*Aosta, 1033. +Canterbury, 1109. április 21.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Anyja, Ermenburga a Savoyai nemességből származott, apja, Gundolf lombard volt. Szülővárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát. Elég korán hajlamot mutatott a szerzetesi életre. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, összeveszett apjával, és egyszer s mindenkorra elhagyta Aostát. A következő három évben nyughatatlan vándoréletet élt Franciaországban, ennek részleteit azonban nem ismerjük. Lanfranc beci prior és későbbi canterburyi érsek tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta, valószínűleg 1059-ben. Vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. Egy ideig bizonytalankodott hivatása felől, azután 1060-ban szerzetes lett Becben. Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett.

Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070--1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját: a Monologionban és a Proszlogionban. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv első megfogalmazását, kissé eltérő formában attól, amint később Descartes által ismertté vált. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta, továbbá egy logikai bevezetés, amely erősen Arisztotelész filozófiájára hagyatkozik.

Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte, hogy a vitatott kérdésekben állást foglaljon. Teológiai bizonyításmódja kihívta Lanfranc bírálatát, tudniillik nem idézte az egyházatyákat, sem az elismert tanítókat. A Proszlogion érvelését Gaunilo marmoutiers-i szerzetes udvariasan, de határozottan megcáfolta. 1090-ben Anzelmet belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt. Roscelin azt állította, hogy Lanfranc és Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott (eretnek) nézeteit. Anzelm egy, a beauvais-i püspökhöz intézett levélben védekezett, s nekilátott, hogy részletesen kifejtse hitét. Ezt sok késedelmeskedés után csak 1094-ben fejezte be, és De incarnatione Verbi (Az Ige megtestesülése) címen II. Orbán pápának ajánlotta.

Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála óta a canterburyi püspöki szék üres volt. 1093-ban Anzelmet hívták meg Canterburybe érseknek. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Vilmos Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta, és vonakodott II. Orbán pápa elismerésétől. Magatartása már 1097-ben arra kényszerítette Anzelmet, hogy Rómába utazzon. Ekkor következett első száműzetése: csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor érvényesíteni akarta a pápai rendeletet a hűbéri eskü és a laikus invesztitúra ügyében, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel. 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Az egyezség érvényben tartotta a laikus invesztitúra tilalmát, de megengedte, hogy az egyháziak továbbra is hűbéresküt tegyenek laikusok kezébe. Anzelm, aki a pápai tekintély előtt készségesen meghajolt, ezekben a harcokban az alapvető elvi kérdésekben rendíthetetlen szilárdságot tanúsított, a gyakorlati részletekben azonban hajlékony volt.

Néhány jelentős teológiai munkája e harcok zajában született. A legjelentősebb köztük a Cur Deus homo (Miért lett emberré az Isten?). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) c. beszéde. Utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában, s 1109-ben halt meg.

Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelm imádságai misztikus bensőségükkel és mélységükkel jól érzékeltetik a szakítást a karoling kor józan és visszafogott imaformáival, és már a késő középkor személyes és hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utalnak. Levelei szintén jellemének szenvedélyes és érzelmes oldaláról árulkodnak, s ez éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra, amely a 12. századi monasztikus lelkiség egyik jellemző vonása. Sohasem volt boldogabb, mint beci prior korában, ahol hasonló gondolkodású tanítványok csapatát gyűjthette maga köré, és velük lelki és hittudományi kérdésekről vitatkozhatott. Sok minden bizonyítja ezeknek a beszélgetéseknek szívélyességét és eredetiségét, s egyúttal Anzelm képességét arra, hogy szellemi igazságokat képszerű hasonlatokkal fejezzen ki.

Anzelmet gyakran a skolasztika atyjaként emlegetik. Ez a megnevezés azonban csak szűk korlátok között illik rá. Először is nem a világi iskolák és egyetemek világában élt, holott ezek jelentették a skolasztikus teológia bölcsőjét. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya; nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Nagyon fontos a módszere: feltűnő ellentétben a késő középkori teológusok módszerével szinte teljesen lemond a tekintélyek idézéséről. Mégis mindezen különbségek ellenére Anzelm gondolkodásmódja sokban érintkezik a skolasztikus teológia szellemével: bátran hozzányúl az alapvető problémákhoz; meg van győződve, hogy a dogmatikai igazságokat értelemmel meg lehet érteni; kész hagyományos megoldási kísérleteket elvetni, és régi igazságokat új, nemegyszer meghökkentő nyelven kifejezni; módszer és célkitűzés szempontjából minden munkája egységes. Ezek a vonások inkább a skolasztika hittudósai közé sorolják őt.

