Szent Mánuel és Teodóz vértanúk

Mindketten a keleti vidékekről származtak. Amikor látták, hogy a pogányok mint adják át kínzásokra és halálos ítéletre a keresztényeket, elhatározták, hogy ők is Krisztus vértanúi lesznek önkéntesen. Elmentek vidékük kormányzójához, előtte keresztényeknek vallották magukat, és a kormányzót is igyekeztek eltéríteni a bálványimádástól. Ezért kínzások után lefejezték mindkettőjüket. A hely és idő ismeretlen.


Szent Matróna anya

Matrona egy Szalonikiben élő zsidó asszonynak volt a szolgálója. Már fiatal korától keresztény volt. Úrnője minden áron rá akarta venni, hogy térjen át az ő hitére, de Matróna nem akarta. Ezért úrnője gyakran erősen bántalmazta. Matróna azonban amikor tehette, keresztény templomba járt. Végül, a dühös úrnő bezárt a kamrába, lepecsételte az ajtaját, hogy senki ne juthasson be Matrónához. Isten azonban leoldotta kötelékeit, úrnője imádkozva talált rá. A harmadik esetben 4 napig volt börtönben étlen-szomjan. Úrnője, amikor újra szabadon találta, vastag bottal ütlegelte, és a félhalott lányt újra bezárta. Matróna itt adta vissza lelkét Istennek. Kegyetlen úrnője kidobta testét a város falán át. A keresztények felszedték, és tisztelettel eltemették. Ez a III. vagy IV. században történt. Később tiszteletére templomot építettek, és oda helyezték maradványait a VI. vagy a VII. században.


SALZBURGI SZENT RUPERT püspök
+Salzburg, 718(?) március 27.
Számos olyan ír szent van, akinek az ünnepét megünneplik vagy megünnepelték német nyelvterületen is -- sőt gyakran csak ott --, német szent viszont csupán egy akad, akinek az ünnepét a német nyelvterületen kívül csak Írországban ülik meg. Szent Rupert az, akit a salzburgi érsekség legfőbb védőszentjeként tisztel. Írországban Robertach néven ismert. Tiszteletének oka, hogy a kontinensen tevékenykedő írek barátja volt. Egyik utóda, az ír Szent Virgil, 774. szeptember 24-én Szent Rupert csontjait a Rupert által alapított Szent Péter-templomból átvitette az új, Rupertnek szentelt templomba, amely a püspök székhelye lett.

A Római Martirológium azt mondja Rupertről, hogy ,,a bajorok és noricumiak között csodálatosan elterjesztette az Evangéliumot''.

Hrodpert -- ahogy eredetileg hangzott a neve -- egy nemes frank nemzetségből származott, és a 7. század második felében Wormsban magas egyházi méltóságra jutott. Abban az időben azon fáradoztak a bajor Agilolfing hercegek, hogy a kereszténységet elterjesszék országukban. Theodó herceg Ruperttől kért segítséget. Rupert először küldöttek által akarta megállapítani, hogy adottak-e a termékeny munka feltételei. A híradás kedvezően hangzott; mindenekelőtt biztosra lehetett venni a hercegi ház támogatását. Rupertnek ünnepi fogadtatást készítettek Regensburgban; lehetővé tették számára, hogy a hercegségben illő helyet keressen a maga és társai számára tevékenységük központjául, és hogy templomokat állíthasson helyre (a korábbi hithirdetők alapításai gyorsan elpusztultak), és más szükséges épületeket, elsősorban bizonyára kolostorokat építhessen.

Egy későbbi hagyomány szerint Rupert messze túljutott az ország határain, a Tauernen át Karintiáig, ott azután szlávoknak prédikált, mielőtt állandó lakóhelyet választott volna. Történetileg bizonyos ebben a hagyományban, hogy Rupert lerakta a Kelet felé irányuló misszionálás alapjait.

Rupert a társaival együtt azon a helyen telepedett le, ahol a Fischbach beleömlik a Wallerseebe. Egy Szent Péternek szentelt kis templomot épített ott, amely később Szent Péter tavi temploma (Sankt Peter Seekirchen) néven vált ismertté. Theodó herceg később neki adományozta a régi római várost, Juvavumot határoló területet és a fölébe épített kastélyt. Juvavum áldozatul esett a népvándorlás kori viharoknak, omladékait gyom fedte, a római telepesek utódai szétszórtan laktak a vidéken. A város újra felépítését Rupert művének tekintik. A város peremén, a kastély lábánál egy nagyobb, hasonlóképpen Szent Péternek szentelt templomot emelt, s ennek kolostora és iskolája csakhamar felvirágzott; hozzá tartoztak azok az értékes sóbányák, amelyek után az újjáéledő város a ,,Salzburg'' nevet kapta.

