki az időközben meghalt Autbert helyett Witmárral indult útnak, és 830 tavaszán kötöttek ki a Stockholmtól nyugatra lévő Birkában. Itt épült az ország első keresztény temploma.

Másfél év múlva jelentést küldtek a császári udvarba, s ennek alapján Lajos császár úgy látta jónak, hogy birodalma északi határán alakítson ki missziós központot, mégpedig Hamburgban. Oszkárt kinevezték missziós püspöknek, a püspökséget a 831. évi diedenhofeni birodalmi gyűlésen alapították meg, és Oszkárt 832-ben szentelte föl a metzi püspök, Drogo. IV. Gergely pápa érseki címet adott Oszkárnak, és kinevezte egész Skandinávia pápai legátusává, ami azt jelentette, hogy az egész északi terület misszionálását rábízta.

Oszkár ezután egyik munkatársát, Gautbertet püspökké szentelte, és Svédország térítésére küldte, maga pedig Dániában maradt, és Hamburgból intézte az ország térítését. Tizenhárom évig dolgozott, közben sok kudarcban és csalódásban volt része. Élete nagy megpróbáltatása azonban 845-ben érte, amikor egész addigi munkáját megsemmisítették: a normannok lerombolták Hamburgot, a dánok föllázadtak a kereszténység ellen, a svédek pedig elűzték Gautbertet. Oszkárnak is futnia kellett, s maga mögött hagyva földúlt székhelyét, Brémába menekült.

Ugyanennek az évnek augusztusában meghalt a brémai püspök. Magától értetődőnek látszott, hogy Oszkár vegye át az üres püspöki széket és a hamburgival együtt kormányozza tovább, ám ez ellen a kölni érsek hosszasan tiltakozott. Így Oszkár csak 858-ban lehetett brémai püspök, s a hamburg-brémai egyesített püspökség csak 864-ben jöhetett létre. És eközben -- a teljes összeomlás ellenére -- Oszkár újrakezdte Dánia és Svédország térítését. 852-ben Sigtunába ment, ahol Olaf svéd király népével együtt megkeresztelkedett. A püspök elszánt bátorsága, a király jóakarata és egy népszavazás -- melyen a kereszténységet választották --jelentette azt a kedvező helyzetet, amelyből a kegyelem az országra áradhatott. Oszkár hamarosan egyik tanítványára, Rimbertre bízta a svéd misszió folytatását.

Amikor 864. február 3-án Oszkár Brémában meghalt, ez a Rimbert vette át a püspökségét.

Ünnepét 1969-ben vették föl a római kalendáriumba azzal a meggondolással, hogy a nagy térítők között Észak Apostola is helyet kapjon.


--------------------------------------------------------------------------------

Oszkár püspök életét tanítványa és utóda, Rimbert írta meg, aki nélkül alig tudhatnánk róla valamit, mert saját írásos hagyatéka jelentéktelen. Rimbert azonban sok mindent följegyzett, egész a szerzetesi évekig visszamenőleg. Tőle tudjuk a következőket:

Oszkár szerzetességének évei alatt az erények megszerzésével Isten igaz harcosává lett, aki egészen ráhagyatkozott a kegyelem vezetésére. Egyszer pünkösd vigiliájának éjszakáján látomása volt, amelyben hangot hallott, és az ezt mondta neki: ,,Indulj és menj, és a vértanúság koronájával fogsz megtérni hozzám!''

A szent ,,izzott Isten ügyének szeretetétől''. Csodálatos volt benne, hogy sem testi alkata, sem egyéni vágyai nem missziósnak rendelték, Krisztus mégis a küzdelmekkel teli apostoli élettel ajándékozta meg. Külsőleg mindhalálig apostol volt, de belül a szívében nem szűnt meg szerzetes lenni. Amikor Isten igéjét hirdette, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy embertársain segíthessen. Amint azonban alkalma adódott, azonnal visszavonult és az imádság csendjében és a magányban tanulta az isteni Bölcsességtől, hogyan kell az üdvösségre segítenie felebarátait. A vakoknak szeme, a sántáknak lába, a szegényeknek és árváknak atyja akart lenni.

