Theodulia Dioklécián császár üldözése alatt szenvedett vértanúságot a kisázsiai Anazárvban. A város parancsnoka Pelágius volt, a keresztények kegyetlen üldözője. Kihallgatása és állhatatos hitvallása után megkínozták a vértanúnőt. A kínzásokat csodajelek követték, ennek hatására a foglyokat számbavevő hivatalnok a keresztény hitre tért. Ezért őt lefejezték. Tbeoduliát tovább gyötörték és végül tüzes kemencébe dobták. Szintén bele vetették az általa megtérített Makárioszt és Evagrioszt és még más keresztény hivőt.

JAPÁN VÉRTANÚK: MIKI SZENT PÁL és TÁRSAI
+Nagasaki, 1597. február 5.
Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582--1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.

Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

Szemtanúk beszámolói alapján a következőket tudjuk még e vértanúkról:

Hatan közülük spanyol származású ferencesek voltak:

Aguierrei Márton, aki a rendben a Mennybemenetelről nevezett Márton volt, 1567-ben született a spanyolországi Vergarában. Tizenhét évesen mint egyetemista lépett az obszerváns ferences rendbe. Fölszentelése után, 1590-ben Mexikóba küldték, innen a Fülöp-szigetekre került, majd 1596-ban egyik tanítványával, Blanco Ferenccel Japánba ment. Meakóban, később Osakában tevékenykedett (itt guárdián volt), s Ferenccel együtt lettek vértanúk.

Blázquez Péter Battista 1542-ben született Avila közelében, San Estebanban. 1566-ban ferences lett, s mint tanár és szónok dolgozott. 1580-ban Mexikóba, három évvel később a Fülöp-szigetekre küldték. 1593- tól a Japánban működő ferences misszió vezetője. Három kolostort és két kórházat alapított. 1596. december 9-én tartóztatták le öt ferences társával és három jezsuita novíciussal együtt.

De Las Casas Fülöp Mexikó városában született spanyol szülőktől. Fölvételét kérte a ferencesekhez, de a novíciátust rövid időn belül elhagyta, s visszatért a világba. 1589-ben Manilában telepedett meg mint kereskedő, és könnyelmű életet kezdett. 1590-ben ismét belépett a rendbe, s ekkor már kitartott. Mint katolikust 1596-ban útnak indították Mexikó felé, hogy ott pappá szenteljék, de egy vihar a hajót Japán partjaira sodorta. Osakában és Meakóban készült a papságra. Blázquez Péterrel együtt fogták el és ítélték halálra.

Garcia González a kelet-indiai Bazainban született 1562 körül. Apja portugál, anyja indiai volt. A jezsuiták nevelték. Huszonöt évesen Japánba indult kereskedőnek, de végül a ferencesekhez csatlakozott, akik hitoktatást bíztak rá. Eredményes működés után Manilába ment, s ott belépett a harmadrendbe. Amikor Blázquez atya Japánba indult, melléje rendelték tolmácsnak és segítőtársnak. Vele együtt fogták el.

San Michelei Ferenc Spanyolországban született. Az obszerváns ferencesek közé lépett be, mivel azonban nem érezte elég szigorúnak a szerzetet, átment Alcantarai Szent Péter rendtartományába. Missziósnak a Fülöp-szigetekre küldték, s Blázquez Péterrel együtt Japánba ment.

E hat ferences közül az első három, Aguierrei Márton, Blanco Ferenc és Blázquez Péter fölszentelt papok, De Las Casas Fülöp akolitus, a másik kettő laikus fráter volt.

A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita:

Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Némelyiknek csak a nevét tudjuk:

Duiszko Gábriel és Garasuma Leó hitoktatók voltak.

Ibarki Pál a ferences harmadrend tagja, a külföldi misszionáriusok tolmácsa volt, és Meako környékén oktatta a hitet.

Idauki Tamásnak és Kionia Jánosnak csak a nevét tudjuk.

Kozaki Mihály tizenöt éves fiával, Tamással együtt lett vértanú.

A 11 éves Lajos Garasuma Leó és Ibarki Pál unokaöccse volt, akit Blázquez Péterre bíztak, hogy hitoktatót neveljen belőle.

Mátyás önként jelentkezett Meakóban, amikor hét ferencest akartak letartóztatni és csak hatot találtak. Ő lett a hetedik.