Rupertet apátnak és püspöknek nevezik. A püspöki hivatal abban az időben sok helyen, sőt Írországban kizárólagosan, nem egy városhoz és egy egyházmegyéhez kötődött, hanem egy kolostorhoz. Úgy látszik, hogy Rupert a Szent Péter kolostor püspöke volt; Salzburg egyházmegyéjét csak több évvel a halála után létesítette Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.).

Rupert a Szűzanyának szentelt női kolostort is alapított (ma Nonnenberg), és unokahúga, Eintrud vezetése alá rendelte. Hogy előmozdítsa a papság kiképzését, hazájából tizenkét munkatársat hívott be; köztük volt a később szintén szentként tisztelt Chuniald és Gislar. A Szent Péter-kolostor közössége, amint Rupert életrajzából tudjuk, alapításától kezdve kitűnt a liturgikus napirend szigorú megtartásával, amely éppúgy volt ír, mint bencés hagyomány.

Rupert ,,az Úr feltámadásának napján'' halt meg, s ezt az írországi hagyomány szerint március 27-re teszik.

Rupertet püspökként, egy sóshordóval a kezében ábrázolják, s a környék bányászai védőszentjükként tisztelik.

Remete Szent János     remete, † 394.   


Szent János remete

A közép-egyiptomi Likopoliszban élt, fiatal korától az ácsmesterséget gyakorolta. 25 éves korában elhatározta, hogy elhagyja a világot. 15 éven át különböző kolostorokban élt szerzetesi életet, aztán, a magányosságot keresve, a várostól nem messze levő hegyre ment. Itt élt 50 éven át haláláig. Sohasem ment ki kunyhójából, a hozzá jövő emberekkel az ablakon át beszélgetett. 30 év után Istentől megkapta a jövőbelátás adományát. Ezzel több embernek megmondta jövendő sorsát, ami be is teljesedett. 90 éves korában halt meg a IX. század végén.

*Zuylen, 742. +Billerbeck, 809. március 26.
Liudger életműve Nagy Károly idejére esik. A frízek és szászok térítésével mindaddig az angolszászok és frankok foglalkoztak. Nagy Károly a kard erejével külsőleg legyűrhette ugyan ezeket a törzseket, a szívüket azonban nem tudta meghódítani. Ezért olyan szentre volt szükség, aki mint hazai apostol meg tudta találni az utat a nép szívéhez. Ez volt Szent Liudger történeti küldetése.

A korai középkor lelki atyái közül csak kevesen állnak olyan elevenen előttünk, mint Liudger. Altfrid (+849), a szent egy közeli rokona és második utóda Münster püspökeként és a negyedik Werden apátjaként, a werdeni szerzetesek kérésére összeállította Liudger életrajzát. Hogy működésének történetén túl személyiségét is szemléletesen megragadhatjuk, azt Liudger egyetlen hátrahagyott írásának köszönhetjük: Emlékezések utrechti Gergelyre és Bonifácra. Ez nemcsak az általa atyaként tisztelt férfiaknak, hanem neki magának is múlhatatlan emlékművet állít. Bepillanthatunk általa Liudger lelkébe, gondolkodásába, jellemébe és eszményeibe.

