Különösen nagyok voltak az ellentétek Felső-olaszországban, ahol a gazdasági és társadalmi viszonyok rohamos elváltozása napról-napra jobban szétfeszítette a középkori élet kereteit.

Így volt ez Toszkána fővárosban, Firenzében is. Az ipar és kereskedelem gyors fejlődése és nyomában a pénzgazdaság elhatalmasodása az anyagiak felé vonta az emberek tekintetét. De az újszerű kalmárlelkek mellett még mindig nagy számmal éltek emberek, akik nem akartak eltérni jámbor őseik nyomdokaitól. Ilyen volt az a hét nemes ifjú, névszerint: Monaldi Bonfilius, Bonagiunta János, Antella Benedek (Manettus), Amidei Bertalan (Amideus), Ugoccino Ricovero (Uguccio = Hugó), Sostenei Gellért (Sosteneus) és Falconieri Elek is, akik a század negyvenes éveiben külön szerzetrendet alapítottak a Bold. Szűz tiszteletére.

Ezek az ifjak valamennyien gazdag és tekintélyes polgárok, kora fiatalságuktól kezdve különös tisztelettel viseltettek a Szent Szűz iránt. Így többek közt a Máriát dicsérők társulata címen működő egyesületbe is felvétették magukat. 1233 aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján e társulat tagjaival együtt éppen közös ájtatosságukat végezték, mikor megjelent nekik a Bold. Szűz és értésökre adta, hogy magasabb rendű életre vannak hivatva. A jámbor ifjak habozás nélkül követték a felülről jövő felszólítást és rövid tanácskozás után elhatározták, hogy remete-életre adják magukat. Miután a város püspökével is megbeszélték a dolgot, Kisboldogasszony napján (szept. 8-án) a falakon kívül fekvő villa Camarzia nevű mezei lakba vonultak.

Itt letették világi ruhájukat s helyette a bűnbánók sötétszínű durva öltözetét vették föl.

1234 jan. 6-án ismét a püspök elé vonult a kis csapat, hogy a továbbiakra nézve tanácsot kérjen tőle. Ekkor történt, hogy egy alig öthónapos csecsemő, a későbbi Benicius Szent Fülöp tájuk mutatva felkiáltott: „Íme a Madonna szolgái”. A nép mindjárt felkapta az elnevezést, és azontúl mindenki szerviták vagy a Szent Szűz szolgái néven emlegette a buzgó remetéket. A nagy népszerűség azonban bántotta Monaldinak és társainak alázatosságát. Hogy tehát kevesebb zaklatásnak legyenek kitéve, 1234 május 31-én a várostól mintegy négy óra járásnyira fekvő erdős hegyre, a Montesenarióra húzódtak. Itt idejük nagy részét imádsággal és elmélkedéssel töltötték. A megélhetés nem okozott nekik gondot, mivel a környék jólelkű népe bőven ellátta őket alamizsnával; végső szükség esetén pedig ott volt a hegyoldal sokféle füve és gyökere.

Már hatodik éve élt a kis társaság a Montesenarión, mikor az 1240. év nagypéntekjén újra megjelent nekik a Bold. Szűz. A rendi hagyomány szerint mint fájdalmas anya jelent meg; egyik kezében pálmaágat és sötétszínű szerzetesruhát tartott, a másikkal pedig az ágostonos regulát fogta. A regula tábláján e szavak voltak olvashatók: Mária szolgái. A Szent Szűz így szólt a megrendült remetékhez: „Íme én szolgáimul választottalak benneteket, hogy segítsetek megmunkálni szent fiam áldott szőlőjét; a sötétszínű ruha, melyet rátok adok, emlékeztessen benneteket mindenkor az én fájdalmaimra, melyeket szent fiam kínszenvedésekor állottam ki; Szent Ágoston szabályai, melyeket ezennel kezetekbe adok, megmutatják majd nektek az utat, melyen haladva elnyerhetitek az örök élet pálmáját.” Ez hatott. A jámbor remeték, bár eredetileg nem gondoltak rendalapításra, még annak az évnek fájdalmas péntekjén fölvették a püspök kezéből a feketeszínű öltönyből, kapúciumból, skapuláréból, bőrövből és bő köpenyből álló rendi ruhát.

