Mónika 331 táján született az afrikai Tagasztéban. Szülei nevelésének irányítását egyik hűséges öreg cselédjükre bízták, aki már évtizedek óta szolgált házukban. Ez a becsületes jó lélek nagyon komolyan vette nevelői hivatását és mindjárt kezdetben szigorú regulába fogta a gondjaira bízott leánykát. Így pl. keményen megtiltotta neki, hogy a rendes étkezésen kívül valamit egyék vagy akárcsak vizet is igyék. Ezzel az volt a célja, hogy mértékletességre és józanságra szoktassa növendékét. Nyíltan meg is mondotta neki: „Most vizet ínnál, mert bor nincs a kezed ügyében. Később férjhez mész, uralkodol kamrán, pincén; majd akkor nem ízlik a víz, hanem rákapsz a boritalra”. De hiábavaló volt minden óvatosság, a baj mégis megtörtént. Szülei ugyanis rendszerint Mónikát szokták borért küldeni. Ilyenkor aztán megtörtént, hogy a kis leány merő kíváncsiságból kihörpintett néhány korty bort a merítőpohárból. Többször is megtette ezt, s mivel a bor ízlett neki, mindig többet és többet ivott belőle. Már-már attól lehetett tartani, hogy egészen rákap az italozásra, mikor az egyik szolgáló szóváltás közben részegesnek szidalmazta őt. Ez a nem várt sértés annyira szívén találta, hogy azonnal magábaszállt és egyszersmindenkorra szakított rossz szokásával.

Felserdülése után legszívesebben az Úr szolgálatába szegődött volna; mivel azonban szülei ellenezték szándékát, egy Patrícius nevű tekintélyes tagasztei polgárnak nyújtotta kezét. Ezzel óriási terhet vállalt magára. Patrícius ugyanis még pogány és hozzá heves és lobbanékony természetű ember volt, aki zsarnoki módon megkövetelte, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Mónika azonban nem esett kétségbe. Mint keresztény nőhöz illett, készségesen alárendelte magát férje akaratának és házsártoskodás helyett szelídséggel, szolgálatkészséggel és nyájassággal igyekezett őt jobb belátásra bírni. A béke kedvéért még hűtlenségét is elnézte; ha pedig valami okból a szokottnál is jobban felindult, zokszó nélkül tűrte szidalmazásait és csak később, haragja lecsillapultával magyarázta meg neki, miért tette ezt vagy azt. Türelmességével sikerült elérnie, hogy Patrícius önként beismerte hibáját és minden ilyen eset után még nagyobb tisztelettel és szeretettel vette körül jámbor és okos hitvesét. Szomszédasszonyai nem győzték eleget bámulni Mónika harmonikus családi életét, holott tudták, hogy Patrícius valamennyiük férjénél nehezebb természetű. Mónika nem rejtette véka alá titkát. „Kevesebbet nyelveskedjetek - mondotta a kérdezősködőknek - és készségesebben engedelmeskedjetek férjeteknek, akkor nálatok sem lesz baj.”

Pedig Mónikának nemcsak férje, hanem anyósa részéről is sokat kellett tűrnie. Az akkor még pogány nő ugyanis a cselédek rosszakaratú sugdosása után indulva jó ideig ellenséges szemmel kísérte menyének minden lépését. De Mónika páratlan szelídségével és tiszteletteljes, készségével lassanként leszerelte bizalmatlanságát és fokonkint annyira megnyerte szívét, hogy később már ő maga fenyítette meg az alaptalanul vádaskodó szolgálókat. Anyós és meny a legmeghittebb viszonyba kerültek egymással, melyet utóbb a kereszténységben való találkozás még jobban elmélyített. Ettől fogva anya és hitves kettőzött buzgósággal imádkozott Patrícius megtéréséért. És imádságuknak meglett a foganatja; még mindketten megérték, hogy Patrícius egy évvel 373-ban bekövetkezett halála előtt felverte a keresztség szentségét.