A frízek és frankok, a germán istenhit és a keresztény üzenet közti viták egészen különleges módon Liudger családjának sorsává lettek, hiszen már második és harmadik nemzedéke élt ebben a szellemi-vallási küzdelemben. Liudger nagyapja, Wurssing a frízek királya, Radbod (+719) elől Dokkum vidékéről a frankok országába menekült, ott azután a családjával együtt megkeresztelkedett. Martell Károly visszaküldte Wurssingot az újból meghódított frízföldre, s az Utrecht melletti Zuylenben hűbérbirtokot kapott. Itt szavaival és példájával egyaránt közreműködött a keresztény hit meggyökereztetésében. Az egész család a misszió szolgálatában állott, és támogatta Szent Willibrord (lásd: 574. o.) tevékenységét. Így volt ez még apja, Thiadgrin idejében is, aki feleségével, Liafburggal, valamint Liudgerrel és testvéreivel, Szent Hildigrimmel, a későbbi püspökkel, Szent Heriburggal, a későbbi apátnővel, továbbá még legalább két, név szerint nem ismeretes nővérével együtt példás keresztény családi életet élt. Liudger már fiatal éveiben az utrechti Szent Márton-kolostor iskolájába került. Sokat hallott Willibrordról, tizenegy évesen pedig Bonifácot ,,látta saját szemével meggyengült, fehér hajú, öreg emberként'', amint csaknem negyven év múlva írta érezhető meghatódottsággal; nemsokára azután azt kellett hallania az ifjú Liudgernek, hogy ősi birtokuk közelében, Dokkumnál több társával együtt vértanúhalált szenvedett. Feltételezhetjük, hogy Liudger Utrechtben ott állt a mártírok ravatalánál. Utrechtben Bonifác tanítványának, Szent Gergely apátnak a vezetésével előkészült arra, hogy egykor majd e nagy atya nyomába léphessen. Liudger kétszer hallgatta a híres Boldog Alkuint (735 körül- -804) Yorkban, az angolszász misszió utánpótlásának régi bázisán. Itt lett diákonus; itt bontakozott ki különleges hajlama és ,,szeretete a tudomány iránt'' (Altfrid), ezt azután Utrechtben ápolta tovább. Nagyon tisztelt atyáinak a példája azonban a világba vitte. 776-ban Szent Alberich (+ 784) püspöktől, Gergely utrechti utódától átvette első megbízatását a Deventer vidékére szóló önálló missziós munkára, ahol 758-tól 772-ig Szent Lebuin angolszász pap tevékenykedett. Alberich második megbízása Liudgert a frízföld belsejébe vezette. Miután 777-ben Kölnben pappá szentelték, hét éven át a fríz keleti körzet első hazai misszionáriusaként a dokkumi Pál-templomban, családja régi hazájában és Szent Bonifác vértanúságának a helyén tartózkodott. Szent Willehad helyébe lépett, aki a hetvenes évek kezdete óta dolgozott itt, most pedig Bréma püspöke lett. Tudományos hajlamának és képzettségének megfelelően Liudger ebben az időben az év egy részét az utrechti iskola vezetője- és tanítójaként töltötte el.

A keleti körzetben végzett sikeres munkáját megszakította Widukind felkelése, amely átcsapott frízföldre is. Liudger ezt az időt (784-- 787) itáliai zarándoklatra használta fel. Ezúttal is nagy elődeinek: Willibrordnak, Bonifácnak és Gergelynek a példáját követte; mint azok, ő is tisztelettel adózott Szent Péter és utódai sírjánál; hozzájuk hasonlóan ő is egy kolostor alapítását tervezte. Hadrianus pápával (772- -795) megbeszélte a fríz és a szász misszió helyzetét, és ereklyéket kért tőle jövendő kolostora számára. Liudger ezután két évig Montecassinóban maradt, hogy a szerzetesi életet Szent Benedek regulájának bölcsőjénél, Theodemar apát (778--797) vezetésével ismerhesse meg. Szerzetesként élt itt, de fogadalmat nem tett. Egész életében bensőségesen kötődött a monasztikus eszményhez. A szerzetesi élet megfelelt lényének, de ismételten másra kényszerült.

Amikor 787-ben Nagy Károly is Montecassinóban időzött, a király, aki az időközben lecsendesített fríz-szász vidékek missziójának újjászervezésén fáradozott, találkozott Liudgerrel, akire már bizonyára Alkuin is felhívta a figyelmét. Liudger most átvette a király megbízásából az öt középfríz táj és a Bant-sziget missziójának vezetését. 791-ben Helgolandig hatolt előre.

