Szentünk a pamfíliai Szidában született. Először a szíriai Beria püspöke volt, de a nép és az I. egyetemes zsinat atyáinak határozata alapján az antiochiai püspöki székre helyezték át. Tanult főpap, és az igaz tanítás bátor védelme volt az ariánus tévtanítással szemben. Ezzel magára haragította az ariánusokat. Az ariánus püspökök vádjai és feljelentései folytán megfosztották püspöki székétől és Thrákiába száműzték. Ott meg is halt 360 körül. Holttestét visszavitték városába.

Már a II. Sapur király (309--379) alatti nagy perzsa keresztényüldözés kezdetén vértanúként halt meg a birodalom fővárosának, Szeleukia-Ktésziphonnak akkori püspöke, Simon Barszabbasz (lásd: 230. o.). Őt követte püspöki székén a legveszedelmesebb időkben Sahdoszt, aki Simont képviselte a niceai zsinaton (325). Csak rövid ideig vezethette a főváros egyházát, és már 342-ben vértanúhalált halt. Régi, egyszerűen megszerkesztett aktái hitelt érdemlőek.

Ezek szerint Sahdoszt püspök egy éjszaka különös álmot látott: a földtől az égig érő ragyogó létra jelent meg előtte. Tetején állt előde, Simon Barszabbasz püspök sugárzó fényben, ő, Sahdoszt pedig a földön. Örvendezve kiáltott le hozzá Simon: ,,Gyere fel, Sahdoszt, gyere fel és ne félj! Én tegnap jöttem fel, te ma jössz.'' Sahdoszt erre összehívta a papságot és a hívőket, elmondta nekik álmát, és közölte velük, hogy nemsokára elnyeri a vértanúság koronáját, és teljes bátorsággal beszélt hozzájuk. ,,Üldöztetésünk második évében -- közlik tovább a szent aktái -- a király (II. Sapur) Szeleukiában volt. Ekkor elfogták a dicső Sahdosztot, akinek a neve azt jelenti: a király barátja. Valóban teljes lelkéből és minden erejéből szerette a mennyei Királyt. Becsületes és tiszta volt, igaz és szent, a társához, a hősi bátorságú boldog Simonhoz hasonlított.

Vele együtt a városokból (Szeleukia-Ktésziphon), valamint a környék falvaiból és helységeiből összefogdostak 128 papot, diákonust, s hozzájuk tartozó hívő fiúkat és lányokat. Valamennyiüket láncra verték, és öt hónapig tartó súlyos, keserű fogságba zárták. Háromszor kérdezték meg, s gonosz kínzásokkal és kemény szavakkal próbálták rávenni őket, hogy imádják a Napot, s a király megbízásából ezeket mondták nekik: ,,Ha követitek parancsaimat, nem kell meghalnotok.'' Boldog Sahdoszt válaszolt mindnyájuk nevében: ,,Ezt mondjátok annak, aki küldött titetek: Egy erőben, egy igazságon, egy akaraton vagyunk, és egy igazságban hirdetjük az egy Istent, s neki szolgálunk teljes lelkünkből. Az általa teremtett és alkotott napot azonban nem imádjuk; a szolgálatunkra nekünk adott tüzet nem tiszteljük; gonosz parancsodnak nem engedelmeskedünk jó parancsunk megszegésével, s fenyegetéseid miatt nem leszünk hűtlenek a törvényünkhöz. Tiéd a kard, miénk a nyak; tiéd a halál, miénk az élet. Egy napig se késlekedj kivégzésünkkel; ne halogasd egy óráig se, hogy vérünket ontsad! Türelmed ugyanis azok vesztét okozhatja, akik engedik, hogy az befolyásolja őket.''

Ekkor mindnyájukat kivégzéshez vezették. Amikor a vesztőhelyre értek, így szóltak: ,,Áldott legyen az Isten, aki ezt a koronát adta nekünk, amelyre tekintettünk, és aki nem tart vissza minket óhajtott örökségünktől! Áldott legyen az ő Krisztusa, aki nem hagy minket ebben a világban, hanem meghívott és maga elé állított engesztelő áldozatunkkal.''

