Nehéz időkben az Úristen mindig támaszt Egyházának férfiakat, kik győzik szent jellemmel, buzgósággal, tudománnyal és szellemmel, kik koruknak irányítói és a késő utódok számára is vezérek és segítők. Krisztus országában naggyá azonban csak a világtól való elvonultságban lehet válni, az imádság, elmélkedés szent magányában, a tantelés és önmegtagadás iskolájában. Az ősegyház nagyjai többnyire a pusztában, remetéknél járták ezt az iskolát, mielőtt a nyilvános élet porondjára léptek, mint pl. Aranyszájú Szent János (jan. 27) vagy Nagy Szent Vazul (jún. 14). A középkor nagy emberei többnyire kolostorokból kerültek ki.
Szent Anzelm is Szent Benedeknek egy csöndes kolostorából lépett Anglia prímási székére és korának leghevesebb harcai közé. Életútja pedig ez volt:
Született 1033-ban Piemont tartománynak Aosta városában. Atyja Gundulf lombardiai nemes volt: anyja, Ermenberga, igen gondosan nevelte, de korán elhalt. Az élénk szellemű ifjú most világias életre adta magát, meghasonlott atyjával, bebarangolta egész Burgundiát, végre kikötött Normandiában, Bec bencés kelostorában, melynek priorja volt a híres, tudós Lanfranc, honfitársa. Érett megfontolás után 26 éves korában belépett és annyira kivált a tudományban és szerzetesi erényekben, hogy már három évre rá kolostorának priorja lett. Fiatalsága kihívta az idősebbek irigységét, a fiatalabbak ellenkezését; mindkettőt legyőzte szelídsége, alázata és önfeláldozása.
Anzelm természettől visszavonultságra és elmélkedő, gondolkodó életre hajlott; hisz a legélesebb elméjű hittudósok egyike, ki a legnehezebb kérdéseket is oly alaposan és olyan mélységgel tárgyalta, hogy ma is a hittudomány és bölcselet elsőrendű csillagai között ragyog; amiért is XI. Kelemen pápa őt 1750-ben egyházdoktorrá tette. Mindazáltal a legteljesebb odaadással végezte elöljárói teendőit. Igen szigorúan osztotta be idejét. Nappal tanította kolostora fiatal tagjait, intézte a kormányzat, fölügyelet dolgait, fogadta a tanácskérők seregét; éjszaka imádkozott, tanult és írta híres könyveit. Éjfél után dőlt rövid álomra, a matutínum zsolozsmája után; sokszor azonban ott érte a hajnal.
Mindenkinek mindene tudott lenni. Különös varázsa volt nagyratörő nemeslelkű ifjakra; elöljárósága alatt legalább 180-an kopogtattak a bec-i kolostor kapuján fölvételért. Anzelm szeretettel fogadta őket, nagy türelemmel és értéssel oktatta és vezette; úgyhogy Becből új, egészséges szent szellem indult ki, mint régebben Clunyből. Nagy elfoglaltsága mellett óriási önfeláldozással talált időt és erőt a betegek különös gondozására. Eadmer, barátja, szerzetestársa és életírója azt mondja róla: „Anzelm az egészségeseknek atyjuk volt, a betegeknek anyjuk, illetőleg helyesebben, egészségeseknek és betegeknek atyjuk és anyjuk volt egyben”.
Föltűnő, hogy ez a könyvbújó és könyvíró férfiú mennyire ismerte az embereket és az életet, s milyen bölcs tanácsokat és eligazításokat tudott adni nehéz esetekben. Ennek csak az a magyarázata, hogy állandóan merített a bölcsesség ősforrásából, s lángoló imádságban tisztán tartotta lelke szemét a szenvedélyek homályosító füstjétől. Ezért messze földről fölkeresték tanácskérők; sőt pápák és püspökök, fejedelmek és országnagyok ostromalfák leveleikkel és követeikkel.