A 792. év fontos eseményeket hozott. Egy új fríz felkelés egy évre megszakította Liudger tevékenységét ezen a missziós vidéken. Menekülnie kellett, de az énekes Bernlefet, akit egykor meggyógyított a vakságból, hátrahagyta világi segítőként, hogy a gyermekeknek szolgáltassa ki a szükségkeresztséget. Károly ezúttal felajánlotta Liudgernek a trieri püspöki széket, de ahelyett, hogy elfogadta volna a megtisztelő ajánlatot, hivatását továbbra is a misszióban látta. Károllyal kineveztette magát az elhunyt Bernrad apát utódává, aki kb. 785 óta vezette Nyugat-Szászország misszióját. Itt, Münsterlandban a politikai helyzet Widukind megkeresztelkedése óta olyan nyugodt volt, hogy már Bernrad is sikerrel tudott tevékenykedni. Liudger is haladéktalanul munkához látott. Életrajzírója, Altfrid ezt közli:

,,Mimigernefordban tekintélyes kolostort alapított Istennek a kanonoki regula szerint élő szolgái számára. Megszokott módján fáradozott teljes buzgósággal és nagy gondossággal, hogy a vad szász néphez eljuttassa az üdvösség üzenetét. Kiirtotta a bálványimádás tüskés vadonát, és buzgó lelkipásztori gondossággal vetette el mindenfelé Isten igéjét. Templomokat emelt és papokat hozatott, akiket aztán ő képezett ki, hogy méltó munkatársai legyenek Isten igéjének hirdetésében.'' Megszervezte egyházkerületét, s ennek központját a székesegyház, egy háromhajós bazilika képezte; ez adta azután a helység új nevét (Münster) a 11. század végén. Szent Pál, Dokkum védőszentje lett a templom és a püspökség patrónusa is. A dómiskolában derék papságot képezett ki. Amit Utrechtben, Yorkban és Montecassinóban befogadott, tanítva adta itt tovább. Prédikálva járta be egyházkerületét, és egész sor új plébániát létesített. Missziós és szervező munkájára a koronát püspökké szentelése tette fel, amitől sokáig húzódozott. Ennek dátuma, 805. március 30. egyben Münster püspökségének alapítási napja is.

Apostoli szegénységben és egyszerűségben akart szolgálni élete végéig vesztfáliai és fríz egyházkerületének. Amint élt, úgy is halt meg: 809. március 25-én virágvasárnap reggel Coesfeldben prédikált, majd Billerbeckbe zarándokolt. Itt még egyszer prédikált, majd kilenc óra felé ,,beteg testtel, de erősen az izzó szeretettől bemutatta utolsó szentmiseáldozatát. A következő éjszakán tanítványai körében itt adta vissza hűséges lelkét az Úrnak'' (Altfrid).


Szent Malkus atya

Malkus a szíriai Antiochiából származott. Először földműves volt. Mivel szüleinek egyetlen gyermeke volt, kényszeríteni akarták a házasságra. Ő azonban szerzetes szeretett volna lenni. Titokban ezért elhagyta szülei házát, és a chalkidoni pusztában élte életét. A szaracénok fogságába esve hűségesen szolgálta urát. Mivel ura szintén a házasságra kényszerítette egy keresztény leánnyal, Malkus beleegyezett, de mindketten szűzies életet éltek a házasságban. Egy idő után elhatározták, hogy megszöknek. Ura utolérte, ezért mindketten elrejtőztek egy barlangban, amelyben egy oroszlán lakott kicsinyével. Az oroszlán széttépte urát és a szolgát, akik el akarták őket fogni. Malkus visszatért kolostorába, ahol békésen töltötte napjait, amíg a negyedik században elhunyt. Felesége belépett egy női kolostorba.

A Dioklécián és Maximilián császárok által támasztott üldözések idején élt a pannóniai Szirmiumban a fiatal Iréneosz püspök. A katonák elfogták és Probus helytartó elé vitték. A kihallgatáskor nem volt hajlandó a bálványoknak áldozni, ezért megkínozták. A kínzások alatt szülei és más szerettei sírva kérték, hogy engedelmeskedjék a császári parancsnak. Sok kínzás után lefejezték, és testét a Száva folyóba dobták.

Egyházunk ma a tegnapi ünnep egyik szereplőjének rendel ünnepet. Nevének jelentése: Isten ereje. Ő egyike annak a hét szellemnek, akik a szentek imádságát ajánlják fel és készen állnak, hogy az Úr fönséges színe elé lépjenek (Tób. 12,15.). Gábor főangyal az emberek üdvösségének szolgálatában a különleges hírnök szerepét tölti be, és Isten mindenhatóságának szolgája.