A renddé alakulást gyors terjedés követte. A jószívű püspök ajándékából az első kolostort magában Firenzében alakították; ezt követték a sienai, pistojai, arezzoi és egyéb alapítások. Az öröm mellett azonban nem volt hiány megpróbáltatásokban sem.

Sokan rossz szemmel nézték az tej rend megalakulását és megfojtására törtek. Különösen azt élezték ki ellene, hogy szabályellenes módon, a IV. lateráni zsinat tilalmának figyelmen kívül hagyásával jött létre. De az alapítók szent élete s a rend ötödik generálisának, Benícius Szent Fülöpnek nagy tekintélye meghiúsította a rosszakarók minden mesterkedését. XI. Benedek pápa 1304 február 11-én kelt bullájában ünnepélyesen megerősítette a rendet.

De a szent alapítók már nem érték meg az általuk ültetett fa sudárba szökését. A küzdelmek és megpróbáltatások éveiben sorra az örökkévalóságba tértek. Csupán a legfiatalabb, Falconieri Elek érte meg a pápai megerősítést. E tiszteletreméltó férfiú igazi patriarchai korban, száztíz éves korában követte társait a boldogabb hazába (1310).

A hét rendalapító eleitől kezdve nagy tiszteletben állott és XIII. Leó pápa csak a százados hagyományt szentesítette azzal, hogy 1888-ban egyetemleg szentté avatta őket és tiszteletükre külön ünnepet rendelt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A hamvazás ősrégi jelképe a bűnbánatnak, mert a hamu természetszerűleg az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.[4] Már az Ószövetségben ilyen értelemben használták,[5] amiről az Úr Jézus is megemlékezett.[6] Ezt a szép szokást átvette az egyház és már a legrégibb idő óta a nyilvános bűnbánók szőrzsákba öltözve hamut hintettek fejükre.[7] A Nagyböjt elején tehát, mikor ezek bűneiket megvallva a kiszabott nyilvános poenitentiát megkapták, a püspök hamut hintett a fejükre és azután a bűnbánat megkezdését jelezvén, mint egykor Isten Ádámot a paradicsomból, úgy ezeket is kiutasította a templomból, mialatt a papság az isteni büntetés szavait énekelte: „Arcod verítékével...”[8] Így volt ez Rómában a XII. századig, Németországban pedig a késő középkorig. Már egyes jámbor hívők régebben is megtették, hogy alázatosságból a bűnösökkel együtt hamut hintettek fejükre, amely szokás Franciaországban a XI. században már általános volt.[9]

A már említett beneventi zsinat azután ezt helybenhagyva megerősítette s így a hamvazás az egyház régi bűnbánati szellemének maradványaként a Nagyböjt bevezető szertartása lett. A hamu szentelése alkalmasint a IX. században vette kezdetét, de formula csak a XI. századból maradt ránk.[10] Ez szentelmény is egyúttal és régente fejfájás ellen használták, a mezőre hintve pedig bő termést vártak tőle.[11]

E napon akasztották ki a középkorban[12] a szentély és a templom hajója közé a böjtöt jelző függönyt, mely azután a vasárnapok kivételével egész Nagyböjtben az önmegtagadásra figyelmeztette a híveket.[13] Régebben e napon bűnbánati körmenetet is tartottak Rómában, melyen a pápa és a papság mezítláb vettek részt.[14] A Hamvazószerda ma is szigorú böjt egyszeri jóllakás és a húseledelektől való megtartóztatással.[15]

A Szentmise előtt hamuszenteléssel kezdődnek a szertartások. A hamu az előző évi virágvasárnapi barkák elégetéséből való.[16] A pap violaszinű vecsernye-palástban megy az oltárhoz, melyen a hamut tartalmazó edény van. A hamvazás bevezetését képező 68. zsoltárban megadja az egyház az egész szertartás alapgondolatát: a bűnös lélek esdeklését Isten irgalmáért. Ezt folytatják a tulajdonképpen való szentelést tartalmazó könyörgések és a közben énekelt antiphonák (Joel és 78. zsoltárból), valamint ugyanezt juttatja kifejezésre a napi szentmise is.