Az is igaz, hogy fő gondolatai a halálát követő első két évszázadban nem találtak általános elismerésre. Duns Scotus előtt alig volt jelentős híve istenérvének. Éppen így nem fogadták el jellemző irvelését arról sem, hogy Isten megtestesülése szükségszerű volt, jóllehet nagy hatással volt e téma későbbi megvitatására. Anzelm, a hittudós és lelki író megbecsülése csak a 14. században vált általánossá.

A harc, amelyet Anzelmnek mint érseknek kellett megvívni az angol egyház szabadságáért, azzal a következménnyel járt, hogy a jellemére és életszentségére vonatkozó vélemények nagyon eltértek egymástól -- még Canterbury szerzetesei között is. Az egyik párt, amelyet barátja és későbbi életrajzírója Eadmer vezetett, szilárdan meg volt győződve szentségéről, s ennek bizonyítására csodákat sorolt föl. A másik tábor azon a véleményen volt, hogy Anzelm elmulasztotta a canterburyi egyház jogainak megvédését, és csodatévő erejét kétségbe vonta. Lassan, ám biztosan növekedett szentségének elismerése. 1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szentté avatási eljárás előkészítő vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy -- tudomásunk szerint - - szentté avatták volna.

Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, kortársait megragadta -- és még most is hat azokra, akik műveit olvassák -- teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy ő volt ,,korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön''.

Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Anzelm személyiségének sugárzó erejéről a következőket beszélik:

Miután Cantebury érseke lett, a királlyal folytatott viták miatt szükségesnek látta, hogy a pápát fölkeresse. A hosszas utazás nem volt veszélytelen. Így Anzelmen rajtaütött egy rablólovag, aki lovascsapatával megleste és ki akarta fosztani. De az érsek alakja és tekintete olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett bármit is követelni tőle, sőt letérdelt és áldását kérte. Azután cinkosaihoz fordult, és ezt mondta nekik: ,,Nem tehettem mást. Úgy éreztem magam, mintha nem emberrel, hanem angyallal álltam volna szemtől-szemben.''

Anzelmnek puszta megpillantása tisztelettel töltötte el az embereket. Pedig utazás közben ritkán fedte föl kilétét.

A király ellenséges viselkedése kényszerítette a lyoni száműzetésre. Akkor történt, hogy egyik útitársa Vasas Szent Péter ünnepének vigíliáján (Vasas Szent Pétert augusztus 1-én ünnepelték) álmot látott. Barátságos tekintetű ifjú állt előtte, és azt mondta neki: ,,Akarsz újságot hallani?'' A pap azt válaszolta: ,,Nagyon szívesen.'' ,,Nos, halljad hát: a harc Anzelm és Vilmos király közt véget ért.'' A következő éjszaka egy másik papnak egy láthatatlan kéz papírdarabkát nyomott a markába, miközben zsoltározott. Rátekintett és azt olvasta: Vilmos király halott. A következő napon megérkezett a hír: Vilmos királyt halálos baleset érte

vadászaton a hampshire-i erdőben. Egy ismeretlen kéz által kilőtt nyíl szíven találta. A püspök ellensége elnyerte ítéletét. Anzelm pedig a hír hallatára keservesen sírt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét!


TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.

A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték.

Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne.

A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.

Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket.

Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.

Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett.

Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni.

Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek.

A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek.

Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban.

1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket.

Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először.

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket.

Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.


--------------------------------------------------------------------------------
Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért)

Szent Teotimusz     püspök és hitvalló, † ~410       


Trichinás Szent Tivadar atya

Tivadar atya Konstantinápolyban született. Szülei gazdag emberek voltak. Korán elhagyta szülei házát, Thrákiába ment és egy puszta helyen remete eletet_élt. Vezeklő szőrövet: trichinát hordott, ezzel is sanyargatta testét. Innen van mellékneve is. Életében önmegtagadásban, alázatosságban, hosszútűrésben tűnt ki. Istentől megkapta a hatalmat a gonoszlelkek felett. Sok csodát tett az emberekért. Sírjából halála után jóillatú gyógyító olaj fakadt. Életének vége teljesen ismeretlen. Feltételezik, hogy a IV. és IX. század között hunyt el.

Szent Anasztáz atya

Szentünket gyermekkorától Isten félelmében és szeretetében nevelték. Elérve a felnőttkort, szerzetessé kívánt lenni. Ezért a Sínai hegyre ment Lépcsős szent János atyához. János atya halála után őt választották meg a Sínai hegy főnökévé. Anasztáz atya nem mindig tartózkodott a hegyen. A tiszta hit utáni lángoló buzgósága vitte őt Egyiptomba, Arábiába, Szíriába, azzal a vággyal, hogy leleplezze és az igaz hitre vezesse vissza az akefaléták, eutichiánus eretnekségektől felkavart keresztény egyházat. Késő öregségben halt meg 686-ban.