Ez a gondja csak nőtt, mikor 1078-ban kolostorának apátja lett. Szentségének, tudományának és bölcsességének híre már akkor az egész világot bejárta. Nem csoda, ha szelleme nagyságának tágabb tér nyílt. Apáti kötelessége Anzelmet nem egyszer Angliába szólította, mely akkoriban Normandiával közös fő alatt volt; hisz 1066-ban normandiai Vilmos meghódította Angliát. Egy ilyen útja alkalmával az angol király, II. Vilmos betegágyához kívánta a szent férfiút és utána nem tágított, míg el nem fogadta a canterbury-i érsekséget. Anzelm számára most küzdelmekkel és szenvedésekkel teljes idő kezdődött: II. Vilmos ünnepélyes ígéretei dacára folyton sértette az Egyház jogait és érdekeit, nevezetesen kénye-kedve szerint pénzért osztogatta az egyházi állásokat (a simónia gyalázatos bűne) és teljesen úgy tekintette a püspököket és apátokat, mint világi országnagyokat úgy is iktatta be őket ( = invesztitúra) méltóságukba, jóllehet épp abban az időben VII. Gergely pápa ezt igen határozottan megtiltotta. Anzelm félelem nélkül szembeszállt a királlyal és szorongásában Vilmos ellenzése dacára Rómába indult, hagy a pápa tanácsát és segítségét kérje. Abban az időben az utazás nem volt könnyű dolog. Anzelmre is rálesett egy rablólovag a csatlósaival. Azonban Anzelm látása olyan hatással volt rá, hogy maga megvallotta társainak: „Úgy voltam előtte, mintha nem ember, hanem angyal nézne rám, s ahelyett hogy kincseit követeltem volna, áldást kértem.” Anzelmnek már külseje is olyan hatással volt, hogy még a szállásokon is azt mondták az ismeretlen idegenre: ennek „élet emberének” kell lenni. Rómában meg csak úgy hívták: a szent férfiú.
Rómában a pápa jóváhagyta minden tettét és intézkedését. Királya azonban száműzte, s így kb. három évig időzött Rómában, majd Franciaországban. A nagy harcot maga az Úristen intézte el. II. Vilmos egy nap vadászatra indult; este halva találták, nyíllal a mellében.
Utódja, I. Henrik visszahívta Anzelmet, megígért minden jót, de csakhamar bátyja útjára tért, s kezdte lábbal tiporni az egyház jogait. Anzelm megőrizte a király iránti hűségét, amiben szabad volt, de tapodtat sem engedett meggyőződéséből. „Nem félek én a szenvedéstől, sem a haláltól, hanem igen, félek a bűntől és az Egyház meggyalázásától.” Megint Rómában a pápánál keresett és talált támaszt; Henrik elkobozta javait, őt, magát pedig számkivetette. Másfél évet töltött Anzelm most Lyonban. A király jámbor húga azonban Henriket lassan jobb belátásra bírta. Bec-ben egyezség jött létre, mely az Egyház függetlenségét is biztosította és a király jogos érdekeit is óvta, melyet aztán a pápa is jóváhagyott.
Anzelm a nép határtalan lelkesedése között foglalta el újra érseki székét. Most már zavartalanul élhetett hivatásának. A király ettől az időtől kezdve annyira megbecsülte, hogy távollétében megtette birodalma kormányzójának. Ő pedig fölhasználta ezt a bizalmat: papságnál és hívőknél helyreállította a vallási fegyelmet és buzgalmat, érvényt szerzett az Egyház törvényeinek, még pedig nemcsak az általános egyházi előírásoknak, hanem az angol egyház ősi szokásainak és jogos sajátosságainak, és a canterbury-i érseki szék prímási jogainak is.
A sokféle elfoglaltság közepett Anzelm nem tágított a régi szerzetesi szigorúságtól. Teste ezt megérezte. Már 25 évvel halála előtt sokszor láz gyötörte, sokszor teljes álmatlanság és étvágytalanság kereste meg. Mindazáltal sok betegség közepett 76 esztendőt ért meg. 1109 nagyhetén súlyos betegen fölolvastatta magának a passiót. Mikor az olvasás odaért: „Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, azért én is rendelem nektek, miként Atyám országot rendelt nekem” (Luk. 22,28-29), kezdett alábbhagyni lélegzése és csöndesen meghalt.
A föntemlített Eadmer beszéli, mint szemtanú: Anzelm egyszer kíséretével hivatalos útra ment. Szokása szerint elmerült szent elmélkedésben. Egyszerre fölriasztotta a kíséret nevetése, kurjongatása, a kutyák ugatása. A kutyák ugyanis fölhajtottak egy nyulat, mely ijedten a püspök lova alá menekült, miközben űzői körbe vették. A püspök megállította a menetet. Könny csordult szeméből. „Ti nevettek, - kezdte nagy komolysággal, - de ennek a szegény teremtésnek itt nincs nevethetnékje. Mindenfelől ellenség környezi, s most itt nálunk keres menedéket. Nem éppen így jár-e az emberi lélek? Gonosz szellemek keresztül-kasul űzik-hajtják bűnben és gazságban. Mikor pedig halálra válik, bekerítik zsákmányukat, minden pillanatban meg akarják ragadni és az örök halál örvényébe taszítani. Milyen aggodalommal és vággyal néz aztán menekülés után!” Erre megparancsolta, hogy tartsák féken a kutyákat, és a nyúl nagy iramban menekült az erdőbe.
„De te, Uram, ne távoztasd el tőlem segítségedet, Figyelj az én oltalmamra. Mentsd meg, ó Isten, lelkemet a fegyvertől, és egyetlenemet ( = életemet) az eb kezéből” (Zsolt. 21,20, 21).
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