Életrajzírója külön kiemeli, hogy soha semmit nem hamarkodott el, és egy megfontolatlan döntést sem hozott. A nehezebb kérdésekre hosszabb időt szánt, s csak a kegyelem világosságának elnyerése után döntött. De amit így elhatározott, ahhoz tiltakozások ellenére is ragaszkodott. A kegyelem pedig gyakran látomások formájában jelentkezett a lelkében. És ez nem jámbor középkori állítás, mely szerint szentet nem lehet elképzelni látomás nélkül, hanem az eleven hitre kapott isteni válasz, amellyel Oszkár bizonyságot kapott arra, hogy szívének Istenre hallgatása nem süket csendre, hanem az élő Istenre való figyelés.

Szíve nagy vágya volt a vértanúság. Meghívásának látomásában erre ígéretet kapott, és Rimbert úgy ítéli, hogy ez az ígéret -- bár Oszkár nem ontotta vérét Krisztusért -- beteljesedett: ,,A vértanúságnak ugyanis két fajtája van: a rejtett, amely az Egyház békés korszakaiban valósul meg; és a nyilvános, amely az üldözések idején látható. Ámbár a szívében mindkettőre kész volt, Oszkárnak csak az első adatott meg. Mert egy olyan embernél, aki annyi testi szenvedést és lelki próbatételt állt ki az Úrért, nem lehet kétségbevonni a vértanúságot.''

Pápiász, Diodor és Klaudián vértenúk Dioklécián császár üldözése alatt szenvedtek hit a pamfiliai Attáliában. Nyájaikat őrizték, és közben terjesztették a keresztény hitet a pogányok között. Ezért feljelentették őket és a kerület parancsnoka Paulin megkötöztetve maga elé hivatta. A parancsnok előtt is keresztényeknek vallották magukat. Különféle kínzások után 250-ben lefejezték őket. Van olyan hagyomány, hogy mindhárman édestestvérek voltak.

Az Igazéletű Simeon és Anna ünnepe

Mivel a tegnap ünnepelt nagy ünnep eseményében ők is szerepet játszottak, Egyházunk szokása szerint, a mai napon róluk emlékezik meg. Életét Szent Lukács evangéliumából ismerjük csak. Jeruzsálemi Szent Timót püspök ezt írja róla: „Volt egy ember Jeruzsálemben, a neve Simeon, igaz ember, várva Izrael vigasztalását és a Szentlélek volt benne. Ő utolsó és első: utolsó, mint a Törvény alá vetett, első, mint kegyelmes. Áldozathozó zsidó, hálát adó keresztény, olvasó törvénytudó. tudós angyal. Simeon, akiről most olvasunk, a farizeus nemzetségből lett kiválasztva (mint rózsa a tövisből), és ő az első akit az isteni kegyelem pártfogolt, hiszen annyira kitűnt az igazságban, hogy testben isteni ígéretet kapott, hogy nem távozik ebből a földi életből addig, amíg testi karján nem hordja az Örök Életet, a mi Urunk Jézus Krisztust ...” Amint a szent evangélium leírta, karjaiba vette az isteni Gyermeket, megáldotta, jövendölt róla és anyjáról Máriáról. Énekét Egyházunk minden nap elénekli az esti istentisztelet (vecsernye) végén. Utána nemsokára boldogan adta vissza lelkét Istennek.

Szent Anna prófétaasszony életét is szent Lukács evangéliumából ismerjük valamennyire. Simeonnal együtt ő is meglátta a világ Megváltóját testben. A hagyomány szerint ő volt a templomba bevezetett 3 éves Mária gondozója és nevelője. Szent Amfilokhissz püspök így ír róla, magyarázva Anna ottlétét: „… ezek az özvegy jócselekedetei, azé az igaz özvegyé, aki helyesen változtatta meg életmódját: előre küldte férjét, és az Urat fogadta. Két évig élt együtt férjével lánysága óta, a hetedik évben szűnt meg a házastársi köteléke. Nagyon szépen töltötte el a hetet, nagyon jól tartotta meg a szombatot, igen helyesen ragadta meg a kegyelem vasárnapját. A gerlice rendjét követte Anna: nem felejtette el a hitvest, nem tagadta meg az első hűséget…” Valószínű, hogy Simeon után ő is rövidesen átköltözött az Istenhez.