Meakói Bonaventura keresztény apa és pogány édesanya gyermeke volt. Korán megkeresztelték, de anyja hatására ismét pogány és bonc lett. Húsz évig élt így, majd megtért és belépett a ferences harmadrendbe. Hitoktatóként munkálkodott.

Meakói Ferenc orvosként dolgozott Meakóban, amikor a ferencesek hatására megtért, és munkatársként csatlakozott hozzájuk.

A tizenhárom éves Antal Nagasakiban született. Apja kínai, anyja japán volt, de mindketten keresztények. Kicsi korától a ferencesek nevelték, és lelkiatyját annyira megkedvelte, hogy amikor elhelyezték, követte Meakóba és Osakába. Amikor a ferenceseket letartóztatták, önként maradt velük egész a kereszthalálig.

Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nőt vett feleségül, s mielőtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát.

Szuzuki Pál keményen vezeklő életét élt, s mint hitoktató és betegápoló volt Meakó környékén a ferencesek segítségére.

Takeya Cosimo családja elszegényedett, ő maga fegyverkovácsként kereste kenyerét. A jezsuiták térítették meg. Amikor családjával Meakóba települtek át, a ferencesek munkatársa lett: tolmács, építész, majd hitoktató.

Külön érdemel említést két hős keresztény: Fahelante Ferenc és Sukejiro Péter. Útjukon szolgálták a huszonnégy halálraítélt keresztényt. Az őrség parancsnoka először elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta mindkettőjüket.

Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862- ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.


--------------------------------------------------------------------------------

A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata:

Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!''

Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: ,,Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!''

A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőséget befejezték, megölték.

A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Ágota vértanúnő

Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik. Vincéhez és Balázshoz hasonlóan az ő élete és halála felől is csak a számos változatban ránk maradt, legendásan fölékesített szenvedéstörténet tájékoztat.

A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Ouintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Ouintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma.

Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban. A római misekánon megemlékezik róla, s ugyanazt teszi a karthagói kalendárium és minden régi vértanújegyzék is. Rómában Symmachus pápa egy régi templomot szentelt neki a Via Aurelián, Nagy Szent Gergely pedig az egykori ariánus templomot szentelte a tiszteletére. Ereklyéinek fölemelésén és elosztásán kívül tiszteletének elterjedését szolgálta a 10. század óta saját ünnepi officiuma is.

Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul (a lávafolyam megállítása miatt). Hasonló okból ő az ércöntők, a kohászok és a bányászok védőszentje. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá. Az a gazdag szokás és hagyományvilág, amely nevéhez és ünnepéhez elsősorban Katániában fűződik, bizonyos vonásaiban a kereszténységen kívüli elképzelésekre is emlékeztet. Mégis teljesen tarthatatlan az a fölfogás, amely az Ágota-tiszteletet az antik Izisz- vagy Koré-kultusz egyszerű folytatásaként akarja értelmezni.

A 6. századi Jeromos-féle martirológium február 5-re teszi Szent Ágota temetését. Ünnepét Rómában a 6. század óta ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda megőrizte Szent Ágotának azokat a szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: ,,Embertelen zsarnok! Nem szégyenled, hogy egy nő testéről azt vágatod le, amiből mint gyermeket anyád téged is táplált? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belőlük merítek erőt magamnak.''

Ezek a szavak elevenen megőrizték a fiatal vértanú nő képét a kereszténység egész története folyamán.


