Mikor így énekli az Egyház Szűz Mária dicséretét, elsősorban arra az időre gondol, melyben eszes és tüzes, de egyoldalú, szenvedelmes és elbizakodott emberek hitünk legmélyebb titkait az ész rámájára akarták húzni és ezzel elferdítették, meghamisították és aláásták a kereszténység alapjait. Így az ötödik században Nesztórius, konstantinápolyi püspök azt hirdette, hogy Jézus Krisztusban más valaki a Szűz Máriától született ember Jézus, és más valaki az Atyától öröktől fogva született Ige, aki Jézussal, a szent emberrel igen bensőséges közösségben élt. Ennek persze az a következménye, hogy a mi Megváltónk nem Isten, hanem csak ember, a kereszténység nem Isten műve, hanem ember alkotása, a keresztény élet és keresztény remény pedig nem kegyelmi Isten-közösség, hanem csak merőben emberi erőfeszítés és Isten-keresés. Nesztórius tehát a kereszténység szent fájának gyökerére tette a fejszét, akárcsak korunk elbizakodott Krisztus-tagadói, a racionalisták. S ezt a veszedelmes tanítást Nesztórius ebben az egy mondatban fejezte ki: Szűz Máriát nem szabad Isten-anyának mondani, hanem csak Krisztus (aki szerinte merőben ember) anyjának.

Szűz Mária Isten-anyasága tehát a nesztorianizmussal és minden racionalizmussal szemben a katolikus igazság rövid foglalata, egyben irányító csillaga és védőpajzsa. Szűz Mária e fődicsőségének és katolikus hitünk e drága alappillérének védelmére és biztosítására az Egyházát vezető Szentlélek Úristen Szent Cirillt választotta ki.

Akinek az Úristen nagy szerepet szán az ő Egyházában, azt nagy bölcsességgel arra elő is készíti. Körmönfont eretnekségek fölfedezésére nagyon világos és nyomos elmére és igen biztos hittudományra van szükség; a sokszor makacs eretnekek leszerelése pedig sok bölcsességet, türelmet, szeretetet s egyben rendíthetetlen szilárdságot kíván. Cirillt az Úristen mindkettőre bőségesen rásegítette.

A nagy tudományt és éles gondolkodást Cirill már ifjúkorban megszerezte szülővárosában. Hisz Alexandria már a Krisztus előtti időben tudósok és könyvtárak városa volt; s az első keresztény főiskola itt keletkezett és virult olyan világhírű mesterek vezetése alatt, mint Alexandriai Szent Kelemen (+200 után) és Origenes (+256). Itt tanulta meg Cirill azt az igazán keresztény tudóshoz illő művészetet is, hogy beszédében és írásában ne a cifra szót keresse, hanem az éltető igazságot.

Jelleme kialakulásának már nehezebb iskolája volt. Fiatal korában papja és segítőtársa volt nagybátyjának, az önfejű és hatalmaskodó Teofil pátriárkának. Így annak szelleméből ráragadt valami, mikor 412-ben utódja lett: sokáig nem akarta bevenni az ünnepélyes szentmisés emlékezésbe (az ú.n. diptycha-jegyzékbe) Aranyszájú Szent Jánost (lásd jan. 27), és a kelleténél talán keményebben bánt a novaciánus eretnekekkel és a keresztény-vérengzést szító alattomos zsidókkal. De nagyon hallgatott egy szent szerzetesre, Pelúziumi Szent Izidorra (+435 k.), aki ismételten is atyailag megfeddette szenvedelmességéért; még inkább engedett a Szentlélek csöndes indításainak, úgy, hogy mikor elérkezett nagy egyházi, történeti hivatásának órája, szelleme és jelleme már a megállapodottság, a szilárdságot körültekintéssel és szeretettel párosító szentség tiszta verőfényében ragyogott.

Ez az óra 429-ben ütött, mikor Nesztórius kezdte hirdetni, hogy Szűz Máriát nem szabad Isten-anyának hirdetni, hanem csak Krisztus anyjának. Cirill épen akkor dolgozott szokásos húsvéti körlevelén; nyomban figyelmeztette híveit a veszedelmes tévedésre, értesítette Celesztin pápát, írt magának Nesztóriusnak és tájékoztatta a császárt és nejét. Celesztin 430-ban a római zsinaton el is ítélte az eretnekséget és megbízta Cirillt a végrehajtással. Cirill nagy körültekintéssel, mérséklettel, de hajthatatlan szilárdsággal járt el a nehéz és kényes föladatban és elérte ezzel a katolikus igazságnak teljes diadalát.