Sinaita Szent Anasztáz pátriárka

Anasztáz a Sínai hegyen élt szerzetesként. Innen választották meg 56l-ben Antiochia pátriárkájává. Innen van a neve. Hivatásában nagy buzgósággal harcolt a monofizita tévtanítás ellen. A tévtanítók mindent elkövettek, hogy a pátriárkát saját oldalukra állítsák, de nem értek célt. Anasztáz körlevelekben, tanításokban hívta fel a rábízottakat, hogy a tévtanítástól óvakodjanak. Az ellenség hajtogatására Jusztin császár elítélte, hogy eltékozolja az egyházi vagyont, ezért száműzetésbe küldte, utóda: szent Gergely a fáráni laura elöljárója 23 évig kormányozta helyette az egyházat, ő is kitűnt jótéteményeivel. Ellenségei házasságtöréssel vádolták meg, de a zsinat felmentette. 596-ban bekövetkezett halála után Anasztáz pátriárkát visszahívták Antiochiába, és ő békében hunyt el 599-ben vagy 60l-ben.


URBÍNOI BOLDOG BENEDEK kapucinus (1560-1625)
Marche* tartomány Urbino nevu városában született 1560-ban nemesi családból. Anyja halálos ágyánál a hatéves fiú a Szuzanya pártfogásába ajánlotta. Egész élete folyamán tapasztalta mennyei édesanyja jóságos segítségét. Tanulmányait Perugiában és Páduában végezte. Imája bevilágít lelkületébe: „Adj Uram tudományt, mely megtanít megismerni Téged, és add kegyelmedet, hogy szeresselek. Mert csak azért akarlak megismerni, hogy szeresselek.” 22 évesen, megszerezve a filozófiai és jogi doktorátust, fényes karriert futhatott volna be, ehelyett belépett a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt el akarták küldeni. De Benedek az Isten Anyjához fordult, s az o közbenjárására egészsége úgy megjavult, hogy népmissziók tartására is tudott vállalkozni. Néhány évig Brindisi Szent Lorinc társa volt annak németországi és csehországi útjain, majd Itáliában hirdette Isten igéjét, többször volt házfonök is. Önmegtagadó életmód, az ima és szegénység szelleme jellemezte. Az igehirdetésben buzgóságra és egyszeruségre törekedett. Idos korában is megtörtént, hogy amikor a karimánál hibát ejtett, hibájáért bocsánatot kért. Mondták neki, hogy ez csak a novíciusoknál szokás. Mire o azt felelte: Igen, én még novícius vagyok erényekben. Utolsó éveiben eloszeretettel prédikált a falusiaknak és oktatta a hit elemeire a gyermekeket. Miután Istent 40 évig nagy tökéletességgel szolgálta, Fossombroneban* halt meg 65 éves korában. IX. Piusz avatta boldoggá 1867-ben.
Részlet a kapucinusok elso Konstituciójából:
„Isten igéjének hirdetése Krisztus példája szerint, egyike az Isten egyházában létezo legnagyszerubb feladatoknak. Foleg ettol függ a világ üdvössége. Azért ezt a szolgálatot nem kell olyanra bízni, aki nem szent és példás életu, nincs világos és érett ítéloképessége, szilárd és tüzes akaratereje. A tudomány és ékesszólás ugyanis szeretet nélkül nem épít, sot gyakran rombol.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Benedeket naggyá tetted a kereszt iránti forró szeretetben és az Ige szolgálatában. Add meg nekünk, hogy kövessük példáját: jámborul, igazként és józanul élve ebben a világban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Trifón Konstantinápolyban volt szerzetes. István pátriárka halála után őt tette a császár a pátriárkái trón kormányzójává, amíg az új pátriárka betölti az előírt időt és felszentelhetővé válik. Három évig volt helytartó, tiszta és bűntelen életet élt. Amikor az új pátriárka betöltötte a szükséges időt, 931-ben Trifont leváltották és ő minden zúgolódás nélkül kolostorba vonult, ahol azelőtt is élte szerzetesi életét. Két év múlva békésen hunyt el, a Nagy Egyházban temették el a pátriárkák közé 933-ban.

Szentünk Konstantinápolyban született istenfélő és gazdag szülőktől. Jó nevelést kapott tőlük. Haláluk után szétosztotta egész örökségét a szegények között, és Konstantinápolyból Khalkedónba ment. Ott szent András kolostorába lépett, és szerzetessé lett. Elöljárója egy kolostorba küldte Föníciába, hogy kormányozna Krisztus nyáját. Csodái sokaságával Krisztus hitére térítette az ott élő pogányokat, szétrombolta bálványtemplomaikat és helyettük keresztény templomokat épített. 33 évig élt ezen a helyen. Halálát közeledni érezve, vissza akart térni Khalkedonba. Útközben halt meg, csónakba szállva.