--------------------------------------------------------------------------------

SZENT EGYED MÁRIA testvér (1729-1812)
Tarantoban, Dél-Olaszországban született: Pontillo Ferenc volt a neve. Szegény szülei fiatalon iparra taníttatták. Vallásosságával, ártatlanságával társaira jó hatással volt. Reggelente szentmisén vett részt, este szentséglátogatást végzett. Szabadidejét imával töltötte. Belépett a Rózsafüzér Társulatba. Apja halála után o lett a családfenntartó: édesanyjáról és testvéreirol nagy szeretettel gondoskodott. Amit munkájával keresett, rájuk áldozta, és még jutott a szegényeknek is. Amikor e kötelességétol felszabadult, buzgón kérte Istent, adja tudtára, hogyan szolgálja ot tökéletesebben. Álmában megjelent neki Alkantarai Szent Péter és Szent Paszkál, az o intésükre a Lecce*-i rendtartomány Galatone kolostorában jelentkezett, az alkantarínus ferencesekhez 1754-ben laikus testvérnek. A fogadalmak letétele után pár évre, 1759-ben Nápolyba helyezték a Szent Paszkál kolostorba, ott is maradt élete végéig. Zurzavaros politikai helyzetben, egyházellenes légkörben, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nápolyiak megerosödjenek a katolikus hitben. Élete szeretetszolgálat volt, elsosorban a legszegényebbek közt. 1888-ban boldoggá, 1996-ban szentté avatták.
II. János Pál szenttéavatási homiliájából:
“Az Egyház ma hirdeti Isten dicsoségét, mely megnyilvánul Egyed Mária életszentségében. Mint Szent Ferenc igazi fia, befogadta a Krisztus misztériumai szemlélésébol fakadó határtalan szeretet tüzét... Figyelemmel volt mások szüksége iránt, amikor vállalta a legegyszerubb munkát vagy a szegények szolgálatát. Nápoly utcáin hordozta a kiengesztelodés és a béke evangéliumi igéit, olyan légkörben, melyet a társadalmi feszültség és a testi-lelki nyomor jellemzett. Gondoskodó szeretetét mindenki kiérezte szavaiból, gyakran mondta: Emberek, szeressétek Istent! Mindenkit megtérésre hívott fel az Istenhez, aki „irgalmas és kegyes, késedelmes a haragra, ellenben gazdag kegyelemben és husében” (Kiv 34,6). Ez az izenet mai világunknak különösen idoszeru; sürgosen szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, Szent Egyed a maga alázatos és vidám magatartásával kiérdemelte a „Nápoly Vigasztalója” elnevezést. Emléke ma is eleven, és példája arra hívja ma is a keresztényeket, hogy az evangéliumi nyolc boldogság szellemében éljenek és Isten szeretetére életszentséggel válaszoljanak, melyre a Szentlélek kegyelme segít el bennünket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Egyed Máriát a szegények javára segítonek és vigasztalónak adtad. Add, hogy erényeit követve mi is igyekezzünk másokkal sok jót tenni. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ciprus szigetén Kidonia nevű faluban született. Tíz éves korában Konstantinápolyba küldték a Sztudion kolostorba, ahol nagybátyja, Teofán szerzetes élt. A kolostori iskolában 16 éves korában fejezte be tanulmányait, és a szerzetesek közé lépett. Néhány év múlva pappá szentelték. Örmény Leó császár idején Sztudita Teodor atyával együtt a szentképek tisztelete miatt száműzetésbe küldték. Ott kínozták és éheztették. Az istenfélő Teodor császárnő alatt visszatérhetett kolostorába, amelynek elöljárója lett. III. Mihály császár alatt elment kolostorából, ahova hét év múlva tért vissza, és két évre a kolostor börtönébe zárták. I. Bazil császár uralkodásakor újra elöljáró lett, de nemsokára, 75 éves korában meghalt 868-ban.

A Karolingok korában ért véget a korai kereszténység patrisztikus virágzását követő kulturális hanyatlás. A válság, illetve átmenet időszaka 500-tól 700-ig tartott. A frankok nemcsak új politikai rendet alkottak meg, hanem egy új lelki rend határköveit is lerakták. Azok a régi szellemi értékek tették ezt lehetővé, amelyeket a 8. században utolérhetetlen érzékenységgel fogadtak be és hagyományoztak át. Saját teljesítményekre még nem volt érett e kor; hagyományok befogadása a jellemzője. E befogadás és közvetítés hordozója a korai középkorban csak az Egyház lehetett. A 8--9. században, tehát Hrabanus idejében valósult meg kultúránk döntő összetevőinek, az ókori, az ókeresztény és a germán szellemi örökség szintézise. Egyetemes történeti szempontból nem vitatható a keresztény népek Nagy Károly által megvalósított politikai egységesítésének továbbható ereje; megteremtette az európai kultúra fogalmának feltételét. Károly halála (814) után azonban kortársai az új birodalomból kinőtt nagy problémákkal találták szemközt magukat. A birodalom egysége Jámbor Lajos és fiai, valamint ezek egymás közti kíméletlen hatalmi harcaiban megszűnt. A verduni szerződés (843) megpecsételte a politikai egység szétesését.