Nesztórius szorgalmazására ugyanis II. Teodózius császár 431-ben Efezusba zsinatot hívatott egybe, melyen az elnöklést a pápa Cirillre bízta. Nesztórius fegyveres kísérettel jelent meg, a császár követe is támogatta. Ez nem átallotta megfenyegetni, sőt börtönbe vetni Cirillt. Cirill azonban fáradhatatlan buzgósággal, éberséggel és finom tapintattal úgy vezette a gyűlést, hogy a zsinat elítélte és letette Nesztóriust s ünnepélyesen kimondotta, hogy Szűz Máriát Isten-anyának kell vallani és tisztelni. A hívő nép ezen annyira föllelkesült, hogy türelemmel megvárta e hosszú gyűlés végét és fényes fáklyásmenetben kísérte lakásukra a püspököket.

Cirill a kiállott szenvedések ellenére sem szűnt meg nagy szelídséggel kezelni ellenfeleit, és ahol csak lehetett a hit sérelme nélkül, inkább engedett, semhogy fölösleges merevséggel szaporítsa Krisztus ellenségeinek számát. Harcaiban és békítéseiben rengeteg művet írt, telve tudománnyal és mélységes gondolatokkal hitünk legnagyobb titkairól: a Szentháromságról, megtestesülésről, Oltáriszentségről. Ezért XIII. Leó őt 1883-ban egyházdoktorrá tette. Meghalt székhelyén 444-ben.

Ugyanerre a napra esik: Szent Apollónia szűz és vértanú

429-ben halt vértanúhalált Alexandriában. Mikor a kínvallatásnál megfenyegették, hogy a már ott lobogó máglyára vetik, kissé elgondolkozott, aztán hirtelen maga ugrott a lángokba. Ilyen módon az embernek a halálát azonban csak nyilvánvaló isteni sugallatra szabad keresni. Apollóniát segítségül hívják fogfájás ellen, mert kínvallatásnál a poroszló úgy arcon ütötte, hogy minden foga kiesett.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent János 1160 jún. 23. született Fauconban, a délfranciaországi Provence tartományban. Szülei jómódú nemes emberek voltak és igen gondos nevelésben részesítették. János nagyon fiatalon megmutatta, milyen szellem lakozik benne; már mint aix-i diák minden áldott pénteken megjelent a kórházban, alamizsnát osztott, bekötözte a szegény betegek sebeit és jó szóval, istenes igével bátorította őket. Ugyanezt az életmódot folytatta Párizsban is, ahová teológiai tanulmányok végzésére ment. De nem feledkezett meg hivatásbeli kötelességeiről sem. Olyan buzgalommal merült bele a teológiai tanulmányokba, hogy idővel a legmagasabb tudományos fokot, a magisteri ( = doktori) fokot is elnyerte.

Az egyházi rend szentségét magának a párizsi püspöknek kezéből vette fel. Ugyancsak a püspök kápolnájában mutatta be első szent miséjét is számos előkelőség, a püspök és az egyetem rektora jelenlétében. Szentmise közben hirtelen elragadtatásba esett. Úgy tetszett neki, mintha egy vakító Fehér ruhába öltözött angyalt látott volna, mellén messze világoló kék-vörös kereszttel. Az angyal keresztbe tett kezét egy-egy bilincsben vergődő keresztény és szaracén rabszolga fején pihentette. János a látomásból homályosan megsejtette, hogy Isten őt a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény foglyok kiszabadítására szemelte ki, s a hagyomány szerint már akkor feltette magában, hogy e szent cél elérésére külön rendet alakít. És csakugyan ettől az időtől kezdve különös buzgósággal igyekezett kifürkészni a Gondviselés szándékát.

Hogy minél teljesebben Istennek szentelhesse magát, elhagyta a zajos Párizst s a Meaux melletti rengeteg vadonba vonult, hol már régóta teljes visszavonultságban élt a francia királyi ház egyik jámbor tagja, Valois Szent Félix. A szentéletű remete mint Isten küldöttjét fogadta Jánost és megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve egymással versenyezve serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban és önsanyargatásban.

Már harmadik éve tartott ez a szent együttlét, mikor Isten újabb jellel figyelmeztette Jánost a rája várakozó nagy feladatra. Egy patak partján éppen rendalapító szándékáról beszélt társának, amikor váratlanul egy hatalmas szarvas dobbant eléjük szarva között kék-vörös kereszttel. Félix megdöbbent. Mikor azonban János elmondotta neki primíciai látomását, maga is sürgette, hogy még fokozottabb áhítattal esedezzenek Isten segítő kegyelméért a tervezett rend megalapításához. Mikor azután álmukban újabb intést vettek, azonnal cselekvéshez láttak: 1197 végén a párizsi püspök engedélyével és ajánlásával Rómába indultak, hogy a Szentatya engedélyét megszerezzék a rend megalapítására. A pápa, a néhány nappal előbb megválasztott III. Ince, örömmel fogadta őket s bíborosaival is meghányta-vetette a dolgot. A terv mindenkinek tetszett, de sokan kételkedtek kivihetőségében. Maga a pápa is napokon keresztül töprengett rajta. Jan. 28-án, Szent Ágnes ünnepén mise közben is ezen jártatta elméjét, és íme úrfelmutatáskor neki is megjelent a rabszolga-szabadító angyal, akit Szent János is látott. III. Ince most már habozás nélkül hozzájárult a rend megalapításához s azt a Szentháromság rabkiváltó rendjének (Ordo Sanctissimae Trinitatis de redemptione captivorum) nevezte el. Azt is megszabta, hogy a rend tagjai ugyanolyan ruhát viseljenek, aminőben az angyal neki és Jánosnak megjelent, tehát fehér öltönyt, a mellen kék-vörös kereszttel, ezenfelül fekete köpenyt és kerek kalapot. A rend szabályainak elkészítését a párizsi püspökre és a szentvektori kolostor apátjára bízta.

