Már indulóban volt hazafelé, mikor váratlanul erős szél zúgására emlékeztető zaj ütötte meg fülét. Mivel a folyót szegélyező nyárfák mozdulatlanul álltak, a leány csodálkozva tekintett a magasba s ekkor nagy álmélkodására a szemben emelkedő meredek sziklafal barlangnyílásában egy gyönyörű női alakot vett észre. A nő bőredőzetű hófehér ruhát viselt, mely egészen a lába fejéig leért, derekát égszínkék öv szorította át, fejét pedig fehér fátyol borította; imára kulcsolt kezében olvasót tartott, melynek fehér szemeit aranyzsinór fűzte egymáshoz. Bernadette először nagyon megijedt; de a jelenés olyan barátságos szeretettel nézett rája, hogy félelme lassanként felengedett. Ekkor a Bold. Szűz - mert ő volt a szép jelenés - megtanította őt a keresztvetés helyes módjára és az olvasó mondására buzdította. Bernadette bele is kezdett az olvasóba, de mire az utolsó Dicsőség az Atyánakhoz ért, a látomás elenyészett.

A rákövetkező vasárnapon, Ötvenedvasárnapon megismétlődött a jelenés. Bernadette, mivel attól félt, hogy a gonosz lélek incselkedik vele, szenteltvízzel hintette meg a szent Szüzet; ez azonban méltatlankodás helyett még kegyesebbnek mutatta magát. Bernadette most már nem tudta magában tartani titkát; odahaza elbeszélte látomásait, melyeknek így hamarosan híre futott a kicsiny városkában. Így történt, hogy a legközelebbi alkalommal, febr. 19-én már más asszonyok is elkísérték őt a barlanghoz és váltig biztatták, hogy tudakolja meg a jelenés nevét és megjelenésének okát. A Bold. Szűz ezúttal is nagyon kegyesnek mutatkozott és meghagyta a leánynak, hogy a következő két héten át naponkint látogasson ki a barlanghoz. Bernadette további kérdésére, hogy szabad-e más embereknek is vele jönnie, ezt válaszolta: „Igen, azt akarom, hogy sok ember jöjjön ide”.

Erre a kijelentésre száz- és ezerszámra kezdtek özönleni az emberek a barlanghoz. Ájtatos hívők mellett nagyszámmal jöttek kíváncsiak is. Mindezek azonban a jelenésből semmit sem láttak és csak Bernadette elragadtatásából vették észre bekövetkezését. A Szent Szűz a további látomások során kijelentette Bernadettenek azt az akaratát, hogy a barlang fölé templom épüljön, majd lelkére kötötte, hogy imádkozzék a bűnösökért és tartson bűnbánatot. A febr. 25-i látomás alkalmával felszólította őt, hogy mosakodjék meg a forrásban és igyék belőle. Bernadette, mivel forrást sehol sem látott, felkelt és a Gave folyó felé indult. A jelenés azonban visszaparancsolta és a barlang földjére mutatva, így szólt hozzája: „Nem azt mondtam, hogy a folyóból igyál, hanem hogy itt, ebből a forrásból meríts”. A leány, tehát odakúszott a mutatott helyre, kaparni kezdett, és íme a földből egy vékonyka ér pattant ki, mely néhány nap alatt tekintélyes forrássá duzzadt. Ma nem kevesebb, mint 122 000 liter vizet ad naponkint s a betegek évenként át-lag 80 000 fürdőt vesznek benne.

Az új forrásban már néhány nap múlva csodálatos gyógyulások történtek, s a hívők odaözönlése még nagyobb mérveket öltött. Márc. 4-én legalább húszezer ember fordult meg a barlang előtt s a következő hetekben ez a szám még emelkedet. A márc. 25-i látomás alkalmával Bernadette a plébános, Peyramale abbé megbízásából egyenesen nevét tudakolta a jelenésnek. A Szent Szűz egy ideig hallgatott; mikor azonban Bernadette nagy bensőséggel megismételte kérdését, a Szent Szűz szelíden rámosolygott, azután kezét az ég felé tárta és átszellemült tekintettel így válaszolt: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. Utána még közel három hónapig folytatódtak a látomások. Az utolsó, a tizennyolcadik, jún. 16-án ment végbe. Ekkor a Bold. Szűz talán még a szokottnál is kegyesebb mosollyal tekintett Bernadette-re, s azután fejével örökre búcsút intett neki.