Mindketten Banniából származtak. Krisztus hitvallói iránti szeretetből a palesztinai Cezareába mentek, hogy őket meglátogassák. Szavaik és tiszta életük alapján felismerték az emberek, hogy ők keresztények. Ezért elfogták őket és Firmilián parancsnok elé állították. Mivel keresztény hitükben állhatatosak maradtak, kínzások után Adorjánt oroszlán elé dobták, és amikor az nem bántotta, lefejezték. Eubulát vadállatok tépték szét 308-09-ben.

Azariás, Oded fia Ásza júdeai király napjaiban jövendölt, Krisztus előtt a X. században. A királyt és a népet rábeszélte, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgáljanak hűségesen az egy igaz Istennek. A próféta szavain felbátorodva, mindent úgy tettek, amint ő kérte. Isten tartós békével áldotta meg őket.

+316 táján
Vincéhez, a vértanú diákonushoz hasonlóan Balázs is a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemreméltó elevenséggel maradt meg, életükre vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetők.

Többféle változatban tudósít a legendás Szent Balázs szenvedéstörténete arról, hogy szentünk örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, jóllehet tette nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki.

Sajnos azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekből, medvékből és farkasokból álló derék testőrség nem tudott segíteni a remete- püspökön, mert ő ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték.

Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elterjedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték.

Elterjedt ereklyéinek kultusza is. Így hamarosan föltűnnek Szent Balázs maradványai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védőszentjévé is lett. Számos templomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Rómában egyaránt.

Annak alapján, hogy egy kínzó torokfájás esetén segített, a késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ezek ismeretében meglepő, hogy a Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében.

A Balázs-legenda első, a 9. századból származó képi ábrázolása a római Szent Kelemen-bazilika altemplomában található. Egyes jeleneteket ábrázol a Paderbornban lévő abdinghfi hordozható oltár az 1100 körüli időkből.

Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták; pásztorbottal (15. század) és keresztbe illesztett gyertyákkal; sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték); ritkábban egy fiúval.

Tisztelete a latin egyházban a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek (a német név alapján: Blasius -- Biase = hólyag), továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. Részben érthető kapcsolat révén aztán védőszentje lett az orvosoknak, a takácsoknak (gereben!), valamint a szélmolnároknak és a fúvós muzsikusoknak (blasen = fújni). Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Vincéhez hasonlóan időjelző szentként is tiszteletik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi.

A hívő nép még ma is szívesen fogadja a szent áldását a Gyertyaszentelő gyertyáinak szelíd fényében. Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Balázsra csodás fényt vet a legenda.

Egy napon rémült anya sietett hozzá, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút -- egy másik változat szerint eltávolította a szálkát --, és így megmentette a haláltól.

Egy másik alkalommal, amikor a bíró elől visszakísérték cellájába, úgy segített egy asszonyon, hogy visszaadta sertését, amelyet farkas rabolt el. Az asszony hálából ajándékot hozott neki, húst, kenyeret és gyertyát. Balázs nem maradt adós: a gyertya-fölajánlás évenkénti megismétlését különleges áldásával kötötte össze.

A szent csodáiból nem hiányzik annak a magatartásnak a megnyilvánulása sem, amelyet humornak vagy paraszti huncutságnak lehetne nevezni. A helytartó először vízbefojtás általi halálra ítélte. Abba a tóba kellett vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneit a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.

Bukol a kappadókiai Kaiszareából származott, eredetileg pásztor volt. Nevezik őt Blasziosznak, ami görögül pásztort jelent. A gazdag pásztor szétosztotta minden vagyonát a szűkölködők között és önként átadta magát a kínzók kezébe, állhatatosan megvallva keresztény hitét. A kínzások között sértetlen maradt. Ezután forró vizes üstbe dobták, de abban is sértetlen maradt. A katonák, akiket azért küldtek, hogy kihozzák az üstből, a csoda láttára Krisztusban hivők lettek. Még másokat is a keresztény hitre térítve hunyt el a III. században.

BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN misszionárius, vértanú
*St.-Loup-sur-Thouet, 1829. november 21. +Hanoi, 1861. február 2.
Vietnam az Egyház missziós történetében Tonkin, Annam és Kokinkína néven jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Ázsia legtöbb más országával ellentétben itt a népesség nagy részét sikerült megnyerni a katolikus kereszténység számára. Különösen fontos az a tény, hogy sokan megértették és követték a papi és szerzetesi hivatást. Csak így tudta túlélni a keresztény hit azt a számos üldözést, amely ismételten fellángolt ellene. Annam birodalmát ugyanis, amelyben a három részbirodalom a 19. században egyesült, a Föld egyik legtürelmetlenebb államának kell neveznünk. Uralkodói és tisztségviselői az elnyomás hosszú évszázadai alatt az idegenek gyűlöletét is átvették Kínától a kultúrával és a konfuciánus államvallással együtt. A császárok a külföldi hithirdetőket fajuk megvetőinek és ellenségeinek tekintették, az általuk megtérítettekben pedig árulókat és lázadókat láttak.

Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése különösen jó alkalmat kínált arra, hogy a misszionáriusokat külföldi hatalmak küldötteinek tekintsék. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia hithirdetők ezért még inkább gyanúba keveredtek, és nagy bizalmatlansággal találkoztak. 1824-ben kitiltották őket Annamból.

1833-ban és 1836-ban a császár halálbüntetést rendelt el mindenféle missziós munkára; a kereszténység tiltottá vált. Ennek az üldözésnek a során hét francia hithirdető halt vértanúhalált Krisztusért.

E papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s annyira fellelkesült, hogy így kiáltott: ,,Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!'' Ez a fiú Jean- Théophane Vénard volt, aki 1829-ben született az egyik francia tartomány félreeső szögletében.

Teofán nem talált ellenállásra, amikor tizenkét évesen kinyilvánította azt a kívánságát, hogy tanulhasson, mert pap akar lenni. Apja egy kollégiumba adta. Az a vágya, hogy hithirdető legyen, csakhamar szilárd elhatározássá érett. 1851-ben belépett a párizsi Külföldi Missziók Világi Papi Közösségébe, és már egy év múlva útnak indult a Távol-Keletre. Első állomáshelyén, Hongkongban akarta megtanulni a kínai nyelvet. Tanulmánya fárasztó volt, és huszonhárom évének lelkesedésével kívánkozott már a könyvek mellől azokhoz az emberekhez, akikért elhagyta hazáját. Vágyálmai Tonkinba vitték, ahol 1848 óta új keresztényüldözés dühöngött. Tu-Duc császár különösen a külföldi misszionáriusok ellen hirdette meg a harcot: ,,Ennek a vallásnak Európából származó tanítóit mint a legbűnösebbeket kővel a nyakukon kell a tengerbe vetni.'' A tonkini papokra és a 400.000 hívőre is teljes dühével tört az üldözés. Amikor a császár fivére 1851-ben felkelt Tu-Duc ellen, azzal vádolták a keresztényeket, hogy az ő pártját támogatták. Amikor a császár úrrá lett a helyzeten, eltökélte, hogy kiirtja a keresztény hitet, s a legsúlyosabb és legkegyetlenebb büntetéseket helyezte kilátásba ellenük. A külföldi misszionáriusok fejére nagy vérdíjat tűztek ki: a hazai papokat és mindazokat, akik menedéket nyújtottak nekik, kettéfűrészelve a folyóba kellett vetni. Rövid időn belül 90.000 lett az áldozatok száma, köztük száznál több volt pap.

Teofán fenntartotta Tonkinra szóló elhatározását, és Makaón át igyekezett bejutni az országba. Rendkívül nehéz vállalkozás volt ez. A határokat elzárták minden külföldi elől és szigorúan őrizték. Teofánt kínai csempészek úgy vitték be az országba a dzsunkák belsejében, mint valami tiltott árut. Rejtekutakon, állandóan abban a veszélyben utaztak, hogy meglepik őket Tu-Duc pribékjei.

1854. július 13-án reggel három óra felé kötött ki egy folyami bárkával Vinh-Triben, amely 1650 óta a nyugat-tonkini apostoli vikárius székhelye volt. Itt töltötte első misszionáriusi évét. Bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ország nyelvét, és már néhány hét múlva prédikált és gyóntatott. Buzgóságát és derűs lelkületét csakhamar megkedvelték a keresztények, elöljárói nagyra becsülték és bíztak benne. Püspöke csakhamar felelősségteljes feladatot bízott rá: még három éve sem volt az országban, amikor a ,,Sárga forrás'' körzetének lelkipásztora lett.