György, ifjú korától megszerette Krisztust és a szerzetesi életet. Hála szép életének, a piszidiai Antiochia püspökévé tették. Sokat fáradozott a rábízott szellemi nyáj javáért. A szentképeket üldöző Örmény Leó császár idejében élt. Amikor az üldözés megerősödött, a császár Konstantinápolyba hívta a püspököket György püspök is elment és bátran a császár szemére hányta, hogy eltért az Egyház hagyományaitól. Ezért megfosztották püspöki székétől és száműzetésbe küldték. Ott is halt meg.


Ó-laurai Szent János atya

Ó-lauránk: szerzetestelepnek Szent bariton kolostorát nevezték. Ez a kolostor volt a legelső azon a környéken. Ebben a kolostorban élt János atya, aki korán elhagyta a világ hiúságait, vidékről-vidékre vándorolt, aztán eljutott Jeruzsálembe, Onnan visszatértében talált rá szent Khariton kolostorára, és ott maradt. Szent élete miatt a papság kegyelmében részesült. Nagy önmegtartóztatásokkal harcolva testi szenvedélyei ellen, a régi atyák nyomdokain haladt a szent életben. Miután hosszú időt töltött a kolostorban, a VIII. század második felében hunyt el.


ASCOLI* Boldog KONRÁD (1234-1289)
A ferences szentek hazájában, Marche tartomány déli részén, Ascoliban született nemesi családból. Már gyermekkorában önmegtagadó életet élt. Benso barátságban volt Jeromos nevu iskolatársával, akirol tudta, hogy egykor a rendnek fonöke, majd pápa lesz, ezért tisztelete jeléül többször leborult elotte. Késobb mindketten Ascoliban beléptek a Ferenc-rendbe, Perugiában teológiai doktorok lettek. Rómában egy ideig teológiát tanítottak, utána elváltak útjaik. Konrád római tanárkodása és igehirdetése után Afrikába ment misszionáriusnak, Líbiában több ezer embert nyert meg a keresztény hitnek. Két halottat is feltámasztott. Amikor Rómába visszatért, Jeromos már rendfonök volt. 1278-ban a pápa megbízásából Jeromosnak békeközvetíto szerepet kellett vállalnia a francia király és Alfonz, kasztíliai király között. Párizsi útjára maga mellé vette Konrádot is. Küldetésük eredményes volt, mire a pápa Jeromost bíborossá nevezte ki. Nemsokára letelt generálissága s prenestei* püspöksége kormányzására távozott. Konrád pedig még két évig Rómában hirdette az igét, majd Párizsban teológiát tanított, de közben prédikált, kórházakat látogatott. Önmegtagadó élete a remetékre emlékeztetett. Csupasz földön vagy padlón aludt pár órát, durva darócot viselt, mezítláb járt (még szandált se hordott), hetente négy napon kenyéren és vizen böjtölt. Krisztus szenvedésérol nemcsak elmélkedett, hanem abból részt is vállalt. Különös tisztelettel volt a Szentháromság iránt, annak nevében betegeket gyógyított, ördögöket uzött.
Amikor barátját, Jeromost pápává választották (IV. Miklós, 1288), az régi barátját hamarosan kinevezte bíborossá. Útban Róma felé Ascoliban súlyos betegség érte. A betegek szentségének felvétele után szent halállal szülovárosában halt meg, ott is temették el. A pápa díszes síremléket állíttatott tiszteletére, melyet 82 év múlva az újonnan épült Szent Ferenc templomba vittek át. A közbenjárására történt csodák és a folytonos tisztelet miatt VI. Piusz megerosítette ezt a tiszteletet, így tiszteljük ot a boldogok között. „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.” (Dán 12, 3.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Konrádot Fiad szenvedése iránti mély áhítata jutalmául rendkívüli kegyelmekkel halmoztad el. Add meg nekünk, hogy mindennapi keresztünket készséggel hordozzuk, s elnyerjük az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A szent vértanúk: Viktor, Zotik, Zénón, Akindin és Szeverián, akkor lettek Krisztusban hívők, amikor látták, hogy szent György nagyvértanú a kínzások,között is sértetlen maradt. Szent György csodái ugyanis sok pogány megtérését eredményezték. Ezeket vagy a börtönbe vetették, vagy tűzzel elégették, szent vértanúinkat pedig Nikomédiában fejezték le karddal 303-ban.