A lourdesi jelenések híre természetesen mindenfelé óriási feltűnést keltett. A hitetlenek eleinte gúnyos megjegyzésekkel próbáltak napirendre térni felettük, de csakhamar be kellett látniuk, hogy nyilvánvaló csodával állnak szemben. Nemsokára a hatóságok is beleszóltak a dologba. Jacomet rendőrkapitány hatalmi szóval, a barlang látogatásának és a forrásvíz használatának eltiltásával akarta megakadályozni az emberek összesereglését. Jún. 8-án korlátot vonatott a barlang elé és szigorúan ügyelt rá, hagy senki se férkőzhessék közelébe. Bernadette-et pedig egyszerűen le akarta csukatni. III. Napóleon császár azonban a katolikus közvélemény nyomására már okt. 5-én újra megnyittatta a barlangot.

Egyidejűleg az illetékes egyházi hatóságok is foglalkozni kezdtek a kérdéssel. Laurence tarbesi püspök, Lourdes főpásztora 1858 júl. 28-án teológusokból, orvosokból és természettudósokból egy bizottságot állított össze és ennek feladatává tette a jelenések és a barlangban történt csodálatos gyógyulások tüzetes megvizsgálását. A bizottság évekig tartó alapos és beható vizsgálat után arra az eredményre jutott, hogy a lourdesi jelenségeket természetes úton nem lehet megmagyarázni. Erre Laurence püspök 1862 jan. 18-án kelt pásztorlevelében ünnepélyesen megállapította a jelenések természetfölötti jellegét és megengedte a lourdesi Miasszonyunk tiszteletét. A barlang fölött még 1862-ben megkezdték a remek átmeneti stílusú, háromhajós márványtemplom építését, melyet 1876 júl. 2-án maga Guibert párizsi bíboros-érsek szentelt fel, IX. Pius pápa pedig bazilika rangjára emelt.

A barlangban már 1864 ápr. 4-én felállították Fabisch lyoni szobrásznak kararai márványból faragott gyönyörű alkotását, mely egészen Bernadette leírásának megfelelően ábrázolja a Bold. Szüzet. Lourdes ettől az időtől fogva látogatottság tekintetében egykettőre túlszárnyalta az összes régebbi kegyhelyeket. A zarándokok száma már 1877. elérte a negyedmilliót, a század végéig a félmilliót. XIII. Leó pápa az óriási zarándokforgalomra való tekintettel külön testületre, a garaisoni missziós papokból alakult lourdesi Szeplőtelen Fogantatás-kongregációra bízta a szent hely gondozását. A zarándokok számának arányában nőtt a csodálatos gyógyulások száma is. A gyógyulások ellenőrzésére alakult külön orvosi bizottság 1858-1904-ig összesen 3353 természetes módon meg nem magyarázható gyógyulást állapított meg.

A lourdesi jelenések igazi jelentőségét azonban mégsem annyira a csodálatos testi gyógyulásokban, mint a lelkekre gyakorolt óriási hatásukban kell keresnünk. Mért a jelenések épp akkor vonták az ég felé az emberek tekintetét, mikor ezek gőgös hitetlenségükben már tudni sem akartak Istenről, lélekről, másvilágról. Egykorú feljegyzések szerint mindjárt az első jelenések után számos feltűnő megtérés történt.

Azóta természetesen hasonlíthatatlanul nagyobb arányokban folytatódik ez a folyamat.

A testileg meggyógyultak száma mindössze néhány ezer, de a lelkileg meggyógyultak számát csak százezrekben lehet kifejezni. A lourdesi jelenés Isten leereszkedő kegyességének és a Bold. Szűz anyai szeretetének kiáltó nagy bizonysága a mi korunk számára.