A dicsőítés nem szűnt meg, míg az utolsót is meg nem ölték közülük. A dicső vértanúkat február 20-án ölték meg. Sahdosztot láncra verve vitték Bet Lapatba. Ott lefejezték, és elnyerte koronáját Krisztusban, a reménységében.

Leó, Isten kedveltje a ravennai területen született nemes és istenfélő szülőktől. Tiszta élete és értelme miatt végigjárta az egyházi rend minden fokozatát. Szabin Katániai püspök halála után ő lett az utóda Katániában, Szicília szigetén. Elfoglalva székét, magára vette ez új tisztséggel járó fáradalmakat: a szegények árvák, özvegye utasokról való gondoskodást az egyházi jövedelmekből. Irgalmas atyja és 16 pásztora volt híveinek. Imáinak erejével sok beteg gyógyult meg. A VIII. században élt. Ereklyéi Rómában nyugszanak.


Spanyol Szent Paula     szűz. 


Boldog RIZZERIUSZ* (kb. 1198-1236)
Camerinohoz közel, Muciában* született nemesi családból. Szent Ferenc egyszer, Bolognában egy téren prédikált nagyboldogasszony ünnepén. Beszéde nyomán szerzetesi hivatások is érlelodtek. Két diák is, akik a bolognai egyetemen tanultak, azok között volt, akik Szent Ferenchez járultak és kérték tole a rendbe való felvételt. Az egyik Rizzeriusz volt. Neki megjósolta a szent, hogy testvéreit fogja szolgálni, míg a másiknak, Peregrinusnak, hogy az alázatosság útján fog járni. Peregrinus valóban nem lett pap, míg Rizzeriusz igen. Így szentelte életét felebarátai szolgálatára. A rendalapítónál akkora volt a becsülete, hagy az anconai tartomány élére állította. A Fioretti 27. fejezete elmondja, hogy ido múltával milyen súlyos kísértést kellett elviselnie: azt hitte, hogy Isten ot elhagyta. Böjttel, önsanyargatással sok könyörgéssel küzdött a kísértés ellen, de nem sikerült attól szabadulnia. Végül az a gondolata támadt, hogyha elmenne Szent Ferenchez és a szent ot ugyanolyan barátsággal fogadná, mint máskor, akkor biztosra veszi, hogy Isten irgalmas hozzá, ám ha nem, ez annak a jele lesz, hogy Isten ot elhagyta. Elindult tehát Assisisbe. Szent Ferenc akkor már súlyos betegen az assisi püspök palotájában feküdt. Isten föltárta elotte Rizzeriusz lelki állapotát, ezért a testvért kitünteto barátsággal fogadta. Fölkelt ágyából, elébe ment, átölelte s biztosította, hogy valamennyi testvér között ot különösen szereti. Azt is mondta, hogy Isten ezt a kísértést érdemei gyarapítására engedte meg. A testvérnek minden kísértése úgy eltunt, mintha sose lett volna. Nem is távozott Szent Ferenctol, megvárta halála óráját. Visszatérve hazájába még tíz esztendon át élt erényekben gazdagon. Szülovárosában, Muciában fejezte be életét egy remeteségben, ahol Szent Jakab apostol tiszteletére kis kápolna épült. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá. „Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik ot szeretik. Senki se mondja, aki kísértést szenved: „Az Isten kísért”, mert az Istent nem lehet rosszra csábítani, és o sem csábít rosszra. Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik kísértésbe.” (Jak 1.12 sk.)
Imádság:

Szentünk Itáliában született jámbor és gazdag szülőktől. Fiúkat megtanították minden jó könyv olvasására. Szülei halála után mindenét szétosztotta a szegények között egy napon. Utána kolostorba vonult. Ott úgy élt, hogy életét Isten kedvesnek találja. Istentől megkapta a csodatevés adományát. Erényes élete miatt megválasztották Róma püspökének. Szellemi nyáját az erényes életre tanítva 679-82 között, halt meg.


