„Ah, édes, fölséges Johannes a Matha... te jó felfogója a korszerű, isteni áramlatoknak! Úgy örülök, hogy megértetted, hogy mit viselhet, mit nem szemrehányásképen a szent kereszténység. Mert hogy vannak lovagok s dámák s viadalok, hagyján ; de hogy vannak keresztény rabok a móroknál s ne törődjünk velők, az nem lehet”! (Prohászka O.: Ö. M. 24. 200. l.) A szentéletű székesfehérvári püspök szavai nagy igazságot fejeznek ki. Mathai Szent János nagysága és eredetisége valóban abban rejlik, hogy megértette korának szükségleteit s a 13. század bensőséges és sokoldalú kereszténységét egy egészen újszerű és égetően szükséges alkotással gazdagította: a rabkiváltó trinitárius renddel.
Szent János 1160 jún. 23. született Fauconban, a délfranciaországi Provence tartományban. Szülei jómódú nemes emberek voltak és igen gondos nevelésben részesítették. János nagyon fiatalon megmutatta, milyen szellem lakozik benne; már mint aix-i diák minden áldott pénteken megjelent a kórházban, alamizsnát osztott, bekötözte a szegény betegek sebeit és jó szóval, istenes igével bátorította őket. Ugyanezt az életmódot folytatta Párizsban is, ahová teológiai tanulmányok végzésére ment. De nem feledkezett meg hivatásbeli kötelességeiről sem. Olyan buzgalommal merült bele a teológiai tanulmányokba, hogy idővel a legmagasabb tudományos fokot, a magisteri ( = doktori) fokot is elnyerte.
Az egyházi rend szentségét magának a párizsi püspöknek kezéből vette fel. Ugyancsak a püspök kápolnájában mutatta be első szent miséjét is számos előkelőség, a püspök és az egyetem rektora jelenlétében. Szentmise közben hirtelen elragadtatásba esett. Úgy tetszett neki, mintha egy vakító Fehér ruhába öltözött angyalt látott volna, mellén messze világoló kék-vörös kereszttel. Az angyal keresztbe tett kezét egy-egy bilincsben vergődő keresztény és szaracén rabszolga fején pihentette. János a látomásból homályosan megsejtette, hogy Isten őt a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény foglyok kiszabadítására szemelte ki, s a hagyomány szerint már akkor feltette magában, hogy e szent cél elérésére külön rendet alakít. És csakugyan ettől az időtől kezdve különös buzgósággal igyekezett kifürkészni a Gondviselés szándékát.
Hogy minél teljesebben Istennek szentelhesse magát, elhagyta a zajos Párizst s a Meaux melletti rengeteg vadonba vonult, hol már régóta teljes visszavonultságban élt a francia királyi ház egyik jámbor tagja, Valois Szent Félix. A szentéletű remete mint Isten küldöttjét fogadta Jánost és megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve egymással versenyezve serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban és önsanyargatásban.
Már harmadik éve tartott ez a szent együttlét, mikor Isten újabb jellel figyelmeztette Jánost a rája várakozó nagy feladatra. Egy patak partján éppen rendalapító szándékáról beszélt társának, amikor váratlanul egy hatalmas szarvas dobbant eléjük szarva között kék-vörös kereszttel. Félix megdöbbent. Mikor azonban János elmondotta neki primíciai látomását, maga is sürgette, hogy még fokozottabb áhítattal esedezzenek Isten segítő kegyelméért a tervezett rend megalapításához. Mikor azután álmukban újabb intést vettek, azonnal cselekvéshez láttak: 1197 végén a párizsi püspök engedélyével és ajánlásával Rómába indultak, hogy a Szentatya engedélyét megszerezzék a rend megalapítására. A pápa, a néhány nappal előbb megválasztott III. Ince, örömmel fogadta őket s bíborosaival is meghányta-vetette a dolgot. A terv mindenkinek tetszett, de sokan kételkedtek kivihetőségében. Maga a pápa is napokon keresztül töprengett rajta. Jan. 28-án, Szent Ágnes ünnepén mise közben is ezen jártatta elméjét, és íme úrfelmutatáskor neki is megjelent a rabszolga-szabadító angyal, akit Szent János is látott. III. Ince most már habozás nélkül hozzájárult a rend megalapításához s azt a Szentháromság rabkiváltó rendjének (Ordo Sanctissimae Trinitatis de redemptione captivorum) nevezte el. Azt is megszabta, hogy a rend tagjai ugyanolyan ruhát viseljenek, aminőben az angyal neki és Jánosnak megjelent, tehát fehér öltönyt, a mellen kék-vörös kereszttel, ezenfelül fekete köpenyt és kerek kalapot. A rend szabályainak elkészítését a párizsi püspökre és a szentvektori kolostor apátjára bízta.