Oratio. Isten, ki a Szűz szeplőtelen fogantatásával méltó hajlékot készítettél Fiadnak, könyörögve kérünk, hogy mi, akik ugyanazon Szűz megjelenését ünnepeljük, lelkünk és testünk egészségét megnyerhessük. Ugyanazon a mi Urunk Jézus Krisztus a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Így hamarosan új és tágas kolostort kellett építeni, az első bencés apácakolostort, melynek Skolasztika lett első fejedelemasszonya. Mivel pedig a példa másutt is követésre talált, a bencés apácák rendje nem nagy idő múlva a keresztény világ legnépesebb és legjobban elterjedt rendjeinek sorába lépett.

Skolasztika mint fejedelemasszony a maga kolostorában éppen olyan mintaszerű rendet tartott, mint bátyja Monte Kasszinon. Önmagával szemben hajthatatlanul szigorú volt. Úgyszólván állandóan böjtölt s napjában csak egyszer, naplemente után evett; sokat és buzgón imádkozott s fáradhatatlan volt az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában. A szent magányt különösen kedvelte. Még bátyjával is csak egyszer szokott volt évenként találkozni abban a kis mezei lakban, mely a montekasszinoi hegy lábánál feküdt. Erre a szokásos találkozásra vonatkozik az a bájos legenda, melyet latagy Szent Gergely pápa örökített meg (Dialog. II. 33):

„Egy napon Skolasztika szokása szerint eljött, s viszont tiszteletreméltó bátyja tanítványai kíséretében leereszkedett a hegyről. Az egész napot Isten dicséretének zengésében és szent beszélgetésben töltötték. Mikor aztán leszállott az esthomály, együtt megvacsoráztak. Még az asztalnál ültek és jámbor beszélgetések közt múlt az idő, mikor Skolasztika ezzel a kéréssel fordult a bátyjához: „Kérlek, maradj velem ez éjszaka, hogy egészen virradatig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről”. De bátyja így felelt neki: „Mit beszélsz, húgom? Én semmi esetre sem maradhatok cellámon kívül. Akkor még olyan derűs volt az ég, hogy a legkisebb felhőfoszlány sem látszott rajta. Skolasztika bátyja elutasító válaszának hallatára összekulcsolt kezét az asztalra fektette, ráhajtotta fejét és úgy esedezett a mindenható Isten segítségéért. És íme, mire felemelte fejét az asztalról, olyan nagy villámlás és égzengés támadt és az eső olyan bőven kezdett szakadni, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem pedig kíséretében levő társai nem tudtak kimozdulni helyükről. Skolasztika ugyanis, mialatt fejét kezére hajtva tartotta, bő patakban ontotta könnyeit az asztalra és ezzel mintegy esőadásra kényszeri tette a derült eget. Mert az eső azon nyomban követte az imádságot; a kettőnek, az imádságnak és az eső megindulásának egyidejűsége olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor felemelte fejét az asztalról, akkor már dörgött is; úgyhogy a fej felemelése és az eső megindulása egy és ugyanazon mozzanatnak tetszett. Isten embere, mikor látta, hogy a nagy égzengés, villámlás és a szakadó eső miatt lehetetlenség visszatérnie a kolostorba, szomorúan panaszkodni kezdett. „Bocsásson meg neked a mindenható Úristen, kedves húgom, mit csináltál te most?” Mire Skolasztika így válaszolt: „Íme kértelek, de te nem hallgattál reám: kértem a jó Istent, és ő meghallgatott engem. Most pedig menj, ha tudsz; hagyj magamra és térj vissza a kolostorban”. Benedek azonban, mivel semmi módon sem tudott távozni, kényszerűségből ott maradt s akarata ellenére meghozta az áldozatot, melyet előbb a maga jószántából nem akart meghozni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték és szent beszélgetésekkel vidámították egymás lelkét”.