A körzet 12.000 hívét 30.000 nem keresztény vette körül. A nagy kiterjedésű, részben hegyes, részben mocsaras vidék közlekedőútjai dzsungelösvények vagy náddal benőtt folyóágak voltak. Segítőként hét bennszülött pap állt Vénárd mellett. A lelkipásztorkodást és a missziós munkát nagyon megnehezítette az üldözés. A keresztények gyakran a legnagyobb nélkülözések közepette éltek, s ezt Teofán csaknem határtalan segítőkészsége sem tudta megszüntetni. Nemsokára ő maga is szegény hívei segítségére szorult. A ,,Sárga forrás'' missziót ugyanis elérték az üldözők, és csak fáradságos meneküléssel tudta elkerülni az elfogatást. Ezután a hegyekben élt, úttalan bozótokban vagy földvermekben rejtőzködött, de mindig előmerészkedett, valahányszor híveinek szüksége volt rá. Végül a bennszülött nővérek egy félreeső kolostorában talált menedéket. Rákényszerített pihenője idején lefordította az Újszövetséget, hogy hívei szorongattatásukban Isten igéjéből meríthessenek erőt és vigasztalást.

Tevékenységéről üldözői is tudomást szereztek, és mindent megtettek, hogy elfogják. Teofánnak ismételten változtatnia kellett tartózkodási helyét. Testvérei hozzá hasonlóan bujdostak az országban, alig látott közülük valakit. Magányossága egyre nőtt. Még az általa hűnek tartott keresztények sem merték már rejtegetni. 1860. november 30-án munkatársával, Khang Péter hitoktatóval együtt elfogták, majd Hanoiba hurcolták.

Ott kihallgatták és elítélték őket. A halálbüntetést azonban csak akkor lehetett végrehajtani, ha a császár megerősítette az ítéletet. Így Teofán 1861. február 2-ig fogoly maradt. Egy ketrecben, megláncolva, katonák őrizték. Ebben a helyzetben tizenegy levelet írt családjának és barátainak; ezek az úgynevezett ketreclevelek a keresztény hitvalló bátorság legszebb tanúságai közé tartoznak.

Kivégzéséről szemtanúk tanúsága maradt ránk. Nyugodtan várta a halált, kivégzésének napja ünnepnap volt számára. Utolsó ételét és még meglévő holmiját elajándékozta. Szeretett volna még egyszer áldozni kivégzése előtt. Az a kísérlete azonban, hogy egy ápolónő átnyújthassa neki a konszekrált ostyát, meghiúsult. Amikor kinyílt ketrecének ajtaja, egyenesen, ingadozás nélkül ment a vesztőhelyre, nem félt a haláltól. Az úton még elbúcsúzott az őt kísérő néptől, végül pedig határozott hangon énekelni kezdte a Magnificatot. Így ért a Vörös-folyó partjára. Letérdelt, egy karóhoz kötözték, és lefejezték. Holttestét ott helyben elföldelték, fejét három napon át közszemlére tették ki a karón, majd az éj sötétjében a folyóba dobták. Két héttel később egy keresztény megtalálta, beemelte a csónakjába, és elvitte a legközelebbi misszionáriushoz. Az ereklyét ma a párizsi missziós szeminárium mártírkápolnájában tisztelik.

Talán Lisieux-i Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 559. o.) beszélt a legtalálóbban Vénard Teofánról. Ő, aki maga is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Kokinkínába megy, kedvenc szentjeként tisztelte, és társának tekintette a ,,kis úton'', a lelki gyermekség útján. Három héttel a halála előtt, 1897 szeptemberének első napjaiban Teréz azt mondta nővértársainak: ,,Teofán kis szent. Élete csaknem mindennapi. Nagy szeretetet tanúsított a Szeplőtelen Szűz iránt és hozzátartozói iránt. Én is nagyon szeretem a hozzám tartozókat. Búcsúköszöntésül kiírtam számotokra néhány mondatot utolsó leveleiből. Lelkem az övéhez hasonlít.'' Hogy ez mennyire igaz, tanúsíthatják Vénárd Teofán ,,Ketrecleveleinek'' itt következő mondatai. Maga Teréz is írhatta volna őket:

,,Mégiscsak nagyon igaz, hogy az Úr a kicsiket választotta ki, hogy megszégyenítse e világ nagyjait. Nem saját erőmre hagyatkozom, hanem annak erejében bizakodom, aki a kereszten legyőzte a pokol hatalmát. Tavaszi virág vagyok, amelyet a kert ura a saját örömére szakít le. Virágok vagyunk mindnyájan, beleültetve ebbe a földbe, Isten pedig leszakít minden virágot a maga idejében, az egyiket valamivel korábban, a másikat egy kissé későbben. Engem legelőször. Egy napon viszontlátjuk majd egymást a paradicsomban, és élvezni fogjuk az igazi boldogságot.''

A liturgiában több neve is van, mivel az Úr ünnepe is, de Szűz Máriáé is.

Jézust születése után a negyvenedik napon bemutatták a templomban és ott Simeon világosságnak magasztalta, ki megvilágosítja a pogányokat.

Már a 4. században Jeruzsálemben ünnepelték, csakhamar nyugaton is elterjedt. A Karácsony rendszeresítésével vált Mária-ünneppé (Rómában a Sancta Maria Major bazilika stációs ünnepe).

Az ünnepet a gyertyaszentelés (a megszentelt világosság) és a körmenet teszi különösen ünnepélyessé. A gyertyák megáldása a 10. században, Galliában kezdődött. A körmenetnek bűnbánati jellege van.


Jézus Krisztus találkozása Simeonnal

Hogy a választott népet emlékeztesse az Egyiptomban történt 10. csapásra, amelynél Isten angyala megölt minden elsőszülött fiúgyermeket, Isten úgy rendelkezett Mózes törvényében, hogy minden elsőszülött fiút lefoglalt a Maga számára. (Szám. 8,16) A szülőasszonyról és gyermekéről, a tisztulási szertartásról Isten a Leviták könyvében rendelkezett. (12. fej.) Bár sem az Istenszülő Máriának, sem a tőle született isteni Gyermeknek erre a szertartásra nem volt szükségük, mégis, hogy Isten még érvényben levő törvényén csorba ne essen, mindketten felmentek a 40. napon Jeruzsálembe, és ott alávetették magukat a Törvény előírásainak. Erre is emlékeztet elsősorban a mai ünnep.

Egyházunk a mai ünnepet „Jézus Krisztus találkozása Simeonnal” címen ünnepli. Az istenfélő öreg Simeon személyében mintegy az Ószövetségi ember jön Jézus elé, fogadja Őt abból az alkalomból, hogy mint elsőszülöttet bemutatják Isten templománál. Jézus Krisztus az Újszövetség szerzője találkozik tehát az Ószövetség utolsó embereinek egyikével. Jézus még gyermek, mert az Általa megkötendő szövetség is most kezdődik. Simeon már napjaiban előrehaladott ember, mert az Ószövetség, amelyben napjait leélte, elavult, és közel van az elmúláshoz.


BOLDOG FERRARI ANDRÁS bíboros, III. r. (1850-1921)
1850-ben született egy Parma melletti helységben szegény cipész gyermekeként. Szülei mélyen vallásosak voltak. 11 éves korában belépett a parmai kisszemináriumba. 1873-ban lett pap. Utána a szemináriumban rektorhelyettes, majd teológiai tanár, 1885-ben általános helynök. XIII. Leó 1890-ben püspökké, négy év múlva bíborossá és milánói érsekké nevezi ki. Ekkor Borromeo Szent Károly iránti tiszteletbol felveszi a Károly nevet. Itt az észak-olasz metropolisban fejti ki apostoli tevékenységét egészen haláláig. Papi és fopásztori tevékenysége arra az idoszakra esik, amikor a politikai és a közéletben az egyházellenes törekvések igen megerosödtek. Ferrari bíboros az evangélium bátor hirdetoje, a munkások és a fiatalok apostola, a vallásos képzés, katekézis újjászervezoje volt. Híres mondása: „Aki cselekszik, tévedhet, de aki nem cselekszik, mindig téved.” Felvilágosult, muvelt pap volt, a lelkipásztorkodás minden területén okosan valósította meg az evangélium hirdetésének korszeru módjait. Háromszor tartott egyházmegyei szinódust, modern katekizmust szerkesztett, a fiatalok számára hat kollégiumot alapított. Papokat küldött a munkások közé, törodött az elvándorlás problémájával. A világiak apostolságának nagy propagálója volt. Tevékenységének korlátot szabott rákbetegsége. De nem tudta letörni, mert ágyban fekve is körleveleivel és leveleivel irányította egyházmegyéjét. Mindenkit megáldott és mosolyogva fogadott fájdalmai közepette is. Az örökkévalóság hírnökét látták benne még azok is, akik a hittol távol álltak. És ez volt hitvalló, meggyozodéses életének legnagyobb csodája. Szent Ferenc III. rendjének nagy képviseloje és terjesztoje volt, két pápának, XIII. Leónak és X. Piusznak jó barátja. II. János Pál avatta boldoggá 1987-ben. Ferrari érseket jellemezte: fáradhatatlan buzgóság, meleg szívélyes bánásmód, ami kiérdemelte az emberek megbecsülését és barátságát. Szeretettol futött szentbeszédeivel tuzbe tudta hozni hallgatóit. Magánkihallgatáson mindenkit fogadott, ugyanígy lelkipásztori látogatásai alatt. Négyszer látogatta végig egyházmegyéje plébániáit.