Mónika férje halálakor még csak negyvenkét éves volt. Mint özvegy minden idejét és gondját három gyermekének szentelte. Gyermekei közül kisebbik fia, Navigius, beteges, szelíd és melankóliára hajló természet volt, leánya, Perpetua pedig korán kolostorba vonult. Igazi gondja és vesződsége tehát csak nagyobbik fiaival, Ágostonnal, a későbbi nagy Szent Ágostonnal volt. Mónika igen nagy szeretettel vette körül elsőszülött gyermekét s különösen lelkét igyekezett megmenteni. Ezért korán felvétette őt a katekumenek jegyzékébe, de megkeresztelését az akkori idők általános szokása szerint későbbre halasztotta. Ágoston egy ideig jó irányban is haladt.

Rendkívüli képességei, melyek később az emberiség egyik legnagyobb szellemévé avatták őt, korán kezdtek nyiladozni. Mikor a tagasztei és madaurai iskolák már nem tudtak neki mit nyújtani, atyja akaratából a tartomány fővárosába, Karthágóba ment tovább tanulni. De itt már komoly bajok jelentkeztek. A gyorsan fejlődő ifjú egy időre egészen az érzékiség hatalmába került; ezzel egyidejűleg fényes szelleme is elhomályosult és közel másfél évtizedre a manicheus eretnekség hínárjába bonyolódott.

Mónika kimondhatatlan aggodalommal szemlélte fiának tévelygését és egy pillanatra sem szűnt meg imádságával és könnyeivel ostromolni érte az eget. De egyelőre hiába. Ágoston annyira megátalkodott bűneiben, hogy porig lesújtott édesanyja egy időre házából is kitiltotta őt és csak akkor fogadta ismét vissza, mikor egy vigasztaló álomlátásból megértette, hogy fia idővel mégis el fog jutni az igazság ismeretére.

Mivel a maga erejében már nem bízott, egy szentéletű püspököt kért meg, hogy beszéljen fiával, hasson a lelkére, mutassa meg tévedéseit és igazítsa őt a jó útra. A püspök azonban kitért a kényes feladat elől; azt mondotta, hogy Ágoston lelke most még sokkal keményebb és sokkal jobban tele van az eretnekség gőgjével, semhogy más belátásra lehetne bírni. Mónika azonban nem hagyta annyiban a dolgot; sűrű könnyhullatás közt esengett a püspöknek, fogy legalább nézze meg fiát és beszéljen vele, mire ez türelmét vesztve így kiáltott: „Menj innen. Lelkedre mondom, lehetetlen, hogy ennyi könnynek gyermeke elvesszen”.

A szegény anya számára tehát nem maradt más eszköz, mint az imádság és a könnyhullatás. De azért nem csüggedt. Mint az árnyék, mindenütt nyomában járt tévelygő fiának. Elkísérte őt Rómába és Milánóba is. Ez utóbbi helyen felhívta rája Szent Ambrus püspök figyelmét, aki aztán mindenki másnál tevékenyebben közrehatott abban, hogy Ágoston végre felismerte az igazságot és 386-ban felvette a keresztség szentségét.

Mónikát végtelenül boldoggá tette fiának megtérése. Úgy érezte, hogy betöltötte földi hivatását. Mikor Afrikába visszamenet egy időre megállapodtak Osztiában, nyíltan megmondotta fiának: „Fiam! Ami engem illet, immár semmi gyönyörűségem nincsen ebben az életben. Mi a tennivalóm, miért vagyok még mindig itt, nem tudom. E világ nekem többé semmit sem adhat. Egyetlenegy dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott: megadta megérnem, hogy lemondtál a földi boldogságról s most szolgái közt láthatlak. Mi keresnivalóm immár a világon?”