János és Félix haladéktalanul visszaindultak hazájukba és nyomban hozzáláttak tervük keresztülviteléhez. Egy Chatillon Walter nevű lovag önként felajánlotta nekik a mostani Aisne megyében fekvő Cerfroid (Cerfroy) nevű birtokát. Itt keletkezett az első trinitárius kolostor, a második az örök városban a Coelius-hegyen. Különösen meleg felkarolásra talált az fej rend Angolországban.

János az első kolostorok megszervezése után azonnal Marokkóba akart indulni az ott sínylődő keresztény rabok kiváltására. Mivel azonban a pápa más megbízást adott neki, az első expedíció két angol rendtag vezetésével indult el (1201). A vállalkozás reményen felül sikerült. A két redemptor atya nem kevesebb, mint 186 kiváltott fogollyal tért vissza. Útjuk valóságos diadalmenet volt.

A második expedíciónak már maga János állott az élére és megindulása esztendejében, 1202-ben több mint 100 kiszabadított rabbal tért vissza Tuniszból. Néhány évvel később, 1210-ben ismét Tuniszba ment, s ez alkalommal 120 rabnak adta vissza szabadságát. Azonban majdnem áldozatául esett a fanatikus mohamedánok dühének. Visszaindulásakor ugyanis arra buzdította a visszamaradó keresztény rabokat, hogy legyenek készek még életüket is inkább feláldozni, mint Krisztust megtagadni. Erre a feldühödött mórok összetörték hajójának evezőit, vitorláit pedig darabokra tépték. De János feszülettel a kezében odaborult a fedélzet közepére és kérte az Urat, hogy Ő, aki parancsol a szeleknek s szavával lecsendesíti a háborgó tengert, vezérelje nyugalmas révbe hajójukat. Azután felkelt, a maga és társai köpenyéből vitorlát formált, és a hajó nagyobb baj nélkül elvergődött az ostiai kikötőbe.

János ezután Rómában telepedett meg. Innét intézte rendjének ügyeit s itt érte utói a halál is 1213 dec. 17-én hűséges társa, az akkor már több mint nyolcvanéves Valois Félix csak kevéssel előbb, 1212 jan. 20-án távozott az élők sorából.

Az általuk alapított rend azonban csak haláluk után kezdett igazán kibontakozni. Különösen amióta III. Honorius pápa 1217-ben utólag megerősítette, Franciaország és Olaszország után Angliában, Skótországban, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, a német birodalomban, sőt az újkor elején Afrikában és Amerikában is elterjedt. A XV. században legalább nyolcszázra rúgott kolostorainak száma. Hozzávetőleges statisztika 900 000-re teszi azoknak a foglyoknak a számát, akik a trinitárius atyák, vagy mint közönségesen mondották, keresztes barátok, fogolyváltó barátok önfeláldozó fáradozásának köszönhették megszabadulásukat, és közel öt és fél milliárd frankra azt az összeget, amibe ennyi emberélet megváltása került. De talán még ennél is többet mond, hogy Tarizzó szerint 1198-tól 1622-ig nem kevesebb mint 7115 trinitárius áldozta életét hivatásáért.

A keresztes barátok nálunk is nagy és áldásos munkát fejtettek ki. A török hódoltság idején számos magyar rab nekik köszönhette megszabadulását. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy a törők kiűzése után nálunk is nagy szeretettel karolták fel a rendet és egymás után alapították meg számára az illavai, sárospataki (1694), pozsonyi (1697), komáromi (1712), nagyszombati (1716), egri (1717) és óbudai, kiscelli kolostorokat (1738). II. József azonban valamennyit pusztulásra kárhoztatta. A 19. század folyamán ez lett a sorsa a külföldi trinitárius kolostorok nagy részének is. Annak a kevés számig kolostornak lakói, melyek túlélték a nagy vihart, jelenleg néger gyermekek kiváltásával és nevelésével s ezenfelül missziós tevékenységgel foglalkoznak.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)