ROMANÇON SZENT BÉNILDE iskolatestvér
*Thuret, 1805. június 14. +Saugues, 1862. augusztus 13.
Bénilde testvér élete különösen nyilvánvaló példája az egyszerű, mindennapi kis kötelességek hűséges teljesítése által elért szentségnek. Világi neve Pierre Romançon volt. Egy Thuret nevű kis faluban született 1805. június 14-én. Földműves szülei szerény jólétben éltek. Falun töltött egyszerű és jámbor gyermekkoráról csaknem semmit sem tudunk. 1817-ben járult elsőáldozáshoz. Gyenge szervezete miatt nemigen lehetett alkalmas a mezei munkára.

A De la Salle Szent János (lásd: A szentek élete, 154. o.) által alapított Keresztény Iskolatestvérek éppen abban az időben nyitottak Auvergne-ben több iskolát, és új munkatársakat kerestek. Az ifjú Pierre meghallotta, és megvilágosodott számára, hogy ez a hivatása. Tizennégy éves volt akkor. Miután tizenhat hónapot tanulással töltött a testvérek riomi iskolájában, 1820. február 10-én Clermont-ban belépett a noviciátusba. Úgy tűnik, gyenge testalkata miatt először visszautasították. A noviciátus akkoriban Clermont kapui előtt, Bien- Assis várában volt, ahol egykor Pascal is lakott. Bénilde testvér a Szentháromság ünnepén öltözött be. Jámbor és tanulékony novícius volt. Édesanyjának 1821-ben bekövetkezett halála fájdalmas csapást jelentett számára; apja ezután hiábavaló kísérletet tett, hogy hazavigye. 1821. december 20-án kezdte első szolgálatát Aurillac iskolájában. Szeptember 12-én visszatért Clermont-ba, hogy letegye első, három évre szóló fogadalmát.

1825 szeptemberében Moulins rendházában osztották be tanításra a Saint-Jacques iskolába. Ezt követő limoges-i tartózkodása után, amely 1827 májusától szeptemberig tartott, visszatért Moulins-be, és ott maradt 1829 márciusáig. Ezután ismét Limoges-ba küldték, s ott a felsőbb osztályban való tanítás mellett a ház szakácsa volt. 1831. szeptember 11-én Clermont-ban örökfogadalmat tett, s két évig ott tanított. 1839 szeptemberében Billomba ment. Ezen a helyen töltött további életéről is csak nagyon keveset tudunk, de valamennyi tanúja egyetért abban, hogy akkor már régen az erényesség mintaképének tekintették. 1841 szeptemberében jutott el végül arra a helyre, ahol azután haláláig maradt. Két másik testvérrel együtt Saugues-ba, Gévaudan vidékének szívébe küldték, hogy ott iskolát alapítsanak.

Ezt az alapítást, amelynek megvalósítása rendkívül kényes dolognak mutatkozott, hosszú és fáradságos tárgyalások előzték meg. A kezdet nagyon szegényes volt, de a tanulók számának gyors emelkedése a testvérek sikeres munkáját tanúsította. Négy vagy öt évig tartott itt Bénilde testvér rendszeres oktatást, és igen derék, bár nagyon szigorú tanítónak ismerték meg. Sok gondot okozott neki a nehezen kezelhető, faragatlan és képzetlen lakosság is, amely könnyen hajlott a hevességre. Bénilde testvér egészsége megromlott. Az iskola igazgatása mellett a tanításba csak néha tudott besegíteni; mindenekelőtt azoknak a fiatal testvéreknek a képzésével foglalkozott, akiket rábíztak. Emellett a hitoktatás jelentős részét is magára vállalta, és nemcsak megbízható keresztényeket nevelt, hanem számos szerzetesi és papi hivatást is ébresztett; száznál több fiatalembert vezetett az iskolatestvérek közé.