A befogadás jegyében megvalósult lelki fejlődés adja a feltételeket ahhoz, hogy megérthessük a ,,tanító'' Hrabanust, akit Praeceptor Germaniae, ,,Németország tanítómestere'' névvel tiszteltek meg. Elkülönülése a 9. század élénk politikai fejlődésétől támpontokat ad ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük személyiségét, közelebb kerülhessünk szentségének lényegéhez.

Hrabanus 780 körül született Mainzban. Kb. tízéves korában adták be a fuldai kolostorba. Baugulf apát vezetése alatt nőtt fel, és megkapta a szerzetesi ruhát. Korán otthonos lett a bencések regulája szerinti kolostori életben. Törekvései (világmegvetés és tanulmányok) Szent Bonifácra (lásd: A szentek élete, 247. o.) vezethetők vissza, de maradandó hatást gyakorolt rá egy másik nagy angolszász is: diákonussá szentelése (801) után apátja Toursba küldte, hogy tanulmányait Alkuinnál (730 körül--804) fejezze be. Az Alkuin és Hrabanus közti levélváltás megsejteti, hogy csakhamar nagyon szívélyes barátság alakult ki köztük. Alkuin adta neki a Maurus melléknevet is, Szent Benedek kedvelt tanítványáról, Szent Maurusról.

Nem sokkal ezután Hrabanust visszahívták Fuldába, hogy a kolostori iskolát vezesse. Ekkor (legkésőbb 804-ben) kezdődik életműve Németország tanítómestereként. Az uralomra vágyó Ratgar apát okozott ugyan némi kellemetlenséget életében, mégis a következő két évtizedben élhette a szemlélődő tudományosság életét.

814-ben pappá szentelték. Feltehetően egy szentföldi utazása után, 822-ben Eigil apát utódja lett, aki a 817-ben letett Ratgart váltotta fel. A híres kolostor vezetőjeként Hrabanus arra törekedett, hogy a liturgiát tökéletesítse, a tiszta tanítást megőrizze, maga pedig belemerüljön a Szentírás tanulmányozásába. Az ő idejében fejeződött be a kolostor újjáépítése; a Fuldához tartozó helyeken harminc templomot és kápolnát építtetett.

Apátságának húsz évét drámai politikai események jellemzik. Ő teljességgel tudós alkat volt, nem vett részt a politikai sürgés- forgásban. Amikor Jámbor Lajos fiai 833-ban felkeltek apjuk ellen, az ellentétnek kiváltságképpen emberi-erkölcsi oldalát látta, és Lajos érdekében beavatkozott egy írásával: A fiak tisztelete apjuk iránt. 840- ben, a császár halála után a fiúk közt kitört háború idején a legidősebb fiú, Lothár mellé állt, aki az egész birodalmat magának igényelte. A 843. évi verduni szerződés után Fulda és Mainz a keleti birodalomhoz, Német Lajos birodalomrészéhez került. A politikai fordulat hatására a Lothár udvarában tartózkodó apát nem tért vissza Fuldába, lemondott a kolostor vezetéséről. Visszavonult a Fulda közelében fekvő Petersbergre (Péter-hegyre), és megkezdődött irodalmi tevékenységének ideje. A birodalom megosztása után Fulda kolostora szellemi, Mainz érseksége egyházkormányzati központ, Hrabanus Maurus pedig a keleti frank birodalom szellemi tekintélye lett. A polgárháborúban való pártállását nem tekintve, Német Lajos meghívta birodalmának legnagyobb egyházi méltóságába, Mainz érsekévé. Mint Szent Bonifác ötödik utódját 847. június 24-én szentelték fel. Érsekként főleg a 850. évi éhínség idején tanúsított segítőkész magatartásával hagyott hátra jó emléket. Három zsinatot (847, 848, 852) tartott. A 848. évi zsinat egy olyan dogmatörténeti kérdéshez nyúlt hozzá, amely a 9. századot nagyon felkavarta: Fuldai Gottschalk (803 körül--867/69) szerzetes kettős predestinációról szóló tanítását ekkor ítélték el.