És az Úr megkönyörült alázatos szolgálóján. Még ott Osztiában súlyos lázt bocsátott rá, mely néhány nap alatt egészen felemésztette életerejét. Mikor érezte, hogy közeleg a válás órája, arra kérte fiait, hogy ott Osztiában temessék el. Navigius megjegyzésére, hogy mégis jobb volna, ha hazai földben nyugodnék, így válaszolt: „Temessétek el e testet akárhová. Semmi gondotok ne legyen miatta. Csak azt az egyet kérem tőletek, hogy az Úr oltáránál, akárhol lesztek is, emlékezzetek meg rólam”. Később, mikor azt kérdezték tőle, nem fél-e ilyen messze a hazától kerülni sírba, ezt felelte: „Semmi sincs messze Istennek. Nem kell tehát félnem, hogy nem tudja majd a világ végén, honnan támasszon fel engem”. Végre betegsége kilencedik napján az igazak boldog halálával jobblétre szenderült. Fiai, miután keserű könnyekkel megsiratták, végső akaratának megfelelően az osztiai Szent Aurea-templomban helyezték örök nyugalomra tetemét. Több mint ezer esztendővel később, 1430-ban V. Márton pápa a római Ágoston-templomba vitette át ereklyéit, ahol azóta nagy tisztelettel őrzik.

Szent Mónika örök biztatás, példakép és útmutatás ama tiszteletre és részvétre annyira érdemes anyák számára, kik tékozló fiakat siratnak és szenvednek. Lám, Mónika megtette, amit kb. ezer év múlva egy igen bölcs püspök tanácsolt egy ilyen kesergő anyának: Többet beszéljen a fiáról Istennek, mint a fiúnak Istenről. Mónika nem hagyja el Ágostont, mikor az érzékiség bilincseiben látja; tolakodás nélkül, de állandó készenléttel képviseli előtte a kereszténységnek igazát. Többet imádkozik, mint oktat; többet sír, mint fedd. Mikor pedig meglátja lelkében a kegyelem első mozdulását, nem tágít többé mellőle: mint őrzőangyala kíséri és - elvezeti az üdvösség hazájába. Így lett Mónika az anyák tanítója.

Ugyanerre a napra esik: Szent Flórián vértanú

Mikor Dioklecián császár 304-ben általános keresztényüldözést rendelt el, Aquilinus, Noricum tartománynak, a mostani Felső-Ausztriának kormányzója azonnal megkezdte a keresztények összefogdosását. Flórián, a tartomány fővárosában, Laureacumban (Lorch) állomásozó helyőrség egyik keresztény főtisztje, e hír hallatára azonnal a kormányzó elé indult. Útközben egy csapat katonával találkozott, akik éppen a keresztények felkutatására voltak kiküldve. Mikor megtudta, miről van szó, így szólt hozzájuk: „Sohse fáradjatok a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok; forduljatok hát vissza és vezessetek a kormányzó elé." Aquilinus nagy csodálkozással fogadta bajtársát s először szép szóval akarta őt rábírni, hogy áldozzék az isteneknek. De hiába. Aztán megbotoztatta, nagy malomkővel a nyakában a város alatt elfolyó Enns folyóba dobatta. A szent vértanú testét a víz később egy kőszirthez hajtotta, honnét egy Valéria nevű jámbor keresztény asszony levétette és tisztességesen eltemettette. Ereklyéit később Rómába szállították; egy részük pedig III. Lucius pápa adományából Krakkóba került. Ezóta a lengyelek egyik védőszentjükként tisztelik Szent Flóriánt. Ugyancsak az ő pártfogását szokás kérni tűzveszély ellen. Ennek az a magyarázata, hogy Flórián a legenda szerint imádságával már gyermekkorában megmentett egy égő házat a teljes elhamvadástól.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Fülöp apostoltársához, Szent Péterhez hasonlóan betszaidai halászember volt. Mint Keresztelő Sz. János követője, osztozott a jobb lelkeknek a megígért Messiás hamaros eljövetelébe vetett hitében. Mikor pedig ismerőse, András útján értesült a messiási remények beteljesedéséről, forró vágy támadt szívében a megtestesült Ige megismerésére és követésére. Buzgalmát azzal jutalmazta az Úr, hogy valamennyi apostola közül őt szólította fel elsőnek példája követésére. Fülöpöt lelke mélyéig megrendítette a váratlanul jött meghívás. Hiszen már meglehetősen benne volt a korban s magán kívül felesége és három leánya eltartásáról is gondoskodnia kellett. De pillanatnyi gondolkodás nélkül követte a meghívást, sőt néhány nappal rá legbensőbb barátját, Natánaelt ( = Bertalan) is a tanítványok sorába vezérelte.