Ez volt a két szent testvér utolsó találkozása a földi életben. Harmadnapra rá Benedek, mikor egyszer az égre tekintett, látta, hogy húgának lelke galamb képében az ég felé szárnyal. A váratlan látomány módfelett megörvendeztette. Azonnal hangos örömhimnuszra fakadt s miután illőképpen hálát zengett az Úrnak, a testvéreknek is megjelentette húga halálát. Egyúttal intézkedett, hogy néhányan azonnal induljanak Piombariolába, hozzák el a megboldogult tetemét és fektessék abba a sírba, melyet ő magának ásott. Úgy is történt. Akiknek lelke tehát mindig egy volt az Úr dicséretében, azoknak testét is a sír egyesítette. Mikor a 6. század végén a longobárdok feldúlták Monte Casszinot, a frank szerzetesek a galliai Fleury-sur-Loireba mentették át a drága ereklyéket, melyet ennek az eseménynek emlékére Saint-Benoit-sur-Loirenak kereszteltek el. Később egy részük Zakariás pápa közbelépésére ismét visszakerült a szent hegyre.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Azért már Durandus is figyelmeztet a maga módja szerint az öt érzék fékezésére a tízparancsolattal (5 x 10 = 50 : ötvened vasárnap!), mert csak aki ezt megteszi, az énekelheti majd Húsvétkor: „Föltámadtam ...” Később azután, szokássá vált e napokon nyilvánosan kitett Oltáriszentség imádásával engesztelni az Urat a kicsapongásokért. Ehhez 1765 jun. 23.-án XIII. Kelemen pápa teljes búcsút is csatolt a szokásos föltételek megtartása mellett.[5]

Régebben a papság ettől a naptól kezdett már böjtölni,[6] amit a németek Herrenfastennek neveztek, de mikor a hívek is kezdték utánozni e szokást, akkor a böjti fegyelem egységességét megóvandó az 511-i I. orleansi zsinat 24. can. ezt megtiltotta.

Szép magyarázatot fűz Durandus a napi miséhez. Szerinte igazi bűnbánatra akar az egyház indítani általa, ehhez pedig három szükséges: szeretet, az Úr szenvedéséről való megemlékezés és hit. Az elsőt a szentleckében (I. Kor. 13, l -13.), az utóbbi kettőt pedig az evangéliumban (Luk. 18, 31—43.) fogjuk megtalálni.[7]

A Hetvenedvasárnap Communiojában már ismertetett 30. zsoltár Istenben bízó és az ő mindenható segítségére támaszkodó lelkülete vezeti be a mai Szentmisét. A Graduale Isten hatalmát és nagyságát emeli ki, a Tractusban pedig a bizakodás örvendezéssé szélesedik, hogy az Offertoriumban a hálaadásnak adjon helyet. A Communio azután mintegy még egyszer tanúságot tesz az előkészületi idő három vasárnapján átvonuló bizalom jogos volta mellett: „Az Úr meghallgatta híveinek vágyait, nem csalatkoztak kívánságaikban.” Egyben pedig figyelmeztet az isteni segítség elnyerésének legfontosabb zálogára az élet kenyerével való táplálkozás szükségességére.
________________
[1] Carnisprivium, privicarnicum. Más magyarázat: carra navale = a hajózás tavaszi megnyitásának ünnepe (?). (Kramp: Messliturgie Und Gottesreich, Ecclesia orans, Freiburg im Br. 1922. II. 49.)
[2] Még a pápa és a bíborosok is végignézték e felvonulásokat. (L. Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. Budapest, 1916. i. m. 131. o.)
[3] De spectac. c. 28.
[4] Mihályfi: i. m. 131. o.
[5] Gyónás, áldozás és imádság a pápa szándékára. X. Pius pápa 1914 jan. 22-én megújította a búcsúengedélyt. —- (A negyvenórás szentségimádás eredetéről és fejlődéséről l. bőv. Kramp: i. m. II. 17 s köv. o.)
[6] M. L. 77, 1351.
[7] Megokolás: Fides opera facit acceptabilia, memoria passionis reddit facilia, charitas facit esse continua. Azonkívül szépen összekapcsolja Böjtelő három vasárnapját, mert szerinte Hetvened vasárnapon ecclesia desperans clamabat: Circumdederunt. ..., Hatvanadvasárnap ad se rediens adiuvari petebat: Exurge ... és ma iam concepta fiducia et spe veniae propter poenitentiatam quasi Deum tenendo orat et dicit: Esto mihi . . . (Rat. div. off. 175. o )

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 99-101. old.)