A 856. év elején Hrabanus megbetegedett, majd február 4-én meghalt. A Szent Albán-kolostorban temették el, 1515-ben pedig maradványait Halléba szállították át.

Hrabanus jellemző emberi vonásaként egyszerűsége tűnik fel. Egy olyan korban, amelyben Jónás (780 előtt-843) Orléans-i püspök úttörőként működött közre egy új államelmélet megfogalmazásában, amikor Agobard (769--840) lyoni püspök vallási-filozófiai megalapozású egyéni gondolkodásától késztetve, vitázó éllel avatkozott bele a Jámbor Lajos és fiai közti küzdelembe, Hrabanus a fiaknak apjuk iránti bibliai engedelmesség-parancsához nyúlt vissza. A csendben beteljesedett átfogó irodalmi munkálkodása is. Joggal írhatta neki Lothár császár: ,,A városok királyi pompájánál jobban megörvendezteti a belső embert a hegyvidék magányossága, ahol a nyugodt szívet semmiféle irigy nem csalja meg hízelkedésével''. Hrabanus emellett a keleti frankok birodalmában átvette azt a szerepet, amelyet Alkuin játszott az egész birodalomban: a korai keresztény idők gondolatkincsének nagy közvetítője lett. Úgy fogta fel irodalmi tevékenységét, mint a Krisztus iránti szolgálattételnek az ő számára rendelt különleges formáját, amint ezt Német Lajoshoz írt egyik levelében ki is emeli. Szerkesztett prédikációkat és kézikönyveket a jövendő papság oktatására. A fuldai Petersbergre történt visszavonulása idején írta huszonkét könyvből álló hatalmas művét, kora enciklopedikus ismeretanyagának áttekintését, De Universo címmel. Terjedelmes levélváltásban állt jelentős kortársaival, és különösen örült a Jámbor Lajossal és hasonló nevű fiával, a keleti birodalom uralkodójával való szoros kapcsolatának. Mint költő is kiváló; neki tulajdonítják a Veni Creator Spiritus pünkösdi himnuszt. Írásainak legnagyobb és legjellegzetesebb részét exegetikai művei alkotják: átfogó magyarázatok a Szentírás nagy részéhez, a Máté- evangéliumhoz, a Pentateuchushoz és az Ószövetség sok más könyvéhez. Ha a kor hagyományos alapvonásának megfelel is, hogy a Biblia magyarázata alkalmával saját gondolatainak hozzáadása nélkül, csaknem teljesen az egyházatyákból merített, ez lényének alapvonásából, az alázatosságból is következett. Kritikusaival vitatkozva, akik szemére vetették előadásainak önállótlanságát, világosan leszögezte: ,,Üdvösebbnek tűnik számomra az alázatosság megőrzése és az atyák tanításának követése, mint hogy önteltséggel fűzzem hozzá saját magyarázataimat... Azok, akik az emberek dicséretét és figyelmét keresik, azt írhatnak, amit akarnak, és úgy kereshetik a dicséretüket és hízelgésüket, ahogy csak tudják. Számomra az a legfontosabb, hogy életem minden idejében Istent kövessem, és belé vessem reményemet.''

Keserű harca a fuldai Gottschalk szerzetes ellen, akinek kérlelhetetlensége és keménysége idegen volt számára, azzal magyarázható, hogy úgy tűnt neki: Gottschalkot az elbizakodottság bűne jellemzi, amellyel fel mert kelni az Egyház régi, megszentelt tanítása ellen.

Hrabanus sírfelirata életeszményét örökíti meg: csendes, az isteni tudománynak szentelt élet a kolostor cellájában, távol a világ minden hatalmától és dicsőségétől.