Mint apostol, Fülöp az Üdvözítő szűkebb és bizalmasabb környezetéhez tartozott. Erre mutatnak azok a jellemző kis epizódok, melyeknek emlékét földijének, Szent János evangélistának elbeszélése őrzött meg számunkra, Így tudjuk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával először őhozzá fordult az Úr és őtőle tudakolta, mit kezdjenek az éhező sokasággal. „Honnét veszünk kenyeret - mondotta -, hogy ezek egyenek?” Fülöp nem értette meg azonnal a kérdés célzatát s azért így válaszolt: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson”.

Még szembetűnőbben mutatja a ragaszkodó tanítvány bizalmi állását, hogy a zsidózó görögök, akik közvetlenül a kínszenvedés előestéjén látni óhajtották az Urat, őhozzá fordultak kérésükkel: „Uram, látni akarnók Jézust”. Fülöp a maga felelősségére nem merte teljesíteni a jámbor pogányok kérését. Ekkor ugyanis már városszerte köztudomást volt, hogy a papi fejedelmek és írástudók elhatározták az Ember Fiának vesztét; tehát könnyen felmerülhetett a gyanú, hagy a görögök látszólagos buzgalma csak színlelés és cselvetés. Ezért előbb Andráshoz fordult és csak azután juttatta el a kérést rendeltetési helyére.

Az utolsó vacsorán érdekesen nyilvánult meg az Úr Krisztus és Fülöp bizalmas viszonya. Mialatt ugyanis Krisztus Urunk a mennyei Atyához való viszonyáról szólott, Fülöp hirtelen felkiáltott: „Uram! Mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk”. Az Üdvözítő a türelmetlenség legkisebb árnyéka nélkül így szólott hozzája: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertél meg engem? Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában és az Atya énbennem vagyon?”

A kínszenvedés áldozatának teljesedése után Fülöp apostoltársaival együtt szemtanúja volt az Úr megjelenéseinek és dicsőséges mennybemenetelének, majd a vigasztaló Lélek vétele után tevékeny módon közreműködött a Jeruzsálemben és környékén megindult tömeges megtérésekben. Júdeából később Frígiába helyezte át apostoli működésének színhelyét. Itteni tevékenységéről azonban semmi biztosat nem tudunk. Nem ismerjük közelebbről halálának körülményeit sem. Alexandriai Kelemen állítása szerint természetes halállal múlt ki; más hagyomány szerint ellenben keresztre feszíttetett. Bizonyos azonban, hogy az apostol hamvait először Frígia fővárosában, Hierapolisban (ma Pambukkalesszi) helyezték örök nyugalomra; innét később Konstantinápolyba, majd I. Pelágius pápa kormányzása idején Rómába vitték.

Leányai, akik közül kettő örök szüzességet fogadott és csodatevő hatalommal vált ki, még sokáig ébren tartották az apostol emlékét. Valamennyien igen magas kort értek el s tekintélyükre jellemző, hogy Polykrates efezusi püspök még a második században is úgy említi őket, mint a kisázsiai egyház oszlopait.

Ifjabb Jakabot rendesen az Úr testvére néven említik az Írások, mivel a Boldogságos Szűz rokonának, Máriának fia volt. Kora gyermekségétől fogva a nazireusok, vagyis az Úrnak szenteltek közé tartozott, s mint ilyen tartózkodott mindenféle szeszes italtól, haját nem nyíratta, fürdőt és illatszert nem használt, a húsvéti bárányon kívül más állat húsából nem evett és állandóan a legegyszerűbb ruhákban járt. Az Üdvözítő őt testvérével, Júdás Tádéval egyetemben mindjárt nyilvános működése kezdetén apostolai közé szólította. A jámbor nazireus teljes odaadással csatlakozott hozzája; s hogy mennyire kedvére járt isteni Mesterének, mutatja az a tény, hogy Péteren kívül ő volt az egyetlen apostol, akit feltámadása után külön megjelenésére méltatott.