E naptól kezdve elhallgat az orgona, a szerpap és alszerpap elől fölhajtott miseruhát (planeta plicata-t) visel a dalmatica és tunicella helyett és az oltárok is szomorú, komoly külsőt mutatnak, mert Nagyböjt alatt nem szabad azokat díszíteni. Azonban az evangélium figyelmeztet arra, hogy böjtölésünk ne merüljön ki puszta külsőségekben, mint a farizeusoké, hanem a szív töredelme a fontos.[17]

A nagyböjti hétköznapok miséit jellemzi az a könyörgés, mely a Postcommuniot követi, az ú. n. Oratio super populum. Eredete homályos; némelyek szerint utolsó áldás (a „Humiliate” erre szólít föl), így Amalarius: De eccl. off. 3, 37. (M. L. 105, 1156.) és újabban Thalhofer: Handbuch I. 602. o., míg Micrologus: De eccl. observ. c. 21. (M. L. 151, 091.) a Szentmisén jelenlevő, de nem áldozó hívekért mondott könyörgésnek tartja, (t. i. az áld. u. ima az áldozókra vonatkozik.) Ezzel a nézettel éppen az idézett hamvazó szerdai ellenkezni látszik. Újabban a nagyböjti vecsernye maradványának tekintik, mert ezt régebben mindjárt mise után mondták (L. Mihályfi: i. m. 480. o.). Valóban ma is e könyörgés mondandó a nagyböjti feriák vecsernyéin.
___________________
[1] Hom. 16.in M. L. 7G, 1137.: az év 360 napjából 1/10-et adunk Istennek; u. i. Cassian. Coll. 21, 30.
[2] Amalarius szerint. Hamvazószerdán kezdődik. ugyanekkor Ratramnus szerint csak Nagyböjt első vasárnapján. (Nilles: Kalend. II. 78. o.)
[3] Csak ettől a naptól kezdve kell a vecsernyét ebéd előtt mondani. (Régen t. i. a délután közepén volt az ebéd és böjti napokon eddig nem ettek semmit); a zsolozsma bevezetése, hymnuszai stb. is csak a rendes hétköznapokról valók még az előző négy napon.
[4] Sevillai Izidor: De eccle. off. 2, 17, (M. L. 83, 802.)
[5] II. Kir. 13, 19; Judith 4, 16; Jónás 3, 6; Jób 30, 19. stb.
[6] Mt. 11, 21.
[7] Tertullianus: De pudicitia c. 5. és sz. Jeromos is így Fabioláról.
[8] Gen. 3, 19, A nyilvános bűnbánók azután Nagycsütörtökig nem mehettek be a templomba, hanem a kapuban kérték a bemenők imáit. (L. bőv. Mihályfí:
i. m. 134. o.)
[9] Marténe: De ant. eccl. rit. l, 92. s köv. o. és 2, 241. o. stb.
[10] Franz: Die kirchl. Bened. I. 463. s köv., mert az I. római ordóban található adatok a hamvazásról csak XI. századi toldalék, (ebben sincs tulajdonképpen szentelésről szó.)
[11] Franz: i. m. I. 467.
[12] A XII. század óta (Thalhofer: Handbuch I. 609.), kezdetben néhol csak Feketevasárnaptól kezdve.
[13] Köznyelven Hungertuchnak nevezték. Honorius: Gemma an, 3, 46. (M. L. 172, 657.); Beleth: Rationale 85. (M. L. 202, 90) és Durandus: Rat. 175. o. Westfalen és Hannover egyes helyein ma is használják. (Kellner: i. m. 81. o.)
[14] Thalhofer: i. m. 603.
[15] Can. 1252. §. 2.
[16] E szokás már a XIV. században föltalálható. (Thalhofer: i. h.)
[17] Mt. 6, 16 – 21. – Már toursi Maximus idejében (V. század közepe) ezt az evangéliumot olvasták nagyböjt első napján. (M. L. 57, 301. s köv.)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 102-105. old.)