Izidor Alexandriából származott, gazdag és előkelő szülőktől. Fényes képzést kapott. Isten szolgálatára kívánta szentelni magát, azért elhagyta szülei házát‚ Alsó-Egyiptom északi részén szerzetessé lett. Egy hegyen lakott Feluza közelében, szigorú életet élve. Innen felkereste Aranyszájú Szent Jánost, aki mély benyomást tett rá. Visszatérve Konstantinápolyból, szigorú élete és lelki bölcsessége miatt sokan gyűltek köréje. Főnökükké választották és az áldozópapság kegyelmét is elnyerte. Egyszerűség a ruházatban, a hallgatagság őrzése, jótékonyság a szegények iránt: ez volt Izidor szabályzata, erre buzdította a vele élő szerzeteseket is. Olyan nagy híre lett, hogy világi és egyházi vezető emberek fordultak hozzá tanácsért és oktatásért. Mint a hit tapasztalt embere részt vállalt az igaz hit védelmében Nesztoriosz tévtanításai ellen. Sok írásmű maradt utána. Ezekben a hitet védelmezte, bölcsen értelmezte a Szentírás szövegét, és erősen védelmezte a keresztény hitet a zsidók és pogányokkal szemben. Késő öregségben halt meg 436-ban.

Assisitol délre nem messze van Leonissa (Leonessa) község; itt látta meg szeretünk, keresztnevén Eufránio a napvilágot. Már csecsemo korában csodás dolog történt vele: Isten megmentette a megfulladástól. Gyermekkorában buzgó volt az imában, önmegtagadásban. Szüleit korán elvesztette. Egy tanár nagybátyja vette gondjaiba, taníttatta, sot, amikor házasulandó korba ért, gazdag menyasszonyról is gondoskodott. Az ifjú azonban minden nyomásnak, rábeszélésnek ellenállt. Felhasználva nagybátyja távollétét, kapucinusnak jelentkezett. Fel is vették s Assisibe küldték. Ekkor kapta a József nevet. Rokonai utánamentek s eronek erejével haza akarták vinni: Szándékuk azonban meghiúsult József ellenállásán és a kapucinusok határozott fellépésén. Pappá szentelése után, elöljárói engedélyével, hamarosan Konstantinápolyba ment néhány rendtársával, hogy a fogságban lévo keresztényeknek lelki segítséget nyújtson. Már két évig muködött itt eredményesen, amikor vakmero vállalkozásra szánta el magát: belopakodott a szultán palotájába, hogy ot megtérítse. Elfogták, egyik kezébe és lábába vaskampót szúrtak, s egy gerendára felakasztották. Itt szenvedett három napon át, imádkozva s Istent dicsoítve. Szabadulása - ahogy o maga elbeszélte - úgy történt; hogy egy csodaszép kisfiú jelent meg a börtönben, megszabadította a vaskampóktól, megérintette, s ezzel meggyógyította sebeit. Kenyeret s bort hozott neki; hogy erore kapjon. Közölte vele, Isten akarata, hogy hazájába visszatérjen, mert ott jobban tudja szolgálni a lelkek üdvösségét. Haza is jutott, s ettol kezdve mint népmisszionárius járta a falvakat Umbriában és másutt. Naponta 6-8 szentbeszédet is mondott. Szavait feltuno csodák, gyógyulások, kenyérszaporítás, megtérések kísérték. Kibékített viszálykodó családokat, községeket. Sokat betegeskedett, de közben szigorú önmegtagadó életet élt. 56 éves korában halt meg Amatrice-ben, amikor a zsolozsmában ezt imádkozták mellette: „Drágalátos az Úr szemében szentjeinek halála.” Halála után eltunt minden sebe, teste a megdicsoültek szépségébe öltözött. Közbenjárására csodák történtek. XIV. Benedek avatta szentté 1746-ban. Amikor rákbetegsége igen gyötörte, az orvosok mutétet javasoltak. Akkor még nem ismerték az érzéstelenítést s le akarták kötözni. O kezébe vette keresztjét: „Látjátok - mondta. -, ez a legerosebb kötelék, mely megköt engem.” Így szenvedett a mutét alatt s közben ismételgette: „Sancta Maria, succurre miseris!” (Szuz Mária; jöjj segítségére a szerencsétleneknek!)

Istenünk, te Leonisszai Szent Józsefet az evangélium kiváló hirdetojévé tetted.
Közbenjárására add meg, hogy ugyanazon szeretet tüzétol lángolva tudjuk
keresni a lelkeket, és egyedül neked szolgáljunk. A mi Urunk Jézus Krisztus
által.

Szentünk a perzsiai Avrila püspöke volt. II. Szápor király alatt a mágusok feje feljelentette keresztény hite miatt. Mivel nem tudták hittagadásra bírni, először a földre fektetve ütötték, aztán lefejezték karddal Telmánban 344-, vagy 347-ben.