Apostoltársai elszéledése után Jakab továbbra is Jeruzsálemben maradt. Ő lett a szent város első püspöke. Fiatalkorában megszokott szigorúságából egy hajszálnyit sem engedett, sőt egyben-másban még fokozta. Különösen az imádsággal nem tudott betelni. Ami szabad ideje maradt, azt mind a templomban és imádkozással töltötte. Innét érthető a régiek följegyzése, hogy térdbőre a sok térdeléstől úgy megkeményedett, mint a teve térde. De amilyen kemény, sőt hajthatatlan volt magával szemben, éppen olyan kegyes és megértő volt mások iránt. Tevékeny szeretetében nem tett különbséget keresztények és zsidók közt. Ezért a zsidók is nagy szeretettel és tisztelettel csüngtek rajta. Tiszteletből igaznak nevezték őt, s ahol csak megjelent, köréje özönlöttek, hogy legalább ruhájának szegélyét csókolhassák. Sőt belépést engedtek neki a templom szentélyébe is. Természetesen még nagyobb tekintélyben állott Jakab a keresztények előtt. Még apostoltársai is megkülönböztetett tisztelettel tekintettek föl rája. Így Szent Péter, mikor csodálatos módon kiszabadult Heródes tömlöcéből, elsőnek őt értesítette megmeneküléséről; Szent Pál pedig úgy ír róla a galáciai híveknek, mint aki Péter és János mellett harmadik oszlopa az Egyháznak (Gal. 2,9). Ugyan csak Szent Pálról tudjuk, hogy az apostolok közül Péter után elsőnek Jakabbal ismerkedett, meg és amikor harmadik nagy útja végén Jeruzsálembe ment, ugyancsak az ő színe előtt számolt be a pogányok közt viselt dolgairól.

Még szembetűnőbben mutatja Jakab tekintélyét az 51. évi jeruzsálemi zsinat lefolyása. E zsinat összeülését a mózesi törvények és a feltörekvő ifjú kereszténység viszonyának szabályozása tette szükségessé. A zsidó keresztények ugyan s a pogányokból lett keresztényeket is kötelezni akarták az ószövetségi előírások megtartására. Amíg a megtérők több zsidókból és prozelitákból került ki, nem volt baj. Mióta azonban Pál és Barnabás első nagy térítő útja nyomán megindult a pogányok tömeges beözönlése az egyházba, egyszerre tarthatatlanná vált a helyzet. Mert a pogányokból lett keresztényektől ésszerűen nem lehetett kívánni olyan szokások megtartását, melyek rájuk nézve nemcsak idegenek, hanem terhesek is voltak. Hova-tovább annyira elmérgesedett a kérdés, hogy az Egyház hivatalos állásfoglalását nem lehetett tovább halasztani.

A jeruzsálemi zsinaton először Péter apostol emelt szót és a pogány-keresztények igaza mellett nyilatkozott Utána Jakab püspök emelkedett szólásra. Az ő felszólalása elé azért tekintettek nagy várakozással, mert mindenki benne látta a zsidó kereszténység legeszményibb megszemélyesítőjét: rajongó híve nemzetének és a mózesi törvénynek, amellett Krisztus bizalmasa, aki előtt nem titok, hogy az újszövetség hasonlíthatatlanul több, mint az ószövetség egyszerű folytatása és kiegészítése. És Jakab most is hű maradt önmagához; bármennyire nehezére esett hű zsidó szívének, köntörfalazás nélkül kimondotta, hogy a pogányokat nem szabad erőltetni a mózesi törvények megtartására. A zsinat ellenmondás nélkül meghajolt az „Úr testvérének” nagy tekintélye előtt és ilyen értelemben határozott.