Bénilde testvér élete Saugues-ban nagyjából békésen telt. 1852-ben azonban -- teljesen akarata ellenére -- egy kínos ügybe keveredett. A plébánia lelkipásztorát a városi közigazgatás megvádolta, hogy rosszul gazdálkodott az iskola fenntartása érdekében rábízott javakkal. Az igazgató testvérnek azonban sikerült megszabadulnia nehéz helyzetéből anélkül, hogy az ügyben részeseknek okot adott volna az elégedetlenségre. Mindamellett úgy látszik, a plébános élénk ellenszenvvel viseltetett vele szemben, és Bénilde testvérnek ezért nagy türelemre volt szüksége. A dolgok azonban rendeződtek, és Bénilde testvér halála után a plébános nem mulasztotta el, hogy rendkívüli tapintatosságát ne dicsérje. Kapcsolatai a városi közigazgatással mindig kiválóak voltak, Saugues lakói pedig mélységesen tisztelték. Amit csodáltak benne, az a mindenkire sugárzó keresztény szeretet volt.

Egészsége mind erősebben hanyatlott, és Gévaudan zord telein egyre inkább szenvedett, mivel egy cseppet sem kímélte magát. Már 1845-től kezdve reumatikus fájdalmak kínozták, és többször kellett kezeltetnie magát Bagnols-en-Lozčre-ben; az eredmény többnyire elmaradt. Túlhajszolt szervezete mindjobban kimerült, de Bénilde testvér mindvégig a helyén maradt. 1862 májusában gyorsan előrehaladó májrákot állapítottak meg nála. Hamarosan már az ágyát is képtelen volt elhagyni. Augusztus 13-án ellátták a haldoklók szentségével. Kevéssel utóbb halálküzdelem nélkül, hirtelen meghalt. Két nappal később temették Saugues temetőjében az egész környékről összesereglett embertömeg részvételével.

Az alázatos testvér nem vitt végbe rendkívüli dolgokat; amit azonban tett, szokatlanul tökéletes formában tette, szentségének kisugárzása pedig halála után is folytatódott. Már a temetése alkalmával történtek csodák. Sírja csakhamar zarándokhely lett. Boldoggá avatási eljárása 1895-ben kezdődött, de nagyon lassan haladt. 1948. április 4-én boldoggá, 1967. október 29-én szentté avatták.

Szent Quodvultdeus     püspök és hitvalló, † ~470   


Szent Rabula atya

Az atya a kisázsiai Szamoszata városában született. Képzését a szír nyelvben is járatos tudós férfitől kapta. Elérve a felnőtt kort, kolostorba lépett. Hegyekben lakott és barlangokban, élete hasonló volt Keresztelő Szent Jánoséhoz. Egy idő múlva más szerzetesekkel együtt Föníciába ment, ott a császár és a helyi püspök segítségével kolostort alapított és a körülötte élő pogányoknak hirdette a keresztény hitet. Anasztáz császár uralkodása alatt (49l-5l8), Konstantinápolyba ment és ott több kolostort alapított. Békében hunyt el 530 körül, 80 éves korában.

A hitehagyott Julián császár uralkodása idején a keresztények nehéz körülmények közé kerültek. A császár igyekezett a keresztény vallást visszaszorítani. Ebben az időben vitték ítélőszéke elé a két antiochiai áldozópapot: Jenőt és Makarioszt. Mindketten megvallották keresztény hitüket és vádolták a császárt, hogy Isten törvényeit lerombolja. Ezért megkínoztatta őket ott, Antiochiában és mivel sértetlenül maradtak, vasra verve száműzetésbe küldte őket az arábiai Oaszimbe. Ott egy barlangban éltek. Imádságukra Isten ugyanaz napon vette magához őket 363-ban.