Imádság:
Istenünk, te Boldog András érseket néped gondos és áldozatos lelku pásztorává rendelted. Kérünk, hogy érdemeire tekintve áraszd ránk boséges áldásodat. Krisztus, a mi Urunk által.

Amikor Fructuosus püspököt diákonusaival együtt levezették az amfiteátrumba, a nép nagy együttérzést tanúsított irántuk, Fructuosust ugyanis nemcsak a testvérek, hanem a pogányok is nagyon szerették. Az amfiteátrumban lektora, Augustalis odalépett Fructuosushoz, és könnyek között kérte, hogy levehesse a püspök cipőjét. Hagyd csak, fiam -- válaszolta a püspök --, levetem én magam is. Nagyon biztosnak és boldognak érzem magamat, mert bizonyos vagyok az Úr ígéretében. Amikor letette cipőjét, előlépett Félix, a testvérek egyike, megragadta a kezét és kérte, hogy gondoljon rá. Ámde Fructuosus ezt felelte neki tisztán és érthetően, úgyhogy mindenki hallotta: Az egész katolikus Egyházra gondolnom kell, amely kelettől nyugatig terjed.

A már megnevezett megbízottak élesen figyelték. Fructuosus pedig Szentlélekkel eltelve, olyan hangosan, hogy minden testvér meghallhatta, így szólt: Nem fosztanak meg titeket a pásztorotoktól. Az Úr -- ahogy megígérte -- nem hagy cserben benneteket sem most, sem a jövőben. Amit itt láttok, az csak múló megpróbáltatás.

Miután így vigasztalta a testvéreket, ,,bementek az üdvösségbe'', vagyis elnyelték őket a lángok.

Amikor elégtek a kötelek, amelyekkel megkötözték őket, örömmel térdeltek le, és elmondták megszokott imáikat. A feltámadás bizonyosságában, a kereszt jelében (kitárt karokkal) imádkoztak az Úrhoz végső leheletükig.''

Szent Fructuosusnak és diákonusainak vértanúaktáit évszázadokon át nemcsak Spanyolországban, hanem az afrikai egyházban is felhasználták liturgikus olvasmányul emlékünnepükön. Erről Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) is tanúságot tesz: ünnepnapjukon prédikációt mondott, és benne néhány helyet idézett a most olvasott aktából.

Mindnyájan: Jenő, Kandid, Valerián, és Akila Dioklécián és Makszimián császárok alatt szenvedtek vértanúságot hitükért, Liziász hadvezértől. Valerián, Kandid és Akila az üldözések alatt a trapezunti hegyekben rejtőzködtek el. Inkább a vadak között akartak élni, mint a pogányok között. De itt hamarosan rájuk találtak és Trapezuntba vitték őket. Bátor hitvallásukért ütötték, vasakkal szaggatták, és tűzzel égették. Néhány nap múlva Jenőt is elfogták, és ugyanolyan módokon kínozták. Ezek után mind a négyüket tüzes kemencébe dobták, de onnan sértetlenül jöttek ki. Végül lefejezték őket 284-ben.