Szent Jakab nemcsak szóval, hanem írással is hintegette az evangéliumi magvakat. A neve alatt fennmaradt levél a legsúlyosabb apostoli levelek sorába tartozik. Különösen a jócselekedetek szükségességét hangsúlyozza benne nagy nyomatékkal. „Mit használ, testvéreim - írja -, ha valaki mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek. Vajon a hit üdvözítheti-e őt? A hit, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában... Mert valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül holt”.

De a nagy apostolnak nemcsak tisztelői, hanem ellenségei is voltak. Az írástudók és farizeusok nem tudták neki megbocsátani, hogy napról-napra több zsidót nyert meg Krisztus vallásának. Egy ideig csak titokban Fenekedtek ellene, majd nyíltan vesztére törtek. Vezérük, a vakmerő Anán főpap felhasználva Fesztus prokurátor távozását és az utódjává kinevezett Albinus távollétét, 62-ben több kereszténnyel együtt a tanács elé hurcoltatta és a mózesi törvény megsértése címén megkövezésre ítéltette őt. Az ítélet végrehajtása előtt a templom párkányzatára állították és megparancsolták neki, hogy vonja vissza tanait. Mivel azonban ehelyett a megfeszített Krisztusról kezdett szólani, felbőszült ellenségei rája rohantak és a mélységbe taszították őt. Jakab nem halt bele az iszonyú esésbe, hanem térdreemelkedve ellenségeiért kezdett imádkozni. Mint egykor Mestere és az első keresztény vértana, István diakónus, ő is váltig ezt rebegte: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek”. Erre a felbőszített sokaság kőzáporral árasztotta el, egy posztószövő pedig kallójával szétzúzta koponyáját. Holttestét a templom közelében temették el s föléje később kőoszlopot állítottak. Ereklyéi a 6. században Konstantinápolyba, majd Rómába kerültek.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Azokhoz a megállapításokhoz, melyeket szentünk megelőző ünnepének tárgyalásánál elmondtunk, a mai alkalommal még van hozzáfűzni valónk. A munkásforradalmak és zavargások jegyében meginduló XX. században nem a véletlen, hanem az isteni Gondviselés működésének kell tulajdonítanunk, hogy a munkás Sz. József lett az Egyház patrónusa. Szolgáljon okulásul ez a körülmény mind az egyháztól eltántorítottaknak, mind pedig az egyházhoz híveknek. Nem lehet a munkások ellensége és a munka lenézője az az egyház, melynek élén a munkától kérgeskezű Sz. József halad! A hívek pedig és különösen a hívek vezetői, az „ezrek közül kiválasztottak”, szívleljék meg, hogy a mai helyzetben csak a szünet nélküli és kitartó munka lendíthet az egyház ügyén. Az ősegyház példájára karolják föl az egyháziak ismét az egész embert testével és lelkével együtt. Az egyház szervei és eszközei megvannak hozzá, ha Sz. József kezelné azokat, akkor működnének is.

Oratio: Isten, te szavakkal ki nem fejezhető gondoskodással Szent Józsefet szentséges szülőd jegyesévé választani kegyes voltál, add meg nekünk, kérünk, hogy akit pártfogónként tisztelünk a földön, az közbenjárónk lehessen a mennyben.
_________________
[1] Sz. József tiszteletének fejlődéséről általában l. márc. 19.
[2] dupl. II. cl. (Piacensa u. Mihályfi: Nyilvános Istentisztelet 154 o.)
[3] 1870. dec. 8. (Az erre vonatkozó decretumot l. Nilles: Kalendarium II. 545.)
[4] Neve azonban a régi maradt.
[5] Mostani elnevezése és nyolcada is ettől a pápától ered.
[6] Hogy az ősrégi vasárnapi liturgiákat ismét érvényre juttassák.
[7] SRC. 1913. okt. 28.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 210-212. old.)