PIACENZAI* SZENT KONRÁD remete, III. r. (1290-1351)      Konrád gazdag fonemesi családból való. Családi neve: Confalonieri. Szeretett vadászni, idonként katonáskodott is. Egyszer egy vadat üldözött, mely egy bozótosba menekült. Hogy onnan kiriassza, Konrád fölgyújtotta a bozótot. De a tuz továbbterjedt, s leégett egy nagy erdo. Konrád észrevétlenül a városba osont. A város vezetosége egy szegény embert fogott el és gyanúsított a gyújtogatással. Kínzással kicsikarták tole a beismero vallomást, erre halálra ítélték. Mikor ezt Konrád megtudta, megmozdult benne a lelkiismeret, bevallotta, hogy o okozta a tüzet, így megmenekült az elítélt ember a haláltól. Konrád pedig megtérítette a kárt, s úgy érezte, egész életét meg kell változtatnia. Belépett Szent Ferenc III. rendjébe, magára öltötte a világi rendi ruhát, s igazán „bunbánó testvér” akart lenni. Feleségével megbeszélte a dolgot, az hajlandó volt belépni a piacenzai klarisszákhoz. O maga zarándokútra indult. Sorra járta Itália zarándokhelyeit, eloször is Rómát látogatta meg. Majd eljutott Szicíliába, itt Neto (v. Néti) városában húzódott meg egy házacskában. Sokan felkeresték, imáit, tanácsát kérték, mire o messzebbre ment s egy barlangban húzódott meg. Itt élt kemény önmegtartóztatásban, böjtölésben, virrasztásban közel 40 évig. Sok beteg gyógyult meg Konrád imájára. Mint Szent Ferenc, o is bizalmas kapcsolatban volt a madarakkal. 1351. febr. 19-én halt meg. VIII. Orbán (1623-44) avatta szentté. Konrád péntekenként el szokott menni Netoba, egy sokak által tisztelt kereszthez, ahol hosszasan imádkozott. Egy ilyen pénteken néhányan - nem jószándékkal - meghívták Konrádot ebédre. Halnak mondták a sertéshúst, amit tálaltak, hogy késobb azzal vádolják, hogy pénteken megette a húst. Konrád velük együtt ette, amit kapott. Utána számon kérték tole: hogyhogy szent ember létére pénteken húst eszik? Konrád állította, hegy o halat evett. Bizonyságul megmutatta tányérját, melyen halszálkák és maradékok voltak.

Imádság:
Istenünk, te Szent Konrádot igazságérzete által szent szolgálatodra a pusztaság magányába vezetted, közbenjárására add meg nekünk, hogy igazul ésszentül élve ebben a világban, eljussunk hozzád a boldogságba. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Archipp Pál apostol küzdőtársa volt. Ezen kívül a Filemon házában levő keresztény közösségnek is vezetője volt. Kolosszéban fontos szerepet töltött be. Szent Pál arra buzdítja, hogy az Úrtól kapott hivatalát hűségesen töltse be. (Kol. 4, 17.)


Szent Barbátusz     püspök és hitvalló, † 682   


Szent Dosziteosz atya

Dosziteosz előkelő és gazdag családból származott. Nevelője hanyagsága miatt semmiféle vallásos nevelést nem kapott. Katonai szolgálatba lépve, beszélgetés közben hallott a Szentföldről. Nagyon kívánkozott meglátogatni azt. Amikor oda eljutott, az ottan látottak és hallottak olyan mély benyomást tettek az ifjúra, hogy ettől kezdve megváltoztatta életét. Ettől kezdve nem evett húst, böjtölni kezdett, és gyakran imádkozott. Aztán belépett a kolostorba, amelynek szent Dorotheosz atya volt a vezetője. Az atya fokozatosan megtanította a böjt, ima gyakorlására, és hogy miként távolodjon el a földi dolgoktól, és különösen kívánta kinevelni benne az önlegyőzést és az engedelmességet. Mivel az atya kórházat is igazgatott, rábízta Dosziteoszra sabetegek gondozását. Ő keresztény önlegyőzéssel végezte ezt a szolgálatot, és sokszor töltötte álmatlanul az éjszakát a betegek mellett. Öt évig látta el ezt a hivatást. Sorvadásba esve, békésen tűrte el betegségének megnyilvánulásait. Fiatalon súlyos szenvedések között adta vissza lelkét Istennek a VI század végén vagy a VII. század elején.