János és Félix haladéktalanul visszaindultak hazájukba és nyomban hozzáláttak tervük keresztülviteléhez. Egy Chatillon Walter nevű lovag önként felajánlotta nekik a mostani Aisne megyében fekvő Cerfroid (Cerfroy) nevű birtokát. Itt keletkezett az első trinitárius kolostor, a második az örök városban a Coelius-hegyen. Különösen meleg felkarolásra talált az fej rend Angolországban.
János az első kolostorok megszervezése után azonnal Marokkóba akart indulni az ott sínylődő keresztény rabok kiváltására. Mivel azonban a pápa más megbízást adott neki, az első expedíció két angol rendtag vezetésével indult el (1201). A vállalkozás reményen felül sikerült. A két redemptor atya nem kevesebb, mint 186 kiváltott fogollyal tért vissza. Útjuk valóságos diadalmenet volt.
A második expedíciónak már maga János állott az élére és megindulása esztendejében, 1202-ben több mint 100 kiszabadított rabbal tért vissza Tuniszból. Néhány évvel később, 1210-ben ismét Tuniszba ment, s ez alkalommal 120 rabnak adta vissza szabadságát. Azonban majdnem áldozatául esett a fanatikus mohamedánok dühének. Visszaindulásakor ugyanis arra buzdította a visszamaradó keresztény rabokat, hogy legyenek készek még életüket is inkább feláldozni, mint Krisztust megtagadni. Erre a feldühödött mórok összetörték hajójának evezőit, vitorláit pedig darabokra tépték. De János feszülettel a kezében odaborult a fedélzet közepére és kérte az Urat, hogy Ő, aki parancsol a szeleknek s szavával lecsendesíti a háborgó tengert, vezérelje nyugalmas révbe hajójukat. Azután felkelt, a maga és társai köpenyéből vitorlát formált, és a hajó nagyobb baj nélkül elvergődött az ostiai kikötőbe.
János ezután Rómában telepedett meg. Innét intézte rendjének ügyeit s itt érte utói a halál is 1213 dec. 17-én hűséges társa, az akkor már több mint nyolcvanéves Valois Félix csak kevéssel előbb, 1212 jan. 20-án távozott az élők sorából.
Az általuk alapított rend azonban csak haláluk után kezdett igazán kibontakozni. Különösen amióta III. Honorius pápa 1217-ben utólag megerősítette, Franciaország és Olaszország után Angliában, Skótországban, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, a német birodalomban, sőt az újkor elején Afrikában és Amerikában is elterjedt. A XV. században legalább nyolcszázra rúgott kolostorainak száma. Hozzávetőleges statisztika 900 000-re teszi azoknak a foglyoknak a számát, akik a trinitárius atyák, vagy mint közönségesen mondották, keresztes barátok, fogolyváltó barátok önfeláldozó fáradozásának köszönhették megszabadulásukat, és közel öt és fél milliárd frankra azt az összeget, amibe ennyi emberélet megváltása került. De talán még ennél is többet mond, hogy Tarizzó szerint 1198-tól 1622-ig nem kevesebb mint 7115 trinitárius áldozta életét hivatásáért.
A keresztes barátok nálunk is nagy és áldásos munkát fejtettek ki. A török hódoltság idején számos magyar rab nekik köszönhette megszabadulását. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy a törők kiűzése után nálunk is nagy szeretettel karolták fel a rendet és egymás után alapították meg számára az illavai, sárospataki (1694), pozsonyi (1697), komáromi (1712), nagyszombati (1716), egri (1717) és óbudai, kiscelli kolostorokat (1738). II. József azonban valamennyit pusztulásra kárhoztatta. A 19. század folyamán ez lett a sorsa a külföldi trinitárius kolostorok nagy részének is. Annak a kevés számig kolostornak lakói, melyek túlélték a nagy vihart, jelenleg néger gyermekek kiváltásával és nevelésével s ezenfelül missziós tevékenységgel foglalkoznak.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