A gót szent vértanúk

Amikor a Római Birodalomban Julián, Valentinián és Grácián császárok uralkodtak kb. 20 év alatt, a gótoknál Ungerich volt a király. Amikor a keresztények istentiszteletet végeztek a templomban, a király katonái felgyújtották a templomot, és a bentlevők mind odaégtek. Szent Gaata egy másik gót királynak a felesége, leányával Duklidával, összegyűjtötte a szentek maradványait, elvitte őket a Krím-félszigetre Kyzikébe egy épülő templom felszentelésére. Onnan visszatérve a gótok közé, a hitetlenek kövekkel agyonverték. Szent Duklida békésen húnyt el Kyzikében.


Szent Árpikás     vértanú, † 370.   


Új Szent Bazil atya

Bazil ifjú korában szerzetbe lépett, és a pusztai hegyekben lakott, magányosságban és hallgatagságban szolgálva Istennek. Bölcs Leó császár alatt (886-911.) az arra járó hivatalos emberek elfogták, mert kémnek nézték. Elfogták és különféle kínzások alá vetették. A kínzások alatt Isten azonban csodálatosan megőrizte igaz szolgáját. Isten erejével megmenekült a vadállatok marcangolásától, a vízbe fullasztástól. Utána Konstantinápolyba ment, ahol a polgárok, mint szent embert fogadták. Hamarosan kitűnt a jövendölés és a betegek gyógyításának adományaival. Szent élete miatt tisztelték a császárok és a hatalmasságok. Békében halt meg 100 éves korában a X. század közepén.


CADIX-I BOLDOG DIDÁK kapucinus (1743-1801)
Keresztneve József Ferenc volt. Elokelo vallásos szüloktol született. Már gyermekkorában imádságos, önmegtagadó lelkület, a templom szeretete (ministrálás) jellemezte. Az iskolában nagyon gyenge eredményeket ért el. Emiatt csak nagynehezen vették fel rendjükbe a kapucinusok. Sevillában volt novícius. Buzgó imádsággal elérte, hogy elvégezte a teológiát és pappá szentelték. Szent élettel, buzgó imádsággal, a szerzetesi szabályok szigorú megtartásával készült arra az apostoli feladatra, melyet engedelmességbol vállalt. Bejárta egész Spanyolországot - mezítláb, elnyutt ruhában, kezében kereszttel, hirdette Isten igéjét egyszerueknek és tanultaknak. Szívesen oktatta a gyermekeket a hit elemeire. Új Pálként emlegették. Mint gyóntató is eredményesen fáradozott, sok nagy bunös is megtért. Eretnekek is eljutottak az igazság megismerésére. Prédikációira sok virrasztással, imával, önostorozással készült. Amikor egyszer gvárdiánja mérsékletre intette, így felelt: „Atyám, az én sok bunöm és a nép bunei kényszerítenek minderre.” Két kedvenc témája volt: a Szuzanya-tisztelet és a Szentháromság tisztelete. A Szuzanyát mint a Békeszereto Szent Szüzet s mint a jó Pásztor édesanyját szokta emlegetni. A Szentháromságról oly magasztos ·igazságokat mondott, hogy elnevezték a Szentháromság apostolának. Forrón szerette Egyházát, sokat tanulmányozta a Szentírást, hogy eredménnyel küzdjön kora tévedései ellen. Elismerésekben is volt része: kinevezték az Egyház rendkívüli konzultorának, kanonoknak, egyetemek tiszteletbeli doktornak. Mindezek nem tették hiúvá. Élete végén súlyos betegségbe esett. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. Halála napját elore megmondta. 58 évesen halt meg szentség hírében. XIII. Leó pápa avatta boldoggá 1894-ben.
A nagyhíru szónok titka:
Didák atyát úgy tartották számon, mint abban az idoben Spanyolország legnagyabb egyházi szónokát. Ezen különösen azok csodálkoztak, akik meg az iskolából ismerték. Ezek között volt egy domonkos páter is, aki Didáknak iskolatársa volt. Részt vett egyszer Didák prédikációján. A rejtélyt egy kisgyermek fejtette meg számára. Beszéd közben a kisfiú hangosan kiáltotta anyjának: „Anya, anya! Látod, hogy az atya vállán egy galamb van? Így én is tudnék prédikálni, ha a galamb mindent elomondana.” A páter megértette, hogy a Szentlélek a tanítómestere Didáknak.

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Didáknak a szentek bölcsességét és néped üdvösségének munkálását. Közbenjárására add meg nekünk, hogy felismerjük azt, ami jó és igaz, és hirdessük minden embernek a mérhetetlen gazdagságot Krisztust, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.